Úgy tűnt, hogy végtelen sokan özönlenek, de a Hentes hű maradt a nevéhez.
Minden oldalról körbevette a halottak és haldoklók vére és húsa.
A Fehér Királynő hatalma véget ér ma. Ám a nyugalom amit az erőszak szokott neki nyújtani, mégsem volt tökéletes.
Lola áthasított egy újabb rémálmot, a penge beleállva a várudvar kőpadlójába.
A Hentes elszörnyedve figyelte, ahogy a fejsze éléből leszakad egy darab és csilingelve odébb pattog.
Egy vörös tócsában állapodott meg. Ennek nem így kellett volna történnie. Lola halhatatlan volt.
Vagyis, halhatatlan kéne legyen. Dühösen, megzavarodva, újra és újra lecsapott. Még több vér folyt, Khador újabb ellenfelei semmisültek meg. Ám nem segített. Egy újabb támadás során még egy darab letörött a pengéből. Ezután, egy lány, egy ismerős lány, jelent meg és töltötte meg a látómezejét.
Egy arc melyet már látott előtte, talán nem is olyan régen, bár nehezen idézte fel, hogy mikor. Pislogott, rémülten. Mint egy szellem, a lány megjelent egy helyen, majd egy pillanat után el is tűnt. Egymagában kellett volna lennie. Csak ő egyedül. És Lola.
A vörös köd leereszkedett, egyre csak növekedve, ahogy a vér a páncéljára és bőrére fröccsent. Nem tudta megragadni a suhanó gondolatait. A harc volt a menedéke az évek során...de ez a lány. Most kísértette ezt az időt és helyet, mit magáénak nevezett. A csatatér csak az övé kellett volna legyen.
A lány egyenesen rá nézett. Túl az erőszakon, túl a véren, túl a Hentes ábrázatán. Az arca nem árult el érzelmet, kifejezéstelenül. Mégis, volt valami a tekintetében, és Orsus meg akarta tudni, hogy mi. Nem tudta, hogy miért akarta tudni.
Egy Infernál tormentor ollója a páncélját karistolta, majdnem elszédítve őt. Egy erős csuklómozdulattal, lecsapta a támadó végtagot, majd ezt követte a lény testének fele is, a padló felé. Ezt követte Lola pengéjének egy újabb szilánkja.
Ilyen sosem történt mikor harcolt. Orsus megállt egy pillanatra, mikor az összes ellensége elfogyott a közelében. Előtte állt a lány.
"Hogy hívnak?" hallotta a saját hangját.
Nem hallotta, hogy válaszolt-e. Egy lamenter sikolya eltérítette a tekintetét a lányról.
***
"A császárnő őrkutyája," sziszegte Gravnoy. "Olyan ő mint a mi lényeink, képtelen meghalni."
Bratya-hoz fordult, számító arckifejezéssel.
"Itt van. Meg akartad menteni, nem?"
Igen, Bratya szerette volna megmenteni az apját. De nem a Nagyhercegnő szándékai miatt. Amilyen gyorsan tudta mozdítani a fiatal, vézna karját, egy tőrt rántott elő a rongyos ruházata alól.
***
A lány pont előtte állt. De ezúttal, nem tűnt el, véres késsel a kezében.
"Ismerlek," mondta a férfi. "Jobb nevet kellett volna adnom neked. Egy olyat ami tetszett volna neki." Orsus lenézett Lola maradványaira. Csupán a fejsze nyele maradt meg.
Vérrel borított szilánkok voltak szétszórva szerte az udvaron. Orsus felnézett az égre és emlékezett. A lány nyugodtan állt, nézve a férfit, miközben az újra leengedte a fejét és a szemébe nézett. Orsusnak eszébe jutott a mosolya. A hangja. A nevetése. Az álmai. Lola beléje vetett rendületlen bizalma.
Oly sok évig elfelejtette ezeket. Miért pont most elevenedtek föl ezek az emlékek? És miért ennyire tisztán? Hosszú ideje először, Orsus arra vágyott, hogy leülhessen. Hogy pihenjen. Szokatlan, hogy ez a fura nevű lány közel engedte magához, anélkül hogy odébb futott volna.
Még furcsább volt, hogy megállt és ezen gondolkodott.
"Ne!" kiáltott fel egy hangon ami egyszerre volt az övé és mégsem.
Orsus elkapta a lányt, ahogy az a föld felé dőlt. Ügyet sem vetett Gravnoyra, miközben a túlélő infernalisták kimenekítették. Nem figyelt olyan dolgokra, mint a Nagyhercegnő eltűnő sebhelye, vagy a gúnyos mosolya. Csak az számított hogy a lány már nincs többé. A tekintete a karjaiban fekvő lányra összpontosult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése