WTC 2023, Francia zsoldban

 Péntek, utazós nap, reggel korán kelés, vonat, reptér, repülő, eddig minden rendben.

Péntek, 10:30 : Gyors közjáték, az egyik fran cia csapattársam jelenti, hogy Németországból idefelé utazva fa dőlt a vonatsínre, mindenki tanácstalan.

Péntek dél : a kaja brutál drága, a hotel és a reptér kajáldák közt lehet választani, sajnos 20 euró egy pad thai.

Péntek 15:30 Nyitva a terem

Pár kép péntekről

Szombat reggel, mindenki a párosítást és a nyitóbeszédet várja

Első kör, Dánia Jutland ellen

Első ellenfél, Dánia, Wurmwood 

Feat után feat

Győzelem a gaz dánok ellen, köv körben a címesélyes Német csapat ellen kell küzdeni :(

Mégsem! Svéd-svéd sorsolás miatt most az egyik svéd csapat ellen nyomjuk. 

Omo vs Bartolo

Itt sajnos rossz helyre tettem Omodamost és Bartolo jackjei lelőttek, szerencsére a csapat hozta a 3 győzelmet, 2-0 a csapat! 

Elsőre Kanadával sorsoltak bennünket, de most Belgiummal kell megküzdeni. 

Omodamos vs Fiona

Ezt nyertem, de a csapat sajnos veszetett 3-2-re, az álomnak vége, de holnap folytatjuk még egy vagy két meccsen. 

Az ajándék ellenére, meg kell verjük a Dél-Afrikiakat! Vasárnapi első meccs 

Sajnos elrontottam a gémem, bukta Grymkin ellen, és a csapat is vesztett 3-2 re, sajnos kezdünk visszacsúszni :(

Utolsó meccs, Spanyolország, új Cygnar ellen

Bukta Wolfe ellen, mert hülyeségeket csinálok és nem teszek Essencet a Colossálra, mikor egy csomót meg kell öljön. 2-2, valszeg órával nyerjük az utolsó meccset. 

Végül így is lett, a harmadik meccs jött órával vagy mással, 3-2 a csapatnak, 2-3 végül nekem. Jobb is lehett volna bőven, de szerencsére felváltva jöttek nekem a győzelmek amikor mások buktak és fordítva. 

Nemsokára irány haza

Jövőre augusztusban Németországban, a kedvelt Rheincon helyünkön :) 

Végső sorrend :

https://warmachine.longshanks.org/event/11059/

Hétfői összefoglaló, visszatekintés

Végül vasárnap terv szerint vissza is értünk, az öt kör és a reptér közelsége miatt kényelmesen elértük a 20:00 ás járatot vissza Bécsbe. Azt kell mondjam, hogy ezeknek a rendezvényeknek mindenképpen a legjobb fajtája ez a reptéri hoteles változat, már maga ez a tény jobbá teszi az összes többi WTC-től, amikor autót kellet bérelni és nyomorogni öt emberrel és poggyásszal.

 

A meccsek mind nagyon jók voltak, az ellenfelek kellemesek, a bíráskodás színvonalas. A fő szervezővel van pár személyes gondom, aki szerintem túlságosan csak az MCP résszel foglalkozott, vagy talán még azzal sem, mert az MCP kupa nem készült el időben a díjátadásra. 

 

Jövőre Düsseldorfban 32 fős korlát lesz a csapatoknak ami szintén egy fokkal olcsóbbá teszi a rendezvényt, vasárnapi géppel haza lehet jönni, nem kell hétfőre szabadságot áldozni, és extra éjszakát + vacsorát kifizetni.

Meta : Érdekes módon Cephalyx és Retribution Thyron volt a két sereg amitől mindenki tartott és joggal, nagyon erősek most. Thyronra nemsokára remélhetőleg jön a nerf. Nagyon jó győzelmi aránnyal ment  Grymkin, erre nem sokan számítottak előre, az egész torna egyik meglepés frakciója lettek, én is vesztettem egy ellen.

 

Utóirat : olvassátok a háttér fordításokat a blogon mert sokkal kevesebb a megtekintésük mint ennek a beszámolónak, pedig szerintem érdekesebb :)

MK4 Háttér - 028 - Sárkányvész, harmadik rész

 A vár neve Rastok volt, mielőtt Sabbreth és Horruskh kiirtották volt a körülötte az erdőt, lemészárolták a védőket, és átmeneti erősségé tették volna, innen indítva a további támadásaikat a földrész belseje felé. A folyóhoz való közelsége, amit Lothpoolnak hívtak, lehetővé tette nekik, hogy csapatokat és warjackeket szállítsanak partra villámgyorsan, vagy hogy erősítést szállítsanak a tengerparti bázisaikról. Most, nehéz teherrel érkeztek vissza Rastokhoz. Nem vesztetek Khardovnál, de nem is győztek, ami azt jelentette, hogy csak kevés foglyot ejtettek.

"Mennyi?" kérdezte Sabbreth. A nő egy trónszerű széken ült a vár lovagtermében. Ez volt a tágas terem egyetlen bútordarabja. Rajta kívül mindenki más állt, még Horruskh is, még a harci boszorkányok is, akik értesítették, hogy az áldozat a Fellgoetheknek időszerűvé vált. Lelkeket kellett szállítani sötét uraiknak, amiket általában foglyok ezreiből álltak, kiket a kifosztott városokban gyűjtöttek össze, miután felgyújtották őket.

"Nem elég," mondta Horruskh. "Pár száz."

Nem mosolygott. Nem tréfálkozott. A jókedv amit Khardovban mutatott elsorvadt és elhalt. Ha a Fellgoethek nem kapják meg a megfelelő áldozatot, akkor a folytonos hallhatatlanságuk, a puszta létezésük, kockára került. Sabbreth és Horruskh szinte mindenben mást vallott a hadjáratukkal kapcsolatban, de ebben egyetértettek. Az örök megsemmisülés réme összehozta még a legnagyobb riválisokat is.

"Tizedelést kell elrendelnünk," mondta Therion Vhanek, komor hangon. A boszorkányok közt állt, akik félkörben Sabbreth köré gyűltek a rögtönzött trónusán; a legtöbbjük therion vagy sztigiai volt, a Kaszás vagy Árnyak útjából. A Kaszás Út rangidős főmatrónájaként, Sabbreth mindegyiktől magasabb rangú volt, de a kötelességei nem hagytak neki időt, hogy közvetlenül szót váltson az uraikkal, a szűkebb feladatokat ellátó boszorkányokhoz képest.

Sabbreth bólintott. "Mennyit követelnek a Fellgoethek?"

"Ötszáz-tizenkettőt," mondta Therion Vhanek.

Horruskh mélyen beszívta a levegőt és lassan kiengedte, ami nála olyan közel állt a pánikhoz, mint amennyit egy hadvezér megengedhetett magának. "Ennek a fele kijön a foglyokból amiket Khardovban és máshol gyűjtöttünk."

"Akkor a maradékot a fosztogatókból kell összeszedjük." Sabbreth felállt és újjal mutatott az összegyűlt boszorkányokra. "Csak az erőseket és egészségeseket. Nem engedhetjük meg magunknak a hitvány áldozatot."

"Elfogtam az egyik csatavarázslójukat, a csatamágusukat. Tanonc még csupán, de értékes." mondta Horruskh. "Gondoltam róla, hogy kivallatom, vagy átadom a Vulcaroknak, de..."

A végítélet egyesít, gondolta magának Sabbreth. "Igen, ez meg fogja édesíteni a felajánlást."

Az összegyűlt boszorkányokhoz fordult. "Ássátok meg a vermet. Személyesen fogom megtenni az áldozatot."

#

Az áldozat másnap hajnalban kezdődött.

A vérvermet a vár előtti mezőn ásták ki. Körben kormos füstöt okádó fáklyákat tűztek le, és egy tucatnyi boszorkány hajlongott a szélén, hangjuk rekedt kántálásban egyesült. Sabbreth törökülésben ült a verem közepén és fölfelé nézett a füstön keresztül, engedve, hogy a boszorkányok éneke átcsapjon rajta. Alsóneműre vetkőzött -- ne legyen gát a bőre és az áldozat közt - és egy hosszú, hullámos pengéjű kést tartott a jobb kezében.

"Felkészültél, Matróna?" kérdezte Vhanek a verem széléről.

Sikolyok és ijedt kiáltások csatlakoztak a boszorkányok kántálásába, és Sabbreth bólintott. "A gyengék vére által leszünk erősek."

"A méltatlanok lelkei által tartjuk féken a sötétséget," mondta Vhanek, majd megfordult és felkiáltott. "Hozzátok az elsőt."

Nokturnák párosa, egyikük a Kaszás Útjából, a másik az Árnyék Útjából, jelent meg a verem szélén. Közrefogtak egy fiatalembert, akit derékig levetkőztettek, a mellkasa vékony és falfehér volt az éhezéstől és hosszú bebörtönzéstől. Szemei a rettenet ikerholdjai voltak a vékony arcán, és a szája tátva maradt, szélén habos nyál csordult. Ép ésszel felfoghatatlan módon rettegett.

Jó, gondolta Sabbreth. Az iszony indítja jól az utat.

A Kaszás Útja nokturnája elővett a köpenyéből egy hajlított kést, a hegyét a fogoly szegycsontjának szegezte -- az nem küzdött már, csak meredten nézte a pengét egyfajta bódult kíváncsisággal. A nokturna beledöfte a kését a fogoly húsába. Az felsóhajtott, aztán egy hosszú, nedves morgást hallatott, miközben a nokturna lefelé nyomta a pengét a hasán át. Vér ömlött, befedve Sabbreth arcát melegséggel, és a fogoly belsőségei kibomlottak a felnyitott hasából, mint rózsaszín angolnák.

A nokturna újabb vágásokat ejtett, és a fogoly további darabjai zuhantak a verembe -- a legfontosabbal, a szívével. Gyors volt és hatékony, és nemsokára az első áldozat már nem tudott többet nyújtani. Az ernyedt testét elvitték. Elégetik majd, egy üres hüvely volt csupán, ami csak megsemmisítésre jó.

Ami ezután következett egy forgatag volt sikolyokból és kegyelemért könyörgésekből gyúrva. A verem elkezdett megtelni vérrel és belsőségekkel, és hamarosan Sabbreth lábat és derekát ellepte a nyálka. A melegsége nyugtató volt, a szaga bódító, és Sabbreth rákezdett a saját énekére, felforralva a szerves masszát infernalista varázslatával. 

A következő áldozat csoport a sajátjaik közül került ki. Egyesek önként jelentkeztek, és elsőként jöttek, saját kezükkel ejtették meg a kezdő metszést. A nokturnák folytatták a műveletet, amikor az erejük elfogyott. A maradékot kényszeríteni kellett, Horruskh és Vhanek vállalták a húsuk leszüretelésének szent kötelességét. 

A nap lebukott, a verem megtelt, és Sabbreth mellmagasságig elmerült már az egyre sűrűsödő masszában. Az imái a Fellgoetheknek egyre hangosabbá váltak és belesimultak a boszorkányok kántálásába fölötte. Magasba tartotta a saját áldozó pengéjét, és most meghozták a végső áldozatot a verem széléhez.

A nő magas volt, izmos, az arcán megkövesült dac ült. Még miután megpillantotta Sabbrethet, egy vérrel borított démont üvölteni a verem alján,sem változott az arca, a félelem nem tudta megmarkolni. A kezét megkötözték a háta mögött, és a csatamágus páncélját viselte -- bár nem volt fölkapcsolva.

Horruskh mögötte állt és érthető khadori néven szólt hozzá. "Mi a neved?"

Válaszul a nő megfordult és a hadúr arcába köpött a maradék erejével. Az hátralépet, még mindig vigyorogva, felemelve a kezét, hogy a testőrei ne aprítsák miszlikbe a nőt. "Irena Vaskovics hadnagy vagyok, te kutya. Az Anyaország gyermeke, Menoth szolgája, és az egyetlen amit elvehetsz tőlem az az életem."

Nem az egyetlen, gondolta Sabbreth. A bátorság jó volt. A szertartásnak félelemmel kell kezdődnie és daccal kell végződnie. A Fellgoethek minden ízét szerették az emberi szenvedésnek.

Horruskh odalépett a khadori csatamágushoz, vigyorogva. "Bárcsak újra egymásnak feszíthetnénk a kardjainkat," mondta, aztán rúgott a páncélos csizmájával és a nő a verembe repült. Elfojtott káromkodással landolt, csobbanva az alvadó testnedvekbe, majd elmerülve benne.

Sabbreth egy szempillantás alatt rávetette magát. Egyik kezével belenyúlt a véres masszába, megragadta a nő páncélját, majd a felszínre rántotta. Most végre, a félelem átsöpört rajta, és sikolyra nyitotta a száját.

Sabbreth nem hagyta neki -- fültől fülig átvágta a nő torkát, engedve, hogy az élete kiömöljön a testéből.

A khadori csatamágus a felszín alá süllyedt, és Sabbreth elkántálta a rituálé végső szakaszait, érezve a duzzadó hatalmat maga alatt.

Még egy áldozatot kellett bemutatni. Sabbreth megfordította a fogását a késén, a saját mellkasához tartotta, és tövig beledöfte. A világ eltűnt, és a felajánlás megtörtént.

#

Sabbreth sötétségben lebegett, elvágva a valóságtól és léttől. Sokszor látogatta már meg a Fellgoethek fénytelen csarnokait, és minden alkalommal biztos volt benne, hogy visszatér onnan. Most kétség mardosta, és a kétség félelemmé alakult.

Eltiporta magában a félelmet, és várt. A Fellgoethek elfogadják majd a felajánlását vagy itt marad, test nélkül, örökre.

Egy érzelem suhant át rajta váratlanul. Elégedettség. A Fellgoethek ritkán beszéltek a saját csarnokaikban. Sokkal rejtélyesebben kommunikáltak, és még sok mindent meg akartak neki mutatni.

A sötétség lehullott, és Sabbreth egy vulkánt látott egy hegyláncból kicsúcsosodni, egyetlen tornyosuló kő és lángoszlopként. A vulkán teteje füstölt, majd romlott zöld fénnyel derengett, egy pokoli látvány, amiről Sabbreth tudta, hogy szörnyű hatalmat képvisel, megy szinte egyenlő a Fellgoethekével.

 Hirtelen, a hegy kitört, tüzet köpködve és magma gejzírekkel borítva a lenti síkságokat. Valami szörnyű és hatalmas mocorgott e között a pusztítás közt. Kiröpült a vulkánból és széttárta a szárnyait, melyek akkorák voltak, hogy kitakarták a napot. A sárkány felágaskodott, és Sabbreth hátrahőkölt félelmében a túlvilági erejétől, de aztán az egy hosszú, elnyújtott sikolyt hallatott dühében, ahogy hatalmas láncok jelentek meg a semmiből, és a szárnyait és végtagjait szorosan a testéhez béklyózták. A megkötözött sárkányt felemelték, kifeszítve a mellkasát, és Sabbreth látása áthatolt a pikkelyein és túlvilági húsán, megpillantva a hatalmas ragyogó drágakövet alatta. Az athanc. A sárkány szíve. 

A vízió hirtelen váltott a vulkánról, viharos tengerre. Abból a tengerből kinőtt egy hatalmas sziget, mit fekete bazalt és gránit tornyok tarkítottak. Drak Orgorothra emlékeztette őt, de csak egy másolat volt. Nem, nem egy másolat, egy erős torzkép.

Térj vissza. Térj vissza. Térj vissza.

A szavak visszhangoztak Sabbreth fejében, miközben a víziók eltűntek és a valóság éles fénye újra körbevette.

#

Sabbreth a fekvő felületen ébredt a szobában, amit a várban lefoglalt magának. A hátán feküdt, a testéről már lemosták a vért és alvadt koszt. A mellkasához nyúlt, ahova az áldozó kést döfte. Nem volt volt sebhely, nem volt fájdalom. A Fellgoethek elfogadták a felajánlását.

Elfogadták az áldozatát és megmutatták neki az utat a további dicsőségbe, a jóslat teljesülésébe, ami átvonzotta őt a tengeren túlról. Most már értette miért kellett nekik Horva Korbácsa. Egy sárkány megöléséhez volt rá szükség.

MK4 Háttér - 027 - Sárkányvész, második rész

 Valerii Savaryn parancsnok a khardovi mellvédről figyelte ahogy az Orgoth sereg visszavonul, Lothpool folyót ellepték a csatahajóik, majd délre indultak Feketegyökér Erdőbe. 

Visszavonulásnak nevezni túlzás lett volna, és a khadori sikert sem lehetett győzelemnek nevezni. A vereség szélére sodródtak, a várost majdnem lerohanták, amikor a segítségkérésre amit egy régi barátnak és ellenségnek küldtek, megválaszolásra került.

A legelsők akik az ostromlott városuk segítségére siettek nem Nyugat-Immoren nagy nemzetei közül kerültek ki. Legalábbis nem a nagy emberi nemzetekből, gondolta Savaryn. Lefelé nézett a déli kapu felé, ahol a megmentőik egy kisebb csapata védte a város bejáratát.

A Kallyss ház myrmidonjai mások voltak, mint amikkel a múltban találkozott. Karcsúan voltak és hatékony harci gépek, amiket kifürkészhetetlen és ősi mágikus energia hajtott, mind az összes ioszi gólemet, de egy furcsa borostyánszín fénnyel derengtek ami Savarynt enyhén nyugtalanította. Furcsa módon, a hajlított kardjaik és tüskés buzogányaik vadállatok agyaraira emlékeztette őt.

"Uram?" szólalt meg egy hang Savaryn mögött. Odafordult a szárnysegédjéhez, Boris Ovcharka hadnagyhoz, aki egy ősz hajú vén katona volt, húsz év szolgálattal a Téli Őrségben, majd Téli Hadtestben. Ovcharka jobb keze sínbe volt rakva -- egy Orgoth szigony döfte át. A sokat megélt veterán csak azután tépte ki a karjából, miután széthasította az őt támadó harcos koponyáját. "Az egyik, ő, ioszi parancsnok tanácskozni szeretne önnel."

"Velem?" mondta Savaryn. "Miről?"

A legújabb szövetségeseik mellett harcolt, de távolról sem volt diplomata. Valójában, a vezetői külön gondoskodtak róla, hogy ne is kerüljön ilyen helyzetbe. Rossz tulajdonsága volt, hogy nyers és közvetlen módon kérdezett, akkor is amikor finomabban kellene eljárni. Úgy vélte, hogy a diplomáciai kérdéseket majd Tishnikov posadnik intézi, vagy Makarov parancsnok, aki a város teljes védelméért felelt. 

"Állítólag talált valamit." mondta Ovcharka. "Makarov parancsnok azt szeretné, ha kivizsgálnánk."

Savaryn három napja megállás nélkül harcolt, és bár a fáradság már rágta a végtagjait és a csatamágusi páncélja korom és izzadságbűzt árasztott, a lehetőség, hogy váltson pár szót a Kallyss ház fura vezetőjével megtöltötte az agyát kérdésekkel.

A kérdések, jobban mint bármi más, hajtották Valerii Savarynt. A tudás iránti szomj, a tanulás, elvitte őt a Druzsinába tizenöt évesen, amikor a csatamágus tehetsége megnyilvánult, utána pedig győzelemre vezették a csatatéren, amikor megkérdezte : Hogyan verhető meg ez az ellenfél? majd fáradhatatlanul összegyűjtötte a szükséges tudást.

A kérdések, inkább mint Makarov parancsa, ösztökélték most is. "Vezess hozzá."

Khardov utcáit ellepték a holttestek és a harci gépek roncsai. Orgoth harcosok és a Téli Hadtest katonái hevertek szörnyű halmokban, és egyes részeken a testek annyira szép voltak tépve, hogy nem lehetett megkülönböztetni melyik melyik. Savaryn megélte már a csatákat sok förtelmes módon mióta elhagyta a Druzsinát, először Llaelben Cygnar ellen, majd a számtalan határvillongásban, és legutóbb az infernálok elleni szörnyű háborúban. Mégis, a szándékos vadság ahogy az Orgoth háborúzott újra és újra meglepte. Nem ismertek félelmet, kegyelmet, és minden cselekedetükben brutálisak voltak.

Ovcharka hadnagy átvezette Khardov ipari negyedébe, a hatalmas bazalt erőd tövéhez, amit régen az Orgoth épített, majd utána a Szürkemágusok székhelye lett. A fekete falak föléje tornyosultak, csupaszon és vészjóslóan, mint egy rákfolt a véres égen.

"Ott, uram," mondta Ovcharka, és oda mutatott, ahol egy csapat myrmidon gólem és Kallyss ház katona gyülekezett egy erődfalon ütött rés körül. A lyuk új volt, és amennyire Valerii láthatta, egy földalatti alagútra nyitott átjárót, ami meredeken indult lefelé. Sírok tucatjai és páncéltermek is előkerültek Khardov alól az évszázadok során. Sokuk ősi fegyvereket és szörnyű varázslatokat rejtett, amit a Szürkemágusok a hatalmuk növelésére használtak fel, ez a hatalom vitte végül őket az árulás útjára.

Valerii odament a várakozó iosziakhoz, azt kívánva bárcsak hozott volna magával egy warjacket, de nehéz szívvel vitt volna el egy gépet a védelmi állásokból, ha esetleg az Orgoth mégis visszatérne. Még így is, a csatamágus páncéljában, kicsinek és jelentéktelennek érezte magát.

Áthaladt az ioszi katonák sorfala között, akik csöndben szétváltak, hogy átengedjék. Mint a myrmidonok, ezek a katonák is fogas fegyvereket forgattak és a páncéljuk visszafogott fenyegetést sugárzott. A fegyvereik és felszerelésük mind idegen volt, de ami még rosszabb volt, mindegyikük félelmetesen mozdulatlan és csöndes volt.

Az aki érte küldetett elé lépett. Az ioszi csatamágus páncélját borostyán derengő fényforrások tarkították, és jelentősen áramvonalasabb volt mint Valerii sajátja. Furcsa kiszögelések borították az ioszi vállvértjét, ami leginkább újakra emlékeztette Valeriit. Nem, mégsem ujjakra. Lábakra. Rovar lábakra. Az ioszi nem viselt sisakot, a szögletes arca fakó volt és szikár, az ajkai vértelen szürkék, a szemei miniatűr sárga napokként ragyogtak a beesett szemüregben. Feje tetején sűrű fehér haj volt egy lenyűgöző kontyba kötve, amit egy ezüst korona, vagy diadém fogott össze. 

"Valeriii...Savaryn...parancsnok?" mondta az ioszi, a hangja egy erős suttogás. Olyan volt, mintha a szavak csak kisugároztak volna a csatamágusból, ahelyett, hogy kimondta volna őket. "Én...Tyrus, a Pókok Nis-Arsysrja vagyok."

Valerii valamennyi értett az ioszi rangokhoz, és a Nis-Arsyr egy magas rangú nemest vagy vallási címet takart. A Pókos adalék rejtély volt, bár érdekes módon illett erre a fura teremtményre.

"Arra kértél, hogy beszéljünk," mondta Valerii. "Miért?"

"Úgy hallottam, hogy tanult ember vagy," mondta Tyrus. A szavai ritmusa egyre természetesebbé vált, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogyan sűrítsen levegőt és formáljon hangokat. "És hogy sokat tanultál az Orgothról."

Amikor az Orgoth visszatért, Valerii Savaryn minden percét, amit harcon kívül töltött, az első megszállás tanulmányozásába fektette, csaták leírását, Szürkemágusok által gyűjtött legendákat bújta, mindezt annak reményében, hogy rájön, hogyan tud ellenük legjobban küzdeni. "Tanulmányozom az ellenségünket, igen."

"Engem is lenyűgöztek," mondta Tyrus. Valerii talán más kifejezést jobban szeretett volna hallani mint a lenyűgözés, de mégis kíváncsi lett. "Úgy hiszem, hogy céltudatosan választották Khardovot csapásiránynak."

"A megsemmisítésünkön felül?"

Tyrus bólintott sápadt fejével. "Észrevetted? Itt nincsenek holttestek, roncsok, és alig vannak károk."

Valerii körbepillantott és látta, hogy az ioszi igazat szól. Alig volt harcra utaló nyom, pár halott Téli Hadtest katonán kívül, akik az erőd falában ütött lyuknál hevertek. "Igazad van. Miért?"

"Megmutatom neked. Kövess a föld alá."

#

A csatamágus páncéljuk által kibocsájtott fény nyújtott nekik egy kis világosságot a sötét katakombákban a hatalmas erőd alatt, de Valerii vitt magával egy lámpást, minden esetre. Nem volt benne biztos, hogy Tyrusnak egyáltalán szüksége volt-e fényre, hogy lásson a sötétben, de az ioszi nem panaszkodott. 

"Látod ezeket a jeleket?" mondta Tyrus, megállva ott, ahol a folyosó egy kicsit kiszélesedett. A csontos úját végighúzta egy bámuló arcon, szemei tágra nyílva, szája hangtalan sikolyra nyílva. Az arc alatt egy pár keresztbe tett penge volt. "Láttam ezt már más sírboltokban. Itt több van, vagy volt, mint csupán megbecsült halottak."

Valerii a lámpásával a padlóra világított. "Nézd ezeket a nyomokat. Ezek frissek. Még gólemeket is lehoztak ide magukkal." Az Orgoth gépek bestiálisak voltak, és a nyomaik inkább emlékeztettek valami nagy ragadozóra, mint bármilyen harci gólemre.

"De csak keveset," mondta Tyrus. "Miközben az erőik a folyó felől támadtak nyugaton, oda vonzván az erőinket, az egyik vezérük lejött ide, kinyitotta a sírboltot és elvitt valamit."

Két Orgoth hadvezérről tudtak, csatamágusok és hatalmas varázslók voltak. A neveiket nem ismerte, de Valerii látta a hatalmas tagbaszakadt vezért és pallosát, díszes páncélját a csata során. A nő akit Borisyuk kapitány legyőzött Skrovenbergnél nem bukkant elő a csata során. "Mit vittek el?"

"Megmutatom neked ezt is." mondta Tyrus.

Tovább haladtak a kincsestermekben, és Valerii megfigyelte a falba vésett rúnákat. A legtöbbjük egyszerű fohász volt az infernálok felé, akiket az orgothok szolgáltak. Mint az imákat tartalmazó lobogók amik a Morrowita templomokban lógtak, ezek is inkább a hitet fejezték ki, mint bármilyen aktív varázslatokat. Egy hatalmas terem nyílt előttük, a padlója vastagon borítva porral, ahol két Téli Hadtest katona feküdt alvadt vértócsában.

Valamit nagyot elvonszoltak, és az lesöpörte a port arra amerről érkeztek.

"A dolog amiért érkeztek itt volt." mondta Tyrus.

"És most náluk van," mondta Savaryn. "Ez a terem nem volt előtte felfedve. Nincs róla feljegyzés, hogy mi volt a tartalma."

"Egy fegyver az, nem lehet más," mondta Tyrus.

"Csak nem hiszed, hogy a Khardov elleni támadás csupán ezért volt, hogy bejussanak ebbe a terembe?" mondta Savaryn. "Egy elterelés?"

"Nem teljesen. Úgy hittem, hogy a céljuk részben megoszlott a kettő között."

Tyrus letérdelt és megsimította a port és vért a padlón. "Megosztva és legalább részben sikeres."

MK4 Háttér - 026 - Sárkányvész, első rész

 

A Khardov alatti kincses termet a halál szaga lengte körül. Ahogy Sabbreth a sötét labirintusban haladt, a lépteit megvilágították a harci gólemei parázs magjai. Belélegezte a friss vér rezes bűzét, ám alatta lappangott még a rég elmúlt, csont porrá vált régi testek és avas rongyok szaga is.

A kietlen kőfalak kísértetiesen ismerősek voltak. Bámuló arcok borították őket és infernalista rovások, mivel még azelőtt, hogy az immoriak elnevezték ezt a várost Khardovnak, Drak Galshogg volt a neve, Sabbreth népének legfőbb erődje az első megszállás során.

Alá temették a megbecsült halottaikat és ide rejtették a legistenkáromlóbb titkaikat. Titkokat, amik most az övéi lesznek.

Fölöttük csata morajlott, időnként porzuhatagot gerjesztve a nyögő kőmennyezet túloldaláról. Az erői nagy része a fönti csatában harcolt. Horruskh vezette őket, és bár győzelem esetén learathatta volna a babérokat, a nőnek csak annyira volt szüksége, hogy elvonja az immoriak figyelmét, amíg ő alászáll a mélybe és megszerzi az igazi kincset.

Előtte, a szűk katakombákon túl, a folyosó egy széles, hatszögletű terembe torkollott, és Sabbreth karján felállt a szőr, és villanyos izgalom futott végig a végtagjain. Hatalmas mágikus erő honolt itt, ősi és szörnyű. A gólemei is érezték, és az egyik Sakálja vicsorgott, a vadállat lelke reagálva a varázslatra ami hasonló volt, mint amivel őt magát is odaláncolták a fém börtön-testéhez. A nő egy gondolattal elcsitította a gépet.

A terem közepén egy kicsi kő emelvény volt, amiből négy bazaltoszlop magasodott ki, mindegyik egy vastag emberkarnyi átmérőjű és sűrűn vésve infernál rúnákkal. Ezekről az oszlopokról fekete vasláncok lógtak, mindegyik végén egy bilincs, ami jelenleg egy elaszott, mumifikálódott holttest csuklóit és bokáit fogta.

A láncok mintha egyszerre lebegtették volna a holttestet és szét is feszítették volna. Bár kétség sem fért hozzá, hogy a súlya hatalmas, az emelvény talapzatán át volt dugva két elkorhadt fagerenda, lehető téve ezzel, hogy megemeljék.

Az építmény előtt egy nő állt, kezében a rangidős harci boszorkányok dárdájával és pajzsával. Therion Vhanek a Kaszás Útjából levette a sisakját, leengedve sötét haját a vállára. Lábai előtt két khadori katona hullája hevert, a páncéljukat átdöfte a nő dárdája, a vérük pedig az arcára fröccsent. Egy sötét angyal, vörösbe öntve.

Sabbreth odament a harci boszorkányhoz és az egyik kezével enyhén átkarolta a páncélos vállát. Egy olyan szeretetkinyilvánítás volt ez, amit sohasem tett volna meg, ha nincsenek egyedül. Vhanek volt a legközelebbi tanácsadója, de ennél több is volt. Kielégítette Sabbreth infernalista tudomány iránti étvágyát, amiben Vhanek otthonosan mozgott, és a gyarlóbb vágyait is, amit szintén magas szinten űzött.

Vhanek ajkain egy mosoly árnyéka suhant át. "Megfejtettem az oszlopokra vésett írást."

 

"Ez a Korbács?" kérdezte Sabbreth, alig visszafojtva az izgatottságát. Khardov egy kétségkívül fontos stratégiai célpont volt, de ami a város alatt rejtőzött, az első megszállás óta porosodva, sokkal értékesebb volt. Ez volt a valódi hódítás kulcsa és egy jóslat rejtélyes része, ami ide vonzotta őt az óceánon túlról. Hova Korbácsa egy olyan hatalmas erejű fegyver volt, amit az Orgoth inkább maguk mögött hagyott amikor elhagyták Immorent évszázadokkal ezelőtt. Bolondok, gyávák, szűklátókörűek és gyengék. Ezek az ősi hadurak nem rendelkeztek az erővel, hogy bevethessék. Sabbreth igen.

 

"Csupán a fele." Vhanek felemelte a vérek dárdáját, a kikötözött holttest álla alá szegezte és megemelte a fejét. Csontok roppantak, ahogy a hústalan arc elérjük tárult. A csontstruktúra míves volt, nemes, és Vhanekre emlékeztetett. Tagadhatatlanul egy orgoth volt az emelvényre láncolva. "A korona hiányzik."

 

Sabbreth kinyúlt, és végigsimította a viharvert koponyát. A csontban karcolások voltak, bevágások az állkapcson és a homlokcsonton. Nem elég mélyek, hogy átszakítsák az agy burkát, de kétségkívül szörnyen fájdalmasak.

 

 "A kohó használhatatlan a korona nélkül," mondta Sabbreth, a fogát csikorgatva. Ilyen közel került a jutalmához, csak hogy az utána újra messzire kerüljön, az őrületbe kergette. Érezte, hogy a harag egyre dagad benne, a szilánkos lelke - a legutóbbi reinkarnációja okozta törés - éles dühszilánkokat szórt az agyába.

 

Az ujjai rámarkoltak a pengéi markolatára, az elméje kisugárzott a Sakáljai lelkébe, és a két Sakál elkezdet toporogni és karmos lábban belevájni a kőpadlóba. Ölni akart, égetni, pusztítani. Bármit, csak hogy befoltozza a tátongó rést a lelkén.

 

"Sabbreth," mondta puhán Vhanek. Levette a páncélkesztyűjét és becsúsztatta a kezét Sabbreth mellvértje és sisakja közé, ahol egy kis bőr rész szabadon volt. A therion érintése először még jobban feldühítette Sabbrethet, utána, ahogy közelebb mozdult, Vhanek szavai kivonták belőle a dühöt, mint  sebből a mérget.

"Még nincs minden veszve. Ide nézz."

 

Vhanek a dárdájával oda mutatott, ahol egy keskeny folyosó vezetett ki a szobából. Friss lábnyomok voltak az évszázados porban.

 

Sabbreth ellépett Vhanektől, bár nem sietősen. "A katonáink jártak itt lent?"  Közben a khadori katonák hullájára nézett.

 

"Nem. Én nyitottam meg az utat, és a Fosztogatóakat a bejáratnál hagytam. Ezek itt átverekedték magukat az őreimen és követtek befelé. Itt megöltem őket, mielőtt tovább juthattak volna."


Fölöttük mennydörgően robbant valami, és ami még rosszabb abból az irányból, ahonnan Sabbreth érkezett, parázs kazánok fénye villant és egyre fényesebben világított.


Horruskh.


Egy pár pillanattal később, az Ezer Harag belépett a csarnokba mint egy diadalmas hős. Sabbreth és Vhanek fölé tornyosult, a díszes páncélja helyenként kormos, máshol vérfoltos. A vállán hordta a hatalmas kardját, mintha a verem penge súlytalan lett volna. Mögötte, az egyik góleme, egy különösen félelmetes Zsarnok, ami a Molok nevet viselte, morgott és vicsorgott.


"Hát megtaláltad," mondta Horruskh, vigyorogva a sisakja alatt. A férfi bosszantó vidámsággal rendelkezett ami Sabbreth minden idegszálát próbára tette. Képzett volt, ősi, és a Fellgoethek áldását bírta, mégis úgy tűnt, hogy minden helyzetben talált valami mulatságosat.


"Talán kétkedtél?" mondta Sabbreth.


"Természetesen nem," felelte Horruskh, kuncogva. "Én voltam az, aki ide helyezte, hogy senkit se kisértsen meg a használata. Azt hittem a szerencsétlen Lorgoth ott volt az utolsó aki ennyire bohó volt." A kiszáradt múmiára mutatott az emelvényen. A szeme felcsillant. "Tévedtem."

 

A nő figyelmen kívül hagyta a gúnyolódást, majd visszavágott. "Hogy áll a csata?"

 

A férfi arcáról lehervadt a mosoly. "Szert tettek...váratlan szövetségesekre. Visszavonulunk."

 

"Ó? Elvesztetted a várost? Biztosra mondtad, hogy elfoglaljuk."

 

 "Nem vesztettünk semmit," mondta Horruskh. "Be tudnánk venni Khardovot, de az túl sok erőforrást emésztene föl."

 

"Erőforrást?" nevetett Sabbreth. "A hatalmas Horruskh, az Ezer Harag most már katonákat számlál és búzás hordókat, az elkárhozottak lelkei helyett?"

 

"Valakinek muszáj," mondta Horruskh. A mosolya megmaradt, de savanyúbbá vált. "Miközben te jóslatok után kutatsz és ősi fegyvereket keresel, Kishtaar és én győzelemre vezetjük seregeinket."

 

"A jóslatok hoztak bennünket ide," mondta Vhanek. "A jóslat miatt vagy te is itt."

 

Sabbreth nem gondolta másképp mint a therion, de Dagholoth jóslatai néha kínosan részletesek voltak, máskor pedig őrjítően homályosak egyszerre. A próféta külön kitért írásaiban Horva Korbácsára, egy fegyverre ami még tőle is ősibb volt, és hogy erre van szükség, hogy megdönthessék az immori isteneket, de nem tért ki rá, hogy miért és hogyan kell használni. Jó előjelként vette, hogy Horruskh tudott a Korbácsról és hogy merre található, de még mindig kétkedett a jóslatban és nem árult el neki többet a tárgyról mint amit Dagholoth kusza írásaiból megértett.

Horruskh dühösen nézett Vhanekre, Molok pedig lépett egyet a therion felé, óriáskígyóként sziszegve.

"Talán igaz, Therion, ám aki Horva Korbácsát keresi, az a saját fejére idézi a bajt."

"Én csupán az ellenségeink pusztulását kívánom," vágott közbe Sabbreth.

"Lorgoth a Hírnök is ezt gondolta," mondta Horruskh, újra az aszott holttest felé mutatva.

"Úgy hitte, hogy a Korbács majd győzelemre segít bennünket évszázadokkal ezelőtt, és mindenét elvesztette. Az életét, a lelkét, még a vérvonala is megszűnt."

"Én nem ő vagyok," mondta Sabbreth.

"Nem vagy," egyezett bele Horruskh duzzogva. "Talán erősebb vagy mint Lorgoth, vagy lehet hogy téged is el foglak temetni egy sötét kriptába, amikor a Korbács kiégeti az agyadat."

Sabbreth elfordult, vissza a porban lévő lábnyomokhoz. Horruskh szavai felzaklatták, és pontosan ezt akarta elérni, ezért a sértésért a nő vissza kellett vágjon. 

"Mennyi idő, amíg elveszíted a város irányítását?"

A pillanatnyi csend amíg Horruskh újra megszólalt nagy kárörömöt okozott Sabbrethnek. "Egy óra még, visszatérünk a tengerpartra, hogy újraszervezzük a seregünk."

"Ott csatlakozok hozzátok," mondta Sabbreth. "Vhanek, velem." Elindult a folyosón, a nyomokat követve. Emberi nyomok voltak, egyesek csizmásak, másikak hatalmasak és mezítlábasak. Mögötte, Horruskh Zsarnokának fénye lassan elhalványult, de a szavai vele maradtak.

Lehet téged is eltemetlek. Elhessegette őket. Nem fogja hagyni, hogy a hadúr eltántorítsa a küldetésétől.

A folyosó élesen jobbra fordult és aztán hirtelen egy üres kőfalban ért véget. A padlót föltépték és alatta nyers föld látszott. Sabbrethtet az apró testű földvájó emlősökre emlékeztette, amik Drak Orgoroth felföldjein voltak honosak.
 
Egy test feküdt a feltépett padló előtt, ember, de furcsamód eltorzítva. A kezét levágták és mechanikus protézisekkel helyettesítették -- egy egyszerű fúró és egy forgó fűrészlap. Nehéz bronz sisakot viselt, amit egy fém nyakörvre szegecseltek, míg a teste többi része szakadt rongyokba volt öltöztetve. Egy fél tucatnyi nyílvessző terítette le, amik kiálltak a nyakából és mellkasából. Ősi Orgoth készítésűek voltak, és Sabbreth szintén észrevette a falban lévő hat lyukat fej és nyakmagasságban. 

"Felismered ezt a lényt?" kérdezte Vhanektől. A harci boszorkány nagy tudással rendelkezett Nyugat-Immorenről és rendszeresen értekezett az invázió előtt beépített kémekkel. 

"Egy cephalyx drón," mondta Vhanek, letérdelve a hulla mellé. "Nem régóta halott. Legfeljebb egy napja."

Sabbreth keveset tudott a cephalyxekről azon kívül, hogy egy föld alatt élő faj voltak, nagy szellemi erővel és hogy a szolgáikat őrült sebészettel "javították fel".
 
"Miért vitték volna el a koronát?"

"Lehet, hogy nem tudták mi az egyáltalán?" mondta Vhanek.

"Vagy lehet hogy tudták," felelte Sabbreth. A barlang újra megremegett, ahogy a városban dúló csata elérte a tetőfokát és Horruskh ott hagyott az ellenségeiknek egy búcsú-sortüzet. "Azt akarom, hogy az állványt elmozdítsuk és magunkkal vigyük."

"Gondoskodom róla," mondta Vhanek. "Meg fogjuk találni a koronát."

Sabbreth bólintott. "Még akkor is, ha fel kell ássuk a fél kontinenst, hogy megtaláljuk."