A Khardov alatti kincses termet a halál szaga lengte körül. Ahogy Sabbreth a sötét labirintusban haladt, a lépteit megvilágították a harci gólemei parázs magjai. Belélegezte a friss vér rezes bűzét, ám alatta lappangott még a rég elmúlt, csont porrá vált régi testek és avas rongyok szaga is.
A kietlen kőfalak kísértetiesen ismerősek voltak. Bámuló arcok borították őket és infernalista rovások, mivel még azelőtt, hogy az immoriak elnevezték ezt a várost Khardovnak, Drak Galshogg volt a neve, Sabbreth népének legfőbb erődje az első megszállás során.
Alá temették a megbecsült halottaikat és ide rejtették a legistenkáromlóbb titkaikat. Titkokat, amik most az övéi lesznek.
Fölöttük csata morajlott, időnként porzuhatagot gerjesztve a nyögő kőmennyezet túloldaláról. Az erői nagy része a fönti csatában harcolt. Horruskh vezette őket, és bár győzelem esetén learathatta volna a babérokat, a nőnek csak annyira volt szüksége, hogy elvonja az immoriak figyelmét, amíg ő alászáll a mélybe és megszerzi az igazi kincset.
Előtte, a szűk katakombákon túl, a folyosó egy széles, hatszögletű terembe torkollott, és Sabbreth karján felállt a szőr, és villanyos izgalom futott végig a végtagjain. Hatalmas mágikus erő honolt itt, ősi és szörnyű. A gólemei is érezték, és az egyik Sakálja vicsorgott, a vadállat lelke reagálva a varázslatra ami hasonló volt, mint amivel őt magát is odaláncolták a fém börtön-testéhez. A nő egy gondolattal elcsitította a gépet.
A terem közepén egy kicsi kő emelvény volt, amiből négy bazaltoszlop magasodott ki, mindegyik egy vastag emberkarnyi átmérőjű és sűrűn vésve infernál rúnákkal. Ezekről az oszlopokról fekete vasláncok lógtak, mindegyik végén egy bilincs, ami jelenleg egy elaszott, mumifikálódott holttest csuklóit és bokáit fogta.
A láncok mintha egyszerre lebegtették volna a holttestet és szét is feszítették volna. Bár kétség sem fért hozzá, hogy a súlya hatalmas, az emelvény talapzatán át volt dugva két elkorhadt fagerenda, lehető téve ezzel, hogy megemeljék.
Az építmény előtt egy nő állt, kezében a rangidős harci boszorkányok dárdájával és pajzsával. Therion Vhanek a Kaszás Útjából levette a sisakját, leengedve sötét haját a vállára. Lábai előtt két khadori katona hullája hevert, a páncéljukat átdöfte a nő dárdája, a vérük pedig az arcára fröccsent. Egy sötét angyal, vörösbe öntve.
Sabbreth odament a harci boszorkányhoz és az egyik kezével enyhén átkarolta a páncélos vállát. Egy olyan szeretetkinyilvánítás volt ez, amit sohasem tett volna meg, ha nincsenek egyedül. Vhanek volt a legközelebbi tanácsadója, de ennél több is volt. Kielégítette Sabbreth infernalista tudomány iránti étvágyát, amiben Vhanek otthonosan mozgott, és a gyarlóbb vágyait is, amit szintén magas szinten űzött.
Vhanek ajkain egy mosoly árnyéka suhant át. "Megfejtettem az oszlopokra vésett írást."
"Ez a Korbács?" kérdezte Sabbreth, alig visszafojtva az izgatottságát. Khardov egy kétségkívül fontos stratégiai célpont volt, de ami a város alatt rejtőzött, az első megszállás óta porosodva, sokkal értékesebb volt. Ez volt a valódi hódítás kulcsa és egy jóslat rejtélyes része, ami ide vonzotta őt az óceánon túlról. Hova Korbácsa egy olyan hatalmas erejű fegyver volt, amit az Orgoth inkább maguk mögött hagyott amikor elhagyták Immorent évszázadokkal ezelőtt. Bolondok, gyávák, szűklátókörűek és gyengék. Ezek az ősi hadurak nem rendelkeztek az erővel, hogy bevethessék. Sabbreth igen.
"Csupán a fele." Vhanek felemelte a vérek dárdáját, a kikötözött holttest álla alá szegezte és megemelte a fejét. Csontok roppantak, ahogy a hústalan arc elérjük tárult. A csontstruktúra míves volt, nemes, és Vhanekre emlékeztetett. Tagadhatatlanul egy orgoth volt az emelvényre láncolva. "A korona hiányzik."
Sabbreth kinyúlt, és végigsimította a viharvert koponyát. A csontban karcolások voltak, bevágások az állkapcson és a homlokcsonton. Nem elég mélyek, hogy átszakítsák az agy burkát, de kétségkívül szörnyen fájdalmasak.
"A kohó használhatatlan a korona nélkül," mondta Sabbreth, a fogát csikorgatva. Ilyen közel került a jutalmához, csak hogy az utána újra messzire kerüljön, az őrületbe kergette. Érezte, hogy a harag egyre dagad benne, a szilánkos lelke - a legutóbbi reinkarnációja okozta törés - éles dühszilánkokat szórt az agyába.
Az ujjai rámarkoltak a pengéi markolatára, az elméje kisugárzott a Sakáljai lelkébe, és a két Sakál elkezdet toporogni és karmos lábban belevájni a kőpadlóba. Ölni akart, égetni, pusztítani. Bármit, csak hogy befoltozza a tátongó rést a lelkén.
"Sabbreth," mondta puhán Vhanek. Levette a páncélkesztyűjét és becsúsztatta a kezét Sabbreth mellvértje és sisakja közé, ahol egy kis bőr rész szabadon volt. A therion érintése először még jobban feldühítette Sabbrethet, utána, ahogy közelebb mozdult, Vhanek szavai kivonták belőle a dühöt, mint sebből a mérget.
"Még nincs minden veszve. Ide nézz."
Vhanek a dárdájával oda mutatott, ahol egy keskeny folyosó vezetett ki a szobából. Friss lábnyomok voltak az évszázados porban.
Sabbreth ellépett Vhanektől, bár nem sietősen. "A katonáink jártak itt lent?" Közben a khadori katonák hullájára nézett.
"Nem. Én nyitottam meg az utat, és a Fosztogatóakat a bejáratnál hagytam. Ezek itt átverekedték magukat az őreimen és követtek befelé. Itt megöltem őket, mielőtt tovább juthattak volna."
Fölöttük mennydörgően robbant valami, és ami még rosszabb abból az irányból, ahonnan Sabbreth érkezett, parázs kazánok fénye villant és egyre fényesebben világított.
Horruskh.
Egy pár pillanattal később, az Ezer Harag belépett a csarnokba mint egy diadalmas hős. Sabbreth és Vhanek fölé tornyosult, a díszes páncélja helyenként kormos, máshol vérfoltos. A vállán hordta a hatalmas kardját, mintha a verem penge súlytalan lett volna. Mögötte, az egyik góleme, egy különösen félelmetes Zsarnok, ami a Molok nevet viselte, morgott és vicsorgott.
"Hát megtaláltad," mondta Horruskh, vigyorogva a sisakja alatt. A férfi bosszantó vidámsággal rendelkezett ami Sabbreth minden idegszálát próbára tette. Képzett volt, ősi, és a Fellgoethek áldását bírta, mégis úgy tűnt, hogy minden helyzetben talált valami mulatságosat.
"Talán kétkedtél?" mondta Sabbreth.
"Természetesen nem," felelte Horruskh, kuncogva. "Én voltam az, aki ide helyezte, hogy senkit se kisértsen meg a használata. Azt hittem a szerencsétlen Lorgoth ott volt az utolsó aki ennyire bohó volt." A kiszáradt múmiára mutatott az emelvényen. A szeme felcsillant. "Tévedtem."
A nő figyelmen kívül hagyta a gúnyolódást, majd visszavágott. "Hogy áll a csata?"
A férfi arcáról lehervadt a mosoly. "Szert tettek...váratlan szövetségesekre. Visszavonulunk."
"Ó? Elvesztetted a várost? Biztosra mondtad, hogy elfoglaljuk."
"Nem vesztettünk semmit," mondta Horruskh. "Be tudnánk venni Khardovot, de az túl sok erőforrást emésztene föl."
"Erőforrást?" nevetett Sabbreth. "A hatalmas Horruskh, az Ezer Harag most már katonákat számlál és búzás hordókat, az elkárhozottak lelkei helyett?"
"Valakinek muszáj," mondta Horruskh. A mosolya megmaradt, de savanyúbbá vált. "Miközben te jóslatok után kutatsz és ősi fegyvereket keresel, Kishtaar és én győzelemre vezetjük seregeinket."
"A jóslatok hoztak bennünket ide," mondta Vhanek. "A jóslat miatt vagy te is itt."
Sabbreth nem gondolta másképp mint a therion, de Dagholoth jóslatai néha kínosan részletesek voltak, máskor pedig őrjítően homályosak egyszerre. A próféta külön kitért írásaiban Horva Korbácsára, egy fegyverre ami még tőle is ősibb volt, és hogy erre van szükség, hogy megdönthessék az immori isteneket, de nem tért ki rá, hogy miért és hogyan kell használni. Jó előjelként vette, hogy Horruskh tudott a Korbácsról és hogy merre található, de még mindig kétkedett a jóslatban és nem árult el neki többet a tárgyról mint amit Dagholoth kusza írásaiból megértett.
Horruskh dühösen nézett Vhanekre, Molok pedig lépett egyet a therion felé, óriáskígyóként sziszegve.
"Talán igaz, Therion, ám aki Horva Korbácsát keresi, az a saját fejére idézi a bajt."
"Én csupán az ellenségeink pusztulását kívánom," vágott közbe Sabbreth.
"Lorgoth a Hírnök is ezt gondolta," mondta Horruskh, újra az aszott holttest felé mutatva.
"Úgy hitte, hogy a Korbács majd győzelemre segít bennünket évszázadokkal ezelőtt, és mindenét elvesztette. Az életét, a lelkét, még a vérvonala is megszűnt."
"Én nem ő vagyok," mondta Sabbreth.
"Nem vagy," egyezett bele Horruskh duzzogva. "Talán erősebb vagy mint Lorgoth, vagy lehet hogy téged is el foglak temetni egy sötét kriptába, amikor a Korbács kiégeti az agyadat."
Sabbreth elfordult, vissza a porban lévő lábnyomokhoz. Horruskh szavai felzaklatták, és pontosan ezt akarta elérni, ezért a sértésért a nő vissza kellett vágjon.
"Mennyi idő, amíg elveszíted a város irányítását?"
A pillanatnyi csend amíg Horruskh újra megszólalt nagy kárörömöt okozott Sabbrethnek. "Egy óra még, visszatérünk a tengerpartra, hogy újraszervezzük a seregünk."
"Ott csatlakozok hozzátok," mondta Sabbreth. "Vhanek, velem." Elindult a folyosón, a nyomokat követve. Emberi nyomok voltak, egyesek csizmásak, másikak hatalmasak és mezítlábasak. Mögötte, Horruskh Zsarnokának fénye lassan elhalványult, de a szavai vele maradtak.
Lehet téged is eltemetlek. Elhessegette őket. Nem fogja hagyni, hogy a hadúr eltántorítsa a küldetésétől.
A folyosó élesen jobbra fordult és aztán hirtelen egy üres kőfalban ért véget. A padlót föltépték és alatta nyers föld látszott. Sabbrethtet az apró testű földvájó emlősökre emlékeztette, amik Drak Orgoroth felföldjein voltak honosak.
Egy test feküdt a feltépett padló előtt, ember, de furcsamód eltorzítva. A kezét levágták és mechanikus protézisekkel helyettesítették -- egy egyszerű fúró és egy forgó fűrészlap. Nehéz bronz sisakot viselt, amit egy fém nyakörvre szegecseltek, míg a teste többi része szakadt rongyokba volt öltöztetve. Egy fél tucatnyi nyílvessző terítette le, amik kiálltak a nyakából és mellkasából. Ősi Orgoth készítésűek voltak, és Sabbreth szintén észrevette a falban lévő hat lyukat fej és nyakmagasságban.
"Felismered ezt a lényt?" kérdezte Vhanektől. A harci boszorkány nagy tudással rendelkezett Nyugat-Immorenről és rendszeresen értekezett az invázió előtt beépített kémekkel.
"Egy cephalyx drón," mondta Vhanek, letérdelve a hulla mellé. "Nem régóta halott. Legfeljebb egy napja."
Sabbreth keveset tudott a cephalyxekről azon kívül, hogy egy föld alatt élő faj voltak, nagy szellemi erővel és hogy a szolgáikat őrült sebészettel "javították fel".
"Miért vitték volna el a koronát?"
"Lehet, hogy nem tudták mi az egyáltalán?" mondta Vhanek.
"Vagy lehet hogy tudták," felelte Sabbreth. A barlang újra megremegett, ahogy a városban dúló csata elérte a tetőfokát és Horruskh ott hagyott az ellenségeiknek egy búcsú-sortüzet. "Azt akarom, hogy az állványt elmozdítsuk és magunkkal vigyük."
"Gondoskodom róla," mondta Vhanek. "Meg fogjuk találni a koronát."
Sabbreth bólintott. "Még akkor is, ha fel kell ássuk a fél kontinenst, hogy megtaláljuk."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése