MK4 Háttér - H003 - Ekaterina Baranova

 Vér, varázslattal telítve

Ha Ekaterina Baranova varázsképességeit nem csak várták és fejlesztették volna a szülei, akár egy teljesen már területen is dolgozhatna, egy olyanon, ami jobban illeszkedik a személyiségéhez : a diplomácián. Ám a csatamágus szerepe a khadori seregben ritkán alkalmaz diplomáciai fogásokat, így kénytelen volt a politikai képességeit a Szürkemágus Rend tanárai körében alkalmazni. Amikor az a szervezet megszűnt, a császárnőhöz való hűtlenségükből kifolyólag, valamint a vezetőségben több infernalista lepleződött le, Ekaterina Baranova saját fejlesztésű tudása megvédte őt a következményektől. Mint azt az egyik bebörtönzött Szürkemágus megjegyezte, a lány, a Rend bukása utáni, karrierje fejlődésével kapcsolatban :

"Baranova érintetlenül átkel a savas esőcseppek között."

Ez a megfigyelés igaz lehet, bár sértő, Ekaterina elmondhatja, hogy a szükség, hogy a saját személyes nagykövetévé váljon, magas árat követelt meg tőle. Lebeszélték, hogy politikai diplomáciát tanulhasson, ráadásul az egész családja őt okolta a nővére halála miatt.

"Lehet, hogy nem te személyesen húztad meg a ravaszt," mondta neki állítólag az apja, "de az biztos, hogy te töltötted meg Tasya fegyverét." Az apja fivére egyszer nyilvánosan kijelentette, hogy Ekaterina beszélte tele Tasya fejét olyan ötletekkel, ami miatt elhagyta a kötelességét a családja és országa iránt, és "az egyetlen mód, amivel Tasya ki tudja tisztítani a fejét, a golyó volt".

Tasya Baranova Ekaterina tizenharmadik életévében halt meg. Az idősebb lánytestvér reménykedett benne, hogy egyetemi oktatóvá válhat, de amikor varázstehetsége megnyilvánult, a szülei megtiltották, hogy bármilyen más életutat válasszon magának -- az ilyen ritka tehetség létfontosságúnak számított az Anyaország és a hadserege számára. Továbbá, a Baranova családot nagy megbecsülés övezte a khadori vezetőség köreiben, mivel több generáción keresztül csatamágusokat adtak, és a katonai szolgálattól bármi kevesebb szégyent jelentet a család hírnevének. 

Edgarton Baranova, a család feje, ismert volt arról, ahogy a lányait nevelte : "Nagy vagyonunk van, mivel erős a varázstehetségünk, és nem fordítva." Ekaterina bátorítása hatására viszont Tasya mégis megpróbálkozott az oktatói foglalkozással, ami azonnali összetűzésbe taszította a szüleivel, és a családból való kitagadása végül mindkét leányt lelkileg megtörte. Az öngyilkossága romba döntötte Ekaterinát, és meggyőzte, hogy számára sincs más út az életben, azután pedig biztosan nem, amikor az örökölt varázstehetségét felismerték. A Baranova kastélyból Korskba küldték, ahol a Strikoya Szürkemágus Főrendházban képezték. Bár nagyon jól teljesített, egy felhő lebegett mindig fölötte: a nővére halála a családi, társadalmi és politikai nyomás következményeként Ekaterinának erős motivációt biztosított, hogy neki majd ne kelljen hasonló elnyomást megélnie.

A szürke hölgy

Ekaterina kezdő rangja a Szürkemágus Rendben az uchenik volt, inas, de az előkelő vérvonala, a szinte fanatikus sikerhajhászása és a lehengerlő diplomáciai "varázslata" gyorsan elhozta neki a következő fokozatot, a rastovik-ot, ráadásul hónapok alatt, évek helyett. Már elég jól képzett volt a khadori hadsereg működése kapcsán, még Korskba való érkezése előtt, mivel azelőtt úgy hitte, hogy ez a tudás majd segíti a diplomáciai karrierjét. Továbbá, a varázslatok alapvetései, amikre szüksége volt az előmenetelhez a Rendben, könnyen érhetőek voltak számára, a családja múltjából kifolyólag. Amikor előléptették, gyorsan a veterán magziev-ek kedvence lett, mivel ügyesen találta meg a közös szót a különböző vetélkedő csoportok között. Kétségkívül sok rangidős magziev belátta, mennyire hasznos lehet a saját klikkjük számára egy képzett csatamágus és mestermanipulátor az ellenfeleik ellen -- a családja kapcsolatai pedig csak javították a presztízsét. Szürke hölgynek nevezték el, talán eleinte tréfaként, mivel a kora nem indokolt volna ilyen gúnynevet. Ám minden magzievre, aki látta benne a tehetséget és dicsérte a képességeit, jutott ugyanannyi, akik úgy érezték, hogy még nem érdemelte ki az előléptetést, megbecsülést, amikért mások legalább ugyanolyan keményen küzdöttek.

Mivel ilyen kecsesen és magabiztosan mozgott az úgynevezett társai között, Ekaterina könnyen felismerte köztük azokat, akiknek tettei biztosan a politikai megsemmisülés felé vezették őket. Amikor a Hercegeket támogatták a Császárnő ellen való lázadásukban, Ekaterina szerint szándékos naivitásról tettek tanulságot, így távol tartotta magát a többi Szürkemágustól. A pletykák köztük néha orvgyilkossági tervekről szóltak, és ő elég bölcs volt ahhoz, hogy tudja, bárki aki nem vesz aktívan részt az eseményekben gyorsan áldozattá válik, függetlenül attól, hogy végül melyik oldal kerül ki győztesen.

Mégis, minden gyanakvása és az eseményektől való szándékos távolságtartása ellenére, meglepetésként érte, hogy infernálokkal szövetkező árulok voltak a soraikban, akik hűsége elveszett Khador, a Vas Királyságot és még Caen iránt is. Amikor eljött az idő, hogy felszámolják a Szürkemágus Rendet, ott állt a többi rastovik között, akiknek nem volt kapcsolatuk sem az árulókkal, sem a Hercegek szövetségeseivel, és együtt kértek kegyelmet a Legfőbb Parancsnokságtól. Legtöbb esetben ezt megadták, de amikor a khadori sereg megostromolta a Szürkemágus Főrendházat, azzal a céllal, hogy kivégezzen minden infernalistát, a Szürke Hölgy távoltól szemlélte az egyik magzievet, aki úgy alkudta ki a saját szabadságát, ami mélyen lenyűgözte. Egy egyezkedés volt, egy diplomáciai manőver ami keveset hozott a császárnő seregnének, ahhoz képest amennyit hozott a tárgyaló magzievnek : a saját életét.

Zariyah Volkova megmenekülése

Ha Ekaterina Baranova kiállt volna a Zariyah Volkova magziev mellett, a magzievnek valószínűleg nem kellett volna elköteleznie magát a infernalisták levadászása mellett, de figyelembe vége a őrült hangulatot amivel a Főparancsnokság megpróbálta még a kicsit is gyanúsakat kipurgálni, valószínű, hogy Volkovára legalább száműzetés várt volna, ha nem rosszabb. 

A két Szürkemágus szövetsége, sokak szerint, erősebb csapatot eredményezett, mint amit külön-külön elérhettek volna. Míg Volkova már elnyerte a seregtől a túlélő megbízatását, mielőtt Ekaterina is önként jelentkezett volna, hogy segítsen neki ebben, Volkovának eleinte csak információ morzsák álltak a rendelkezésére. Vérbeli diplomataként Ekaterina sokat megjegyzett a Szürkemágus kollégáiról is volt róla elképzelése, hogy vajon hol húzhatták meg magukat. Ennek ellenére, az, hogy miért segített Ekaterina Volkovának nem teljesen tiszta. Ekaterina maga csak ennyit mondott erről : 

"Zariyah a rokonom lehetne, ha ő úgy döntött volna."

Ez erős ellentétben áll azzal, amit Volkova mondott a kapcsolatukról.

"A túlélésem, a Szürkemágusok üldözése során nem az ereimben csörgedező vérnek köszönhető, legyen az mágikus, vagy velem született. Túléltem, mivel hű vagyok az Anyaországhoz. Hasznos célt szolgálok."

Ekaterina sosem mondott ellent Volkova túléléséről alkotott véleményének, és Ekaterina megítélése csak egyre nőtt, mióta megmagyarázhatatlan hűséget tanúsított Volkova iránt. Mindkét nő túlélte a brutális megtisztítását a Szürkemágus rendnek, az csoportos kivégzéseit azoknak, akiket bűnösnek találtak az Infernálokkal való kollaborálásban, és végső során a teljes Rend megszűnését. Valójában mindkettejük nagyobb sikerre tett szert a hadsereg újraszervezésével. A Felvilágosulás Rendje és a korski Régi Hit Szinódusa is dicsérte Ekaterinát a Szürkemágus Rend pusztulása után, ami elvezetett a kapitányi kinevezéséhez az újonnan alakult Téli Hadtestnél 618 AR-ben.

Ekaterina közvetett támogatásának köszönhetően Volkova kivételesen jó eredményeket ért el a volt Szürkemágus árulók felkutatásában. Idővel már nem volt szüksége Ekaterina, vagy a hadsereg többi tagja segítségére, és saját maga számára is kiérdemelt egy katonai megbízatást. Az utóbbi időben az Ekaterinával való kapcsolata megerősödött, ugyanakkor mindkét nő különböző küldetéseket vállalt, mindketten a Baranova családfát és kapcsolatokat kezdték feltárni, nemzedékekre visszamenőleg. Még mindig nem világos mi után kutatnak a régi katonai feljegyzésekben és az elkobzott, poros Szürkemágus kötetekben. Hogy ez a kutatás arra irányul, hogy Volkova még több árulót találjon meg, vagy valami Ekaterina családjával kapcsolatos titokra, még nem ismert.

Ekaterina Baranova megmenekülése?

Bár Ekaterinának sok hatalmas, jól bekötött szövetségese van és kapcsolatai a khadori sereg sok egységében, a belső bizalmi köre nagyon szűk. Még a szülei és a kiterjedt Baranova vérvonal rokonsága is távol van tartva, kizárva a személyes ambícióiból, a nővére, Tasyia, öngyilkossága óta. Szűk körben az apja megosztotta az aggodalmát, hogy Ekaterina is olyan "gyenge akaratú" lehet mint Tasya, megjegyezve, hogy a család nem "bírhatna el" még egy öngyilkosságot. Ebből kiindulva, a családfő titokban megkereste Ayn Vanar császárnőt, hogy biztosítson egy nagyköveti helyet a lánynak, a csatamágusi szolgálat helyett. A leveleit vagy nem vették figyelembe, vagy, ami valószínűbb, eltérítették. Ha a császárnő egyáltalán tud róla, hogy az egyik csatamágusa esetleg csak fél kedvvel szolgál a seregében, az udvar sosem jelezte azt senkinek.

Ekaterina nem egyszer bírálta a családját a "bátorításuk" végett, amiatt végül csatamágus lett belőle, de Volkova egyáltalán nem fogalmazott ilyen szelíden. Volkova elmondásában, a Baranova család vérvonala "szándékosan tisztázatlan", valamint "gyanakvásra lehetőséget adó módon hiányos". Ez úgy tűnt, hogy a két nő szakmai és személyes kapcsolatára is rányomta a bélyegét. Továbbá, miközben más Szürkemágusokat vadásztak le, mindkét nő visszahúzódó lett, és mindkettőt figyelmeztették négyszemközt, amiért elhanyagolták a kötelességeiket. Mindketten gyorsan válaszoltak, és mindenkit megnyugtattak a teljesítményükkel kapcsolatban, legalábbis eléggé, hogy a Főparancsnokság figyelme elterelődött róluk. Úgy tűnik Volkovát nem zavarják ezek a kritikák, de ugyanezt nem lehet elmondani Ekaterina Baranova kapitányról. 

Minden tehetsége, képességei és elkötelezettség ellenére amit az Anyaország iránt mutat a felszínen, valami személyes, nehéz ügy nyomasztja Ekaterinát, ami miatt az elhivatottsága nem teljes. A nővére öngyilkossága, a nem kívánt életpálya miatti személyes áldozata, és a veszélyes kapcsolat amit régebben fenntartott a Szürkemágus árulókkal mind az egyesek által benne észlelt árnyékok okai lehetnek. A Zariyah Volkovával való ritka találkozásai is kétségkívül hozzájárulnak ehhez az állapothoz. Ám biztosan több van a titkos világban amiben Ekaterina Baranova él, a katonai tökéletesség és a páratlan varázstehetségen túl. Valami sötét a múltjából úgy tűnik a jelene felé araszol, és a jövője -- és mások jövője is -- talán veszélyben van.

MK4 Háttér - H002 - Hellyth, az éjszaka scyrje

Ő, aki majd egyszer Hellythként, az éjszaka scyrjeként válik majd ismerté egy merev hagyományú katonacsaládba született. A hatalmas ioszi Rhyslyrr ház rangidős örököseként, Hellyth már kiskora óta tudta, hogy súlyos felelősség fogja terhelni a ház szolgálatában, köztük a Ködök Kapujának irányítása, valamint a Rhyslyrr ház képviselete a Küldöttek Udvarában.

Az élete folyamatos tanulással, edzéssel, és a harcművészeti tökéletesség elérésével telt. Született csatamágusként és lőpormágusként, Hellyth korán elkezdte elsajátítani a mágikus tudományokat, mivel úgy nevelték, hogy önmagára nem mint szabad akaratú egyénre tekintsen, hanem csak az egyik darabkára, amik sokasága alkotta a Rhyslyrr házat.

Az utolsó generáció tagja volt, akik még lélekkel születtek Ios földjén, és Hellyth még az élő elfek közt is fiatalnak számított a Pusztulás idején. 589 AR-ben születve, csupán 33 éves volt, amikor az istenek halála elnyelte az általa ismert világot és élőhalálra kárhoztatta Hellythet. Az acél akaratának és a veleszületett kíváncsiság bizonyítványa, hogy nem hagyta magát elveszni a lelke tűzviharának ami oly sok mást elemésztett, köztük a házának nagy részével. A "túlélését" a nyughatatlan és rendíthetetlen természetének tulajdonította.

Igazából, Hellyth régóta vágyik egy ügyre, amiért harcolhat, ami meghatározhatja őt és a létezését. Ez a vágyakozás már fiatalkora óra jelen volt és jelentősen hozzájárult a személyes erejéhez ami segítségével lidércé tudott válni. Egyszerűen nem tudta feladni a létezését, úgy, hogy a célja még csak nincs is teljesen kiválasztva, és még kevésbé megvalósítva. 

Sohasem volt túlzottan vallásos, fiatalkorában zokon vette a háza követelményeit, majd arról álmodott, hogy megszökik és csatlakozik a Scyrah Bosszúja szektához. Azokban az időkben, a Bosszú már elkezdte formálni az ioszi politikát, és bár törvényen kívüli volt, elterjedt a szívekben, elmékben és Hellyth generációjának képzeletében. Már azokban a végső, meghatározó években, Ios látta a vég közeledtét, ahogy egyre kevesebb újszülött született lélekkel a világba. A komor jövő félelmetessége tapintható volt, és csupán a Bosszú-nak volt erre válasza.

Idővel, a szekta egyre nagyobb hatalomra tett szert, bevonzva magához a Rhyslyrr Ház Hallyntyrbeli (uralkodó tanács) riválisait is. A Nyarr ház biztosította nekik a Hajnalőrséget és magával vitte a Shyeel házat is, együtt részt vettek a Vas Királyságok elleni engedély nélküli háborúba. Mindkét ház remélte, hogy a Bosszúban való tagságuk előremozdítja majd az ioszi politikai hatalmukat. Miután a Shyeel ház nyíltan támogatni kezdte a Bosszút, a Vyre riválisaik is csatlakoztak, hogy ellentétezzék a befolyásukat. Ahogy a kisebb házak körében is növekedett a támogatás, az Ellowuyr ház pengéi, Rhyslyrr másik riválisa is csatlakozott a Bosszúhoz. Azonban még azután sem, hogy a Küldöttek Udvara is egyre több erőforrást csatornázott a törvényen kívüli szervezet felé, a Rhyslyrr ház sohasem ingott meg, és nyújtott támogatást a Bosszúnak. 

A háza merev elutasítása ellenére, Hellyth számára ez az ügy egy nagyobb sorsot kínált, mint a saját háza szolgálata, egy olyan sors, amit maga alakíthat, és nem a háza határozott meg, még a születése előtt. Vágyott rá, hogy részt vegyen egy követlen küzdelemben, ahelyett hogy a népe lassú sorvadását szemlélje. A Bosszú pontos hitvilága és az ügyük árnyalatai sohasem érdekelték különösen. Keveset számított, hogy igazuk volt, vagy sem, csupán az, hogy egy olyan harcot kínáltak, amire oly régóta vágyott.

A Bosszúhoz való csatlakozást erősen a tervei közé szőtte, és az összes szabad pillanatát, amikor nem edzett, a választott ellenségei tanulmányozásával töltötte. Egymás után olvasta ki a súlyos köteteket az Iosszal határos emberi királyságokról és törekedett, hogy megtanulja a nyelveiket. Bár a tanítói kezdetben félreértették a háza Vas Királyságokról készült kémjelentéseit bújó örököst, mégis nagy örömmel vették a lelkes figyelmességét. Ahelyett, hogy folyton azon veszekedtek volna, hogy több idő jusson a lőtérre, a lány egymás után olvasta végig a tekercseket, figyelmesen befogadva minden szót. És már sohasem fordított hátat a házának és csatlakozott a Bosszúhoz, a kiképzése, az oktatása, és az érdeklődési köre egy nap nagyon értékesnek bizonyulnak majd a Kallyss házban. 

Ahogy a feszültségek egyre nőttek nyugat Immorenen, és a harcok egészen Ios küszöbén folytak már, a Bosszú és szövetségeseik egyre több küldetést teljesítettek az ország határain kívül. A Skorne Birodalom közvetlenül fenyegette őket és a Vas Királyságokkal való összecsapás is elkerülhetetlennek tűnt. A Rhyslyrr ház és a többi ioszi védő teljesen az országhatárok védelmének szentelték magukat. Az ország déli csücskén voltak földjeik, ami az ellenségek legvalószínűbb támadási pontja volt, és itt foglalt helyet a Ködök Kapuja is, a hatalmas Rhyslyrr erőd. Ennek védelme élet-halál kérdése volt az egész Ios számára.

Ezekben a vészterhes időkben, Hellyth megtalálta az igazi hivatását, legalábbis arra az időre. A Rhyslyrr ház egyik lövész századának thanejaként szolgált, és csapatait a Skorne ellen, majd később a Skorne oldalán az Infernálok ellen vezette. Amikor Ios újra a Skorne ellen fordult, és átkergette őket a sivatagon, Hellyth újra hátramaradt, őrködve a fenyegetések ellen amik láthatatlanok voltak, de a képzeletükben mindenhol jelen. 

Az Infernálok jelentette a fenyegetés annyira közvetlen és visszataszító volt, hogy elvonta az összes figyelmet a Bosszú végtelen háborúzásáról. Amikor Ios a Skorne népirtó kipusztításával volt elfoglalva, a levegő kifogyott a vitorláikból. Amikor Ios kelet felé fordult, nem született semmilyen törvény ami leírta volna az irányváltást. A Küldötti Udvar néma maradt és az iosziak bénultak voltak a végtelen háború fáradalmai miatt.

Hellyth, most már a harmincharmadik életévében, újra elkezdte érezni az éhséget egy cél iránt. A kemény küzdelmekkel töltött évei mély nyomokat hagytak. Már nem volt varázsa a harcnak, csak a halál, szomorúság és magány. És a Bosszú is mutatta már az idejétmúltságát. A küzdelmük láthatóan nem hozott eredményt, és már nem tudták lelkesíteni az országot. A munkásságuk és hagyatékuk csupán az volt, hogy Ios egy olyan katonai hatalommá alakították, aminek az egyetlen célja végtelen háborúk folytatása.

Ezután következett be az istenek megsemmisülése és a Pusztulás. Az ioszi elfek mindig is függtek az isteneiktől, mikor a céljaikról és a puszta létezésükről volt szó. Scyrah és Nyssor halálával, az utolsó ioszi istenek elmúltával, a halálvágy átsöpört az iosziakon mint egy romboló hullám. Senki sem élte túl Ios határain belül. És mégis, voltak olyanok akik nem voltak hajlandóak elemésztődni a szomorúság mélységeiben, ami szétrombolta az ioszi tudatot. És így, helyette, felemelkedtek mint nem teljesen élők és nem teljesen holtak.

Hellyth is köztük volt. Most emlékszik a fullasztó érzésre és a halálos bénultságra, amikor ráeszmélt a történtekre. ELMENTEK. AZ ISTENEK HALOTTAK VOLTAK.

És az elmúltukkal, a levegő is megfagyott a tüdejében, és a földre zuhant fojtó iszony közepette, az életét elszívta az üresség, aminek létezéséről eddig nem tudott. Mégis harcolt ellene, minden erejével. A teste fájdalom viharában és az akaraterő szorításában vergődött. A húsa felhasadt és a szervei elszáradtak, mégsem engedte, hogy a lelke mélypontja beszippantsa.

Az istenek elmentek, de ő itt maradt.

Vért és fekete váladékot köhögve, feltápászkodott a földről. A világ üresnek és hidegnek tűnt, mégis sohasem érzi majd a hűvösségét. Egy olyan éhséget érzett, amit csak mások életerejének szipolyozásával csillapíthat, de valahogy mégis ugyanaz maradt, pedig jelentősen megváltozott. Az éhségen kívül, még most is szüksége volt egy nagyobb célnak, egy kötelességérzetnek önmaga és a népe felé.

Ezekben az első pillanatokban, majd a Pusztulást követő napokban, Ios egy éber rémálomra hasonlított. Ahogy a lidércek lassan átvergődtek a csoportos létezési félelmeiken, elkezdték számba venni a világot, amit megörököltek. Az istenek nem voltak már, és velük a Küldötti Udvar, a Hallyntyr, és a régi rend minden maradványa. A halál végre békét hozott Iosra. A régi Házak eltűntek, mert a túlélők túl kevesen voltak, hogy működtessék őket, és a jelentőségük és ősi felelősségeik egy pillanat alatt váltak semmivé.

Az ősi lidércek akik előbújtak a földalatti katakombáikból sok tudást és intést adtak át a fiatal testvéreiknek. Így történt, hogy az új lidérceket olyan régiek tanították meg a haláltalan lét rejtelmeire, akik már régen elfelejtették az élet alapjait. Cserébe, a régi lidércek újra csatlakozhattak a társadalomhoz, olyanhoz amilyen volt, de az újak még mindig több százszor számosabbak voltak.

Még mindig a régi hagyományokkal átitatva, a lidércek hasonló véleményű tanácsokba rendeződtek, hogy megszervezzék az életüket és megvitassák az új létezésük alapvetéseit.

Idővel, ezeket a csoportok igazi Házakká kezdtek alakulni, meghatározva a céljaikat és tagságukat. Az évben ami következett, Hellyth táborról táborra utazott, sohasem lelve igazi otthonra.

Aztán találkozott Tyrusszal, a Pókok Nis-Arsyrjával, az újonnan lapított Kalyss Házból. Tyrus, aki egykor a rejtélyes Vyre ház magas rangú tagja volt, egy új sorsról beszélt az ioszi elfek számára: egy új világról, ahol az ioszi lidércek segítő kezet nyújtatnak az élőknek, nem csak a menekülteknek, akik elkerülték a Pusztulást azzal, hogy a határokon kívül jártak, de a többi Vas Királyságnak is. Reményről beszélt a teljes veszteség közepén.

A szavai megérintették Hellythet, aki, mint minden lidérc, első kézből tapasztalta az ioszi nagyképűséget és elszigeteltséget. Bár mások más következtetéseket vontak le, és próbáltak szégyenükben megbújni az árnyékokban, vagy felépíteni egy új katonai gépezetet ami hatalmában a régi Iosszal vetekedhet, a Kallys ház legalább megpróbált egy másik jövőt keresni a múlt bukásai ellenére és elmozdítani Iost a folytonos háborús készültségből.

Mint ahogy Hellythet is, sok mást is bevonzott a Kallys ház ígérete. Látta, hogy ahogyan a Bosszúnál is, mindenkit a saját motivációja hozta. Egyesek azért jöttek mert igazi hívők voltak akik javítani akartak a dolgokon, a saját létezésük bűnössége nehéz kőként a lelkükön. Mások pedig pragmatikusan egy olyan házhoz akartak tartozni, amely a jövőben növelheti hatalmát és befolyását az élők, az ősi és új élőholtak közt. Egyesek belefáradtak a folyamatos konfliktus végtelen fordulóitól és éhezték a beígért békét és stabilitást. 

A Kallyss házbéli tagsága ellenére, Hellythnek nincs igazi megbecsülése az emberiség iránt és még mindig az igazi célját keresi. Helyette inkább a lehengerlő kötelességérzet mozgatja, amit még fiatalkorában neveltek belé. Kötelezve érzi magát, hogy védelmezze a népét, legyenek azok élők, vagy élőholtak, valamint a nemzet egészét. Látta ahogy Ios majdnem teljesen megsemmisül és meg kívánja őrizni azt a keveset ami megmaradt. Hisz abban, hogy Ios túl kell lépjen a régi tévképzeteken és nyitnia kell a világ felé, hogy elkerülhesse ugyanazokat a múltbéli hibákat. Ugyanakkor nyitott az emberiséggel való kapcsolatra és egy fajta reményteli optimizmussal tekint a jövőbe, neki jutó szörnyű sors ellenére.