WNM - 10 - Vörös égbolt Bástyán

Jax Vöröspenge kapitány olyan közel állt a nyitott hangárajtóhoz amennyire csak mert, miközben a Koalíciós "Győzedelmes" harci cirkálón suhantak. A nő előtt egy hatalmas kiterjedésű gyöngykék óceán terült el, és azon túl, Bástya tündöklő kupolái és épületei. A Győzedelmes egy rejtő mező alatt lebegett vagy tíz mérföldnyire a VSZ erődtől, várva hogy a prédája megjelenjen.

"Helyzetben vagy?" szólt bele Connor Stone ezredes Jax rádiójába. A csatamágus türelmetlen ember volt, hivatásos katona, és körülbelül annyira örült a zsoldossal való együttműködésnek, mint a nő annak, hogy Koalíciós fejesektől fogadjon parancsokat. Ám oda ment ahol a pénz volt, és jelenleg itt volt.

"Ezt már másodjára kérdezed meg tőlem, ezredes," mondta Jax. "Azt hittem, hogy a hírnevem legalább talpraesettként ír le."

"A hírneved véreskezű kalózként szól rólad." köpött Stone ezredes.

"Ahogy mondtam, talpraesett."

"Egy Felderítő lövész osztagot rendelek alád." morogta Stone bosszúsan, és a nő észrevette, mennyire uralkodnia kell magán, hogy kiadhassa a parancsot. "Iris Hathaway hadnagy nemsokára leszállítja a csomagod maradékát."

A rádió recsegett egy sort, majd kikapcsolt, mielőtt a nő válaszolhatott volna.

Jax körbepillantott a hatalmas hangárban -- amit jelenleg Koalíciós katonák és warjackek töltöttek meg -- és meglátott egy kis férfi-nő csoportot akik a Felderítők egyenruhákát és puskákat hordtak, majd azok elkezdtek felé jönni. A vezetőjük egy galjvékony nő volt, aki simán hat láb maga volt, rövidre nyírt sötét hajjal és vékony, komoly arccal.

"Vöröspenge kapitány," szólt a nő ahogy közel értek. "Hathaway hadnagy vagyok."

"Ühüm," mondta Jax. "Hoztatok nekem valamit?"

A Felderítő szeme összeszűkült, de elővett egy kicsit, gömbformájú tárgyat az övtáskájából és átadta.

"Ne pazarold el. Csak egyet kapsz."

Jax kuncogott és betette a készüléket a lőszerszíjába, hogy kéznél legyen majd. "Szóval, hogyan kerültetek erre a szutyok megbízásra, Hathaway?"

"Nem értem mire gondolsz," mondta a Felderítő. Ahogy a nő orra felfelé kunkorodott, az ember azt hinné, hogy egy nyitott latrinára bukkant volna váratlanul.

"Úgy értem, hozzám rendeltek, hogy én parancsoljak nektek. Ez már biztosan fölzaklat, nem?"

Hathaway elmosolyodott, egy fogvillantós, ragadozó mosolya volt ez, és ettől Jax egyből jobban tisztelni kezdte. "Azt kérdezed tőlem, hogy tetszik-e, hogy egy olyan zsoldostól kapunk parancsokat aki a közelmúltig az ellenségeinket szolgálta és aki, ha a jelentések igazak, annyi hűséggel rendelkezik mint egy konesztai kövi vipera és valószínűleg ugyanannyira mérgező?"

Jax vigyorgott. "Igen, hadnagy, pontosan ezt kérdezem."

"Akkor, nem, nem tetszik." mondta Hathaway. "De követem a parancsaimat."

"Tudod, mindennel kapcsolatban igazad van, kivéve egyet." Jax rácsapott a pengéje markolatára, egy régimódi kardra, amit egy ősi égi hajó roncsából tépett ki, majd egy fúziós mezőgenerátorral újította fel.

"Valóban, kapitány?" mondta Hathaway, a saját kezében a puskája tusát szorongatva. Mindketten szerették, ha a fegyvereik kéznél voltak, erőt nyertek belőlük.

"Azt mondtad, hogy nem vagyok hűséges. Ez nem igaz. Férfiak és nők akik velem tartanak a csatába a legénységem. A legénységek változnak, de a hűségem irántuk nem. Ha követtek engem, élve hazahozlak benneteket."

Hathaway kifejezéstelenül bámulta, keresve az álnokságot vagy lekicsinylést. Amikor nem lelte, biccentett. "Rendben. Visszajuttatsz engem és az enyéimet a Győzedelmesre, és aztán én állom az italokat."

"Megigérem." Jax újra a nyitott hangárkapu felé fordult. Egy kis alak haladt feléjük a vízen át, egyre nagyobbra és nagyobbra nőve. Egy VSZ kereskedő fregatt volt, Galleon osztályú, az Ismeretlen Hajnal. A VSZ flottájának egyik leghíresebb hajója, arról volt híres, hogy új utakat fedezett fel a Hyperuranionban és ami még fontosabb volt a Koalíciós hadihajónak, arról is, hogy mindig értékes szállítmány volt rajta, legtöbbször fegyverek.

Jax kivonta a kardját és előremutatott vele. "Ott a célpontunk, hadnagy."

Hathaway megérintette a torokrádióját. "Uram, a csomag megérkezett. A célpont bemérve. Két percen belül csúszunk."

A Győzedelmes mélyéből valahonnan, Stone ezredes Arcanessencevel töltötte fel a katonáit. Az arc vevők Hathaway páncélján és a Felderítőkön egy kicsit élénkebb fénnyel világítottak, és Jax is érezte a beáramló erőt a mechanikáiban.

"Nem régen az VSZ-nek dolgozták," mondta Hathaway, most már inkább kíváncsian mint ellenségesen. "Most pedig nekünk segítesz leszedni az egyik hajójukat. Miért van ez?"

"Emlékszel, hogy mit mondtam a hűségről?" mondta Jax, miközben figyelte ahogy a Ismeretlen Hajnal egyre közelebb ért. A páncéljára szerelt repülő szerkezet halkan zümmögni kezdett, ahogy felkapcsolta.

"Igen."

"Nem értékelem amikor a hűség nem kerül viszonzásra, különösen ha nem kifizetett bér formájában történik. Olyankor kissé...bosszúálló leszek." A háti meghajtója életre kelt és Jax egy pár centire elemelkedett a padlóról.

"És ezért bérelt fel Stone ezredes? Mert bosszút akarsz állni a VSZ-en?"

"Ezért, és azért mert én vagyok az egyetlen csaj a Hyperuranionban aki hajlandó kiugrani egy csataszállítóból és elhelyezni egy mozgó térkaput egy VSZ kereskedőhajón." kiáltotta Jax a meghajtója hangosodó süvöltésén át. Az Ismeretlen Hajnal most már tíz mérföldnyire volt Bástyától, csatamágus távon kívül, sebezhetően.

"Biztos vagy benne, hogy a te részed a legrosszabb, kapitány?"

kiáltotta Hathaway.

Jax kisuhant a hangár kapuját, megfordult és egy pillanatig lebegett.

Hathaway felé mutatott a pengéjével és vigyorgott. "Találkozunk a csúszás után, hadnagy. Szövetségi vérrel festjük ki az Ismeretlen Hajnalt...aztán megisszuk azt a piát."

WNM - 09 - Régi technika, új trükkök

Harlan Sek fölmászott a rozoga állványzatra ami a hatalmas tárgyat vette körbe, eltűnődve egy pillanatra, hogy a védőpáncélzata miatt vajon le fog-e szakadni az egész tákolmány. Az első mászást sikeresen megcsinálta, de aztán két Vazallus Fosztogató állta útját. Hosszú szögelő puskákat markoltak és szedett-vedett páncélzatot viseltek, egyszerű ruházattal, amibe Arc vevőket szőttek. A Vazallusok arckifejezését lehetetlen volt kiolvasni a sisakjuk alatt, de enyhén megemelték a fegyvereiket amikor Harlan közel ért.

Megnyomta a nyitást a sisakján, és az visszacsúszott hátra, és bele a környezeti páncéljába. Az alul elterülő szervezetlen táborhely bűze pofonként csattant az arcán. Bármennyit is beszélnek a testek feljavításáról, az Aeternus Continuum így is evő, szaró, bűzlő emberekből állt. Harlan a legszebb mosolyával kínálta a Vazallusokat, részben eladó, részben ne kelljen megöljelek titeket. "Elnézéseteket kérem barátaim, de úgy tűnik az utamban álltok."

"Morax testvér nem engedélyezte neked, hogy megközelítsd a tárgyat," mondta az egyik vazallus, a hangja fémes és elmosódott a sisakja mögül.

"Milyen furcsa, mivel ez az én ásatásom," mondta Harlan. "Nincs szükségem engedélyre, hogy megközelítsem a tárgyat. Én voltam, aki fölfedezte."

Ennyi erővel akár a csendes tárgyhoz is beszélhetett volna.

Nem fog semmit elérni ezeknél a fanatikusoknál, csak azt hallgatja vissza végtelenül amit nekik parancsba adtak.

"Beszélj Morax testvérrel," mondta a másik Vazallus, már-már közelítve a logikus gondolkodás felé. Biztosan nehezére esett.

Harlan sóhajtott és rácsapott az övén lógó fúziós penge markolatára. Agyán átfutott egy-két gyilkolászós álmodozás. Őszintén szólva, a Continuumnak aligha hiányozna ez a két Vazallus -- a Hyperuranionban nem volt hiány kétségbeesett bolondokból -- de Morax valószínűleg sokat leszűrt volna belőle, ha ezek eltűntek volna. "Hol találom a nagy és hatalmas Moraxot?" 

"Morax testvér a szálláshelyén van." Az első Vazallus arra mutatott, ahonnan Harlan érkezett.

Harlan még egyszer hosszan megnézte a tárgy hosszúkás, toronyszerű alakját. A kékes-szürke hajóteste -- egy ismeretlen elemből építve -- ragyogott a mészkő és már lerakódások vékony rétege alatt. Még mélyebbre kellett ásniuk hogy fel tudják feni hatalmas kiterjedését, aztán most az ősi gépezet egy nyolc méteres verem alján állt. Pontosan ott volt, ahol Astreus mondta hogy lesz. Természetesen a mostani munkaadóinak fogalma se volt, hogy Harlan egy Empyreantól tudta meg a tárgy helyét; nem osztotta meg ezt az információt senkivel.

A legtöbb ember -- még az Aeternus Continuum eltorzult tagjai is -- gyanakvással fogadott bárkit akinek kapcsolata van ezzel az idegen robotfajjal, akiknek a végső célja az emberiség kiirtása volt. Ám Harlan nem fordult el sosem a hasznos információktól, a forrástól függetlenül. Természetesen az sosem derült ki, hogy Astreus miért adta át neki ezt a tudásmorzsát, de az Empyreanokról amúgy sem tudott szinte senki semmit.

Harlan elhessegette a borús gondolatait és visszakapcsolta a sisakját. Ha találkoznia kell Morax testvérrel, legalább ne kelljen belélegezni az áporodott  bűzét.

Morax testvér szálláshelye nem volt messze a tárgy alapjától, a hatalmas gödörben, amit köré ástak. A Hallhatatlan otthona egy ideiglenes építmény volt habkerámiából ami fémvázra fújtak rá, majd hagytak megkeményedni. Egy egészen szerves és strapabíró szerkezet kerekedett ki belőle. Több hasonló építmény tarkította a tábort, egy fura gyűjtemény földszínű vakondtúrásokból, amik beleolvadtak a környező falakba. Persze most, hogy a kiásott tárgy formája már mérföldekről látszott, nem volt volt már remény az álcázásra.

Morax testvér lakhelyén nem volt ajtó, csak egy nyílás, így a vörös izzás amit a Hallhatatlan Arc vevői árasztottak, vértócsaként ömlött ki a homokra. Harlan bejelentés nélkül bement és a Continuum ügynökét egy hatamas vid-képernyő fölött találta, ahogy adatok tömkelegét böngészve. Az ő adatait, jött rá Harlan. Morax magas volt és pipaszár vékony, egy bőrrel bevont csontváz, minden ízülete egy éles csont-találkozás amire fájdalmas volt ránézni.

Drótok és kábelek kötötték össze a készüléket a Hallhatatlan hátán a végtagjaival, valószínűleg ezek adták meg neki az erőt, hogy mozgatni tudja az ősi testét. Egy pszychokinetikus csuklya -- egy széles sisak, ami úgy nézett ki mint egy pár tompa szarv -- borította be Morax fejét, és csak a lógó, elfeketedett ajaki és a csúcsos álla volt látható.

Mit akarsz, zsoldos? mondta telepatikusan Morax testvér.

Ó, ez nem lesz így jó. Harlan nem értékelte ha bárki az agyában tapogatózott, különösen ha az Aeternus Continuum egy Hallhatatlanja. Megnyomta az egyik gombot a csuklópaneljén, bekapcsolva a neurális tompítót, egy hasznos kis technikát amit egy kétezer éves hajóról szerzett be Jarvax Kettőn. Hosszú használat után fájni kezd majd a feje, de addig is távol tartotta a kutakodó elméket.

Morax felé fordult, ajkai vicsorba fordulva.

"Hol szerezted azt?" mondta hangosan, a hangja mint egy erős sziszegés.

"Miért nem engedsz a tárgyhoz?" mondta Harlan, figyelmen kívül hagyva a Hallhatatlan kérdését a neurális tompítójához. "A nomarchád tett meg ennek a műveletnek a vezetőjévé."

"Igen, és őkegyelmessége pedig engem azzal bízott meg, hogy betartsd a vállalásaidat," válaszolt Morax.

"Talán nem tettem? A tárgy már majdnem teljesen ki van ásva, és nemsokára el tudom majd érni a belső funkcióit."

"Ó, nincs kétségem, hogy bele fogsz tanulni a gép belső működésébe." Morax közelebb lebegett, egy ujjnyira a padló fölött, egy pszichokinetikus mezőn. "De, kérdem én, ki számára?"

Harlan egy lépést hátrált. Nem szerette ha a Hallhatatlan ilyen közel van a legjobb hangulatban sem, és most a Szövő szavaitól borsózott a háta. Tudhatta vajon? "Bármilyen információ amit megtudok, megosztásra kerül a Continuummal, ahogy megállapodtunk. Természetesen, ha nem hagytok dolgozni, akkor nem lesz információ."

"Különösnek tartom, hogy pontosan tudtad hol találod ezt a gépet egy világon ami olyan távol esik a fő kereskedelmi utaktól, hogy gyakorlatilag ismeretlen," mondta Morax.

"Egy nagyon szerencsés felfedezés."

"Nos, igen, nekem már csak ilyen szerencsém szokott lenni," mondta Harlan. Az agyában sorra indultak be a riasztók. Blöffölést választott hát. "A nomarchád teljesen így gondolta. Lehet kapcsolatba kéne lépjünk vele és megbeszéljük miért nem halad a munkám."

"Őméltósága...őt nem kell zavarjuk ilyen dolgokkal," egyezett bele Morax testvér, visszalebegve pár hüvelyknyit. 

"Biztos vagy benne, Morax? Nem beszéled meg a kétségeidet Faerusszal?" Harlan rájárszott a blöffre, egy kicsit kiélvezve. "Nos, minél tovább halogatjuk a munkámat, annál többet kell majd várni az eredményekre. Arról nem is beszélve, hogy elég sebezhetőek vagyunk most odakinn."

Morax oldalra billentette a fejét. "Sebezhetőek mi ellen?"

Harlan önmagát átkozta. Mint általában, most is kicsit túljáratta a száját. "Ahogy mondtad, az isten háta mögött vagyunk a Hyperuranionban, egy olyan világon ahol nincs egyetlen emberi telep sem, és most ástunk ki egy értékes technológiát tartalmazó kincsesládát. Ez egy olyan dolog ami vonzza a kéretlen figyelmet."

"Nincs VSZ vagy Koalíciós jelenlét négy kapun belül," mondta Morax. "Van velem ötven Vazallus fosztogató, egy pár Kasza, és két Rake. Bőven elég, hogy eltérítsünk bármilyen független rablót. Arról nem is beszélve, hogy van még egy csatacirkálónk is álcázó palást alatt, öt mérföldnyire innen."

"Nem aggódok az átkozott VSZ vagy Koalíció miatt," mondta Harlan. Ami igazán aggasztotta az Astreus és az Empyreanok voltak akik őt és más gátlástalan emberi ügynököket használtak arra, hogy kiássanak értékes technológiákat, hogy aztán lecsapjanak és elvegyék. Azért aggasztotta, mert ő maga pont így csinálná.

"Az Empyreanok miatt aggódsz," mondta Morax. "Miért? Nem volt aktivitás ebben a szektorban."

"Mert nem vagyok idióta. Nem tudom, hogy a Templom követte-e a friss eseményeket, de egyre sűrűbben csapnak le peremvidéki településekre. Mi most jelenleg egy peremvidéki település vagyunk egy ősi tárgy körül, ami úgy szórja az energiát mint egy szita."

Morax hátrébb dőlt, és Harlan érezte a Halhatatlan elméjét, ahogy újra a neurális tompítója határán tapogatózik. "Átnéztem a kutatásaidat. Ezt a gépet egy olyan anyaggal táplálod, ami hasonlít az Arcanessencere."

"Így van," mondta Harlan. Gyűlölte, hogy többet kell elmondani a Halhatatlannak mint amit tervezet, de szüksége volt a hozzáférésre ehhez a kincshez.

"És az köztudott, hogy az Empyreanokat vonzza minden Arcanessence forrás, különösen azok amiket emberek irányítanak."

"Azt hiszem hogy az Empyreanok miatti aggodalmaid más forrásból fakadnak, Harlan Sek," mondta Morax, a gyanakvása méregként szennyezve a szavait.

"Belenéztem a ténykedéseidbe, és érdekesnek tartom, hogy olyan sűrűn találsz meg kincseket, amiket senki más nem tud. Még furcsább pedig az, hogy ezek a tárgyak nem az VSZ, a Koalíció vagy a Templom tulajdonában végzik. Hanem csak egyszerűen eltűnnek."

"Megtartom a jókat," mondta Harlan. Morax táncolt a vádolás körül, de miért? Talán azt hittem, hogy Harlan majd bemártja saját magát? Nem volt meg a szükséges bizonyítéka?

"És mik a legjobbak?" mondta Morax. "Azok hova kerülnek?"

"Én vagyok az egyetlen oka, hogy a nomarcha megtalálta ezt a tárgyat és egyáltalán tudomást szerzett róla." mondta Harlan, még egyszer megpróbálva bevetni a tekintély szemszöget, mielőtt előkapta volna a fúziós pengéjét és megpróbálja kibelezni Moraxot, mielőtt az lerobbantja a fejét egy pszichokinetikus csapással.

Morax arca eltorzult diadalittas vicsor közben; a pszichokinetikus csuklyáján felvillantak a vevők. Kinyitotta a száját, hogy kimondjon egy lesújtó vádat, azt amire végig ki rá akart térni, de aztán megállt. Egy lépésnyit visszalebegett, az ajkai lebiggyedtek.

"Mi a gond?" Harlan érezte hogy a nyakán feláll minden szőrszál. Bármi ami egy olyan szörnyeteget mint Morax aggasztott, komoly baj lehet.

"A legtávolabbi felderítőktől kaptam egy jelentést. Egy térkapu nyílt tőlünk északra," mondta Morax.

"Melyik térkapu?" mondta Harlan, a gyomrába az idegesség kígyófészekként kavargott.

Morax állkapcsa járt, mintha valami nagyon szívósat és kellemetlent rágott volna. "Nem a mieink közül."

Harlan kilépett a verem aljára és szögelő puskák ugató zaja és közelítő támadó járművek zümmögése fogadta. Előhúzott egy kisméretű fluxus zavarót a hátáról és átalakította puska hosszúságú fegyverré. Nem látta, hogy a verem felső peremén álló Vazallusok mire lőnek, de az egyiküket eltalálta egy plazma csóva és szétrobbant, beterítve társait aggyal és vérrel.

Ez arra késztette Harlant, hogy fedezéket keressen az állványzat legalsó szintjei alatt, a tárgy körül. Nem messze, két Kasza támadó jármű sugárhajtóműve mindent más zajt túlharsogott, ahogy fölszáguldtak az égbe.

Az első Empyreanok megjelentek a verem szélén, gömbszerű repülő járművel, teleszórva lila Arc vevőkkel. Gyors tüzelésű energiavetőikkel a Vazallusokat célozták az ásatás felszínén, darabokra tépve őket, majd ügyesen kitértek a választűz elől. A helyzet csak rosszabb lett, amikor megjelent két Empyrean warjack, masszív gépek, fegyverekkel és érzékelőkkel teleaggatva. A két gép Arc táplálta erőtől sugárzott.

Morax előbukkant a kunyhójából és két Rake, hatalmas kibernetikus vadállat szerű lények, szökkent mellé, mintha két túlfejlődött véreb lennének. Harlan azon tűnődött, hogy vajon a Halhatatlan ráuszítja-e a Rakeket, de aztán a Hallhatatlan csak egy dühös vicsorgást küldött feléje, és aztán föllebegett a vadállataival a nyomában.

Harlan elgondolkodott rajta, hogy ebből teljesen kimarad és megvárja, hogy melyik oldal nyer a végén. Valószínűleg nyélbe tudna ütni egy üzletet bármelyik túlélővel. Persze csak az egyik oldal engedné meg neki hogy tovább dolgozzon a tárgyon. Az Empyreanok lehet élve elengedik, de biztosan nem adnak át egy ilyen értéket embernek.

Ez azt jelentette, hogy a Continuumot kell támogassa, ami gondot jelentett, mivel Morax biztosan gyanakodott a kapcsolatára az Empyreanokkal.

Harlan sóhajtott egy mélyet, és felkészült, hogy kimozduljon a fedezéke alól, hogy támogassa a mostani munkaadóit. Majd kitalálja, hogy mi legyen Moraxxal, ha túléli. Egy hang a sisakjában megállította.

"Harlan Sek, itt Faerus nomarcha beszél. Erősítések érkeznek. Támogasd a Continuum katonákat amíg meg nem érkezünk."

Harlan tudta, hogy Faerus egy csatamágus a főpapi tisztségén felül. A túlélési esélyei ezzel emelkedtek. "Szívesen segítek, ha olyan kedves lenne, és küldene az irányomba egy kevés Arcanessencet."

Harlan azon nyomban érezte, hogy erő áramlik a mechanika rendszereibe, és a sisakon belüli kijelzője azt mutatta, hogy eleget kapott ahhoz, hogy a páncélja pár egzotikusabb funkcióját is be tudja vetni.

"Lekötelez," mondta Harlan. "Kérem, folyamatosan pótolja."

Kipattant az állványzat alól, megcélozta a legközelebbi ellenséges warjacket, és átsajtolt egy köteg Arcanessencet a fluxus zavaróján. Az energiasugár eltalálta az idegen gépet, kisebb károkat okozva, de a fegyvere bénító modulja lekapcsolta a warjack rendszereit, és az előbukott, veszélyesen közel kerülve a verem széléhez. Egy Kasza ágyúlövése megtette a hatását és az Empyrean warjack tíz métert zuhant az ásatás aljáig.

Még több Arcanessence áramlott be Harlan páncéljába, feltöltve a tartalékait. A nomarcha sokkal jobban megbízott benne mint Morax. Természetesen, ha a Hallhatatlanak alkalma adódik beszélni a nomarchával, az gondot jelent majd. Ezt az ügyet meg kellett oldani.

További Emyprean katonák jelentek meg a peremen. Ezek kisebbek voltak mint a warjackek, bár a hasonló gépesített ember formát követték. Sugárfegyverekkel lövöldöztek, majd közelharcban csaptak össze a Vazallusokkal, kihasználva a fejükön lévő nagy, tekergő csápokat. Az egyik Kasza lángoló robbanással szakadt darabokra, miután két Empyrean repülő jármű rá összpontosította a tüzét.

Harlan figyelte, ahogy Morax felmászik az állványzaton a két Rakevel, nyilván azért, hogy varázslatokat tudjon csatornázni a nomarcha számára. Nagyon bátor volt ez tőle. Még több Vazallus halt meg és zuhant a mélybe a verem tetejéről, összezúzva a lenti sátrakat.

Harlan számára nyilvánvalóvá vált, hogy az Empyreanok nemsokára előnybe kerülnek, bár most Morax is belevetette magát a harcba. A Rakei széttépték a kisebb Empyrean harcosokat gond nélkül, miközben a Hallhatatlan, pörgő rúnákkal övezve, pusztító Fúriákat csatornázott át magán az ellenfél soraiba.

Több lehetőség nyílt meg Harlan előtt. Tovább támogathatta az AC sereget, ahogy parancsba kapta, és talán majd meg is tudják nyerni a csatát. A szemét a fölé tornyosuló tárgyra vetette, ami egy hatalmas harci gép volt végtelen, rejtélyes lehetőséggel. Egy gondolat kezdett testet ölteni benne, egy olyan amivel két legyet üthet le egy csapásra, ahogy az a régi szólás tartotta.

Bólintott a sisakján belül. Igen, igen, igen. Ez volt a megfelelő út előre. A szeme végigpásztázta a tárgy hatalmas felületét, és megállapodott a központi irányítópanelen a teteje közelében. Nem dokumentált le minden információt amit megtudott a gépből; az volt a terve, hogy lassan adagolja majd őket, hogy megmaradjon némi ütőkártyája az AC-vel szemben. Az egyik ilyen dolog a tárgy fegyverei voltak, ősiek, néha primitívek, de lenyűgözően erőteljesek. 

Az a fajta ami városokat tudna romba dönteni. Még abban is majdnem biztos volt, hogyan kapcsolhatja be őket, de a folyamat túl veszélyes volt. Vagyis csak volt, ezelőtt. Már nem.

Fölrohant az állványzat alsó szintjén; még egy darabig eltart majd míg eléri a központi vezérlőt a csúcs közelében.

Az úton, közöttünk, pár Vazallus volt, kik a szögelő puskáikkal tüzeltek és lefelé haladtak az állványzaton. Az Empyreanok most már körbevették a verem szélét és lefelé tüzeltek az AC katonáira.

Harlan átkozódott. A Vazallusok az útjában volt, és bár egyre fogyatkoztak, nem várhatta meg, míg mind elhaladnak. A jobb válla fölött villanó lila sugár megerősítette ezt a tényt.

Körülbelül öt méternyi állványzat volt közte és a célja között. Befelé morgott magában. Használnia kell majd az árnyékvezetőt, egy másik varázstárgyat ami kalandjai során szerzett be. Ezt viszont nem szívesen használta. Egy kupac egyéb kacat közt találta egy Ősvilági, teljesen idegen  kinézetű járműn. A varázstárgy egy másik dimenzióból szipolyozott energiát, egy nagyon kellemetlenből, és lehetővé tette számára, hogy a saját dimenziójában kis távolságokat megtegyen akadályok nélkül. Harlan szinte biztos volt benne, hogy pont ez a technológia ölte meg a régi tulajdonosait.

Még több Vazallust szedtek le az állványokról. Bekapcsolta az árnyékvezetőt. Egy fekete lyuk jelent meg a levegőben előtte, hasonlóan egy térkapuhoz, de egy olyan helyre vezetett, ahova semelyik térkapu nem tud eljuttatni. Belépett, hagyta hogy a sötétség elnyelje, és próbálta nem meghallani a szörnyű suttogásokat ahogy a nevét szólították, miközben átpréselte magát a sűrű árnyakon. Az igazi világot elmosódott, sötét tükörképként látta, miközben felmászott az állványokon, áthaladva a Vazallusok lidércszerű alakjain. A sötétség birodalmának kijárata feltárult előtte, és egy elborzasztó pillanatra elgondolkodott rajta, hogy mi történt volna, ha mégsem nyílik meg. A fény és a hang robbanásszerű visszatérése elterelte a szörnyű gondolatot, és Harlan térdre rogyott, miközben megjelent öt méterre onnan ahonnan elindult.

Soha többé, gondolta, miközben tovább rohant a pallókon. Hazugság, de egyelőre jobban érezte magát tőle. A második Kaszát szétrobbantották a levegőben, pont azután, hogy elérte a vezérlőt, és egy nagyobb repeszdarab pattant le a páncéljáról, majdnem lesodorva az állványról.

A tárgy központi irányítópultját egy erős szintibeton tető védte, és ehhez volt hozzáfúrva az állványzat is. Egy ideig fedezéket fog majd nyújtani Harlannak, amíg dolgozott. Maga a tárgy, bár nehéz volt látni a hatalmas mérete miatt, alacsony, barázdás forma volt, bár jól kivehetően volt két hatalmas végtagja és egy olyan része amit fejnek lehetett nevezni. Ha hunyorított, látni vélte a hasonlóságot az ősi gép és a most életére törő Empyreanok közt. Nem véletlen, hogy Astreus meg akarta szerezni. 

Ez lehet egy régen elveszett rokona.

"Faerus nomarcha," mondta Harlan, miközben eltávolította a páncélos borítás egy részét, pont a tárgy rovarszerű feje alatt. Benn egy kapcsolókból és csúszkákból álló rendszer volt, ami távolról emlékeztetett a moder warjackekre. Valójában, ha tippelnie kéne, azt mondaná, hogy épp a cortexet látja. "Szükségem van Arcanessencere."

"Sok erőt felemésztettél már, Harlan Sek," mondta a nomarcha. "Másoknak is szüksége van rá a hadtestemben."

"Igen, de ha most megadod nekem, azonnal győzünk, és mutatok valami izgalmasat," mondta Harlan, tűnődve azon, hogy a hústalan teremtmény a rádió másik oldalán egyáltalán képes volt-e erre az érzelemre.

Nem volt válasz, de Arc ömlött Harlan rendszereibe.

Úgy tűnt Faerus eléggé megbízott benne, hogy kapjon még egy esélyt.

Harlan olyan közel bújt a a géphez amennyire tudott, kihasználva a feje fölötti szintibeton kiszögellést és kinyitotta a vezérlés ajtaját. Körülötte halálod lila sugarak cikáztak a levegőben és a Vazallusok elmosódó sikolyai, ahogy életüket áldozták a Templomért, mind mind növelték a káoszt.

Amit most meg akart csinálni, még sosem próbálta előtte. Valójában, senki sem próbálta az elmúlt ötezer évben. Kihúzott egy hosszú, visszacsörlőzhető kábelt a csuklóján lévő vezérlőből és rákapcsolta valamire ami talán egy Arc vevő volt. Vagy legalábbis valami ami az lehetett. A fedélzeti számítógépe felvázolt neki egy legjobb közelítést a rendszerekről amikre rácsatlakozott, és valóban egyetértett a reményeivel,és ez valami fegyverrendszer volt.

Már csak annyit kell tegyen, hogy felkapcsolja a rendszert. Kilesett a párkány alól, hogy felmérje a csatát, és az igazat megvallva, halogatni szerette volna az ostobaságot amit elkövetni készült. A Continuum szénája nem állt jól. Égett és összetört Vazallus hullák borították a verem alját, mellettük mindkét Kasza kormos roncsa. Morax csalódást okozva még mindig élt, bár már elvesztette mindkét Rakejét. A Hallhatatlan hátrafelé lebegett lefelé Harlan irányába, miközben kér Empyrean katona támadásait hárította. Az egyikük előrelépett és lecsapott a csáppal ami a fejéhez volt erősítve. Meglepő ügyességgel, Morax elhajolt az ütés elől, majd a pszychokinetikus csuklyája felvillant.

Minkét Empyrean szétesett a telekinetikus támadás súlya alatt, darabjaik szanaszét röppentek. Morax megpördült, meglátta Harlant, és az ajkai vicsorba torzultak. "Mit művelsz, zsoldos?"

Harlan visszabújt a fedezéke mögé, vett egy nagy levegőt a saját újrahasznosított bűzéből, és belepréselte a ruhájában található összes Arcanessencet a tárgyba. A hatás azonnali volt. Olyan volt, mintha fejbe csapták volna egy hatalmas kővel, de a kő ugyanakkor a fején belül lett volna.

Térdre esett, a belső kijelzője szinte minden jelzője stroboszkópként villogott. Ezek nem jelentettek semmit. Amire most összpontosított, azok az elméjében lévő képek voltak. Távolról érzékelte a halk morajlást, ahogy a tárgy lassan életre kelt. Egy újabb kábító áramütés, és rájött, hogy már a tárgy képi érzékelőin keresztül látja a világot. Továbbá, a hatalmas gép irányából furcsa, lomha, primitív gondolatok áramlottak felé, ami rettegéssel és izgalommal töltötte el.

A tudata értesült valamiről aminek a neve Arc szikragenerátor volt, egy fegyverrendszer ami a tárgy mindkét hatalmas karjába volt építve.

Érezte, hogy az mennyire vágyott rá, hogy használja ezt a fegyvert az apró, bosszantó lények ellen amik körülötte zümmögtek. Követte ezt a késztetést, követve a célpontokat a gép szemein keresztül, és az első ezek közül nem volt már mint Morax. A Hallhatatlan szája tátva maradt, már-már nevetséges O formában, ahogy a szikragenerátor egy elektromos csapást mért rá, mintha ezernyi villám égette volna Morax testét füstölgő húscafatokká.

Ezután Harlan a többi ellenségre összpontosított és újra elsütötte a szikragenerátort. Ezúttal egy repülő Empyrean drónt szedett le az égről. Egy újabb lövés, és öt Empyrean katonát emésztett el az elektromos tűz, az ezüst testük elfeketedve, a képi érzékelőik elhalványulva, miközben a belső rendszereik hamuvá váltak. Harlan mozogni szeretett volna, de a gép alsó végtagjai nem válaszoltak a parancsaira. A tárgy saját akaratából kezdett mozogni és csapkodni kezdett, lerombolva maga körül az állványzatot.

Ahelyett, hogy az Empyreanokat célozta volna az ősi lőfegyvereivel, a gép a hatalmas végtagjaival csapott le, amik végén fém tekercsek voltak, amik most fehéren izzottak. Akkora erővel csapott le egy Empyrean warjackre, hogy az hátrarepült, a váza behorpadt, a testét pedig ellepték az elektromos szikrák. Egy másik csapás kilapított egy Empyrean gyalogost.

Harlan dübörgő fájdalmat érzett a fejében, és az orrából elkezdett folyni a vér. Agyának az a része ami még képes volt felfogni a veszélyt most riadót fújt. Ha továbbra is kapcsolatban marad ezzel az ősi gépezettel, súlyos agyvérzése lesz. Igen ám, de az erő ami áramlott benne, a hatalom ami felett rendelkezett!

Teljesen mámorító. Az Arc táplálta szikragenerátor továbbra is tüzelt, miközben a tárgy összelapította és áramcsapásokkal sújtotta az Empyreanokat. Harlan tovább folytatta volna az ellenfél megsemmisítését addig amíg az agya levessé nem válik, amikor a sors közbeszólt és a palló a talpa alatt végül összeomlott.

Ahogy zuhant a föld felé, félúton megszakadt a kapcsolat a tárggyal, hat méter után. Volt egy rövid pillanat, amikor teljesen önmaga volt és lenyűgözve nézte a hatalmas gépet. Aztán erőszakosan újraismerkedett a földdel. A környezeti ruhája valamennyit tompított az esésén, de a becsapódást eltörölte a tudatot az agyából és beleejtette a könyörületes sötétségbe.

Harlan az egyik habkunyhóban ébredt. Úgy nézett ki, mint Moraxé. Egy vékony matracon feküdt, még mindig a környezeti ruhájában, bár valaki figyelmesen lekapcsolta a sisakját. Nyelt egyet, a szája száraz sivatag volt, a feje pedig úgy lüktetett, mintha apró manók kalapácsoltak lelkesen volna minden szinapszisán.

"Hát élsz," mondta valaki közelről, és Harlan keze egyből odakapott a fúziós pengéjéhez, reflexszerűen. Elfordította a fejét és egy másik Hallhatatlant pillantott meg, bár ez simán a földön állt, a lebegés helyett. A nő még ráadásul fiatalabbnak is tűnt, de az ilyen fogalmak értelmetlenek voltak, amikor a Continuum rangidős tagjairól volt szó. A végtagjai legalább úgy néztek ki, mint amik meg tudják tartani a súlyát kibernetikus rásegítés nélkül is.

"Ki vagy?" mondta Harlan és fürgén felült. Megdörzsölte az arcát és érezte, hogy alvadt vér borítja az orrát, száját és állát.

"Anguis nővér vagyok," mondta a Hallhatatlan. "Kérsz vizet?"

Harlan bólintott és másodpercek múlva egy Vazallus jelent meg egy kulaccsal és egy egész tiszta ronggyal. Átadta őket Harlannak, aki elvette a kulacsot, bevizezte a rongyot és elkezdte letörölte a vért az arcáról.

"A nomarchát lenyűgözte a nyújtott teljesítményed," mondta Anguis. "A hordozónkról láttuk a csata végét."

"Nos, igen, tettem amit tennem kellett," mondta Harlan, és az emlékek, melyekben a tárggyal megosztotta az elméjét rohamosan visszatértek. Fájdalmas és izgalmas volt egyben.

"Egyetértek, de hogyan kapcsoltad be a gépet?" kérdezte Anguis.

"Nem tudtuk megismételni a folyamatot."

Harlan kuncogott. Szóval ezért élt még mindig. "Ó, ez az információ érdekelhet benneteket?"

Anguis szigorúan nézett. "Érdekel. Úgy vélem, hogy Morax testvért is érdekelte volna. A halála egy sajnálatos baleset. Feltételezzük, hogy nem tudtál úrrá lenni a gépen."

"Ó, nagyon nehéz volt," mondta Harlan. "Majdnem odavesztem."

Az utolsó része fájdalmasan igaz volt.

"Fel tudnád újra kapcsolni?"

"Megtehetem," mondta Harlan. Ez nem volt hazugság. Biztosan újra tudta volna aktiválni a tárgyat. Csak nem volt benne biztos hogy túlélné a folyamatot. Ám ezzel ráért később foglalkozni. "Mennyit ér meg nektek?"

A Hallhatatlan ajkai megremegtek, mintha vicsorítani készülne. Számára ez vallási kérdés volt, a Templom érdekeinek teljesítése. Harlan számára ez az életben maradásról szólt, és arról, hogy minél többet kiszedjen ebből a helyzetből, legyen az technológia vagy szívességek. Ideálisan mindkettő. Anguis úrrá lett a felháborodásán és magára erőltetett egy mosolyt. "Mi az amit szeretnél?"

Harlan felállt, máris jobban érezte magát." Le szeretnél írni mindent, vagy meg tudod jegyezni?

WNM - 08 - Harkon reménye

A település neve Harkon Reménye volt, az azonos nevű bolygóról volt elnevezve és valószínűleg tükrözte annak a négyszáz léleknek a hangulatát akik otthonuknak nevezték. Amikor Banner Ariston hadnagy leszállt a szállítóról, úgy érezte, Harkon Pokla találóbb név lehetne. A végtelen egyenlítői sivatag szinte folyamatos napfényt élvezett a bolygó két napjának köszönhetően, és az Ariston sisakjába szerelt hőkijelző 46 fokot mutatott.

A település egy ősi, kiszáradt tófenék közepén helyezkedett el, és a szintibeton falai délibábként szökkentek fel a repedezett talajból. A falakon túloltalán egy csupa acél biodóm épült, Ariston és Felderítő szakasza a kapu felé haladtak.

A kapu kinyílt, rajta túl telepes otthonok rendezett sorokban, műhelyek, és boltok, Ariston levette a sisakját, hogy érezze a 25 fokos hőmérséklet zuhanást az izzadt bőrén. "Uram, megérkeztünk a gyarmatra," mondta be a rádiójába.

"Felkészültek a távozásra?" válaszolta Viktor Shields kapitány, az evakuálásért felelős csatamágus.

Ariston szétnézett, görcsös érzéssel a gyomrában. Már egy hete üzentek a település igazgatójának, hogy Harkon Reményét ki kell üríteni és mindenki azonnal készüljön fel a távozásra. Nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyták a Koalíció parancsát és figyelmeztetését. "Nem készültek. Parancsok?"

"Átkozott peremtelepesek," mondta Shields. "Merre van Harrow igazgató?"

Ariston észrevett egy csoport férfit, akik felé közelítettek. Egy közepesen magas férfi vezette őket, kinek bőrét barnára cserzette a nap. Tipikus telepesnek tűnt, keményvonalasnak és keményfejűnek. "Látom már. Hogyan folytassuk?"

"Pakold fel őt és az embereit a szállítókra," felelt Shields.

"A térkapu máris aktivitás jeleit mutatja."

Ettől az utolsó mondattól borsózni kezdett Ariston háta.

"Értettem, uram."

"Milyen kedves a Koalíciótól, hogy a legnemesebb és legbátrabb embereit küldi látogatóba," mondta Harrow igazgató egy kupec nyájasságával.

Aristonnak nem volt kedve a jópofizáshoz; fáradt volt és egyre jobban félt. "Nem kaptátok meg az üzeneteinket?"

"Azokat, ami szerint el kell hagyjuk az otthonunkat?" mondta Harrow.

"Azokat, amiben arról írunk, hogy a másik két települést Harkonon túlélők nélkül letörölték a bolygó színéről," mondta Ariston.

Harrow megvonta a vállát. "Kisebb telepek, gyenge védelemmel. Elég emberünk van itt, hogy elkergessük a Koalíció mumusait."

"Bolond vagy, és mindenki más életét is kockára teszed."

Mögötte, Ariston hallotta, hogy a Felderítők a fegyvereikhez nyúlnak, a haragjára reagálva.

"Várjunk csak egy percet," mondta Harrow, zihálva.

"Nincs már egy percünk sem, igazgató," mondta Ariston, előre lépve és a harci botját Harrow mellkasának szegezte. "Azonnal elkezded kimenekíteni innen az embereidet."

"Kinek a parancsára?" mondta Harrow, és a nyájasságnak már nyoma sem volt.

Kétkedés volt a szemében, de nem elegendő.

Ariston elfordult tőle és egy Felderítő őrmesterhez fordult, Ora Ferrohoz. "Ferro őrmester, végy egy osztagot és kezd el fölterelni a telepeseket a szállítókra."

A nő tisztelgett és elindult.

"Nem tudtok erővel kidobni bennünket," kiabált Harrow, bár közel jártak ahhoz, hogy ne is legyen rá szükség. "Hivatalos panaszt fogok benyújtani a Szabad Államok Koalíciójához."

"Szuper, tedd azt. Közben pedig, dolgozz velünk, vagy takarodj az utunkból."

Harrow kinyitotta a száját, hogy tovább tiltakozzon, aztán mégsem tette, csak a földet bámulta, gondolkodó kifejezéssel.

"Mi az?" mondta Ariston, de a válasz nemsokára magától megérkezett.

A föld remegett. Gyorsan beleszólt a rádiójába. "Uram, hogy nézünk ki odafentről?"

Egy pillanat csönd következett a csatamágustól ami olyan volt mint egy örökkévalóság, aztán,"Ássák be magukat hadnagy. Jönnek."

Arriston lenyelt egy keserű gombócot ami hirtelen a torkában termett. Aztán a falak felé futott, Harrowwal a nyomában. Fölszaladt a mellvéd szerű védműre a szintibeton építményen és kitekintett a száraz, puszta síkságra. Pislogott és elfordult, ahogy a ragyogó napsütés ezernyi ezüst testen csillant.

Amikor visszafordult, az Empyrean katonák tengere áthaladt egy hatalmas T formájú repülő jármű alatt, egy lenyűgöző méretű csataszállító volt, mely úgy nézett ki mintha egy acél meteor becsapódás előtt pár méterrel megállt volna a levegőben. Más, apróbb repülők köröztek a nagy jármű körül, mint vöröslő szentjánosbogarak. Alattuk, warjacknek kinéző gépek tornyosultak a többi gép-katona fölé, a lila arc vevőik világítottak, a fegyverrendszereik még ebből a távolságból is kivehetőek voltak.

A talaj erősebben rengett, és éles zúgó hang lepte el a síkságot, másodpercről másodpercre egy hangosabbá válva. Ariston visszavette a sisakját és bekapcsolta az aura csillapítót hogy lehalkítsa, de még így is érezte a rezgéseket a csontjaiban.

Harrow csatlakozott hozzá a fal tetején. Az igazgató szája tátva maradt, és a szemei szélesre tágultak félelmében.

Ariston vette egy szaggatott levegőt és összeszedte magát.

"Húsz percre vannak, uram," mondta rádión Shieldsnek. "Megteszem ami tőlem telik, hogy felkészüljünk."

"Értettem. Én is mindent megteszek az én részemről," válaszolt Shields. A kapitány szótlan maradt és aztán mély levegőt vett. Aztán így szólt, "Ariston, te jó katona vagy és jó ember. Sajnálom."

"Köszönöm, uram." Ariston a hideg iszonnyal küzdött, ami a gyomrába költözött. Nem hagyhatta, hogy megbénítsa -- a katonáinak szükségük lesz a példamutatására most és majd a vég során. Harrowra nézett.

"Mennyi harcosod van itt?"

Harkon Reménye vezetője felé fordult, kiguvadt szemekkel, értetlenül. "Én nem... én nem tudtam."

Ariston le akarta dobni a férfit a falról, hadd legyen ő az Empyreanok első áldozata. Helyette megrázta a fejét, az arcára kiült az undor.

"Nem hallgattál ránk," mondta, "és most, mindünket pokolra juttattál."

WNM - 07 - A hús elmékezete

Mióta volt már semmi, Nix nem tudta megmondani. Amikor kiemelték a Feledés Tömlöcéből, a látása és a hangok visszatérése teljesen letaglózta az elméjét.  Zavartság ködében létezett, miközben az agya próbált megbirkózni a valósággal és a testi valója visszatérésével. Végül, egy ismeretlen idő elteltével, újra olyasvalamivé vált mint önmaga és fel tudta mérni a környezetét. Az esszenciája egy egyszerű tároló edénybe került, és bár látott és hallott, semmi másra nem volt képes. Ez valószínűleg szándékosan volt így.

Egy széles látószögű optikai érzékelő megmutatta Nixnek a karcsú, ezüst testű robot szolgálókat, egy ismeretlen fajtából -- zömök felépítésű harci gépeket, sugárvetőkkel felfegyverezve és egy szénszálas csáppal mindegyikük feje hátuljára szerelve. Hát ennyi év eltelt, és ennyit fejlődött a technika? Ezen szolgálók közül egyik vitte Nix tartályát, a többiek pedig élő pajzsként vették körbe. Nix tovább kémlelte ezt az új világot, de csak egy végtelen, üres szürke folyosót látott. Mozgást érzékelt viszont, a közvetlenül látható dolgok mögött, a térutazás lassú lüktető pulzálását. Egy égi hajón volt? Egy csatacirkálón?

A szolgálók megálltak a széles, ellipsis formájú ajtó előtt, ami szétnyílt az érkeztükre. Mögötte egy világos szoba terült el, minek falát lilára festették az Arc vevők fényei. Bent, egy kiemelt, félkör alakú emelvényen álltak Nix két Aeon társának tárolói. Alattuk egy ezüst emelvény, amin egy érzékelő mátrix állt, egy további egyszerű szerkezet ami kiegészítő érzékekkel tudta bővíteni a meglévőket. A szolgáló belehelyezte Nixet a készülékbe, és ez a beszéd képességével ruházta fel őt.

"Miféle bűnöket követtem el ezúttal?" mondta, amit egy hangszóró továbbított recsegve és fülsértően a makulátlan szobában. "Az hittem, hogy az elmék nagy tanácsa a Nagy Együttállásban már egyszer ítélkezett felettem."

"Valóban, már egyszer elítéltek, de nem ezért lettél újra felébresztve," mondta az egyik Aeon. A kecses, emberformájú teste négy végtaggal rendelkezett, kettő a helyváltoztatásra és kettő a tárgyak kezelésére. A feje tojás formájú volt és egy széles, kereszt alakú optikai érzékelője volt ami ametisztként ragyogott. Nix jól ismerte ezt az Aeont :  Astreus az Első Nagyságrendből.

"A bűnösséged ellenére, még szolgálhatsz, Nix Excrator."

A második Aeon egy csodálatos harci testet viselt, sok végtaggal, mint egy nagy fémpók, érzékelőkkel és fegyverrendszerekkel megrakva. A nő hangja egy hangszóróból szólt, ami a testén a fő érzékelője alá volt szerelve és vas akaratával megtöltötte a helyiséget. Ez nem lehetett más mint Drasca, hadvezér és csatamágus.

Mielőtt Nixet elitérték volna az állítólagos bűntettei miatt, ő is egy Első Nagyságrendbeli Aeon volt. Most alig volt több mint egy elme egy dobozban, örökre elzárva. Ezidáig. Miért?

"Úgy hittem, hogy jól szolgáltam, mielőtt száműztetek a Feledés Tömlöcébe," mondta Nix. "Kíváncsi vagyok, miért hiszitek, hogy újra szolgálni tudnék."

"Azért kerültél vissza a Feledés Tömlöcébe, mert a legutóbbi küldetésed elégtelenül végződött." mondta Astreus.

"Megsemmisítettem az emberek járművét ami behatolt a területünkre,"  válaszolt Nix, "ahogy parancsba kaptam."

"Téves. Hagytál egy járművel megszökni, majd letaroltál egy emberi gyarmatot egy dühkitörés közepette, miután nem tudtad elkapni a fő célpontodat." mondta Astreus.

"A gyarmat volt a legvalószínűbb úti célja a menekülő hajónak," mondta Nix, felidézve ahogy az emberek menekültek és bujkáltak a szánalmas óvóhelyeiken, miközben ő kénkővel bombázta őket. Egy kellemes emlék.

"Nem volt rá bizonyíték, hogy a menekülő hajó jelen lett volna azon a világon," mondta Astreus. " A tetteid logikátlan érzelmi reakciók voltak, amik felfedhették volna a jelenlétünket."

"Mindenki ismeri Nix Execrator bűneit," mondta Drasca. "Nem azért vagyunk itt, hogy ezeket megvitassuk."

"Meg lett...állapítva," mondta Astreus, tétovázva és bizonytalanul, teljesen szokatlanul egy becsvágyó Aeontól. Ez kíváncsivá tette Nixet. Létezik, hogy Astreus, a kötelességtudó katona, nem értett egyet azzal amit a Nagy Együttállás elhatározott? "Meg lett állapítva, hogy a harci képességeid hasznosak lehetnek számunkra."

"Harci képességek? Ez szinte bóknak hangzik," mondta Nix. Mindig nagy élvezettel hergelte Astreust.

"Ez egyszerűen tény," mondta Astreus. "Aeon vagy és harcedzett veterán."

"És szeretnétek kihasználni ezt a tudást?" mondta Nix. Mekkora gondban lehetnek ezek a magasztos Aeonok, ha pont a lesajnált Nix Execrator segítsége kell nekik. "Ki ellen?"

"Emberiség. Erősebbek lettek és a számuk is gyarapodott amióta utoljára tested volt," mondta Drasca.

"Akkor semmisítsétek meg őket," mondta Nix. "A Nagy Együttállás végtelen elméi biztosan erre jutottak."

"Ez így van, " mondta Drasca. "Ám voltak bizonyos ... gondok."

"Úgy értitek, erősebbek mint amire számítottatok," mondta Nix, nem engedvén Drascának, hogy másra terelje a szót.

Az egyik satuszerű karom Drasca csatateste oldalán összezárult, majd kinyílt. Nix azt hitte, az Aeon társai nem voltak képesek ilyen alantas érzelmekre; ezek szerint nem csak ő volt az akinek rossz tulajdonságai voltak.

"Találékonyak, kiismerhetetlenek, és a technológiájuk gyorsabban fejlődött mint amire számítottunk," mondta Astreus.

"És mit szeretnétek, mit tegyek ez ügyben?" kérdezte Nix.

"A harctéri tapasztalat nem az egyetlen ok, amiért szabaddá tettünk," mondta Drasca. "Egyesek úgy hiszik, az érzelmi hibáid nagyobb belátást engednek majd neked az emberek viselkedésébe."

"De ti nem," mondta Nix, szórakozva.

"A csatákat logikával, tervezéssel és szervezéssel lehet megnyerni." mondta Astreus, "nem az érzelmek véletlenszerű szeszélyeivel."

"Ez lehet ledöbbent majd, Astreus," mondta Nix, kuncogva azon, hogy Astreus ennyi érzelmet tanúsít. "de az érzelmek nem véletlenszerűek. Azok is mintákat követnek, ha elég bölcs az ember, hogy átlássa őket."

Astreus nem válaszolt, helyette Drascához fordult. "Azt tanácsolom, hogy tegyünk vissza ezt a bűnözőt a Feledés Tömlöcébe. Nem nyújt nekünk semmit, csak ugyanezeket a visszataszító érzelmi válaszokat."

Drasca felemelte az egyik harci karját, és Astreus elhallgatott.

"Ez a vágyad, Nix? Hogy visszatérj a semmibe?"

Mindig kemény, ez az egy. Olyan messzire vitte a dolgot amennyire tudta; most már a túlélés lett a legfontosabb gondja. "Nem, hatalmas Drasca, nem ezt kívánom. Mond el neked, hogyan segíthetlek, és megteszem."

"Az esszenciád egy Zenit harci járműbe lesz áthelyezve," mondta Drasca. "Aztán parancsnoka leszel egy hat tagú Zenit osztagnak és részt veszel egy támadásban amit egy emberi település ellen vezetünk, a Caelum Hat-Hármon."

"Zenit? Nem ismerős nekem ez a jármű," válaszolta Nix.

"Ez egy légi támadó szolgáló," mondta Astreus. "Az emberi település jól van védve földi erők ellen, és a légi támogatás kulcsfontosságú a győzelmünkhöz."

"Akkor eddig hogy nem győztetek?" mondta Nix, nem bírta ki újabb piszkálódás nélkül.

"Az emberek egy nagy energia pajzsot telepítettek, amilyet még nem láttunk azelőtt," folytatta Astreus, hidegvérrel. "Megpróbáltuk megtámadni a pajzsgenerátorokat a pajzson kívülről, korlátozott sikerrel. Jól be vannak ásva. Próbáltunk Zenitekkel lecsapni a városra, hogy a másik oldalról támadjuk őket, ahol sebezhetőbbek."

"És sikertelenek voltatok," mondta Nix. "Miért?"

"A pajzs megakadályozza a képességemet, hogy irányítsam az Zeniteket," válaszolt Drasca. "Csatamágus támogatás nélkül sokkal kisebbek a képességeik."

"Szóval, most meg én fogom vezetni a Zeniteket," mondta Nix, megvilágosulva a szerepéről.

"Pontosan. A Zenitek rá lesznek hangolva a te irányító áramköreidre," mondta Astreus. "Behatolsz az emberi városba és célba veszed a pajzs generátorokat. Amikor a pajzs lehull, én bevezetem a földi erőket a városba és megsemmisítek minden ellenállást."

"Ezeket a generátorokat nem fogják erősen őrizni?" mondta Nix.

"Igen, és számításaink szerint legalább hetvennyolc százalékos veszteségi ráta lesz a te kötelékedben," válaszold Drasca. "Ezek elfogadható számok."

"És ha az én járművem megsemmisül?" kérdezte Nix.

"Megpróbáljuk begyűjteni az esszenciádat," válaszolt Astreus. Nix tudja, hogy Aeonként még mindig volt értéke és Astreus nem volt pazarló fajta. Nix azt is tudta, hogyha az esszenciáját tároló mátrix megsérül és a létezése örökre megszűnik, az is csupán egy "elfogadható veszteség" lesz.

"Nem fogsz eltérni ettől a stratégiától, Nix Execrator," mondta Drasca. "Ha túléled és győztesek leszünk, lehet kapsz pár kedvezményt az együttműködésedért cserébe. Ha megtagadod a parancsot, újra bekerülsz örökre a Feledés Tömlöcébe."

"Értettem," mondta Nix. "Egy utolsó kérdésem van. Mikor támadunk?"

*****

A Zenit harci repülőgépe föl volt szerelve mindenféle érzékelővel, fegyverrel és még egy beépített térkapu sugárzóval is.

Nix látómezeje 360 fokban teljes volt a gyors jármű körül. Hallotta minden apró nyikorgást és roppanást a meghajtókból és a szél zaját is a borításon. A Zenit fémötvözet bőre érzékelőket is tartalmazott, így Nix érezte a levegőáramlatokat és változásaikat, miközben Caelum lila felhői közt suhant.

"Nix," mondta Drasca. A Zenit kommunikációs vevői közvetlenül az agyába juttatták a nő hangját; nem egészen telepátia volt ez, de elég közel állt hozzá, és Nix azon elmélkedett, hogy a vajon a gondolatait is tudja-e olvasni. "A földi erők kiléptek a térkapuból. Nemsokára elérik az emberek városát."

Ahogy ígérték neki, Nixhez hozzácsatolták a hat másik Zenit vadászgépet, bár még jelenleg Drasca irányított mindenkit. Ő majd átveszi az irányítást, mikor beérnek a városba, a védőpajzson túl. Ugyanúgy a robot szolgálók az égi hajón, a Nix által most látott Szablya harcosok ugyanúgy automaták voltak. Az ilyen gépek még ritkák voltak annak-idején, mikor száműzték a Feledés Tömlöcébe, most meg hatalmas seregekben meneteltek. Korlátozott öntudattal rendelkeztek, ami meg sem közelítette a saját akaratot, és képtelenek voltak bonyolult csatamanőverekre. "Értettem, közel járok már a célponthoz."

"Készülj fel az Arcanessence fogadására," mondta Drasca, és Nix érezte ahogy az ARC beáramlik a a Zenitbe, felerősítve a mechanika rendszereit igazi varázslattal.  Nix ráfeküdt a meghajtókra és előresuhant, áttörve a felhőkön. Alatta, egy nehezen járható, sziklás síkság terült el, tele alacsony, szirtes dombokkal lila agyagból és ujjként kitüremkedő oszlopokkal. Nix furcsamód  élvezte ezt a terepet, kaotikusan szerves volt, de mégsem mintamentes. 

A többi Zenit Nix nyomában süvöltött, és nemsokára képbe került az emberek városa - alacsony épületek nyája egy nagy központi gömbépület körül - a látóterükbe került. A település egy tornyosuló hely aljában helyezkedett el, egy meredek hegyfal emelkedett több ezer láb magasra a lila ég felé, a felső harmadát hó borította. A hegy áthatolhatatlan védelmet nyújtott a városnak egy oldalon. Elölről pedig erősen védve volt magas falak által, melyeket kékesen remegő energiapajzs vett körül.

Az emberek észlelték az Empyrean harccsoportot ami bejutott a falaik mögé. Egyesek a védvonalak felé futottak. Ezek az emberek védő fémpáncélba voltak öltözve, arany színű vevők Arc vevőkkel. Nagyobb gépeket is használtak, otromba formájú warjackeket amik tele voltak aggatva támadó fegyverzettel. Az emberek akik a város középpontja felé menekültek, fegyvertelenek voltak és szaggatottan, szervezetlenül özönlöttek. Látva ezeket a civileket, Nixben régi emlékek ébredtek,valami olyan ősi, hogy szinte csak egy szellem volt a neurális szinapszisai közt. A civileket kísérő maroknyi katona újabb emlékeket hozott elő. Mi volt a céljuk?

Még nem tudta felfogni, de fontosnak tűnt.

A városfalakról plazmatűz lobbant, az emberek a falakon puskákból tüzeltek, míg a warjackek a földről. Nix elkerülte, megerőltetve a meghajtóit, pörgésbe kezdve a levegőben.

Az őt követő Zenitek szintén kitértek a támadások elől, egyszerű, gazdaságos mozdulatokkal.

Közelebb repült és elsütötte a két ionágyút ami a Zenit tetejére volt szerelve. Ionizált lángcsóvák csapódtak bele a város energiapajzsába, kevés kárt okozva. Egy Árnymatrix is a felszereléséhez tartozott, de tudta, hogy a nehéz fegyver sem elég ahhoz, hogy áttörje a pajzsot. Miközben a város felé zuhant, látta, hogy az energiapajzs villózik egyet, hogy lehetővé tegye a földi erőknek, hogy elsüssenek egy válasz-sortüzet, pont ahogy Drasca és Astreus felvázolták. Hogy még jobban aláhúzza az emberi erők veszélyességét, egy primitív föld-levegő rakéta találta el Nix egyik Zenitjét, és a jármű csillogó törmelékké robbant.

"A földi erők elérték a települést," mondta Drasca.

"Kezdd el a támadásod a pajzsképzők ellen."

Szablya harcosok ragyogó árja gyűlt össze a város előtt, Démon warjackekkel és Oculus szervitorokkal megerősítve. Tucatnyi fénysugár csapott ki a retikulum vetőikből és nyelte el őket ártalmatlanul az energiapajzs. A céljuk viszont nem az volt, hogy áttörjék a város védelmét, hanem hogy elvonják a védők tüzét.

Nix a Szablya harcosok sorai fölött lebegett, elegánsan kerülgetve az ellenség támadásait, és várta a pajzsban bekövetkező pillanatnyi szünetet. Aztán az egy lélegzetvételnyi időre megnyílt, és Drasca és Astreus kiadta a lő parancsot a Szablya harcosoknak. Valamennyi ember sikerül leszedni a falakról, de a védők több tucatnyi Szablya harcossal végeztek. Az ilyen szintű csere nem volt tartható.

Nix figyelte ahogy a pajzs még kétszer megnyílik, úgy időzítve magát, hogy előretörhessen, a többi Zenittel a nyomában. Sikerült a város fölötti légtérbe pont egy másodperccel a pajzs záródása előtt bejutniuk. A falak mentén elhelyezett pajzsgenerátorok acél és szintetikus beton tokokba voltak zárva, kintről szinte sebezhetetlenül. A pajzs ezen oldaláról viszont nem voltak ennyire védve, az érzékeny mechanizmusaik a technikusok számára elérhetőek voltak. Katonák és warjackek őrizték őket, akik azonnal tüzet nyitottak Nixre és Zenitjeire. Oldalra forgott, hogy elkerülje a támadásokat és Drasca irányítása híján, a többi Zenit is követte Nix mozgását, sok szempontból egy járműként mozdulva. Mégsem volt elég gyors -- az egyik hátsó Zenitet lelőtte egy warjack vállára szerelt energiavető.

"A generátorok túl erősen vannak védve," mondta Nix. "Le fognak szedni, ha tovább támadom őket."

"Nem térj le," jött Drasca válasza. "Folytasd a támadást a generátorok ellen."

"Túl védettek," mondta Nix. "Ha nem vonulok--"

Egy plazmasugár elérte Nix egyik meghajtóját és az elvesztette az erejét.

A föld elkezdett közelíteni felé, de sikerült elkerülnie a sérülést, fölkapva a gépet a közelítő kő elől, még pont becsapódás előtt.

"Nix, sérült vagy?" mondta Drasca.

Nix figyelmen kívül hagyta a kérdést és cikázott a levegőben, fegyvereivel lőve az ember katonákat, akik a generátorokat védték, és ugyanerre utasította a Zenitjeit is. Párat megsemmisített, de még többen érkeztek mozgatható térkapukon át a pótlásukra, és nem sikerült a generátorban semmilyen kárt okoznia.

Egy újabb Zenitet lőttek le az égről, és Nix kezdett rájönni, hogy ezek az emberek jobb harcosok, mint amire Drasca számított. Felidézte magában a Hyperuranion meghódításának kezdő napjait, amikor olyan Aeonok századainak parancsolt mint ő maga, olyan lényeknek akik tudtak gondolkodni és reagálni a csata folyton változó képére. Azért tudtak győzni, mert jobban hasonlítottak az ellenfeleikre. Most pedig az elméik begyepesedtek és ismétlődővé váltak, egy vetülete annak, hogy teljesen elváltak az élő testükről. Ami azt illette, az emberi technológia szinten aluli volt, de nem annyira, hogy nem lett volna hatékony, és jól használták a térkapuikat és az ide-oda csoportosított erőiket.

"Ez a taktika nem vezet minket sikerre, Drasca," mondta Nix és aláereszkedett, hogy elkerüljön egy köteg rakétát. Az egyik embert az Árnymatrixal célozta meg és élvezettel nézte, ahogy körbefonja a sötét energia, majd megszűnt létezni, mikor atomszerkezete elvesztette az vonzását. "További erőforrásokra van szükségem."

"Nem lehetséges," válaszolta Drasca hidegen. "Folytasd úgy, ahogy parancsba kaptad."

Ahogy a frusztrációja egyre nőtt, Nix elgondolkozott rajta, hogy fogja az új testét, bármennyire is korlátozott, és elmenekül. Mindenképpen jobb lenne, mintha visszatérne a semmiségbe. Hirtelen újra eszébe jutottak a fegyvertelen csoportok a központi kupola közelében és az őket vigyázó kisszámú fegyveres. A katonák célja elgondolkodtatta őt és egy sok ezer éves emlék került a felszínre. Most már felismerte a forrását. Kevésre emlékezett abból, mielőtt elhagyta volna a hús vér testét és áthelyezve volna az esszenciáját egy mekanika tárolóba, de vágyott rá, hogy felelevenítse ezeket az emlékeket. Amikor egy előbukkant, próbált bele kapaszkodni, tanulni belőle. Most egy foszló darab arról, hogy ki és mi volt régen, egy ötletet érlelt, egy olyat ami nem számítana értelmesnek a legtöbb Empyrean elménék, egy ötlet ami csak a hús-vér lényeknek számítana.

Döntött és elfordult a falaktól és a pajzsgenerátoroktól, négy Zenittel a nyomában. A város központja felé vette az irányt.

"Nix, folytasd a támadást a pajzsok ellen," mondta Drasca, "azon nyomban."

Nix tudta, hogy végleges száműzetéssel játszik, de az agyában lüktető ötletet nem hagyhatta figyelmen kívül. Ez az ő tehetsége volt, bár a többi Aeon valószínűleg átoknak gondolná. Értette azon lények viselkedését, akik még nem vetkőzték le a hús-testüket.

Az elméje mintákat keresett, és ahol más Aeonok csupán káoszt láttak, őt valami többet látott meg - egy okot, bármennyire is furcsát, tettekre, amiket a hús szükségletei diktáltak. Most már látta.

"Mit művelsz?" bömbölt Drasca hangja az elméjében.

"Milyen tartalékaink vannak még a csataszállítón?" válaszolt Nix, megkerülve egy magas, tűszerű épületet, hogy elkerülje a plazma lövéseket, amiket egy csoport katona adott le a központi épület tövéből.

"Nincs jelentősége. Ha folytatod a mostani viselkedésed, örökre bebörtönözünk."

"Azért engedtetek ki, mert egyesek azt hiszik, hogy meg tudom érteni az emberi viselkedést," válaszolt Nix. "Ez igaz?"

"Nincs igazuk," válaszolt Drasca laposan.

"Nem, nem tévednek. Felfedeztem egy viselkedésmintát az ellenfeleinkben, amit ki tudunk használni. Ha úgy tesztek ahogy mondom, elhozom nektek a győzelmet."

Drasca nem válaszolt azonnal, aztán, pár másodperc múlva, Nix egy újabb Zenitet vesztett. Végül a csatamágus válaszolt. "Van két Démonom tartalékban és négy osztag Szablya Védőm."

"Nyitok egy térkaput. Küldd át az egy Démont, aztán tölts fel újra és ismételd meg a folyamatot."

"Mi okból? Azok a tartalékok nem elegendőek, hogy elfoglalják a várost."

"Nem, de elegek arra, hogy elvonják az embereket a generátoroktól, hogy aztán megsemmisíthessem azokat."

Nix átgondolta, hogy mi volt az egész belső kupola és mit tartalmazott. Minden tartalék energiáját belenyomta a Zenit térkapu gerjesztőjébe és egy portál nyílt tíz méterre a kupolától. "A kapu nyitva."

Nix eltűnődött egy pillanatig, hogy vajon Drasca támogatni fogja-e, vagy egyszerűen magára hagyja, hogy megsemmisüljön. Aztán, egy Démon warjack kecses, tüskés alakja rohant ki a térkapuból. A hátán lévő meteor ágyú felvillant és az emberkatonák akik a kupola védelmére siettek összetörtek és szétszóródtak a gravitációs hullámokon.

Nix megparancsolta a maradék Zeniteknek, hogy célozzák a kupolát és azok lőni kezdték az építmény hajlított felületét. Mivel nem voltak olyan vastagok, mint a várost védő falak, gyorsan roskadozni kezdtek. Arc áramlott újra Nix Zenitjébe, ahogy Drasca Arcanesszencet csatornázott a mechanika rendszereibe, aztán újra elköltötte arra, hogy egy másik Démon is a csatatérre léphessen.

A warjack csatlakozott az elsőhöz, közelharcba sietve és darabokra tépve az embereket a gravitronikus korbácsával. 

Most, végre, megtörtént az amire Nix várt. Helyesen azonosította be a kupolát, mint az emberek civiljeinek menedékét, és ahogy a védői elhullottak és az épület megrogyott, a fegyvertelen emberek elkezdtek kiözönleni a kijáraton, hajtva a biokémikus túlélési ösztönük által. Nix már száz eon óta nem érzett rettegést, de a tágra nyílt szemek és szájak most felelevenítettek régen elfeledett érzelmeket. Erre fókuszált, hagyta, hogy közelgő pusztulás érzelme átitassa a szinapszisait. Elképesztő.

Ion ágyúival tizedelte az embereket, hatalmas veszteségeket okozva. A Zenitjei hasonlóan tettek, és ami győzelem volt, mészárlássá változott. Százakat iktattak ki másodpercek alatt.

"Mit művelsz?" szólt Drasca hangja a fejében. "Ezek az emberek nem jelentenek fenyegetést."

"Nem jelentenek," értett egyet Nix. "Mond, hogyan reagálnak a katonák a fal túloldalán?"

"Mi köze ennek--" kezdte Drasca, aztán elhallgatott. Mikor újra megszólalt, a hangja meglepetésről árulkodott. "Elhagyják a falakat és feléd tartanak. Az alakzataik szétszórtak."

"Ahogy gondoltam," válaszolt Nix. "Tartsd a Démonokat a fegyvertelen embereken."

Nix eltávolodott, újra a magasba emelkedve, felülről nézte a csatát.

Ahogy Drasca mondta, az emberkatonák elhagyták a falakat és a pajzsgenerátorokat azok tetején. Az egységeik rendje és összetartása felbomlott.

A falak előtte tornyosultak, de mind üresek voltak -- csupán egy pár védő maradt a védtelen pajzsgenerátorok körül. Nix a saját és társ Zenitjei támadásait a legközelebbi generátorra irányította, széttépve a védőket ionizált tűzerejükkel. Azután, az árnymátrix ágyúval magát a generátort célozta, atomokra robbantva. A pajzs villogni kezdett a fejük fölött, de nem szűnt meg. Még nem.

Nix átrohant a következő generátorhoz és azt is ugyanolyan gyengén védték mint az előzőt. Másodpercekkel később, az is megsemmisült. Lecsapott a harmadikra és a negyedikre, aztán végre, a pajzs sistergett és megszűnt.

"A pajzs lekapcsolva Drasca. Értesítsd Astreust, hogy elkezdheti lerohanni a várost."

"Megerősítve," válaszolt Drasca. "A gyalogos erőink áttörtek a városfalon."

Nix visszarepült a romos kupolához és nézte azokat az emberkatonákat akik elhagyták a falakat, hogy megvédjék azokat a mozdulatlan testeket, amiket Nix kiiktatott. A katonák gyorsan elhullottak az erőfeszítésük ellenére, de miért tették ezt eleve? Mi értéke volt a halott embereknek a többi számára? Nem tudtak harcolni, se dolgozni, és a védelmezésük elpazarolta a város erőforrásait. Lenyűgöző.

Astreus erői a város utcáin hömpölyögtek, ezüst folyóként ami mindent elsöpör, kihasználva a káoszt az emberek soraiban.

Percek alatt, a legtöbbjük elesett, vagy menekült.

"Győzedelmesek vagyunk," mondta Drasca. "Maradj magasan és figyelj, miközben Astreus felszámolja a maradék ellenállást."

"Értettem." Nix megkönnyebbült hogy túlélte a támadást, de örömöt is érzett. Valami fontosat tanult meg, valami értékeset, valamit ami kívül fogja őt tartani a Feledés Tömlöcén.

Mintha a gondolatait olvasná, Drasca hangja szólalt meg újra. "Hogyan érted ezt el, Nix?"

"Felismertem az ellenségeink gyenge pontját is kihasználtam," mondta Nix tétovázás nélkül.

"Igen, de hogyan ismerted fel ezt a gyengeséget?"

Nix egy pillanatig elgondolkodott, majd így válaszolt, "Megfigyeltem, majd emlékeztem."

****

Nix újra a steril szobában volt, újra benn az érzékelő mátrixban, és újra Astreus és Drasca ítélkezett felette.

"Átbeszéltük a szerepedet az emberek városa elleni támadáson Caelummon," kezdte Drasca,"Vannak kérdéseink."

Nem volt meglepő. Amit Nix tett, minden logikának és ésszerűségnek ellentmondott, és egy olyan állapotot idézett meg amire már egyikük sem nem tudott, vagy nem akart feleleveníteni. "Tegyétek fel a kérdéseiteket."

"Honnan tudtad, hogy az emberek elhagyják a fegyelmezett csatarendjüket amint megtámadod a fegyvertelenjeiket?" mondta Astreus.

"Ahogy Drascának magyaráztam, megfigyeltem egy mintát a viselkedésükben és láttam egy lehetőséget ami tudnék használni."

"Nem ez volt a kérdés, Nix Execrator," mondta Astreus. A robot teste úgy tűnik megsérült a csata során, és egy pókkarú Factotum szolgáló javítgatta közben a fém bőrén esett égett lyukakat.

"Azért mert a válasz a kérdésre nem az amit hallani szerettél volna, Astreus," mondta Nix.

"Hallani szeretném, " parancsolta Drasca. "Ha szeretnél a testtel rendelkezők közt maradni, válaszolni fogsz."

Drasca be is váltja majd a fenyegetését, ha nem engedelmeskedik, ebben biztos volt. "Rendben. Mi, mindannyian, minden Aeon, minden lélek ami becsatlakozott a Nagy Együttállás harmóniájába, mi is egykor olyanok voltunk mint amilyenek ezek az emberek."

Astreus látó érzékelője megvillant. "Ám levetkőztük a húsunkat és annak vágyait réges-régóta."

"Igen, megtettük, de a húsnak ezen visszhangjai, a tökéletlenség emlékei, megmaradnak, ha úgy döntünk, hogy emlékezünk. Így tudtam, hogy az emberek akként fognak reagálni, ahogy tették. Eszembe jutott egy esemény a múltamból, valami..." Nix elhallgatott, egy furcsa érzés öntötte el a szinapszisait. Nem csupán az emlék amiért nyúlt -- a kicsi, felé fordított arca egy fiatal, emberszerű lénynek -- hanem az érzelem amit okozott. A fiatal védtelen volt. Meg kellett védeni. Nix nem érezte ezt a védelmező ösztönt, de valaki más igen, valaki, aki régen közel állt hozzá.

"Folytasd," sürgette Drasca.

Nix újra visszatért a mondanivalójához. "Az emlék, úgy hiszem, egy olyan időből maradt meg, amikor még hús testben éltem és egyes tulajdonságaim hasonlóak voltak az emberekéhez. Azt hiszem ezt nevezhetjük tökéletlenségeknek is."

"Óvatosan beszélj," figyelmeztette Drasca. "Ezen az ösvényen már jártál azelőtt. És aztán magányosan és elfeledve végezted a Feledés Tömlöcében."

"Válaszokat kértél," mondta Nix. "Hát válaszolok."

"Ezek az emlékek amiket emlegetsz, törlésre kerültek, mikor átkerültünk a tökéletesebb testünkbe." mondta Astreus, érezhető daccal a hangjában.

"Biztos vagy benne?" válaszolt Nix.

"Biztos vagyok benne, hogy érzelmes irracionalitásba merültél, hogy megszerezd ezeket az emlékeket, és ez csak további bizonyíték a felelőtlen természetedre." mondta Astreus. 

"Nem tudom teljesen egyet nem érteni," mondta Drasca. "De Nix látásmódja, bármennyire is hibákkal teli, lehetővé tette nekünk, hogy megsemmisítsünk egy technológiát ami az embereknek még több térkaput hozott volna el, és így még tovább terjedtek volna a Hyperuranionban. "

"Egy közvetlen parancsot tagadott meg," mondta Astreus, egyre hangosodó hangszóróval.

"Csupán azt bizonyította be, hogy nem képes végrehajtani a megbeszélt csataterveket. Kockázatot jelent."

"Valóban megtagadta a parancsaimat," értett egyet Drasca."És mégis jelentős győzelmet arattunk. A engedetlenséged gond, Nix. Ezt nem lehet tagadni, de vajon a sikered az egy anomália, vagy egy megismételhető jelenség?"

"A számításaim szerint 18 százalékos veszteségeket okoztam az emberek fegyvertelen csoportjában. Így van?"

"Igen, tizennyolc-egész-hat," mondta Drasca.

"Kiszámítottam a veszteségeket amikre szükség van, hogy taktikailag megalapozatlan választ csikarjak ki az emberekből," mondta Nix. "Azt hiszem ez a szám tizenöt százalék. Ismételjük meg, és újra hasonló kimenetelt várhatunk."

Astreus ökölbe szorította a fém kezét és Drascához fordult, eltolva maga elől a lebegő Factotum szolgálót. "Ez csupán véletlen egybeesés. Egy győzelem nem alapozhat meg egy érvényes elméletet. Más világokon élő emberek lehet máshogy viselkednek majd."

Drasca nem foglalkozott Astreusszal és Nixhez fordult. "Nix Execrator, nem helyezünk vissza a Feledés Tömlöcébe, és egyelőre megtarthatod a Zenit tested."

Nix erre a válaszra számított. A csatatéri vezér szerepe nem volt rugalmas. Győzelmek nélkül, Drasca létének nem volt értelme, és Nix hozott a csatamágusnak egyet. Hatalmas szövetséges lehet. "Örülök neki, hogy a hozzájárulásom nem sikkadt el, hatalmas Drasca."

"Tiltakoznom kell," mondta Astreus, bár ezúttal enyhébben. "Úgy vélem, ez hiba."

"A tiltakozást megjegyeztem," válaszolt Drasca. "Nix, úton vagyunk Primion Öt Nyolc felé. Úgy számítottuk, hogy a nem harcolók száma egymillió hatszázezer. Te fogod vezetni a műveletet, amivel megismételjük Caellumot, aztán meglátjuk, hogy az elméleted továbbra is hasznos-e számunkra."

"A parancsnokságod alatt szolgálok," mondta Nix és egy másik emlék került a felszínre agyában. Egy emberszerű lény mozdulatlan teste fölött állt, kinek világoskék bőre, és lapos élettelen szemei voltak. Az emlékében, Nix egy hosszú pengét tartott az egyik hatujjú markában, a penge pedig élénk vörös, szerver folyadékkal volt borítva. Az érzés amit kiváltott belőle csak egy pillanatig tartott, de Nix felismerte, meg tudta nevezni és élvezni is tudta.

Diadal.

WNM - 06 - A vihar ébredése

Sykona felébredt a cellájában, egy másik elme nyomását érezve a sajátja határán. Felült a sima acéltömbön ahol pihentette a halandó húsát és lecsatolta a csöveket és drótokat amik töltötték a tartósabb, kibernetikus rendszereit.

Körbenézett az elsötétített szobában -- egy acéldoboz, nyolc lábnyi kocka, üres, kivéve az alvó lócáját, a fegyvereit tartó keretet és a Templom rendszerének egy csatolóját, amin keresztül elérte a rendszereket és könyvtárakat.

Az az érzés most újra vele volt, most több sürgetéssel és erővel. Sykona felállt, felkapta a sisakját az alvótömbje széléről, és ráhúzta a fejére. Az érzékelése azonnal kiterjedt, a teste húsbörtönén túl, és érezte a nővérei aggódó gondolatait, a többi Karomét, ahogy a tudata szélén zümmögnek.

Kilépett a cellájából és elindult a rövid folyosón, ahol két hatalmas Synturion őrzött egy ajtót, ami spirálszerű vörös címerrel volt jelölve. Mintha hatalmas hegyek lennének mechanikából és kibernetikus testrészekből, a Synturonok még mindig hasonlítottak az emberekre, amikből készítették őket, de már nagyon kevés maradt az eredeti húsukból és személyiségükből. Félreálltak ahogy Sykona közel ért, és az ajtó megnyílt az Isteni Vihar termébe.

Az istenszerű teremtmény amit Sykona már majdnem egy évszázada óta szolgált a terem hátsó részében tornyosult, ami megmaradt az eredeti testéből egy óriási, hat karú harci gépezetbe volt ültetve. Vörös Arc vevők ontottak rubinszerű árnyékokat az Isteni Vihar előtt elterülő keskeny medence vizére, és a Relikon, egy Arcanessence tároló, lebegett előtte.

Amint Sykona belépett, két másik Karom nővére sietett oda hozzá. Ushi és Orux szolgálta az Isteni Vihart, amíg Sykona aludt.

"Érzed őt, nővérem?" mondta Ushi.

"Nyugtalan," suttogta Orux, lopva visszapillantva a válla fölött az alvó mechanika óriásra. A Vihar alatt egy Nekosphynx osont, egy kibernetikusan feljavított, macskaszerű lény, ami a terem őreként szolgált. A gyülemlő pszichikus energia láthatóan felizgatta a szörnyet -- oda vissza settenkedett, a hüllőszerű farkát jobbra-balra csapkodva.

"Mióta aktív már?" kérdezte Sykona. Az Isteni Vihar a Templom központi rendszerére csatlakozva töltötte napjait, teljesen elmerülve szent elmélkedésében, a rejtélyes elméje ismeretlen gondolat-világokat fésült át, hogy aztán információ morzsákat kössön össze és belőlük fenyegető jóslatokat építsen. Ezeket a jövendöléseket utána egyenesen Sykona és nővérei elméjébe sugározta. Már egy évtizede volt, hogy a Vihar igazán felébredt volna, és azelőtt újabb kettő azelőtt, és mindig ugyanazon ok miatt : Hogy harcoljon a Continuum ellenségeivel. A mostani mocorgása rossz előjel volt.

"Ma reggel éreztem, ahogy a tudata visszatér erre a síkra, Sykona nővér," mondta Ushi. "Azóta a jelenléte egy csak erősödik."

Sykona érezte, hogy a nyomás az elméjén erősödik, ahogy a Vihar pszichikus rezonanciája nőtt. "Fel kell készülnünk nővéreim. Értesítsétek a nomarchát."

"Egyetértek," mondta Orux. Egy pillanatra meghajtotta a fejét, majd, "Megtörtént. Primion most már tudja."

Együtt, megközelítették az emelvényt, és Sykona úgy érezte, mintha a levegő sűrűbbé vált volna. Nehezen tudta szétválogatni, hogy mely gondolatok a sajátjai. Az Isteni Vihar ereje kitöltötte a fejét, megerősítette a pszichikus kapcsolatot közte és a nővérei közt, és a gondolataik az egyiküktől a másikhoz pattantak, összegabalyodva, szédítően.

Sykona közvetlenül az Isteni Vihar előtt térdelt, a nővérei a két oldalán. Ő volt a három Karom között a rangidős, és ő volt az első aki megpillantja majd a hatalmast, ahogy kijárt neki a sokéves szolgálat után. Összpontosított, hagyva, hogy az elméje transz-szerű állapotba csússzon, kizárva minden külső zavart és várt.

Idő telt el -- nem tudta megítélni, hogy mennyi -- és Sykona megmártózott az Isteni Vihar növekvő jelenlétében, addig, amíg végül a hatalmas teljesen visszatért az elmélkedéséből és megszólalt.

Karmaim. Figyeljetek rám. A Vihar telepatikus hangja belefolyt Sykona elméjébe mint egy hömpölygő folyó, mely átcsap a partokon. Megállíthatatlanul.

Hatalmas, küldte vissza Sykona és hallotta a visszhangjait a nővérei elméiben. Szolgálunk.

A hidraulikus gőz sípolása és a neurális folyadék csöpögése visszhangzott a teremben, ahogy a drótok és csövek leváltak az elsődleges rendszerről és Vihar levált a Templomról. Évek óta először, újra mozdította a karjait, egy elegáns, rovarszerű isten, a fúziós pengék az alsó végtagjain sercegtek a levegőben.

Sykona föltekintett és ámulva nézte a mestere földöntúli szépségét. Olyan lelkesedéssel töltötte el, olyan küldetéstudattal. Ó hatalmas, mond el szerény szolgáidnak, miért ébredtél?

Most egy sürgető, félelmetes érzés töltötte el Sykona agyát, és beleremegett az erejébe. Egy olyan érzést vett ki ezen érzelem alatt amit már hosszú évek óta nem tapasztalt az Isteni Vihartól.

Óvakodott tőle, hogy félelemnek nevezze. A hatalmas nem tapasztalt ilyesmit, és csak az ő belső világa színezte ilyenre a saját értelmezését.

Kapuk nyílnak, ellenségek bukkannak föl, mondta a Vihar. Rengetegen vannak, egy céllal, és mindent el akarnak pusztítani.

Miféle ellenségek ezek? kérdezte Sykona.

Ősi lények, egy elhatározással és bosszúállóak, mondta a Vihar.

Az Empyreanok halálos veszélyt jelentenek, mondta Sykona, úgy ítélve, hogy jól értelmezte a Vihar szavait, ahogy már előtte százszor megtette.

Most tévedett.

A Vihar letekintett rá, egy morzsányi a hatalmas rosszallásából is hatalmas súlyt helyezett a tudatára. Nem. Nem látom az Empyreanokat. Látom a vesztüket. Látom, ahogy a fekete magvak amiket eonokkal ezelőtt ültettek most pusztító termést hoznak mindenkinek.

A Vihar szörnyű szavai majdnem kiütötték Sykonát, és reszketni kezdett. Hallotta, ahogy Ushi elszörnyedve motyog.

Parancsolj nekünk, hatalmas.

Álljatok fel és fegyverkezzetek. Az Isteni Vihar Arc vevői egyre erősebben világítottak, ahogy Arcanessencet vett magához a Relikonból. A páncélja felragyogott mint egy vérrel borított angyal. Háborúba vonulunk.

WNM - 05 - Az örökkévalóság határán

Eryal Vos nem kevés aggodalommal lépett be a nomarcha szentélyébe. Egy nomarchától jövő közvetlen meghívás hatalmas, valószínűleg félelmetes esemény volt, még egy már beavatott Szövő számára is. A terem hosszú volt és szűk, középen egy sekély vízmedence volt középen hosszában. Füst kacsok terjedtek felfüggesztett lámpásokból, illatosak és bódítóak. Eryal belélegezte a kellemes illatot és az elméje enyhe eufóriával pezsdült fel.

Amion Thexus nomarcha a szentélye végében várakozott, egy hatalmas mechanika isten elárasztva a vörös arc vevők fényével. Bár Eryal már nem volt teljesen röghöz kötve a húsa rabságában -- a testét felerősítették és fejlesztették már sok alkalommal -- mégis ez eltörpült a nomarcha áldott formájához képest.  

Amion alsó része egy kígyószerű köteg volt szénszálas fonatból és mechanikából, a felsőtestét pedig vastag króm pikkelyek alkotta csatapáncél vette körbe. Egy kiterjedt neurális korona, egy sisakszerű szerkezet kábelekből és drótokból, kötötte össze a főpapot a templom elsődleges központjával. Csupán Amion arca szoltált emlékeztetőként arra, hogy ő is egyszer csupán ember volt : barna bőr, sasorr, és sötét, kortalan szemek.

Eryal közel ment és térdre ereszkedett a nomarcha előtt.

"Tisztelt Úr," suttogta. Bár már sok évtizede szolgálta a Continuumot, még sohasem idézték Amion Thexus elé. Az Aikron kikötővárosban lévő rejtett templomából irányította a főpap a Templom érdekeit szolgáló rejtett küldetéseket Onus Prime világán.

"Állj fel," mondta Amion. A hangja kitöltötte a kamrát, és az akarata és szándékai telepatikusan ellepték Eryal elméjének minden zugát. "Van számodra egy küldetésem."

Eryal felállt, miközben az izgalom és megkönnyebbülése egy magasabbra tört. Egy küldetés egyenesen a nomarchától nagy jutalommal kecsegtetett. "Természetesen Tisztelt Uram, rendelkezzen velem."

A nomarcha lenézett a nőre, a szemei kiismerhetetlenek, az agya áthatolhatatlan mint két ujjnyi szintetikus beton. "Jól szolgáltál, Eryal Vos. Pozitív jelentéseket olvastam róla a csatamágusainktól, szerintük képzett vagy és hűséges, a megvilágosulás igazi kutatója."

"Igyekszem azzá válni, Tisztelt Uram," válaszolt Eryal. Szövőként, ő volt a hatalmas Continuum csatamágusok akaratának közvetítője, akik közül sokan a papság rangidős tagjai is voltak egyben. Rajta keresztül, ezek a hatalmas teremtmények pusztító hatalmat csatornáztak és porrá zúzták a Templom ellenségeit. Cserébe, Eryal teste újabb és újabb fejlesztéseket kapott, valamint mélyebben megismerhette a Templom által felfedezett ezoterikus rejtélyeket.

"Arról értesültem, hogy egy Koalíciós bányász település, mely a Glabrus nevű perembolygón van, egy nagy hatalmú tárgy birtokában van," folytatta Amion. "Az ottani ügynökeink megerősítették ennek az információnak az igazságát."

Eryal nem tudott erről a településről, bár tudta, hogy a Szabad Államok Koalíciója a Hyperuranion szélein tevékenykedett. Talán azt hitték, hogy így szabadabban élhetnek. Ez pedig jó célponttá tette őket a Continuum portyái számára. "Értem Tisztelt Uram. Meg tudja mondani nekem, hogy ez miféle kincs?"

A kérdés arcátlanság volt, de a kíváncsisága leküzdötte az óvatosságát. A nomarcha mégis elegánsan válaszolt az érdeklődésére. "A Koalíció a települését ősi égi hajók roncsaira építette, egyesek ezek közül még az exodus korából valók. Ezek közül egyik egy erős és ritka energia lenyomatot sugároz. Ez az energia, amint megtudtam, egy olyan technológiától származik ami nagy jelentőségű lehet a Templom számára."

"Mit kívánsz, mit tegyek, Tisztelt Uram?" kérdezte Eryal, alig leplezve a lelkesedését.

"Magadhoz veszel egy csapásmérő erőt és elutazol Glabrusra. Megkeresed és birtokodba veszed ezt a tárgyat."

"A legfőbb megtiszteltetés lenne számomra, Tisztelt Uram." Eryal hangja elcsuklott az érzelmektől. "Eléd fogom helyezni a kincset amikor visszatérek."

Csikorgó hidraulika zaja hallatszott, ahogy a nomarcha neurális koronája lecsatolódott az elsődleges központról. Amion Thexus közelebb siklott, majd Eryal fölé tornyosult, az arc vevői bevilágították a kígyószerű altestét. "Nem lesz rá szükség. Veled tartok."

***

Eryal elégedett volt az rendelkezésére bocsájtott erők számával és minőségével. Vazallusok tömege állt a Hárpia osztályú csataszállító gyülekező termében, egy hatalmas üres hodály ami még több száz katonát be tudott volna fogadni. A cirkáló egy VSZ jármű volt amit a Continuum elrabolt és átalakított.

A vazallusok egyenlő számban voltak szögelő puskákkal és a kisebb tüskelövő pisztolyokkal, valamit fúziós fűrészekkel felszerelve.

A Templom regrutái vegyes társaság volt, a Hyperuranion minden szegletéből. A hosszabb élet reményében szolgáltak, valamit a templom valódi titkos tudásáért cserébe. Keveseknek adatott meg; kevesen voltak rá érdemesek. Ám az ilyen jutalmak puszta ígérete is bevonzotta a nagyszámú, bár rosszul képzett haderőt, amikor szükség volt rájuk.

A vazallusok vitték a harc oroszlánrészét, egy Kasza támadójárművel és egy Korbács warjackkel kiegészülve. Eryal odament a hatalmas Korbácshoz, és az felé fordult, a nagy területen elterülő optikai érzékelői dühös-vörösen villogva. A gyilkos kategóriájú cortexe félelmetessé tette harc közben, de egyben megnehezítette is az irányítását.

Bár, a warjack irányítása nem az ő gondja lesz. Az a csatamágusok felelőssége lesz, aki az utolsó részét képezte Eryal tekintélyes haderejének. Sok templombéli csatamágussal dolgozott már együtt a szolgálata kilencven éve alatt, és mindegyik képzett és erős volt.

Most viszont, a küldetését a nomarcha személyesen támogatta. Nem volt róla tudomása, hogy Amion Thexus rendelkezett a csatamágusok tehetségével, bár a nomarcha képzettsége közel sem volt olyami amibe beavatták volna. Amion felügyelni fogja majd Eryal tetteit, egy nyugtalanító állapot, de a büszkeség amit a kiválasztása miatt érzett messze túlszárnyalta a félelmét.

Kiértünk a térkapuból, mondta Amion a telepatikus vevőkön keresztül, ami Eryal pszihokinetikus csuklyájába volt építve. Az utazásuk a Glabrus nevű peremvilágra sok napjukba került, és számos térkapun keresztül kellett áthaladniuk, ezek közül egyesek mélyen ellenséges területeken voltak. Készítsd fel a csapataidat.

Erős energia áramlott be Eryal Arc vevőjébe és aztán szétterjedt a mechanika és kibernetikus részeiben ahogy Amion Arcanessencet küldött a beépített üléséből, valahonnan a csatacirkáló mélyéből. Az összegyűlt vazallusok és a Korbács arc vevői felfénylettek, ahogy ők is részesültek a mágikus erősítésből.

Készen állok, Tisztelt Uram, válaszolt Eryal telepatikusan a csatamágusnak, aztán hangosan az összegyűlt vazallusoknak kiáltott. "Most jött el az idő, hogy megmutassátok a hiteteket. Most tudják bizonyítani a Templom iránti hűségeteket."

A vazallusok beleegyezően és áhítatosan mormogtak.

Egyesek lehajtották a fejüket, mintha imádkoznának. Eryal folytatta, most egy pár vazallus őrmesterhez intézve szavait. Rá volt kényszerülve, hogy megtanulja a neveiket -- egy ízléstelen szükségesség.

"Carsus őrmester, elviszed a fosztogatókat és megtámadjátok az Arc kifejtőt." mondta a penge vékony vazallusnak, akinek élénk vörös haja volt és egy olyan kibernetikus látásfejlesztése ami úgy nézett ki mintha egy Vascsillagos sisakrostélyt műtöttek volna bele közvetlenül a bőrébe és koponyájába.

"Kinfeld őrmester," mondta Eryal, most a másik, köpcös vazallushoz intézve szavait, akinek nyilvánvalóan mesterségesen fejlesztették az izmait. Minkét karja olyan vastag volt, mint a nő lába. "A te küldetésed az lesz hogy legyűrj minden ellenállást. Ebben segíteni foglak."

A két őrmester meghajolt, és Eryal mosolygott a csuklyája alatt.

Érezte a sorsát a levegőben, a hatalom és tudás virágzó lehetőségeit.

Tisztelt Uram, felkészültünk a csúszásra.

Eryal kilépett az térkapuból, azonnal érzékelve Glabrus gyengébb gravitációját. Úgy tíz százalékkal lehetett gyengébb mint amihez szokott Onus Primen, így szokatlanul lebegőnek érezte magát.

Egy újabb térkapu nyílt a közelben, kiöntve magából a Kasza lebegő formáját. A támadójármű lényegében egy apró, nyitott, együléses vezérfülkével rendelkezett, alatta egy nehéz Stinger ágyú. A meghajtói nem adtak ki magukból hangosabb zajt mint egy halk zümmögés, ahogy előresiklott, hogy felderítse előttük a terepet.

Köves terepre érkeztek, kevés növényzettel. A tájon vékony fagyréteg csillogott, egy túlméretezett hold fényében. Eryal hőtérképezője azt mutatta, hogy kicsivel fagypont fölött van levegő, arra utalva, hogy nagy magasságon vannak. A Koalíciós bányászfalu úgy két mérföldre volt északra.

Tisztelt Uram, mondta Eryal a telepatikus kapcsolaton keresztül a nomarchának, megérkeztünk a felszínre.

Folytassátok. Küldöm majd az Arc szállítót, ha a kifejtőt elfoglaltátok. Aztán egy szünet, majd, elirányítalak benneteket a tárgy felé, miután elfoglaltátok a falut.

Ez utóbbi egyszerre szolgált motivációként és figyelmeztetésként. Nyerjetek, és hatalmas dicsőségben részesültök. Bukjatok el, és nem részesültök további megvilágosodásban.

Értem, válaszolt Eryal. Nyitott egy csatornát a Kasza pilótájához, egy Myrestes nevű vazallus őrmesterhez. "Myrestes, látod már a települést?"

A férfi hangját egy kicsit fémessé és tompává alakította a sisakja vevője. "Egy mérföldre vagyok a célponttól. Csend van, bár több hőlenyomatot érzékelek mint amire eddig számítottunk."

Lassú aggodalom terjedt szét Eryal agyában. "Pásztázd az Arc lenyomatokat."

Szünet. "Túl sok a zavaró jel a kifejtő alatti forrás miatt."

Végigvette a lehetőségeit, jól tudva, hogy Amion figyeli a mozdulatait és olvassa a gondolatait. A cselekvés mellett döntött, csatornát váltva. "Maradj ott, előrevonulunk. Kinfeld, fogd a fosztogatóidat és vidd őket a település szélére és foglaljátok el a helyeteket."

"Értettem," felelte a lidércszerű őrmester, majd elindult a fosztogató vazallusokkal északra.

"Carsus, te velem vagy. Támogatjuk a fosztogatókat, miután összecsaptak a védőkkel." Fel akarta mérni a település védelmét és visszatartotta a Korbács warjacket és a vazallusok egy kisebb csapatát, amíg jobban meg nem ismerték a Koalíció védelmét.

Ezek a kiegészítő csapatok a szállítón várakoztak amíg szükségessé válnak.

"Myrestes, úton vagyunk. Figyeld a fosztogatókat és jelentsd a haladásukat."

Eryal elindult előre, gyorsan áthaladva a köves talajon, a gyengébb gravitáció gyorsította. Mögötte, a fosztogatók csendben mozogtak. A felszerelésükbe áramló Arc elcsendesítette a mozgásukat és árnytakarót borított rájuk.

Ahogy közelebb osontak, az Arc kifejtő magas tornya föltűnt a horizonton, sötét és csendes, egy távoli fekete dárda, a hold halovány szeme előterében.

"A fosztogatók távban vannak," mondta Myrestes a rádión. "Harc elkezdve."

A fosztogatók szögelő fegyvereinek szaggatott ritmusa hallatszott észak felől. Erre számított, viszont a mélyebb, fel-fel morduló ellentűz hangja meglepte a nőt. Koalíciós Felderítők harci puskái.

"Myrestes, jelentést," mondta.

A Kasza ágyúinak süvöltő hangja elnyomta a pilóta válaszát. Ez mind egyetlen irányba mutatott: a település nem volt olyan szinten védetlen mint ahogy ezt előzőleg hitték.

Ha a Koalíciós haderő jelen van, lehet hogy azok is tudnak arról a tárgyról ami felkeltette a nomarcha érdeklődését.

Nem engedhette, hogy ellopják Amion Thexus kincsét.

Tisztelt Uram, mondta Eryal, miközben indulást parancsolt a fosztogató brigádjának. Ő is velük tartott. A települést Koalíciós Felderítők védik.

Tisztában vagyok vele, jött az egykedvű válasz. A küldetés nem változott.

Nemsokára már látták a település falait. Erős fehér pásztázó fények világítottak rajtuk és alattuk a vazallus fosztogatók lőttek a rövid hatótávú szögelőikkel a Koalíciós Felderítőket a mellvédeken. Figyelmen kívül hagyva az előtte kibontakozó csatát, Eryal tekintete a falakra összpontosult. Ezeken nem egyszerű szintetikus beton építmények voltak; ezeket ősi, félig eltemetett, meggörbült, megkopott égi hajótestek voltak. A szabálytalan körvonalaik furcsa, aszimmetrikus alakot alkottak, ezzel majdnem szerves, élő jelleget kölcsönözve a településnek.

A felderítők a fosztogatókat lőtték, de a lövéseik célt tévesztettek, köszönhetően a vazallusok mimetikus védőhálójának. A fosztogatók viszonozták a tüzet a szögelőikkel, áttöltve az Arc-ot a mechanikájukból a fegyvereikbe, ezzel savas utóhatással ruházva fel a lövedékeiket.

Sikolyok hallatszottak a falakról, ahogy ezek a lövedékek célt találtak és átégették magukat a felderítők páncélján, bele a sebezhető húsba alatta.

"Myrestes, összpontosítsd a tüzedet a kapukra," parancsolta Eryal, majd Carsusra mutatott.  "Ürességgránátot."

A vazallus őrmester levett egy gömb alakú készüléket az övéről és a kapu felé hajította. Megnyomta a csuklójára szerelt pirosan villogó kijelzőt és a mozgatható térkapu kék fénnyel nyílt meg tíz méterre a Koalíciós településtől.

Bevetem a Korbácsot, közölte Amion Thexus.

A warjack előtört a térkapuból, a fém formája fegyverekkel megpakolva. Eryal személyesen választotta ki a felszerelését, egy olyan gépre volt szüksége ami távolról is halálos és közelharcban is megállja a helyét. A warjack egy savköpő ágyúval volt felszerelve a jobb vállán, egy csörlős szigonnyal a bal karján és egy zúzó karommal a jobbján amivel könnyűszerrel föl tudta tépni az ellenséges harci gépek páncélját.

A Korbács célzott a súlyos váll-fegyverével és egyszerre tüzelt Myrestes Kaszájával, bevilágítva a fal alatti területet a nehéz fegyvereikkel. A savköpő ágyú maró lövedékei meggyengítették az acélkaput; aztán a Kasza ágyúi beszakították.

"Teljes támadás!" kiáltotta Eryal, és a fosztogatók berohantak a kapun, miközben a falon lévő Felderítők tüzeltek rájuk.

Egyes vazallusok elhullottak, de a veszteségek elfogadhatóak voltak, és a nő követte őket, a Korbáccsal a háta mögött. A Felderítők a kapun beáramló vazallusokra kezdtek figyelni és odafordultak, hogy rájuk  lőjenek. Egy páran Eryalra céloztak fegyvereikkel, de ő a csuklyáján keresztül összpontosította az akaratát és a gondolatait átalakította halálos lökéshullámmá. Két felderítőt célzott meg, akik túl közel álltak egymáshoz, véres cafatokra tépve őket. A Korbács megölt egy másikat a savköpő ágyújával és aztán a szigonyával eltalált és átdöfött egy másikat. A warjack a huzallal lerántotta az ellenséges katonát a fal tetejéről, aki a halálba zuhant.

Eryal áthaladt a kapun és megcsodálta a sok égi hajó roncsát amiből a falat építették, egy több száz láb átméretű kört alkotva. A Koalíció bányászai átalakították ezeket szálláshelyé és műhelyekké, kibontva a hajótesteket itt-ott, hogy bejáratokat hozzanak létre. Amennyire meg tudta állapítani, az égi hajókat megfosztották már bármi használható technológiától.

Amit keresek északra van, a település hátulja felé, sugározta Amion. Az az égi hajó más mint a többi. Megérted majd, ha meglátod.

Eryalnak most sürgősebb gondja akadt. Abból az irányból amit a nomarcha említett újabb felderítők érkeztek és egy Árnyfarkas fenyegető sziluettje is feltűnt. Vajon a felderítők csapata egy csatamágus támogatását is élvezi? Erről kétségei voltak. Biztosan érzékeltek volna egy másik csataszállítót a közelben. Mégis, az Árnyfarkas erős ellenfél volt, és bele is vetette magát a közelharcba a fosztogatókkal, akik az Arc kifejtő felé tartottak, felpörgetve a karja alá szerelt láncfűrészét. A vazallusok legnagyobb része egyszerűen ki akarta kerülni a hatalmas gépet, míg egy pár elkötelezett lélek fúziós fűrészt rántott és összecsapott vele.

Fölöttük, az Arc szállító mély morgása rengette meg az eget, és a hatalmas hajó láthatóvá vált, egy lapos karcsú jármű, ami alatt egy potroh szerű tartály szolgált az Arc begyűjtésére. A falon álló felderítők most a szállítóra kezdtek tüzelni.

"Myrestes, foglald le azokat a felderítőket," mondta Eryal.

Válaszul, a Kasza elárasztotta tűzzel a falak tetejét ágyújával, ólommal töltött hullákká változtatva a katonákat és a túlélőket pedig fedezékbe kényszerítette. Az Arc szállító folytatta az útját, és Eryal némi elégedettséggel látta, hogy a fosztogatók már majdnem odaértek az Arc kifejtőhöz. Kinfeld lehelyezett egy mozgatható térkaput, és még több fosztogató áramlott a csatatérre a csataszállító tartalékosaiból. Most már teljes létszámbéli fölényben voltak a felderítőkhöz és bányászokhoz képest, akik védték a kifejtőt.

Az elégedettség amit érzett viszont azonnal eltűnt és a helyét átvette valami sokkal vérfagyasztóbb.

Félelem.

Nem figyelt eléggé az előtte megjelenő veszélyekre és az Árnyfarkas vállára szerelt plazma ágyú sugara félig eltalálta és a földhöz csapta. A bal karja mentén ragyogó fénnyel lobogott a láng és a belső érzékelői azt mutatták, hogy a károk súlyosak, de nem halálosak.

Sérült vagy, mondta Amion. Egy egyszerű tényközlés, de Eryal érezte a mögötte meghúzódó ellenérzést.

Csak egy kisebb sérülést, Tisztelt Uram, majd talpra állt újra. A bal karjában lévő kibernetikus hajlat összeolvadt és a végtag az oldalán csüngött, fagyottan és használhatatlanul. Még mindig szövő volt viszont, és a sérülése nem fogja befolyásolni ezt a szerepét a csatatéren. Az ellenséges warjack távol belül van.

Megerősítve. Egy Nihilációs Örvénnyel célzok, mondta Amion. Eryal Arc vevőjében a fúria erősödni kezdett. A teste körül rúnák kezdtek körözni vörös spirálként, és Amion kiismerhetetlen agyából egyre több Arcanessence áramlott rajta keresztül. A nomarcha akarata egy kinetikus erős robbanásban nyilvánult meg ami betörte az Árnyfarkas páncélját, hidraulikus folyadék spriccelt szét, és szikrák borították be a vázát. A csatamágus még mindig tartotta a warjacket a telekinetikus markában és előre rántotta az Árnyfarkast, el a vazallusok közeléből, akiket az éppen darabokra gépett, és egyenesen a Korbács útjába. A Continuum warjack halk mechanikus morgás kíséretében rohamozni kezdett, halálos csapára emelve a zúzó ollóját. 

A két warjack hangos fémcsörömpölés közben csapott össze. A Korbács letépte az Árnyfarkas borításának egy részét, majd ezzel a fémdarabbal, mintegy rögtönzött furkósbottal, péppé zúzott egy felderítőt a közelben.

Carsos őrmester jelent meg Eryal oldalán. Vetett egy pillantás a nő sérülésére és valami aggódás féle jelent meg a vazallus arcán. "A falakon legyűrtük az ellenálást."

"Talán nem látod a warjacket az utunkban?" mordult rá Eryal, megsértődve, hogy ez mezei vazallus őt szánni merészeli. "Korrózióssal lőjétek azt a gépet, de most, azonnal !"

Carsus összeterelte a közeli fosztogatókat lőalakzatba. Céloztak, majd amikor a Korbács hátrébb lépett, hogy a következő ütéséhez lendületet vegyen, egyszerre tüzeltek a szögelő fegyvereikkel. A savas lövedékek becsapódtak az Árnyfarkas páncéljába, minta ezernyi apró üstökös lenne, meglepő könnyűséggel átmarva a borítását. A warjack hátratántorodott, és a Korbács lesújtott a zúzó ollójával, miközben bekapcsolta a fegyver bénító funkcióját. Az Árnyfarkast elborította a zsibbasztó energia. A rendszerei átmenetileg teljesen lekapcsoltak. Ezután a Korbács szinte kényelmesen széttépte az Árnyfarkast, kivégezve az ellenséges gépet a feje letépésével.

A csata a végéhez közeledett, bár még itt-ott akadt pár ellenálló és kisebb összecsapások a településen. Carsus és a fosztogatók egy kisebb csapata védelmező gyűrűt vont Eryal köré, így haladtak együtt az Arc kifejtő felé. Az váratlanul életre kelt, a száz lányi magas torony és a torpedó járat megvilágította az éjszakai eget, mintha egy hatalmas kék lángtüske lenne. Kinfeld elvégezte a rá kirótt feladatot.

Fölöttük, az Arc szállító, Myrestes kíséretével, helyzetbe került a kifejtő fölött. Egy mély, visszhangzó robbanás rázta meg a talajt -- egy detonátort lőttek be a torpedo járaton és általa az alatta elterülő Arcanessence lerakatokba. A torony egyre fényesebben világított, miközben Arcanessence ömlött benne fölfelé, majd a csúcson gejzírként kitört. Az Arc szállító kinyitotta a begyűjtő hálóit, egy hatalmas, tányérszerű gépezetet a hajó alsó részén, és elkezdte feltölteni az Arc tartályait.

A szállító pozícióban, Tisztelt Uram, mondta Eryal Amionnak.

Jó. Irányítom a Korbácsot. Vidd a vazallusaidat és találjátok meg a tárgyat.

A Korbács elindult, tüzelve a savköpő ágyújával minden Koalíciós felderítőre és bányászra aki ki merte dugni a fejét fedezék mögül. Észrevette, hogy az egyik hajó a falban máshogy néz ki mint a többi; a szkennerei azt mutatták, hogy ugyanazokból az anyagokból áll mint a többi - acél, réz és bronz -- de furcsamód rozsdaette, elfeketedett, elöregedett volt az egész.

Eryal bekapcsolta a pszichokinetikus csuklyája megfigyelő implantátumát, és átléptetett pár látási módon, mire megtalált egyet ami a hajó furcsa energia sugárzásának lenyomatát mutatta neki. Tisztelt Uram, azt hiszem megtaláltam a kincset. Még sosem látott ilyesféle lenyomatot. Nem Arc volt és semmi hétköznapibb, mint plazma vagy elektromosság. Úgy lüktetett és tekergett, mintha egy élőlény lenne.

Igen, ez az az energianyom amit keresünk, mondta Amion.  Óvatosan folytasd. A tárgy veszélyes lehet egy olyasfélének mint te.

Eryal nem értette, hogy ezt hogy érti, de a nomarcha értékelése miatt aprónak érezte magát. Morgott magában, de elfogadta és elkezdte megemészteni a nomarcha szavait. Megtalálta az ősi égi hajó bejáratát a legdélebbi bástya alatt, egy fekete, tátongó nyílás ahonnan kriptaszagok törtek elő.

"Carsus, biztosítsd a bejáratot, majd kövess." mondta Eryal és belépett az égi hajóba. Mögötte, a vazallus őrmester kiadta embereinek a parancsokat. Három fosztogató maradt őrként az ajtó előtt.

Egy hosszú folyosón találták magukat, ami ugyanabból az elrozsdásodott anyagból volt építve mint a külső burok. Lehet hogy voltak az építménynek szerves anyagból való részei is, de már réges-régen elrothadtak és porrá váltak. A folyosó enyhén lejtett, és az alsó harmadot romos sitt borította. 

Eryal és Carsus követték a folyosót, óvatosan lépkedve. Újabb romkupacok, köves földdarabok és a hajótest darabjai voltak szétdobálva, mintha valaki bányászni próbált volna. Vajon a Koalíció már meglelte a kincset? Vajon kiásták a járműből és elosontak vele, mielőtt ő megérkezett volna? Ez a gondolat rettegéssel töltötte el, előrerohant. Vesztére. Elérte a folyosó végét, ami egy széles központi terembe torkollott. Olyan érzése volt, mintha már a település falai alá, illetve már azokon túl is jutottak volna.

Sietségében, nem vette észre, hogy egy Koalíciós felderítő guggolt a terem közepén, egy sekély verem rejtekében, a puskáját a lyuk szélére fektetve. Carsus, aki jobban figyelt, észrevette a veszélyt és Eryal elé vetette magát pont akkor amikor a felderítő tüzelni kezdett. A Koalíciós csatapuska éles robaja kitöltötte körülöttük a teret, majd azt Carsus szögelőjének hangosabb sivítása követte.

Carsus felnyögött és féltérdre esett, egyik kezével az oldalát szorítva. Nem volt több lövöldözés, de Eryal még hallotta a felderítő szaggatott zihálását, halálosan megsebesítve Carsus szögelője által. Eryal előresuhant és megtalálta a felderítőt, aki a sekély veremben feküdt, vér bugyogott a száján, a keze zavartan próbálta megmarkolni a fegyvere tusát, ahogy a testét lassan elhagyta az élet. Eryal gyorsított rajta egy kicsit.

A pszichokinetikus csuklyája kisülésével Eryal összezúzta a felderítő mellkasát, belapítva azt és széttépve a szívét és tüdejét a törött bordák koronájával. A felderítő felhördült, majd mozdulatlanná vált.

A dühe elillant, Eryal most már azt nézte, hogy mi van a felderítő lábánál.

Az a furcsa energia lenyomat ami kint látott most itt volt, de vagy százszor ragyogóbb bolt. Egy kicsi kocka alakú vasszelencéből áramlott, ami teljesen ép volt, mintha az idő múlása semmilyen nyomot nem hagyott volna rajta.

Megtaláltad, mondta Amion, és a nő örömére érezte, hogy a nomarcha szokásos egykedvűsége megtört. Érezte az elégedettséget a gondolataiban. Talán még izgatottságot is.

Igen, Tisztelt Uram, válaszolta Eryal.

Ne érj hozzá, jött a figyelmeztetés. Van veled egy vazallus?

Eryal visszanézett Carsusra, aki közben föltápászkodott és felé tántorgott, fájdalomtól grimaszolva. Van, Tisztelt Uram.

Parancsold neki, hogy vegye föl a tárgyat.

"Carsus," mondta Eryal és a sekély verem felé mutatott. A vazallusnak nem volt semmi technológiája, amivel láthatta volna, hogy mi ez a tárgy valójában, számára nem volt több egy vasdoboznál. "Szedd föl azt a tárolót."

A vazallus lemászott a verembe, a sebe jelentősen lassította, bosszantóan, ha a szisszenései alapján kell ítélni. A csuklyáján keresztül Eryal látta, hogy az energia lüktetni kezt és tekeregni, ahogy a vazallus egyre közelebb ért. Izgalmas volt és vérfagyasztóan félelmetes egyszerre.

Carsus kiemelte a tárolót a veremből. Akkora volt mint egy lőszeres láda, két lábnyi élekkel. A nő rájött, hogy nem is egy láda volt, hanem egy fém borítás egy másik, kisebb tartály köré építve.

Eryal megnyalta az ajkát és egy gondolat villant át az agyán, egy vad és kísérletező gondolat.

Amion hangja csendült a fejében és egyből válaszolt is a kétségeire.

Folytasd.

"Távolítsd el a külső borítást a tárolóról," parancsolta Eryal.

Carsus lenézett a tárgyra, talán most már érezve a furcsa erőt ami sugárzott belőle. A megtorpanása azonban gyorsan elmúlt és lehajolt és eltávolította a fém feledet.

Alatta egy üvegpolc volt, ami két kisebb tárgyat tartott. Mindkettő henger alakú volt, körülbelül két láb hosszú, rézből és bronzból állt, méhkasszerű struktúrában. Egy vastag fém dugó zárta le mindkét hengert  a végeiken, és furcsa, írásszerű képjelek voltak belevésve a fémbe. Egy képjel eltért a többitől, nagy, hivalkodó és többször megismételve. Úgy nézett ki mint egy több darabra osztott kör, melyet széles vonalak vagy tüskék szakítanak meg, és a fő szimbólumból egy tekeredő farok tört ki. Ez nem jelentett semmit Eryal számára, mégis egy letaglózó erőt sugárzott, ami a nomarcha szentélyére emlékeztette őt.

A fedél levétele után a tárgyakból kiáramló energia betöltötte az  egész termet zöld fényével, kígyóként kúszva ki a két hengerből. Eryal egy kellemetlen, húzó érzést tapasztalt, ami szétterjedt a testében, majd elérte az agyát is. Gyorsan visszalépett, és az érzés alábbhagyott.

Carsus viszont ezzel ellentétben lemerevedve állt, a karjai az oldalán lógtok, a vére pedig a jobb lábán csordogált le a sebéből. Az egyik henger most fényesebben kezdett világítani, és a vazallus térdre zuhant, a szája pedig az iszonyat O alakját formálta.

A kibernetikus optikáján át, Eryal figyelte ahogy egy tüskés, zöld alakzat jön ki a vazallus nyitott szájából, egy árnyék árja ami kifolyt az emberből és bele a hengerbe.

A tárgy lüktetni kezdett, Carsus sóhajtott, és a szájából kiáramló energia egyre gyorsabban és gyorsabban áramlott. Végül egy halk, remegő nyögést hallatott és előrebukott, a teste hideg volt és színtelen Eryal képalkotó kijelzőjén, minden hőjét elveszve.

Az egyik henger most erős fénnyel lángolt, ami bevilágította táncoló zöld fénnyel a termet, és egy furcsa árnyszerű alak hullámzott benne.

A nő pszichokinetikus csuklyájához kapcsolódva, Amion a szemén keresztül tudott látni, ha akarta. Jól teljesítették, mondta. A tárgy nagy hasznot fog hajtani a Templomnak.

Köszönöm, Tisztelt Uram, válaszolta Eryal.

Gyűjtsd be a tárgyat és jöjj vissza hozzám.

Eryal nehezen vette le a szemét az ősi készülékek szörnyű szépségéről, de visszatántorgott a folyosóra, ahol a három őrködő vazallus már várt rá. "Gyertek velem. Van számotokra feladatom."

Eryal csalódott volt és részben megkönnyebbült, mikor látta, hogy a vazallust akinek megparancsolta, hogy helyezze vissza a fedelet, nem emésztette el a tárgy. Arra tippelt, hogy talán Carsus legyengült állapota vezetett oda, hogy sebezhetővé vált. Ezért inkább tartotta a távolságot, amíg a saját sérüléseit el nem látták.

Amikor előjött az égi hajóból, a hajnal első sugarai már felbukkantak a horizonton, megvilágítva a mészárlást a faluban.

Tucatnyi halott Koalíciós felderítő és bányász feküdt szanaszét a településen. Legtöbben lőtt sebekkel, de a Korbács is ott hagyta a nyomait a széttépett, megcsonkított hullákon, amik összetört játékbabaként hevertek. 

"Az Arc szállító megtelt," mondta Myrestes Eryal rádióján. A hatalmas hajó elmozdult a most már csendes Arc kifejtő fölül és a csataszállító felé vette útját, ami pár mérföldre keletre várt rá.

"Kiváló," mondta Eryal. "Tarts vele."

A vazallus veszteségek számottevőek voltak -- Eryal sok hívő testét látta az ellenséges hullák közt. Ez egy kicsit aggasztotta.

Mindig voltak újabb férfiak és nők akik lelkesen csatlakoztak, lelkesen szolgáltak, és lelkesen adták életüket a Templom érdekeiért. Kinfeld már várt rá a település bejáratánál, egy vérrel borított kísértet, az Arc vevői világítottak a hajnali szürkületben. Jól teljesített és lehet megérdemel egy kevés különleges elbánást.

Eryal a háta mögé mutatott, ahonnan érkezett, ahol négy vazallus kísérte az ötödiket aki a vas ládát cipelte amit az ősi égi hajóról zsákmányoltak. "Legyen mindig őrség ezen tárgy körül."

Kinfeld bólintott és megparancsoltad a maradék fosztogatónak, hogy védjék körkörösen a többi vazallust, miközben elhagyták a települést.

Eryal érezte az ősrégi, üres tartály túlvilági vonzását miközben a csataszállítójuk felé mentek, de most hogy már ismerte az erejét, nem rémisztette meg. Nem, az elméje már a lehetőségek sokaságától lángolt. Mit jelenthet egy ilyen ősi technológia, miután feltárták, a Continuumnak? Úgy hitte, hogy tudja. Miután az az ősi henger kisajtolta Carsus esszenciáját, egy fajta elemmé vált, egy olyan olcsó energiaforrás ami évekig, talán évszázadokig táplálhat valamit vagy valakit, talán örökké.

Amion jelenléte kitöltötte Eryal elméjét, amint kinyitotta az űrt körülötte, a csataszállítóra rántva a nőt, egyetlen gondolatot sugárzott, egy hatalmas, gyönyörű, szent gondolatot.

Talán örökké.