MK4 Háttér - 023 - A sötétség felemelkedése 23/

 Közjáték : Vörös találkozás

Az utolsó dolog, amit Sabbreth ájulás előtt még látott, az Drashak volt, ahogy rávetődött Borisyukra, és maga alá szorította az immori harci varázslót, még mielőtt az halálos csapást mérhetett volna rá. Utána a világ elszürkült, aztán elfeketedett, majd a semmiségbe fordult át.

Érezte a Fellgoeth mesterei jelenlétét, a suttogó hangjukat, ahogy bekúsztak az elméjébe és megtöltötték azt képekkel, üzenetekkel, és előjelekkel a fénytelen verembéri termeikből. Lehetséges jövőket mutattak meg neki, egyeseket ezek közül ő maga helyezett mozgásba.

A képek túl erősekké váltak, és Sabbreth újra eszméletre küzdötte magát. Amikor kinyitotta a szemét, nem volt semmi támpontja, hogy mennyi időt töltött a sötétségben. A hátán feküdt, a pirkadó égboltot nézte, miközben azt sötét hamu és füst szennyezte. A sebek amiket elszenvedett megmaradtak, és a gyógyuló hús fájdalmával lüktettek. Kétség sem fért hozzá, hogy valamelyik csataboszorkány drága lélek energiát költött rá, hogy meggyógyítsa Sabbreth sebeit. Egy olyan tartozás volt ez, amit majd meg kell adjon később.

Szisszenve felült, és látta, hogy még mindig a hordája közepén van, most pont egy Vladovar falain kívül eső táborhelyen. A keleti kapu és a hozzá vezető, folyón átívelő palló le volt rombolva, széttépve egy hatalmas erő által. Horruskh ott jutott be a városba. A gondolat, hogy a riválisa már az elfoglalt város lakói között szedi az áldozatokat, miközben ő a sebei miatt nem tud cselekedni, egyszerre pánikkal és haraggal öntötte el a testét. 

Sabbreth páncélját lekapcsolták, most újra felszította a parázs kazánját és felállt. A mozdulat agónia tüskéket szórt szét a testében, és majdnem újra térdre zuhant. Láttam, hogy fosztogatói és más katonái tucatjai figyelték őt, újabb gyengeségek után kutatva, még azon túl is mint ami már eddig láttak. A keze a kardja markolatára csúszott, és a bámészkodók más dolgokat találtak, amivel lefoglalják magukat.

Átlöködte magát a hordán a város felé, majd az elméjével szólította a két Sakált, amik az oldalán voltak, mióta partot értek. Nem érzékelte őket többé, ami vagy azt jelentette, hogy túl messze voltak, vagy, ami még rosszabb, Horruskh elvitte őket magával.

Ahogy a folyó közelébe ért, látta, ahogy immori foglyok százait terelik rongyos menetoszlopokban. Meg voltak láncolva és a legtöbbjükön volt ilyen vagy olyan sebesülés. Rettegő kiáltások és kegyelemkönyörgések robbantak ki a tömegből. Senki sem hallgattatta el őket. Ez a rettegő hangorkán volt az Orgoth győzelem emlékműve.

A katonák és a zsákmány között tornyosult egy ismerős és félelmetes alak. Horruskh, az Ezer Harag egy hús és acél óriás volt. Magassága közelítette a nyolc lábat, díszes páncélja pedig mintha vicsorgó, démoni arcokból lett volna összeforrasztva. A parázskazánja hatalmas vasszárnyként terpeszkedett a hátán, kezével pedig egy óriási verem kardot markolt, melynek hegye az immori földbe mélyedt, minta a világ összes részére kinyilvánítaná a hatalmát. A közelében lévő fosztogatókra mutogatott és kiabált, utasítva őket, hogy mozgassák a foglyokat föl a folyón várakozó hajókra, vagy tereljék őket az feláldozásukra készülődő harci boszorkányok felé.

Amint Sabbreth közel ért, Horruskh levette a sisakját. Az alatta lévő arcot fájdalom és erőszak formázta és edzette. Horruskh szájának egyik oldalát félig szétégették régi sav sérülések. Ezen az oldalon az ajkai örök rosszkedvet formáltak. Az orra olyan sokszor tört el, hogy már elvesztette az eredeti alakját, és ami megmaradt, már csak egy zúzott húsdarab volt a szemei alatt. Ha az arca a fájdalom krónikája volt, a szemei a fájdalom előrevetítései voltak. Hatalmasak volta, szinte kiguvadók, ám színük olyan mély barna volt, hogy feketének tűntek a hajnali homályban. Számtalan rémségnek voltak tanúi, és egy olyan kopár tér voltak, ahol semennyi melegség vagy kegyelem nem tud szárba szökkenni. 

"Sabbreth," mondta Horruskh, groteszk félmosolyra formálva a sebhelyes ajkait. A hangja rekedt suttogás volt, a torkán terpeszkedő sebhelynek köszönhetően. "Remélem már felépültél a...vereségedből."

A szó késként döfte át Sabbreth gyomrát, és legszívesebben kitépte volna onnan, hogy aztán Horruskh képébe szúrja. "Nem buktam el," mondta a nő és a lerombolt városra mutatott a folyón túl. "Sok lelket zsákmányoltam, sok ellenséget porrá zúztam--"

"Mindet, egyen kívül," vágott közbe Horruskh kuncogva. "Téged megmentettek, Sabbreth. A halálod kiváltotta egy alávaló fosztogató kapitány. Mennyire szánalmas."

Sabbreth rájött, hogy Drashak a saját életét adta az övéért. Bolond, gondolta. Nem érzett hálát a fosztogató iránt, ő sohasem kockáztatna ennyit egy ilyen jelentéktelen valakiért. 

"Láttam egy ellenséges harci varázslót, ahogy sokat megölt a te katonáid közül," mondta Sabbreth, Horruskh felé hánytorgatva a férfi bukását. "Elfogtad vajon?"

Horruskh arcizmai szinte pattogtak, ahogy a fogait csikorgatta. "Megszökött."

"Szóval, te magad is engedted, hogy egy pompás felajánlás kicsusszanjon a kezeid közül?"

Horruskh csöndben bámulta Sabbrethet, majd megszólalt, "Kishtaar partra szállt és északra vonul egy Ohk nevű város felé."

Sabbreth figyelmen kívül hagyta Horruskh gyenge témaváltását. Ez a hír túl fontos volt. Csak idő kérdése volt, mielőtt a harmadik hadúr a seregükben is csatlakozik a harchoz. Kishtaar, akit az Üvöltő Csend néven is ismertek, biztosan rájött, hogy Sabbreth és Horruskh kevés zsákmányt hagyott meg neki Skrovenbergben és Vladovarban, és ezért a seregeit egy érintetlen célpont ellen vezette. "Be tudja venni azt a várost egyedül?"

Horruskh a fejét csóválta. "Nem valószínű. Elkezdi majd a támadást, aztán elvárja tőlünk, hogy segítsünk neki."

A hármójuk közti szövetségek és párharcok folyton változtak, és a Sabbreth és Horruskh közti ellentét hirtelen kevésbé lángolt hevesen, most hogy egy olyan bonyodalommal szembesültek, ami mindkettejüket egyenlően érintette.

"Így kell hát tennünk." mondta Sabbreth.

"Nos akkor, északra vonulunk," mondta Horruskh, és egy újabb torz mosollyal kínálta a nőt. "Nagy kár, hogy el kell halaszd a bosszúdat a harci varázsló ellen, aki ily módon megszégyenített."

Sabbrethről lepergett Horruskh szégyenítési próbálkozása. Miközben eszméletlenül feküdt, a Fellgoethek sok dolgot megmutattak neki, de az egyik kép különösen bevésődött az emlékeibe. Látta ahogy Borisyuk egy nagy ezüst kardot tart a kezében, ahogy a szeméből patakokban ömlik a vér, és ahogy az égbolt lángba borul a feje fölött. Sokkal nagyobb gonoszságot művelt a kapitánnyal, mintha megölte volna. Egy olyan ösvényre terelte ami az örök kárhozatba vezet.

MK4 Háttér - 022 - A sötétség felemelkedése 22/

 Ilari lelökte magáról a halott orgothot és elkezdett körbenézni a puskája után. Még mindig sötét volt, de valamelyik isten megszánta, és majdnem átesett a súlyos fegyveren. Lenyúlt érte, a sebzett karja még mindig lüktetett, sikerült a vállához fognia, és kilőtt még egy világító lövést. Egy kétségbeesett jelenetet világított meg. Khadori katonák hevertek holtan és lemészárolva az ellenség hullái közt, és ami az erőiből megmaradt, az utolsó erejével küzdött.

Ilari vett egy mély levegőt és letette a puskáját. Kifogyott a rúna lövedékekből, újra kivonta kardját, miközben orgoth harcosok rohantak felé üvöltő hordában. Szög és Koshka sokukat félresöpörtek jégkalapáccsal és pajzzsal, de a céljuk nem a gólemek voltak. Az orgothok most őérte jöttek. Ilari felkészült a halálra.

Ám egyetlen Orgoth sem ért el hozzá. Egy öntöltő ágyú kattogó hangja harsant, és a hozzá legközelebb lévő orgoth harcosok vörös köddé váltak. Nyugatra nézett, Vladovar felé, és hallotta paták mennydörgését, látott száznyi villózó fényt. Nem fáklyák voltak, hanem robbanófejes dárdák, vagy száz rohamosztagos lándzsásét.

Belecsapódtak az Orgothok soraiba, felrobbantva a hegyeket pusztítás orkánjaként, darabokra tépve a dárda másik végére kerülő orgothokat. Az egyik Orgoth harci gólemet hasonlóképpen tépték szét, kihasítva a páncélját, majd szétrobbantva. 

Ezután a könnyű gyalogság következett, kik elsütötték a puskáikat, majd baltával és kardal vetették magukat közelharcba.

Ilari csatába küldte Szöget és Koshkát, de a Rémfarkasokra nem volt szükség. Az orgothok visszavonultak, ez volt az első alkalom mikor ilyet tettek. Északra futottak, gépágyú és puskalövések által kísérve. Nem követte őket viszont senki, nem üldözhette őket senki. Ilari a földre rogyott, fáradtan, véresen, és érzelmileg kimerülve. 

Két alak vált ki a katonák tömegéből. Az egyiket felismerte. Volkova magziev páncélja horpadt volt és helyütt kormos, de valahogy túlélte a menekülést Skrovenbergből és eljutott Vladovarba egymaga. Ha valaki képes rá, akkor ő, gondolta Ilari.

A másik alak mintha Khador múltjából lépett volna elő, mielőtt az ország darabokra szakadt és meggyengült volna a Szüret során. Oleg Strakhov rohamosztagos vezér magasan és egyenesen állt, bár a kora már látható volt a sok sebhely mintázatában, egyik szemén lévő szemellenzőn, és az általános viharvertségén egy olyan embernek aki az élete legnagyobb részét fegyveres küzdelemben töltötte. A páncélja régimódi volt a kor szintjéhez képest, könnyű csatamágus vértet hordott, két kéménnyel. Egy rövid puskát tartott az egyik kezében, mindkét combján pedig hosszú szurony pihent tokban.

Ilari talpra kecmergett és a mankóként támaszkodott a puskájára, úgy, hogy az öreg Toskar elszörnyedt volna.

"Strakhov parancsnok," mondta. "Azt hittem..."

"Hogy meghaltam," mondta Strakhov enyhén elmosolyodva. A látható szeme egy pillanatra elrévedt, elgondolkodva. "Nem vagy egyedül. Lehet hogy annak kéne lennem."

Gyorsan magához tért, az acélos fegyelem, amiről híres volt átvette az irányítást. "A magziev sokat mesélt rólad, Borisyuk kapitány. Egészen Jéglesből küzdöttel el magad idáig?"

"Így történt, uram," mondta Ilari. "Kénytelen voltam. Elsőként láttam az Orgothot, így annyi embert kellett figyelmeztessek amennyit csak tudtam."

"Lenyűgöző," mondta az öreg csatamágus, és ez az egyetlen szó olyan büszkeséggel töltötte el Ilarit, hogy majdnem elfelejtette az átélt szörnyűségeket.

"Találkoztam egy egyik csatamágusukkal. Egy Sabbreth nevű nő," mondta Ilari, tudván, hogy minden tudását meg kell ossza. "Harcoltunk. Fölé kerekedtem, az élete a kezemben volt. Ám nem adtam meg neki a halálos döfést."

"Miért nem?" kérdezte Volkova, most először megszólalva. 

"Úgy gondoltam, foglyul ejtem," mondta Ilari. "Azután pedig...furcsa dolgokról beszélt." Most, hogy a csatának vége lett, Sabbreth szavai úgy bukkantak föl az agyában, mint nyugodt tó felszínén a lebegő hullák. 

"Mit mondott?" mondta Strakhov.

"Egy sötét hercegről beszélt, és egy Dagholoth nevű valaki jóslatáról."

Volkova megrezzent -- ez több érzelem volt, mint amit Ilari valaha tapasztalt a nőtől. 

"Ismered ezt a nevet?" kérdezte Strakhov.

"Minden Szürkemágus ismeri Dagholothot," suttogta. "Nagy hatalmú látó volt, jövendőmondó. Megtiltották nekünk, hogy kifosszuk a sírboltját a Sárkánygyíkfalban, ellentétben más Orgoth romokkal." 

"És mi van a sötét herceggel?" kérdezte Ilari. Hangzásra ismerős volt neki, de nem tudta pontosan meghatározni.

Strakhov mély levegőt vett. "Az egyetlen sötét herceg akit ismerek, az Vladimir Tzepesci nagyherceg. Hatalmas harcos és mágus volt."

Strakhov egy pillanatra elcsöndesedett, majd egy olyan arckifejezésre váltott, amit Ilari már sokszor látott. A háború szörnyű volt, és a katonák akik túl sokat láttak, egy darabkájukat elvesztették a sötétségben. "Henge erődnél esett el."

"A császárnő házastársa volt," tette hozzá Volkova. "Volt egy fiuk."

"Nem értem," mondta Ilari. "Honnan tudhatná az Orgoth, akik nem jártak e partokon évszázadok óta, bármit Vladimir Tzepesciről?"

"Dagholoth erős látó hírében állt," mondta Volkova magabiztosan, mintha ez magában választ adna. Ám nem volt az, és Ilari nem tudta, hogy mi mást kérdezzen.

Lerázta ezt az egészet magáról. "Azt mondom, ne helyezzünk túl sok figyelmet ennek a Sabbrethnek a kijelentéseire. Már majdnem megöltem. Kétségbeesett volt hogy elkerülje a kardomat és bármit mondhatott volna. Ezt a régi legendát beleértve."

"Korskba kell menjek," mondta Strakhov, hirtelen témát váltva. "Vladovar maradék erőit és a civileket oda fogom vezetni."

"Mi legyen a csatahajóikkal?" kérdezte Ilari. Reménykedett benne, hogy a kikötőben lévő flotta lassíthatja az Orgoth előrehaladást. 

A parancsnok mélyet sóhajtott. "Az Orgoth hajóhad megsemmisítette őket a nyílt tengeren. Engem ideküldtek, hogy megerősítsem a város védelmét, de veszett ügy, és napok alatt el fog bukni."

"A tisztjeim és én veled tartunk," mondta Ilari. Nem volt hajlandó arra gondolni, hogy Roslov és Vislovski talán nem élték túl. Túlságosan kegyetlen lenne.

Strakhov a fejét rázta. "Nem, te a Sárkánygyíkfalba fogsz menni." Volkovára pillantott. "És te is."

Ilari megrökönyödött. "Uram, nem hiheti, hogy az a Sabbreth igazat beszélt. Jobb hasznomat veszi --"

"Én eldöntöm, hol veszem jobb hasznodat," mondta Strakhov, miközben az ősz borostáját dörzsölgette. "Borisyuk kapitány, ez egy olyan ellenség akiről szinte semmit se tudunk, egy ellenfél akit senki se látott ezer éve. Bármi amit megtudhatunk, segíthet. Lehet Sabbreth hazudott, vagy lehet volt némi igazság a szavaiban. Minden esetre, ki kell derítenünk."

Ilari testét mély borzongás járta át, és délre tekintett, ahol a hatalmas hegylánc volt, Cygnar területén. Legalább ezer mérföldes utazás várt rájuk.

"Gyakran, jó információk nyernek meg háborúkat, kapitány," folytatta Strakhov. "Ismerd meg az ellenség céljait, ismerd meg gyengéit, aztán használd ki mindkettőt."

"Igen, uram," mondta Ilari érzelemmentesen. Elmondta az érveit és nem akart tovább vitatkozni. Ez még nem jelentette, hogy egyet is értett.

"Jó. Térj vissza Korskba, ha többet tudtok," mondta Strakhov. "Végy magadhoz annyi katonát és ellátmányt, amennyit jónak látsz."

Ilari Volkovára nézett, és olyat látott amire nem számított. A magziev félt.

***

Roslov hadnagy jobb karja fel volt kötve, az arcán pedig nehéz kötés fedett egy mély vágást, melyet orgoth penge ejtett. Vislovski sértetlenül úszta meg a csatát, így már Koshka és Szög körül szorgoskodott, mikor Ilari eligazítást tartott a tisztjeinek. Volkova is csatlakozott a kis csoporthoz, és még mindig ugyanabban a páncélban volt, a horpadások ellenére.

Ilari beszélni kezdett. "Megjártátok leírhatatlan szörnyűségeket az oldalamon. Jéglesből indulva, egészen Vladovarig."

Visszanézett a városra ami nemsokára odaveszik majd. Egyelőre biztonságban voltak, Strakhov seregének közepén. "És mégis, még többet kell kérjek tőletek."

"Kérje, uram," mondta Roslov.

"Volkova és én el kell menjünk a Sárkánygyíkfal hegyekbe. Ott fel kell tárjunk egy ősi Orgoth sírhelyet."

Vislovski odébb állt, hogy Koshka előtt álljon. "Miért nem tartunk Korskba Strakhov parancsnokkal, uram? A városnak szüksége lesz védőkre."

Ilari küzdött, hogy elrejtse a kételyeit. Még mindig nem értett egyet Strakhov parancsnokkal. "Strakhov rohamparancsnok úgy hiszi, a sír létfontosságú tudást rejt az Orgothal kapcsolatban. Volkova és én azt a parancsot kaptuk, hogy szerezzük meg.

"Az Orgoth sírok sok titkot rejtenek," mondta Volkova. "A hadúr akit oda temettek, életében nagy erejű látó volt."

Ilari alaposan megnézte Volkovát. A nő hívő volt, és miért is ne lenne az? A volt rendjének több tapasztalata volt az Orgothal mint bárki másnak Immorenen. Ha a nő hitt benne, akkor lehet hogy mégis volt valami Sabbreth vészjósló fenyegetéseiben. Ám még mindig úgy érezte, hogy az egész egy hasztalan kitérő lesz, ami megakadályozza az igazi ellenség levadászásában.

"Ez minden amit egyelőre el tudunk mondani," mondta Ilari. "De nem tudok jobb katonákat, akikre magam bízhatom, miközben megtesszük ezt az utat. Nem fogom megparancsolni, hogy tartsatok velem. Ez a ti döntésetek kell legyen."

Mind csöndben ácsorogtak egy pár pillanatig, utána Roslov előrelépett. "Kételkedtem a parancsnokomban, uram. Nem fogom tagadni."

Ilari bólintott. Hogyan ne tette volna? Ő sem volt biztos magában.

"Most viszont úgy gondolom, hogy ön az egyik legjobb tiszt a Téli Hadtestben," folytatta Roslov. "Nem állt le, mikor gyengébb katonák elvesztették volna a reményt. Átvezetett bennünket szörnyűségeken és fájdalmon, önmagát nem kímélve." Egy kis szünetet tartott, majd kiegyenesedett. "Meg lennék tisztelve, ha újra követhetném."

Vislovski csatlakozott Roslovhoz, a hadnagy fölé tornyosulva. "Én nem vagyok olyan jó beszélő mint a hadnagy, de igazat szólt. Önnel vagyok." Kuncogott. "Szüksége lesz valakire aki harci formában tudja tartani a gólemeit."

Az, hogy ez a két kitűnő katona újra az életét kockáztatná, hogy mellette harcoljon, szinte érzelmileg leteperte Ilarit: büszkeség és erős bajtársiasság, amit csak a csatatéren lehet megszerezni...és jó parancsnok alatt szolgálva.

"Megtiszteltek," mondta és délre nézett, oda, ahol Dagholoth sírja várt rájuk a kietlen Sárkánygyíkfalban. Az összes büszkeség és remény amit egy pillanattal ezelőtt érzett elillant, elsöpörte az iszony váratlan és jéghideg lehelete.

MK4 Háttér - 021 - A sötétség felemelkedése 21/

 Roslov hadnagy nem csak egyszerű gyalogságot gyűjtött maga köré miközben visszavonultak a városból; a menekülésük során magával hozott még egy egység erősen felfegyverzett puskás rohamosztagost. A hatalmas sörétes puskáik, a tépő láncpengéik, és erős páncéljuk a sima gyalogosénál kétszer akkora hatékonyságot kölcsönzött nekik.

Ilari átvette az irányítást a gólem fölött, amit Vislovski terelt eddig. Jégkalapáccsal és nehéz gépágyúval volt szerelve. A gépágyú Ilarit Nasdovich-ra emlékeztette, és amikor a kapcsolat létrejött az új Rémfarkassal, a neve magától villant az elméjében. Szomorúan mosollyal szólította meg. "Koshka."

Ilarinak szerencséje volt, hogy Vislovski nem csupán elfutott a Rémfarkassal. Még annyi lélekjelenléte is maradt, hogy felmarkoljon két warkjack szállító szekeret, amik elé egy-egy pár igásló volt befogva. Szög és Koshka üzemangyag tartalékát tovább bővítették, amikor áthaladtak pár falucskán, és tudtak még szenet szerezni, eleged, hogy tovább futhassanak. Ezek a lehetőségek viszont elfogytak, és a mostani tartalékuk nem volt elég, hogy elérjenek egészen Vladovarig, úgy hatvan mérföldnyire.

Lekapcsolták a két jacket és felpakolták őket a kocsikra. Így az úton voltak kénytelenek haladni, de lesz velük további tűzerő, ha mégis szükség adódna.

A Nagy Úton haladtak két teljes napig úgy, hogy az ellenfélnek nyoma sem volt, ők pedig jó időt mentek, huszonöt mérföldet naponta. A harmadik nap estéjén, pont ahogy a nap elkezdett lebukni a láthatár mögött, Roslov csatlakozott Ilarihoz a menetoszlopuk elején, arcán aggódo kifejezéssel.

"Nem találkoztunk egyáltalán ellenségge, uram. Nem találja ezt furcsának?"

Ilari pontosan ezen gondolkodott. "Talán nem. A távolság Vladovar és Skrovenberg közt túl nagy egy ennyire fegyelmezetlen seregnek. Láttad hogyan harcolnak. Csak egy kicsivel jobbak a láncról elengedett kutyáknál. Egy hosszú menetelés befelé a földrész felé, és elvesztik az irányításukat a sereg fölött. Úgy hiszem, le fognak hajózni a part mentén, Kulvorn öböl felé, és onnan kezdik támadni Vladovart."

"Vajon nem fognak egy sereg résszel a szárazföldön haladni, ahogyan a Vescheneg Fefdöldön tették?" mondta Roslov.

Ilari érezte pontosan a kérdés élét. "Úgy érzem, hogy te erre számítasz?"

"Mintákat keresek, uram. Amikor Bronnet elhagytuk, küldtek utánunk katonákat, valószínűleg azért, hogy ne tudjuk Skrovenberget figyelmeztetni," mondta a nő. "Az egy szándékos művelet volt. Egy olyasvalaki tervezése aki előre gondolkodik. Szerintem arra kell készüljünk, hogy ugyanezt fogják tenni, ha azt hiszik, hogy előttük érhetünk el Vladovarba."

"Valószínűleg igazad van, de olyan felkészültek vagyunk, amennyire csak képesek vagyunk jelenleg."

"Igen, uram," mondta Roslov, de az aggódás az arcán maradt.

Egyre sötétebb lett, ahogy Vladovarhoz közelítettek. A felhők eltakarták a holdat, és egy olyan részhez értek, ahol a köves talaj az út és Vladovar közt arra kényszerítette Ilarit, hogy felfűtse a gólemeket. A kazánjaik elegendő fénnyel izzottak, hogy a katonák lássak hol haladnak, de cserébe könnyen kiszúrhatóak voltak, ha az Orgoth lesben várta őket.

Három mérföldnyire Vladovar keleti kapujától, a sötétség szinte áthatolhatatlan volt. Ilarit mély nyugtalanság kerítette hatalmába miközben haladtak, szinte vakon, Koshka és Szög kazánjai csak épp annyi fényt adtak, hogy ne essenek hasra az egyenetlen talajon.

Végül, mikor a kapuk már látótávon belül voltak, Ilari tett egy próbát. Egy rúnatöltényt tett a puskájába, az égre célzott és tüzelt. Háromszáz lábnyira a levegőben a töltény felrobbant és ragyogó pelyheket szórt szét, amik a talaj felé lebegtek lassan és nagy területen megvilágították a tájat. Amit a fény felfedett, Ilari gyomrát rettegéssel töltötte el.

A Orgothok száz yardnyira lopakodtak a jelenlegi helyzetükhöz. A világító lövedék kétszáz harcost fedett föl. A vezetőjük egy rémálomszerű alak volt, egy nő barbár páncélban, kiálló pengékkel a hátán, és ívelt karddal mindkét kezében. A páncéljából derengő fény és a vele lévő két groteszk harci gólem csak egyet jelenthetett : Ilari és Volka megjósolták még Skrovenbergben, hogy ha az Orgothoknak vannak gólemeik, akkor csatamágusak is. Ez most már nem csak egy feltételezés volt. Szörnyű valósággá vált.

"Tűzvonalat! Tűzvonalat!" kiáltotta Ilari, ahogy a fény elhalványult és a sötétség újra elnyelte őket. Még mindig látta az ellenséges gólemek borostyán villanásait ahogy mozogtak, de a Téli Hadtest katonái vak tüzelésbe kezdtek az ellenség irányába. Egy rakétás páros jobban járt, a villantó torkolattüzek fényében tudtak egy pillanatra célozni és a rákétáik a rohamozó Orgoth soraiba csapódtak be.

Ilari a rákéták rövid fényét kihasználva újra az ellenséges csatamágust kereste. Amikor megtalálta a nőt, rálőtt a puskájával. A lövés talált, de a páncél átütése helyett csak vörös burok villant fel elegendő időre, hogy eltérítse a golyót, majd a sötétség újra lehullott. Ilari most már látta, hogy nem csak hogy léteztek Orgoth csatamágusok, de a technológiájuk ugyanolyan fejlett volt mint az övé.

Az Orgoth tűzfegyverek felugattak, ahogy vörös fény kiséretében elsültek. Ilari védőmezőjéről lövedékek pattantak le, Szög és Koshka páncéljáról szintén. Hallotta, ahogy az orgothok az irányába futnak; nemsokára közelharci távban lesznek. Elsütötte Szög mozsarát, egy pillanatnyi fényhez juttatva magukat, amikor a lövedék becsapódott. Koshka gépágyúját ugyanoda célozta, széttpve az ellenséget golyók viharával.

Ilari egy újabb töltényt tett be, egy új világító lövés lőtt az ég felé, aztán az orgothok közéjük értek. Látta a csatamágusukat ahogy a két gólemével rohamra indult felé, és két lövést eresztett meg az irányába. Az egyik mellé ment, a másik viszont visszalökte, hangos torokhangú káromkodást kiváltva a nőből.

A Orgoth gólemek értek először Ilarihoz, de Szög és Koshka elkapták őket. A Rémfarkasok kazánjai és az ellenséges jackek tüzes magjai kisérteties fényt biztosítottak a csatájukhoz. Koshka jégpörölye kéken villant ahogy lecsapott a tüskés buzogánnyal és pajzzsal szerelt Orgoth gólem páncéljára. A másik ellenséges gólem ütése szikrát szórt Szög tolópajzsán hosszú nyelű alabárdjával, majd az öklére szerelt tüskével a Rémfarkas pajzsa fölé csapott, eltalálva a vázat. Ilari érzékelte a sérülést, ám nem volt súlyos.

Felkészült, hogy mágikus erővel töltse föl a warjackjei ütéseit, amikor a védőmezeje kék fénnyel villant, egy azúr láng a sötétségben, ahogy egy súlyos penge lecsapott rá. Az Orgoth csatamágus megérkezett, kardjaival forgószélként csapkodva, villogó páncélja vörös csillogássá változtatva a pengéit. Ilari hátratántorodott, kivédve egy csapást a puskájával és a tussal az orgoth mellkasába sújtva, ellökte azt. Ezen rövid szusszanás alatt betöltött egy golyót és lőtt. A páncéltörő lövés átvitte a pengés csatamágus védmezejét. Az elvette a lövedék energiája részét, így az a páncéljáról ártalmatlanul pattant le.

A nő nem támadott újra. Helyette, érdes hangon szótagokat kezdett kántálni és körülütte varázs rúnák villantak. Ujjával Ilarira mutatott. A rúnák eltűntek és istenkáromló varázserő áradt körülütte. A tagjait elhagyta az erő; a puskája a föld felé billent, súlyosan. Az Orgoth csatamágus rárontott, pengéivel suhogtatva. Ilarinak sikerült kivonnia a kardját -- a súlya lomha volt és ügyetlen -- és hárított egy ütést, de a második megsebesítette a bal kaját, és a végtagjában fájdalmak vonalai áradtak szét. Elejtette a puskáját és hátrálni kezdett, fejben szólítva a gólemeit a segítségére. Mindkettő harba volt kötve az orgoth gépekkel, és érezte, hogy Szög arra vár, hogy elszakadhasson, hogy Ilari segítségére siessen, de tudta, hogy a gólem megsemmisül ha így tesz.

Az Orgoth mágus nem folytatta a fegyveres támadást; helyette újra rúnák gyúltak a teste körül, és a félsisakja alatti ajkai vad mosolyra húzódtak. A mágia lecsapódott, és egy fekete energiacsóva  találta telibe Ilarit, megégetve a husát és kiütve a levegőt a tüdejéből. Kétségbeesetten, a férfi varázsolni kezdett, maga köré idézve egy áthatolhatatlan sötétség felhőt. Az teljesen vakká tette, de az ellenség látását is korlátozta.

"Jer és szállj szembe Sabbrethel, féreg," sziszegte az Orgoth csatamágus valahonnan. A régi Caspiaihoz hasonló nyelven beszélt, elég közel, hogy Ilari meg tudta érteni. "Én vagyok a pusztulásod. Szállj szembe az elkerülhetetlennel. Nem győzhetsz."

Ilari mágikus sötétsége elpárolgott, és kiszolgáltatva áll ott, a csatamágus páncélja félye jelezte a helyzetét.

"Itt vagyok."

A csatamágus aki Sabbrethnek hívta magát sarkon fordult és felé rohant, a páros pengéivel halálos mértani alakzatot formálva. Ilari megidézte a varázslatát - a fejével a farkas repesztő üvöltését hallotta, egy olyan álatét amely a falkájától függött, akikkel együtt maguktól hatalmasabb ellenfelek is le tudott győzni.

A Koshkához való kapcsolata révén érezte ahogy a Rémfarkas roncsá zúrta az Orgoth gépet, aztán Ilari varázslata létrejött, földöntúli sebességgel ruházva föl a gólemet. Sabbreth már majdnem odaért Ilarihoz amikor Koshka elődübörgött a sötétségből, a jégkalapácsa mint egy kék villámcsapás. Az Orgoth csatamágus próbált elhajolni a csapás elől, de Ilari elárasztotta Koska ürését a varázsereje maradékával, tökéletesen célra vezetve. A pöröly acélcsikorgással csapódott Sabbreth páncéljának, hátradobva a nőt, behorpadt mellvérttel, pengéitől megszabadítva.

Most Ilari indult rohamra, két marokra fogva a kardját, miközben Sabbreth próbált talpra állni. A kardját előre tartva vetődött és az mélyen a nő hasába döfte. Sabbreth felsikoltott és hátraesett. Ilari vele együtt esett el, ráesve a nőre, a fegyverét erősen markolva. Kirántotta. Vér fröccsent az arcára. Újra döfni készült a pengével, mikor Sabbreth megszólalt és a nő hangja megakasztotta.

"Ha megölsz, nem jelent semmit. Újra el fogok jönni, és minden amit ismersz ugyanúgy elhullik," suttogta és próbálta elérni az egyik kardját. Ilari a torka alá szorította a kardját, erre nem próbálkozott tovább. Úgy tűnik mégsem állt még készen a halálra.

Ilari rádöbbent, hogy ha foglyul ejti ezt a Sabbrethet, sokat megtudhatnak az Orgoth terveiről. Körülpillantott a csatatéren, látta ahogy Vislovski lángvágója fényesen világít a Téli Hadosztály az Orgoth fosztogatók tömegében. Érezte, ahogy Szög bevégzi a vele csatázó gólemet, Ilari magához szólította a Rémfarkast.

"Rá fogsz jönni, hogy a khadori nép nem adja fel egykönnyen," mondta, belenyova a pengéjét a Sabbreth sisakja alatti fakó bőrbe, amíg vér nem serkent. Vágyta, hogy bevégezze, hogy eltakarítsa ezt a szörnyeteget Caen szinéről. A megfontolás visszatartotta.

A nő felnevetett, mélyes és szörnyűen. "Bolond. A sötét hercegetek már elesett. Dagholoth jóslata nemsokára beteljesedik."

Szög érkezett hozzájuk, és megállt föléjük tornyosulva, a kazánja megvilágította Sabbreth arcát vörös fényével.

"Milyen jóslat?" mordult Ilari. "Miért vagy itt?"

Sabbreth újra nevetett. "Hogy véresre fessem a tengereket."

A nő megmarkolta Ilari pengéjét, vér folyt ki az ujjai közül, és közelebb húzta magát a férfihoz.

"Semmi sem menti meg a lelkeiteket. Semmi."

Ebben a pillanatban az iszony eluralkodott Ilarin, végső döfésre emelte a kardját. Nem számított, a nő maga mondta. Ám legyen. A csata az irányukba hömpölygött, és Szög elmozdult, hogy az ellenség útjába álljon. Egyikük, egy tagbaszakadt fosztogató karddal és pajzsal, körbefutotta a Rémfarkast és Ilari felé rontott. Ilari megpördült a kardjával az új fenyegetés felé, de az Orgoth harcos nem csapott le kardjával. Egyszerűen rávetette magát Ilarira és annak kardjára, leteperve és ellökve Sabbreth fölül, maga alá temetve a khadori csatamágust.

Újabb Orgoth harcosok jutottak át Szög tolópajzsa mellett, és futottak Sabbreth felé, majd fölmarkolták. Koshka kettejüket agyoncsapott a jégpörölyével, de az orgothoknak sikerült magukkal cipelni vezérüket.

MK4 Háttér - 020 - A sötétség felemelkedése 20/

Erős menetelést rendelt; be kellett hozniuk az elvesztegetett időt és gyorsan oda kell érniük Vladovar Kikötőbe. Nemsokára elérték a Nagy Utat ami a Kulvorn hegység és Feketegyökér Erdő közt vezetett. Széles volt és egyenletes, és bár gyűlölte, hogy egy ilyen nyilvánvaló célponton utazik, ezen juthattak el Vladovarba leggyorsabban, és eddig nem volt semmi nyoma üldözőknek.

A nap maradékát meneteléssel töltötték, majd aztán az este jó részében is. A hőmérséklet lesüllyedt, és a leheletük párája elvegyült Szög kazánjának fekete füstjével. Ilari előreküldött egy felderítőt, hogy megvizsgálja az előttük álló utat. A nő futva érkezett vissza. Ősz hajú volt, ötven közeli talán, és évtizedes tapasztalatot hozott a csapatba -- Ilari tudta, hogy számíthat rá. Valóban, Ayakaz Petrova tizedes egy kosszita volt, és egykor már szolgált erdei felderítőként a khadori hadseregben. "Katonákat láttam, két mérföldnyire innen. Az erdő szélén."

"A mieink, vagy ellenségek?" kérdezte Ilari.

"A mieinknek tűntek a füst és tűzfény alapján. Valószínűleg gólem kazánok."

"Létszám?"

"Annyira tippeltem őket, mint amennyi nekünk van, uram."

"Jó munka."

Továbbhaladást rendelt, Nowak és ő mentek a menet elején. Bár teljesen megbízott Petrova jelentésében, nem vállalhatott semennyi kockázatot. Így Szöget az élre állította. A gólem majd bevonzza a tüzet, és a tolópajzsa megvédi őket a kisebb lövedékektől, elég időt biztosítva Ilarinak hogy varázsoljon és lőjön a puskájával. A gyalogságot maguktól száz yardnyira hátrébb tartotta, egy enyhe kanyarban rejtve őket. Ha ellenség támad rájuk, ők meglepetésként nyithatnak tüzet.

Ahogy közeledett a helyhez amit Petrova leírt, látta a jellegzetes füstpamacsokat, sötétebbeket mint az éjszakai égbolt, és megnyugodott. Semmi ilyesmit nem tapasztalt az Orgoth erőinél, így tett egy próbát.

"Az Anyaország fiai és lányai!" kiáltotta.

"A császárnő nevében szolgálunk!" szólt a helyes válasz.

Fél tucatnyi alak vált ki a fák közül, az egyik közülük egy harci gólem, a kazánja fénye könnyen megismerhető volt. Az alakok közelebb jöttek, és az egyikük meggyújtott egy fáklyát -- igazából egy hegesztőpisztolyt.

"Thamar véres fogaira, uram, átkozottul jó önt újra látni," mondta Vislovski mester.

Ilari kezet nyújtott és megszorította a szerelő kezét. "Téged is, Mester. Ki van még itt veletek?"

"Kábé ötven gyalogossal együtt jutottunk ki." mutogatott Vislovski a fák közé mögötte. "Roslov hadnagy vette át a vezetésüket."

"Roslov él?" mondta Ilari, megdöbbenve a jó szerencséjét. Nagyon kevés ilyenben volt része mostanság.

"A hadnagy elrángatott engem és mindenki mást attól a kaputól, amikor már odaveszett," mondta Vislovski. "Ez a nő úgy harcol mint egy démont és úgy vezeti az embereket mint egy átkozott kommandant."

"Ha túléljük ezt az egészet, én leszek az első aki javasolja majd előléptetésre."

"Nasdovich?" kérdezte halkan Vislovski.

Ilari a fejét csóválta. "Csak miatta vagyok már itt."

"Nagy kár," mondta Vislovski. "Az Anyaországnak szüksége van az olyan rettenthetetlen harcosokra mint ő, most jobban mint bármikor."

"Amíg én még lélegzek, az áldozata nem lesz hiábavaló."

"Elhiszem, uram. Parancsok?"

"Egyesülünk, majd elindulunk Vladovarba."

MK4 Háttér - 019 - A sötétség felemelkedése 19/

 Úgy tűnt, hogy bármennyire is kezdte megszokni az Orgothok iszonyát, valami új és förtelmes bukkant fel és meglepte. Egy csoport páncélos lidérc szerű alak lebegett két tucat nagydarab ogrun-szerű lény előtt. A melákok csataszekercével voltak felszerelve, míg a lidércek, vagy szelleme hasonló volt ahhoz amit az Orgothtól már látott -- tüskék, és vadállatokra, rovarokra, vagy ezek fura keverékére utaló páncélban. Ezeknek az alakoknak hosszú, copfba font hajuk volt, és mindegyikük kétkezes pengét forgatott. Első ránézésre harcosoknak tűntek, de aztán rájött, hogy sokkal rosszabbak.

A boszorkányok egyike felkiáltott ugató, idegen nyelven, és a baltás izomkolosszusok rohamra indultak.

A khadori gyalogság tüzelni kezdett, majd a Bivaly ágyúi is rákezdtek, véres ronggyá változtatva az ellenség első sorát.

Egyszerre, mindegyik boszorkány sötét, ködös éjszakába burkolózott, és üresség lebegő pelyheiként közeledtek. Ilari felemelte a puskáját és rálőtt az egyikre, de a lövése nem talált célt -- egyszerűen nem volt mire célozni.

Varázsrúnák jelentek meg a boszorkányok sötét alakjai körül. Zöld lángcsóvák csaptak ki a jelenlétükből, és a lángok beborítottak egy maréknyi Téli Hadtest bakát. Nem gyulladtak föl. Helyette, a húsuk leesett a csontjukról, folyékony áradatként. Még annyi kegyelmi időt sem kaptak, hogy fölsikolthassanak.

Újabb Orgoth katonák érkeztek, de a baltások beférkőztek a kevés megmaradt gárdista közé. Ilari rohamra akarta küldeni Szöget, hogy lelőjön annyit ezekből az új ellenségekből, amennyit csak tud, de Volkova szavai nem engedték nyugodni. Nem eshetsz el itt.

"Visszavonulás a kapun keresztül," kiáltotta a Bivaly pilótájának, majd megismételte a parancsot a féltucatnyi gyalogságnak a közelében.

A pilótának nem kellett több biztatás, és a Bivaly elmorajlott a kapu felé. Ilari követte, Szöggel az oldalán. Még mindig voltak ellenséggel csatázó Téli Hadtestesek, feltartóztatva az őket a kapu belső oldalán.

A kinti úton, Ilari vett egy mély levegőt és kiadta a parancsot ami az élete végéig kísérteni fogja. "Lőjetek a kapura. Romboljátok le !"

A Bivaly vezetője nem tétovázott -- a gépágyúja belemart a kőbe a kapu-boltív fölött. Ilari hozzátette Szög mozsarát, és pillanatok alatt, a kapu összeomlott, hatalmas kőkockák omlottak lavinaként. Fájdalmas sikolyok szűrődtek át még így is a rögtönzött barikát túloldaláról.

Elfordult a haldokló Skrovenbergtől, és kiadta a menetparancsot délre. Az első khadori város elesett az Orgoth előtt.

Két mérföldnyire a várostól, Ilari utolérte Yuri Nowak őrmestert és a katonákat akik a Hadigéppel tartottak. Az őrmester láthatóan várt rá, a civilek pedig akiket Ilari a védelmére bízott nem voltak vele.

Ahogy közeledett, Ilari így kiáltott, "Hol vannak az emberek akiket rád bíztam?"

"Uram, előre küldtem őket." mondta Nowak. "Lelassították a csapatunkat, és úgy ítéltem meg, hogy ez sebezhetővé tett bennünket."

Ilari egyetértett ezzel az elemzéssel, de az őrmester mégsem hagyhatott el több száz férfit, nőt és gyereket védelem nélkül. "Magyarázza meg!"

"Igen, uram," mondta Nowak. Magabiztosnak tűnt -- biztosnak, de nem nagyképűnek. "Az Orgothok szerintem nagyobb stratégia célpontokra szentelnek nagyobb figyelmet."

"Abból, amit láttam, ez így is van."

"Szóval, nem valószínű, hogy rászánnak sok, vagy bármennyi erőforrást, hogy átvágjanak a nehezebb terepen, hogy levadásszanak pár száz civilt," folytatta Nowak. "Feketegyökér Erőd csupán pár mérföldnyire van innen. Oda küldtem a civileket."

Ennek volt értelme. Az Orgoth nagyobb zsákmányra készült, mint amit Vladovar Kikötőben találhat. Ilari felsóhajtott. "Rendben. Jó éleslátás, őrmester. Azok az emberek lehet túlélnek majd önnek köszönhetően."

"Köszönöm, uram." mondta Nowak. Hirtelen olyan fiatalnak tűnt, ahogy a dicséretben sütkérezett. 

Még mindig volt egy csomó feladatuk, főleg a Bivaly és a Rémfarkas üzemanyag tartaléka. Odament a füstöt pöfögő géphez. A pilóta lenézett rá, egy szikár arcú férfi volt, apró szemekkel és ritkás barna hajjal.

"Mi a neve, őrmester?" kiabált föl Ilari.

"Radovich, uram," mondta a férfi.

"Radovich őrmester, itt fogjuk hagyni a bivalyt, és azt szeretném--"

"Elhagyni?" mondta Radovich, dühösen. "Ez nem lehet komoly."

Ilari félre billentette a fejét meglepődöttségében. Ez egy újabb elem volt, ami új volt számára parancsnokként : parancsmegtagadás. "Teljesen komoly vagyok, őrmester. Át fogja rakodni a szenet ebből a gépből Szögbe, a Rémfarkasomba, és ezt azonnal meg fogja tenni. Ezentúl pedig uramnak fog engem szólítani."

"Uram, úgy vélem, hogy a Bivaly nagyobb tűzerőt fog nekünk biztosítani, ha ellenséggel találkozunk," mondta Radovich, kimértebb hangsúllyal. 

"Én pedig azt gondolom, csatamágusként, hogy egy harci gólem rendelkezik mindazzal a tűzerővel amire szükségünk van, anélkül, hogy a fél vidék figyelmét felhívja a jelenlétünkre. Ezen túl, azt hiszem, hogy kapitány vagyok és on egy őrmester, és hogy követni fogja a parancsaimat kérdés nélkül, vagy Thamar fekete leheletére esküszöm, hogy láncra veretem." Ilari nem akart ennyire nyers lenni, de ugyanannyira zavart volt már, mint körülötte a katonák, és nem engedhette, hogy azok ezt lássák. A haragja elérte a kívánt hatást.

Radovich arca falfehér volt. "Fogadja bocsánatomat, uram."

"Nowak őrmester," kiáltott Ilari, egyelőre nem foglalkozva Radovichal, "segítsen Radovich őrmesternek. Elegendő szénnek kell lennie itt még az ön harci páncéljához is."

Miután végeztek Szög újratankolásával, hátrapillantott Skrovenberg felé. Ott, zsíros fekete füstoszlopok emelkedtek az ég felé, és úgy érezte mintha távoli sikolyokat is hallana. Megerősítette magában, hogy csupán a szelet hallja, és tovább vezette a rongyos csapatát délre.

MK4 Háttér - 018 - A sötétség felemelkedése 18/

 Ötödik fejezet - Sötét ősellenség

Miután az északi kapu elesett, Ilari a város déli része felé futott, összegyűjtve annyi katonát amennyit csak tudott, miközben visszavonultak az Orgoth horda elől. Amit a saját kudarcos csatája utána meg tudott menteni csupán egy A-2 Bivaly, a saját Rémfarkasa Szög, és egy maréknyi gyalogság voltak. Volkova még vele volt a menekülése első részén, de egy csoport Orghothal való csatározás után elsodródtak és elvesztették egymást. Más választása nem lévén, tovább haladt.

A kikötőváros polgárai Ilari körül nyüzsögtek, megrémülve, elszörnyedve. Próbált lelket önteni beléjük, menedéket nyújtani az életeik és otthonai pusztulása közepette, de minden hiábavalónak tűnt, még önmaga számára is. Lassított a tempón, hogy a civilek tömegei részesülhessenek a védelmében, miközben a déli kapu felé vezette őket, remélve, hogy az orgothok még nem érték el. Ez volt a város egyetlen földi bejárata a városnak, és az Orgothok úgy tűnt, inkább a hajóikra támaszkodnak a harcosaik szállításához és partra szállásukhoz.

A katonák akik Ilarihoz csatlakoztak a rohanás közepette szörnyen hálásnak tűntek a vezetés bármilyen formája iránt. A legtöbben Téli Hadtest  gyalogosok voltak, de még összeszedett egy Hadigép golyószóróst és két arkanistát. A csatamágusok nem tudták Volkova merre lehetett. Bár Ilari kereste őket, és reménykedett, Roslov hadnagy és Vislovski mesterről nem volt semmi hír, és több ideje nem maradt a töprengésre.

A déli kapu egyre közelebb került. Kicsi volt, és főleg kereskedők és más kézművesek használták, akik az ország belseje felől, Vladovar kikötőjéből és keletről érkeztek. Nem védte senki, az őreit átvezényelték egyéb Orgoth ostromlott részekre. Az ellenségnek se volt nyoma, és Ilari megkönnyebbülten fellélegzett. Odakiáltott a Bivaly pilótának. "Helyezd magad a kapu közelébe. Az öntöltő ágyúk fedezzék a mögöttünk lévő utat."

Rámutatott a nagy útra ami a városba és azon keresztül vezetett. Bár nem rendelkezett hagyományos védelemmel, az út ami a déli kapuhoz vezetett szűk volt, körbevéve épületekkel és árusok kiszolgálásra kiépített pultokkal. Ha rájuk támadnak, ez be fogja korlátozni az őket hatékonyan elérő ellenségek számát.

Körülbelül három egységnyi gyalogsága volt -- nem elég ahhoz hogy komoly védvonalat alakítsanak ki, csupán annyi, amennyi a menekülő lakosságot még pár pillanatig óvni tudja, ha bekövetkezik a legrosszabb. Magához hívatta a Hadigépet, aki őrmesteri csíkokat viselt a vállvértjén. Nasdovich jelent meg előtte látomásban az elméjében, ahogy a számtalan másik halott közt fekszik, mint egy komor kísértét.

"Uram," mondta a Hadigép és fölemelte a sisakrostélyát. Fiatal férfi volt, talán huszonöt esztendős, de a jég kék tekintete és a homlokán húzódó sebhely tapasztalatról és hozzáértésről tanúskodott.

"Mi a neve?" kérdezte Ilari.

"Nowak, uram. Yuri Nowak."

"Nowak őrmester, vigyen magával két osztag gyalogságot és kísérje el legjobb tudása szerint a civileket miközben menekülnek a városból. Menjen egyenesen délre és kerülje a Lothpool-t." Az orgothok valószínűleg hajókat küldtek föl a mély, széles folyón." Ha nem érlek benneteket utol, mondja el Vladovar Kikötő parancsnokának, hogy mi történt itt, hogy mit látott. Megértette?"

"Tökéletesen, uram."

"Jól van. Induljon."

Nowak őrmester kiválogatta a katonáit -- főleg puskásokat -- Ilarinak meghagyta az egyetlen golyószóróst és kettőt a rakétásokból. Ezután a rémült civilekből valami menetoszlophoz hasonlítót szervezett és eltűnt a kapuban, miután Skrovenberg utolsó polgárai is átjutottak.

Ilari a Bivallyal szemben helyezkedett el, a kapu másik szárnyán. Szöget ugyanarra fordította, mint amerre a Bivaly ágyúi néztek. A Rémfarkas mozsarához már nem volt sok lőszer, de egy pár jól elhelyezett lövés talán lassítja majd a feléjük haladó ellenséget. A tíz megmaradt katonája rongyos, sebesült vagy zavarodott volt, mindegyikük vesztes csaták túlélője. Pár oda-oda pillantott, ahol Nowak őrmester távozott, nyilván arra vágyva, bárcsak ők is vele mehettek volna.

Vártak. Percek teltek el lassú agóniában. Ilari látta, ahogy a lángok egyre terjednek a városban tőlük északra; hallotta, ahogy az ellenség üvöltését. A fülsértő sikolyok egyre hangosodtak, és a déli kapuhoz vezető utat hamarosan elárasztották a páncélos testek.

Az Orgoth rájuk talált.

MK4 Háttér - H001 - Athena di Barro

 Athena di Baro kapitány

A Vihar Légió feltörekvő csillaga, Athena di Baro kapitány sokszor az a fiatal csatamágus akihez a többieket mérik. Csodálják azok akik alatta szolgálnak és megbecsülik azok, akiknek jelent. Vezetési stílusa az optimizmus és a bátorítást keveréke, heves csatatéri magabiztossággal és határozott akarattal megtámogatva.

Athena kivételesen hozzáértő harci gólemek irányításában, a tehetsége ezen része ösztönösen és könnyen megy neki. A harctéri taktikáját leginkább úgy lehet leírni, hogy pusztítóan védekező. A gólemeket lépkedő, támadhatatlan acélfallá tudja gyúrni egy halom képességgel, ami ellenállóbbá teszi őket a csatatéren. Ez pedig azt eredményezi, hogy tökéletes taktikai pozícióba tudja őket mozgatni, mielőtt megindítja az elsöprő támadást.

Korai évek

Athena di Baro ordi, tordori származású. Az apja, Nicolo di Baro, vagyonos acélipari mágnás volt aki átalakította az eszközeit és warjack gyártásba fektette. A Fekete Horgony Iparvállalat egyik legnagyobb befektetőjévé vált, ellátva a kohóit mind acéllal, mind tőkével. Nicolot nyugtalanná tette az Ord és Khador közt növekvő feszültség, különösen mivel két fia is volt, akik pár év múlva hadkötelessé értek volna. A hírhedt vadkankapui mészárlás után, amit a Khardovi Hentesként elhíresült khadori csatamágus vitt végbe, lemészárolva több száz ártatlan ordi civilt, Nicolo elhatározásra jutott és átköltöztette a családját Cygnarba 587AR-ben.

Nicolo di Baro azt tapasztalta, hogy a Fekete Horgonyhoz való kapcsolatait pozitívan ítélték meg, és megbízásokat kapott, hogy még több gólemet gyártson Vinter számtalan háborújához. Azonban, mikor Vinter királyt letaszították a trónról és a higgadtabb természetű öccse, Leto, került a trónra, Nicolo szoros kapcsolatai Vinterrel gyanakvásra adtak okot az új hatalomnak. A szerződéseit a cygnari hadsereggel felmondták, rákényszerítve ezzel, hogy bármilyen vevőnek felkínálja a portékáit, főleg zsoldos seregeknek, kik bizonytalan megrendelései miatt a bevételei erősen megcsappantak.

E pénzügyi válság közepén, Nicolo felesége, Liana di Baro, megszülte harmadik gyermeküket 595AR-ben, aki az Athena nevet kapta. Nicolot kevéssé érdekelte a leánya. A legidősebb fia, Rovan, részesült a figyelme oroszlánrészében, mivel őt szánták a családi vállalkozás örökösének. Nicolo második fia, Osla, csak támogató feladatod kapott családban, Athenának pedig csupán a jó házasság által kötött szövetségben láttak szerepet. 

Athenát főleg szolgálók nevelték. Amikor már elég idős volt, Osla elkezdte magával vinni, amikor a családi gyártócsarnokokat látogatta. Athena szerette ezeket az utakat a bátyjával, de az apja figyelmére jobban vágyott.Bár kevés kapcsolata volt Nicolohoz, Athena a fejében csodálatos emberként építette fel, olyasvalaki volt, akinek a szeretetét és jóindulatát ki kell érdemelni. Lehetséges, hogy Athena megszállottságát a harci gólemekkel és mechanikával az fűtötte, hogy Nicolo di Baro ezen keresztül felfigyeljen rá. Ha valahogy be tudná bizonyítani, hogy helye van az üzleti körökben, akkor lehet megtalálja majd  a helyét a férfi szívében.

A szülői felügyelet hiánya lehetővé tette Athenának a szabadabb mozgást, és elkezdett kiosonni a családi birtokról, hogy egymaga is meglátogathassa a kohókat. Sokszor gépzsírral összekenve tért haza, égésnyomokkal, és véraláfutásokkal, amiket mind-mind alaposan rejtegetett a szolgálók és édesanyja előtt. A következő öt évben, Athena megtanult mindent amit tudott a mechanikáról és a munkagólemek belső működéséről. Olyan sűrű vendége volt a jack javító műhelyeknek, hogy a jack szerelők elkezdték "kicsi inasnak" hívni.

Mire tizenhat éves lett, Athena már többre volt képes, mint pusztán tanulni a gólem szerelőktől: már aktívan segíteni tudta a munkájukat. Egyik éjjel, miután a többiek már hazamentek, miközben egy Karom warjack javításán dolgozott, a mechanika rajongása valami sokkal erősebbé és jelentősebbé érett. Fölkapcsolta a Karmot, hogy megvizsgálja a munkáját a hidraulika javításán, és amikor a cortex elindult, a tudata ketté oszlott. Először megrémítette, de aztán rájött, hogy mi történik: a Karom tudata a sajátján belül keresett magának helyet. Izgalomtól pörögve, Athena megparancsolta a gólemnek, hogy mozduljon meg, csupán egy elme paranccsal -- és az engedelmeskedett neki. Az éjszaka maradék részét azzal töltötte, hogy a gólemet a műhely területén mozgatta föl és alá, kiélve az újonnan felfedezett tehetségét és tudást, hogy végre volt valami értéke, valamit amivel magára irányíthatja az apja figyelmét. Alig várta már, hogy megoszthassa a hírt. 

Egy teljes hétig sikeresen titokban tartotta a tehetségét. Lángolt belül a türelmetlenségtől, és amikor megtudta, hogy Nicolo és Rovan jelen lesznek egy gólem alkatrész-csomag átadásánál, elhatározta, hogy felfedi az erejét. Beosont a csarnokba és várt az apja és bátyja érkezésére. Amikor Nicolo és Rovan megérkeztek, hogy megvizsgálják és felügyeljék a szállítmányt, Athena előbukkant az egyik gólem szerelő aknából, oldalán a Karom warjackkel.

Először, Nicolo dühös volt a zavarás miatt -- de aztán rájött, hogy mit is lát valójában. Nem volt vele jack parancsnok, aki az utasításokat kiabálta volna a Karomnak. Az követte Athenát, követte a lány utasításait. Nevetve, Nicolo megölelte Athenát, és életében először, megolt neki az amire a lány egész életében vágyott. Ám nem tartott sokáig.

Nicolo di Baro örvendett a lánya tehetségének, de nem azon okok miatt, amit a lánya hitt. Julius uralkodása alatt az üzlet nem lett jobb mint Leto király alatt volt. Nicolot egyre inkább zsoldosnak tekintették mint cygnarinak, és a nehéz időkben olyan üzleteket is kötött amik a rossz fajta figyelmet hozhattak a cégének. Ám most megvolt a tökéletes módszer, amivel újra talpra állhat. Felkínálta a lányát a Stratégiai Akadémiának kiképzésre, megalapozva a hírnevét, mint a korona hű szolgája egy olyan időszakban, mikor Cygnarnak hatalmas szüksége volt csatamágusokra. 

Athena három nappal az utazás előtt tudta meg, hogy el fogják küldeni az akadémiára. Az apja még annyira sem tartotta, hogy személyesen közölje vele; túlságosan elfoglalta a cygnari hadsereggel megkötött új szerződések intézése.

614AR-ben, tizenhat évesen, Athena di Baro belépett a Stratégiai Akadémiára. Ami általában örömteli időszak az új kadétok életében olyan volt számára mint egy börtönbüntetés. Egy futó pillanatra megszerezte az apja figyelmét, és aztán az egyetlen tulajdonsága ami különlegessé tette a szemében, a keserűség és szomorúság forrásává vált. 

Stratégiai akadémia

Az elvárttal szemben, Athena di Baro nem érezte megtiszteltetésnek a kinevezését a Stratégiai Akadémiára. Számára ez csak egy újabb megnyilvánulása volt a családja feléje való viszonyulásának - mintha egy tárgy lenne ami által társadalmi és pénzügyi sikereket nyerhetnek. Osla fivére elmondta neki, hogy az apja mit tett, és Athena egyetlen céllal érkezett az Akadémiára : hogy elbukjon. Ha kiteszik az akadémiáról, az apja üzleti tervei szétesnek majd. A bosszú lett az egyedüli mozgatója, és ez adott neki arra halvány esélyt, hogy úgy érezze, az életét ő irányítja.

Nem volt más választása, így részt vett az alapképzésben amin az összes csatamágus átesett, de csak a lehető legkevesebb energiát fektette be. Ennek ellenére, Athena tehetsége szemmel látható volt. Jó ösztönei voltak a dárdával és a tűzfegyverekkel, és néha megfeledkezett a bosszújáról és rendesen dolgozott. Amikor ilyen történt, élre tört, és olyankor mást is érzett a szomorúság és dühön kívül -- örömöt és reményt, mint amit akkor érzett, mikor felfedezte a tehetségét. Ám ez rövid ideig tartott, a dühe újra és újra előtérbe került.

Athena szinte biztosan elérte volna a célját és kirúgták volna az akadémiáról, ha nem lett volna Anson Wolfe ezredes. Megfáradva a csatározásokban, az ezredes elfogadott egy rövid távra szóló mentor megbízatást az akadémián, a Henge Hold-i csata után. Az ifjú di Baro egyből feltűnt neki, és megpillantotta az igazi képességei csillanásait. Azonnal kikérte a lány aktáját és rögtön rájött, hogy ez a fiatal csatamágus aktívan küzd az ellen, ami valójában volt. Nicolo di Baro, a lány apja, egy olyan név volt amit Wolfe más ismert. Az iparmágnás gátlástalan üzletelése ismert volt a cygnari biztonsági szolgálatok előtt, és a beszámolók, miszerint di Baro a lányát csak a katonai szerződések elnyerése érdekében soroztatta be, csak hozzátettek ehhez a negatív képhez. Egy pillantás Athenára viszont, és világos volt Wolfenak, hogy ő egyáltalán nem olyan mint az apja. Mindezzel együtt, Wolfenak még mindig segítenie kellett a lánynak, hogy kiszakadjon az apja árnyékából.

Hogy megmutassa Athenának a lehetőséget ami előtte állt, Wolfenak két dolgot kellett biztosítania : megértesse vele, hogy a cygnari hadseregben való szolgálat egy vonzó és alkalmas életút, valamit egy fajta lezárást is el kell érnie a családjával szemben. Behívatta Athenát az irodájába, és bár a lány arra számított, hogy a kilépő papírjait fogja megkapni, helyette egy ideiglenes kinevezést ajánlott neki, ami még csatamágus tanonci ranggal is járt. Összezavarodva, de kíváncsian, Athena elvállalta, és nem sokkal később már Wolfe ezredest kísérte Caspia utcáin, karddal és lándzsával, egy igazi gólemet irányítva. Az úti céljuk egy Tőr nevű hajó volt, amiről azt gyanították, hogy warjack alkatrészeket csempész Khadorba. Athena és Wolfe küldetése az volt, hogy átvizsgálják a hajót és őrizetbe vegyék a csempészeket.

A nyilvánvaló veszély és a bizalom amit Wolfe ezredes belé fektetett örömteli volt Athenának, a katonai rendszerű gólem irányításáról nem is beszélve. A cortexe zümmögött az agyában mint egy galvanikus szikra, elárasztva őt nyers energiával. Amikor odaértek a hajóhoz, felfegyverzett férfiak és nők, és egy pár munkagólem rakodtak a hajó belsejébe. Wolfe megparancsolta Athenának, hogy maradjon hátul és tartsa szemmel a vélt csempészeket, amíg ő beszél velük. Első körben a Tőr legénysége nyugodt volt és együttműködő, amíg Wolfe arra nem kérte őket, hogy átnézhesse a hajót. Ekkora a hozzáállásuk megváltozott, és Athena, életében először, érezte a kitapinthatatlan feszültséget a levegőben ami előrejelezte a közelgő erőszakot. Az egyik csempész pisztolyt rántott és tüzelt. A lövés ártalmatlanul pattant le Wolfe védőmezőjéről, aztán egyetlen kardcsapással végzett a támadójával.

Athena aztán a harc káoszába csöppent, de nem vesztette el a fejét, és igazából, miközben körülötte golyók süvítettek, olyan tisztán látott ahogyan azelőtt még sohasem. A harci góleme az akarata kiterjesztésévé vált és a Futár elkezdte ágyújával lőni a csempészek munkajackjeit, megsemmisítve azokat, miközben Wolfe ezredes és az irányítása alatt álló Stryker közelharcban küzdöttek. A harcnak hamarosan vége lett, a csempészek pedig vagy halottak voltak, vagy városi őrség fogságában. 

Wolfe félrevonta Athenát és mutatott neki a áruból amit a csempészek Khadorba akartak vinni. Az anyagok mint-mind a lány családjának mesterjegyét viselték. Wolfe elárulta neki, hogy a Cygnari Felderítő Szolgálat adta neki a tippet a csempész láncolatról, és már csak a bizonyítékra volt szükség, hogy elítélhessék, és hogy minden más jel ellenére Athena apja az ellenségnek szállított fegyvereket és felszerelést. Mondta neki, hogy ha marad az akadémián és folytatja a képzését, nem ez lesz az utolsó alkalom, amikor beleronthat az apja terveibe, vagy akár el is ítélhetik. Ettől a pillanattól fogja a bosszú átvette az élete fölött az irányítást. 

Athena di Baro egy évvel később diplomázott a Stratégiai Akadémián, az utóbbi évek legígéretesebb csatamágus tehetségeként. Wolfe ezredes a lányt félelmetes harcossá és hatékony csatatéri vezetővé formálta, és az idősebb csatamágusban mentorra és barátra lelt.

Csatamágus tanonc kiküldetés

Athena di Baro hadnagy 616AR-ben kezdte meg a tanonci szolgálatát Beth Maddox ezredes felügyelete alatt. Mint Wolfe ezredes, Maddox is egyike volt a maroknyi tapasztalt csatamágusnak akik túlélték az Infernál Háborút, de az a konfliktus, és a khadori háború előtte, sokat kivett a belőle. Az oly sok bajtárs elvesztése, köztük Coleman Stryker főgenerális és személyes barát, kevés dolgot hagyott meg neki amit átadhatott volna az ifjú csatamágusnak.

Már a kezdetektől fogva világossá vált Athenának, hogy a mentorja nem az lesz amiben reménykedett. Maddox falak mögé rejtette az érzéseit, míg a végén csak egy katona maradt meg belőle amit csupán a kötelességtudás és megszokás vezérel.

Maddox időről-időre próbált jó tanácsokkal szolgálni Athenának, de a legtöbb arra irányult, hogy megvédje az ifjú mágust ugyanazoktól a sebektől amiket ő maga is elszenvedett. Egy olyan vezetési stílust vitt, ami bár hatékony volt, azon alapult, hogy a csatamágus teljesen eltávolodjon azoktól akik a parancsnoksága alatt álltak. Athena hallgatott Maddoxra, a kötelességéből kifolyólag, de teljesen elutasította a legtöbb tanácsot ami nem stratégiára vagy mechanika manipulációra vonatkozott. Athena túlélte a fájdalmát és megtalálta a saját útját, és nem engedte hogy ő is kilátástalanságba és kedvtelenségbe zuhanjon.

Bár nem voltak nagy méretű összecsapások ezekben az években, Athena így is elég sokat harcolt a küldetése során. Visszavert Scharde szigeteki kalóz portyákat Magaskapu környékén, levert egy aligátorember lázadást a Fenn Mocsaraknál, és még egy kisebb csetepatéba is keveredett Menita erőkkel Caspia közelében, ez volt az egyetlen alkalom amikor ellenséges gólemekkel harcolt. Ezen harcok mindegyikében, Athena teljesen ellenfelei fölé kerekedett, egy veterán pontosságával hajtva végre a hadi terveit.

A győzelmei megnövelték a bizalmát a képességeiben és népszerűvé tették a közkatonák körében. Magabiztos volt, anélkül hogy öntelt lenne, döntőképes, és általánosan jól képzett. Maddox ezredessel összevetve, aki közben egyre mélabúsabbá vált, nem meglepő, hogy az ezredes alá rendelt katonák inkább a tüzes fiatal hadnagy alatt vonultak volna csatába.

A tanonc küldetés végén, Maddox pozitív, már-már rajongó jelentést írd a tanítványáról és Athenát kapitányi rangba léptették elő, teljes értékű csatamágusi rangba. Megkönnyebbült, amikor kiszabadult Maddox társaságából és izgatottan lépett be a Vihar Légióba, ahol a barátja és tanítója, Anson Wolfe mellett szolgál majd.

A jövő

A tanonci küldetése után, Athena Wolfe ezredes mellett az új Vihar Légió egyik fő vezetője. Miközben a férfit a cygnari új sereg tapasztalt vezéreként látják, Athena ugyanakkor a fényes és villámmal telített jövőt jelképezi.

Az Orgothok érkezésének híre Khadorba jogosan megrémisztett sokakat a cygnari hadseregben, de Athenát nem. Naponta várja a parancsait, hogy szembeszállhasson a hódítókkal, vágyva a bizonyításra a tengerentúlról érkező szörnyűségek ellen.