MK4 Háttér - 043 - Sárkányvész, tizennyolcadik rész

Krueger tűzben született újra. Ahogy előbukkant a magmából, köpenyes alakokat látott fohászra nyújtózó karokkal, sárkány nyelven morgott imáik káromló viharrá duzzadtak. Egy torz, szárnyas lény vezette őket, kísérteties körvonalát sárga és égett narancs szín rajzolta ki. 

"Fivérek és nővérek! Íme a bajnokunk!"

Az emlékek megrohanták Kruegert. Halál és pusztulás záporozott le egy hatalmas infernál seregre, miközben ő egy tátongó kapu fölött repült. Villámmal sújtott le az ellenségeire, hamuvá égetve őket, vagy átdöfte és széthasította őket Féregnyelvvel, de túl sokan voltak. Az utolsó emléke az volt, hogy zuhan az egekből, tucatnyi halálos sebből vérezve, és az utolsó gondolata, Annyi mindent szerettem volna még elérni.

Az emlékek elhalványultak, és a jelenlegi valósága rázuhant. Egy fortyogó magma tó fölött lebegett és egy láncba kapaszkodott, a fém meggyvörös volt a tüzes föld forróságától. A lánc végén egy kis bronz kalitka lógott, amiben egy sok oldalú, tüskés  kristály volt.

A kristály pulzált, és Krueger elméje majdnem széthasadt a képek rohamától. 

...hatalmas csata dúlt alatta, emberek és gépek nyüzsögtek a lábánál, miközben tüzes leheletével felégette őket...

...egy üvöltő sikoltozás egy alacsony dombról, ahol egy ősi tárgy csatornázta át a gyűlöletet és gonoszságot szentségtelen erővé...

...a saját hangja, mennydörgés és pusztulás, erő megidézése, ami ellenállhat az ellensége erejének...

...fájdalom hatalmas rohama, a teste felhasadása, a karmai, ahogy megragadnak valami keményet és elpusztíthatatlant...

...a sötétség áradata, vereség, de ezzel együtt zord elégedettség....

Krueger beszívta a tüzes levegőt és összeroskadt a lávató pereménél. A fejéhez tapasztotta a kezét, fájdalomtól nyögve,  próbálva egyben tartani az elméjét az idegen emlékek beáramlása közben.

"Légy nyugodt," mondta a torz lény, Krueger fölött guggolva. Állati arca korcs keverék volt sárkány és ember közt -- tompa fogakkal teli pofa nyugtalanítóan emberi szempár alatt. "A fájdalom elmúlik majd."

Krueger ismerte ezt a lényt. Egy kicsi szektát vezetett, kik Blighterghastot imádták, és egyedi fertőzése lehetővé tette neki, hogy szót értsen a sárkánnyal. Velchev, Blighterghast Szava volt a neve.

"Mit tettetek velem?" mondta Krueger, térdre és tenyérre zuhanva. A többi kultista abbahagyta a kántálást és a barlang síri csöndbe burkolózott.

"A régi tartozásokat most behajtjuk, Viharúr, de ne ess kétségbe. Áldás szállt reád." mondta Velchev.

"Rád esett a választás, hogy hordozd a hatalmas esszenciáját, addig, amíg újra nem alakul."

"Blighterghast...elesett?" kérdezte Krueger, az egyik kezével a fejét fogva, szemét lehunyva a fájdalmasan ragyogó fény ellenében, amit csak ő látott.

"Láttad a mester halálát," mondta Velchev. "Érezted."

"Hogyan?"

"Sok minden történt, amióta nem voltál köztünk."

Velchev szörny-arca grimaszba torzult. "A Sárkányatyának egy új szövetségese akadt az óceánon túlról. Ezzel az erővel felvértezve, megtámadja majd a kontinenst és visszaveszi azt, amiről azt hiszi hogy az övé."

Kruger talpra állt, még mindig abba a kalitkába kapaszkodva, ami Blighterghast lényét tartalmazta. Újabb képek ömlötte be az elméjébe. Ezúttal szebb sorrendben, és hírtelen egy teljes évtized eseményivel került tisztába. Az infernál hódítás végkifejletével, az Orgoth megérkezésével, és azzal, hogy Nyugat-Immorent újra háború emészti.

"A többiek tudják? Halfaug? Scaefang? Ashnephos?" sorolta Krueger a legközelebbi sárkányok nevét akik részt vettek az atyájuk és teremtőjók elleni szövetségben. 

"Természetesen," mondta Velchev. "A szövetség még mindig érvényben van, de további szövetségeseket kell találj."

Egy újabb kép töltötte ki Krueger agyát. Egy cygnari csatamágus lovagolt páncélozott ménjén, kezében egy hatalmas villámpenge, amit élő kék szikraként forgatott. Ugyanazon az égett csatamezőn vezetett rohamot, amit már látott, át az Orgoth seregen, egy alak felé, aki egy dombon volt egy szörnyű varázstárggyal ami...

Megölt engem, jött egy gondolat, ami nem igazán volt az övé. "Ki ő?"

"Madison Calder kapitány," mondta Velchev. "Ott volt, amikor urunk elesett. Látta, ahogy az Orgoth boszorkány győzedelmeskedett felette."

A kristály újra megremegett, és Krueger egy újabb látomás ellen szorította össze a fogait. Látott egy hatalmas immoreni sereget katonákból és harci gólemekből, mindenféle nemzetből. Sárkányok siklottak a hatalmas erő felett, kitárt szárnyakkal, kitakarva a napot, mindenkire árnyékot vetve.

A látomás reményt és rettegést ébresztett Kruegerben, mivel tudja mi ellen vonul ez a hatalmas szövetség. A horizonton ott tornyosult Toruk, mint egy életre kelt hegy, és a Sárkányatya alatt megszámlálhatatlanul sok harcos és gép amik pokoli zölden és Orgoth vörösen fénylettek.

"Érted," mondta Velchev, mintha ő is látta volna Blighterghast jósló látomását. Talán látta is.

"Értem," mondta Krueger. A régi ambíciói elvegyültek a sárkány vágyaival, és tökéletes, félelmetes tisztasággal látta, hogy még a halál sem változtathatta meg a sorsa útját.

Annyi mindent szerettem volna még elérni.

#

Madison Calder kapitány nézte, ahogy a katonái lecsatolták a vértet Onus hullájáról. Egy ember katona eltemethető a saját páncéljában, és a szívét marcangolta a tudat, hogy ugyanezt a tiszteletet nem tudja megadni hű csataménjének.

"Sajnálom fiú," suttogta, aztán a négy légióshoz fordult akik a páncélt bontották. "Vigyük magunkkal. Mindenki hazajut."

Az Orgoth elleni csata pár röpke órája ért véget, és a cygnari és khadori felcserek a katonákkal együtt Blighterghast hegynyi holtteste körül mozogtak, megpróbálva megmenteni azokat akiket lehetett és elvinni azok testét, akiket már nem. Az utóbbi csoport tízszeresen meghaladta az előző csoportot.

Calder körültekintett az elszenesedett tájon.

A teknő erős hője átsugárzott a repedezett talajon, ragyogó koszorút vonva a láthatárra, de a délibábhoz egyetlen vörösen ragyogó pont csatlakozott, egy magányos gyertyaláng a parázsló völgyben. Elővette a távcsövét az övéből és belenézett.

Egy lángok által ölelt alak lebegett lassan feléjük, a koszorúja által kibocsájtott tűz olyan erőteljes volt, a ragyogása olyan vakító, hogy Calder nem tudott közvetlenül ránézni. Ennek ellenére tudta, hogy a megjelenése ilyen gyorsan a csata után nem volt véletlen.

"Leeds őrmester," mondta a nő, az Onust mozgató egyik katonához szólva, "keresd meg Savaryn parancsnokot. Hozd ide. Azonnal."

#

"Mi lehet az?" mondta Savaryn parancsnok, miközben egyik kezét egy Nagy Medve gólem páncélján nyugtatta.

Calder már egy új csataménen ült, de még nem volt szíve nevet adni neki. "A fontosabb kérdés az, hogy ki az."

Az alak akit az előbb megnézett, most száz méternyire ért Blighterghast testétől. Calder és a szövetséges csapatok maradéka itt gyűlt össze, ezernyi katona, a hozzájuk tartozó támogató gólemekkel és lovassággal.  Ha a lángoló tüneményt zavarta az ellene felsorakozó hadsereg, nem mutatta jelét.

Calder most már látta, hogy régies páncélt viselt, zománcozott zölddel, amit bronz zárt közre. Hátán tágas köpeny lobogott, a szövete láthatóan ellenállt a viselője lángoló koszorújának. Az alak arcát bronz maszk takarta, és csupán a szeme, két izzó vörös pont volt látható. Nem hordott fegyvereket, de egy hatalmas kristálydarab volt nála, ami bronz ketrecbe volt zárva, egy hosszú lánc végén.

"Ez egy feketecsuklyás druida páncélja," mondata Savaryn, "bár nem ismerek olyat a rendjükből, aki így nézne ki."

Feketecsuklyás? gondolta Calder. Ennek nem volt értelme.

"Azért érkeztem, hogy Madison Calder kapitánnyal beszéljek," mondta a jelenség, leereszkedve a földre, miközben a tűzaurája kialudt. A hang hangos volt, bátor és férfias.

"Én vagyok az," mondta Calder és előreléptetett a lovával. "Te ki vagy?"

"Egykoron Krueger volta, a Viharúr," mondta az alak, elrévedő hanggal, mintha a név már csak egy régi emlék volna. A következő szavai már a lemondás keserűségét hordozták. "Most Blighterghast nevében szólok."

Calder ismerte ezt a nevet. Krueger egykoron hatalmas druida volt aki lezárta az egyik nagy térkaput az Infernál Háborúban, majd a csatában elesett.

"Krueger már tíz éve a sírjában pihen," vágott közbe Savaryn, miközben a fejét Blighterghast hatalmas hullája elé fordította. "És a sárkány sem szólal már meg többé."

"Nem minden olyan, mint aminek tűnik," felelt Krueger. "Mielőtt az Orgoth elvette volna Blighterghast életét, a sárkány átadta a lényét nekem."

Caldernek eszébe jutott Blighterghast zengő hangja a csata közben, egy szörnyű, ütemes dallam, mint egy nagy varázslat vagy rituálé. Szörnyű módon, de volt értelme. "Akkor ház kivel beszélek? Kruegerrel, a Viharúrral, vagy Blighterghasttal?"

"Egyikkel sem," mondta Krueger. "Mindkettővel."

Calder a fejét rázta, de a gerince mellett a félelem fagyos csíkja kúszott fel. A teljes magabiztosság, amivel Krueger szólt, nyugtalanította. "Még ha el is hisszük, amit mondasz, miért jöttél?"

"Réges-régen, Blighterghast és testvérei szövetséget alapítottak. Ha Toruk visszatérne, együtt szállnak vele szembe," mondta Krueger. "Ezt a szövetséget képviselem. Egy további szövetség ajánlatával érkeztem, amit Nyugat-Immoren nemzeteinek ajánlok."

"Milyen feltételekkel?" mondta Calder. "Cygnar nem egyezett bele semmibe."

"A beleegyezetésetek nem szükséges -- csak az együttműködésetek."

"Ez egy fenyegetés?" kérdezte Calder.

Krueger körül lángok lobbantak, perzselő hő koszorúja. Amikor újra megszólalt, a hangja betöltötte az egész pokoli völgyet, visszaverődve a felhőkről és a környező hegyekről. Nem egy ember hangja volt ez, hanem egy szörnyé. 

"Bolond. Talán nem érted, hogy mi történt? Az Orgoth elragadta Blighterghast athancját, egyetlen célból: hogy szövetségre léphessen Cryx birodalmával. Együtt, lerohanják majd Nyugat-Immorent, és a Sárkányatya megpróbája majd megszerezni minden ivadéka athancját. Még a kontinens összes katonájával az oldalatokon, sem tudjátok legyőzni ezt az ellenséget."

Talán jobb ösztönnel mint a lovasa, Calder ménje hátrálni kezdett a lángoló kisértet előtt. A nő enyhén meghúzta a gyeplőt, leküzdve az erős ösztönt, hogy sarkon forduljon és elmeneküljön. Amikor újra megszólalt, sikerült neki eltüntetnie a reszketést a hangjából. "Nem értem. Mit az amit akarsz?"

"Nem kérek semmit," mondta Krueger. "Ezentúl egyként fogunk csatába szállni. Az én ellenségeim a tiétek is. Ezt az üzenetet elviszitek majd a vezetőiteknek."

"Azt kéred tőlem, hogy lépjek szövetségre egy feketecsuklyás druidával aki tíz éve halott és egy sárkánnyal aki itt fekszik mellettem a csatatéren?" mondta Calder, miközben hitetlenkedve egymásra néztek Savarynnal. Az egész dolgot egyszerűen bolondságnak tartotta volna, ha nem félt volna ennyire.

"Egyáltalán mit mondhatok nekik?"

Krueger azonnal válaszolt és nyugtalanító egykedvűséggel tette. "Egyszerű. Kivezénylik a seregeiket, a népeiket és a vérüket az én vállalkozásomhoz. Blighterghast ellenségei megismerik majd a haragját."

MK4 Háttér - 038 - Sárkányvész, tizenharmadik rész

Calder kihúzta a kardját a mellvértjéből, és undorral dobta el. Mire készült? Visszanézett a légionáriusokra akik vele együtt rohamozták Sabbreth pozícióját, és ők is tanácstalanul, rémülten néztek.

"Kapitány, nézze!"kiáltott fel az egyik légiós.

Megfordult, és olyan látvány tárult elé, amelyet elképzelni sem tudott volna: Blighterghast a csatatéren feküdt egy kiszélesedő vértócsában. A jobb karma ki volt nyújtva, nyitott tenyerében pedig egy hatalmas vörös drágakő hevert. Az orgoth csapatok, amelyek megmaradtak, elözönlötték az athancot és elhurcolták. A khadori katonák"a várt erősítés"közel sem voltak a sárkányhoz. Úgy tűnt, mintha visszavonultak volna, és Calder úgy hitte, tudja miért.

Több Orgoth cipelte el a Korbácsot, és Calder egy utolsó roham indításán gondolkodott. Undorhullám csapta meg, ahogy eszébe jutott a hadúr elméje a sajátjában, a betörés szörnyű érzése, és saját kardhegyének suttogása a bőrén. A nő megborzongott, és félrenézett.

Hamarosan a megmaradt Orgoth teljesen elhagyta a csatateret, és cygnari, khadori és a Kallyss ház harcosok döbbenten állták körül a sárkány tetemét.

Valamivel később, miután szövetségesei magukhoz tértek, a khadori parancsnok közeledett. Calder csak hírneve alapján ismerte Valerii Savaryn parancsnokot, de minden tekintetben tehetséges harcos és stratéga volt. A khadori csatamágus mellett a Kallyss ház tagja állt. Az elf páncélja és tartása azt sugallta, hogy ő is valamiféle vezető, valószínűleg csatamágus.

"Sajnálom, kapitány"mondta Savaryn parancsnok."Amint lehetett, ideértünk.

Calder megrázta a fejét, és elhessegette a parancsnok bocsánatkérését. „Éreztem…Éreztem, hogy Blighterghast elmegy. A sárkány megszökött. Nem értem hogyan, de biztos vagyok benne."

Valerii értetlenül bámult rá. "Az mit jelent? Azt akarod mondani, hogy nyertünk?"

Calder körülnézett a parázsló csatamezőn. Megszámlálhatatlan holtak hevertek a sárkány hegynyi holtteste körül, sivár és rettenetes látvány, amit senki sem tudott józan ésszel győzelemnek nevezni: „Megvalósítottuk a célunkat. Csupán ennyit tudok mondani."

"Érezted őt? Érezted Sabbreth-t az elmédben?"kérdezte az ioszi csatamágus. Érezhető volt a félelem  és az undor a kiszáradt arcán.

Calder Sabbreth parancsára a saját kardját akarta átdöfni a szívén. Több volt ez mint puszta érzés. A gyomra görcsbe rándult, és egy szédülési hullám miatt kis híján összecsuklott a térde, de bólintott.

"Azt mondta... hogy fussak"mondta Savaryn. "Én még soha nem menekültem el csatából. Soha."

"Még mindig nem"mondta az ioszi hadvezér. "Az elméd nem a sajátod volt."

"Hányan voltak veled?" kérdezte Calder.

"Több százan"válaszolta Savaryn. "Százak elméjét rabolta el." A hangjában rejlő rettegéstől még fiatalabbnak tűnt, mint amilyennek kinézett.

A ioszi csatamágus arca iszonyatos grimaszba ereszkedett. "Nem ez aggaszt engem." Blighterghast óriási holttestére mutatott. "A sárkány elméjét is leuralta. Rákényszerítette, hogy önkezével végezzen magával. Nem hittem volna, hogy ilyesmi lehetséges. Ha ő és ez az eszköz parancsai irányíthatják a sárkányt..."

Calder követte az ioszi gondolatmenetét a szörnyű végkifejletig. "Akkor seregek és nemzetek esnek el a puszta gondolatától."

Savaryn remegve fújta ki a levegőt. "Még ennél is rosszabb. Még a sárkánynál is nagyobb célt forgat a fejében."

MK4 Háttér - 037 - Sárkányvész, tizenkettedik rész

Sabbreth kapcsolata a Sakáljával megmaradt. A cygnari csatamágus roncskupaccá csökkentette a warjack-et, de a cortexe, bár sérült, még mindig eléggé működött ahhoz, hogy a szemén keresztül lásson. A csatatéren káosz uralkodott, de győzelemre álltak. A cygnari csapatok létszámhátrányban vannak, és bár Blighterghast nem esett el, a sárkány ezer sebből vérzett. A lélekmáglyák nagyrészt érintetlenek maradtak, és a sárkánynak nem volt menekülési útja.

A csatateret egy másik szemszögből is látta. Lelkek emelkedtek fel a megöltek holttestteiből, és mindegyik felett metafizikai küzdelem kezdődött. Sabbreth megküzdött Blighterghasttal, hogy uralja ezt az értékes erőforrást, és itt is gyakran ő győzött. A Korbács által okozott gyötrelem és a vállán lévő seb ellenére, ahol a cygnari harcos meglőtte, több lélek áramlott az elméjében kavargó, növekvő forgatagba. Blighterghast hangja dübörgött a csatatéren, miközben az idegen rituáléját végezte, és Sabbreth látta, hogy az athanc a mellkasában izzik az összegyűjtött erőtől. Érezte, hogy rituáléja a végéhez közeledik, de a Korbács is ébredezett. Előbb fog felébredni. A helyzet megfordult, a lendület megváltozott. Ő fog nyerni.

A diadal nyugtató balzsamja átfolyt a fájdalmán. Megengedte magának, hogy ebben a pillanatban zord elégedettség járja át, majd egy harci kürt dörrenése szakította meg a pillanatot. Sabbreth arra kényszerítette az ütött-kopott Sakált, hogy fordítsa el a fejét, és megpillantott a hegy tetején egy vörös páncélos csíkot. Megérkeztek a khadoraiak. Egy fiatal férfi vezette őket súlyos karmazsin páncélban, oldalán egy pár harci gólemmel. Mögötte katonák százai voltak – és nem csak honfitársai. Mások, iosziak, furcsa páncélban ami rovarokra emlékeztette, és ezen új iosziak élőholt lelkei nem ragyogtak olyan fényesen.

Sokat cseréltek el az örök életre és a belső esszenciájuk szennyeződött, lecsökkent. Sabbreth tudta hogy saját lelke is ugyanígy nézhet ki.

A khadoraiak bevonultak a csatamezőre, dörömbölve, a sárkány hegynyi alakja körül és áttörtek lélekmáglyákat őrző Orgoth csapatokon. Félreverték ellenségeiket és ágyútűzzel kioltották az egyik máglyát.

Ezután egy másik ellen fordították fegyverüket. Azt is eltűnt a tűz- és füstözönben.

Az Orgoth szorítása a sárkányon gyengült – Blighterghast kitárta szárnyait, vulkáni port és olvadt szikrákat kavarva fel. A sárkány még nem tudott szárnyra kapni, de szövetségesei elindultak egy másik máglya felé. Ha az is elesne, Sabbreth  mágiája jelentősen gyengülne és sárkánynak lehetővé válna az égbe szállnia.

Mindez megrémítethette volna Sabbreth-et, át kellett volna hatolnia az elméjében a gyötrelem homályán. Nem tudott egyszerre szembeszállni Cygnarral, szövetségeseivel és a sárkánnyal, de ez nem számított. A jövevények tucatokat öltek meg a lélekmáglyák közelében és a Korbács közelsége lehetővé tette Sabbreth számára, hogy begyűjtse őket,  egy végső bőséges energia, amely felébresztette az alvó Korbácsot az átmeneti mély álomból. A fájdalom megszűnt, és a teljesség érzése áramlott át Sabbreth felett. A Korbács jóllakott, felébredt, és az övé volt a irányítás.

Még mindig homályosan tisztában volt a környezetével; látta a cygnari csatamágust, aki megsebesítette, amint egy tucat páncélos lovaggal megtámadta a Korbácsot. Vhanek és egy maroknyi fosztogató állta az útjukat, de félresöprik majd őket.

Sabbreth nem érzett félelmet az ellenség láttán, amely felfelé rohant felé a dombon. Látta az összes élőlény elméjét a csatatéren, és az övéi voltak. Megérintette az közelítő cygnariak gondolatait, érezte, ahogy a Korbács ereje átáramlik rajta, és saját gondolatai az abszolút akarat lándzsájává váltak.

Megállni.

A rohamozó cygnariak olyan élesen rántották meg a gyeplőt, hogy néhányuk lova elvesztette az egyensúlyát és felborult. Az rajtuk lovagló csatamágus úgy reagált, mintha egy láthatatlan falba ütközött volna, arca eltorzult a meglepetés és a rettegés keverékétől.

Sabbreth elvigyorodott a sisakja alatt, egy véráztatta mosoly. Benyúlt a csatamágus elméjébe, látta, hogy Madison Caldernek hívják, és pillanatok alatt mindent megtudott róla. Átvette az irányítást Calder végtagjai fölött, megfordította a kezében lévő masszív voltaikus pengét, a hegyét a csatamágus mellkasához helyezte, és megtámasztotta a markolatot a felperzselt földön. Érezte, hogy Calder agya az övé ellen tombol, de Calder egy hurrikánnal küzdő levél volt. Sabbreth előre kényszerítette. A saját kardja hegye átfúrta Calder mellvértjét, és egy leheletnyire volt az alatta lévő hústól, amikor Blighterghast üvöltött, egy hang ami széthasította az eget. Elterelte Sabbreth figyelmét az előtte álló fenyegetésről és gyilkosságról.

A sárkány az állítólagos szövetségesei közé rontott, belemarva a khadori csapatokba és a cygnariak maradékába. Lélegzete kilobbant, tucatnyi életet elhamvasztva. A farka csapkodott, lezuhant, még több embert megölve. Karmai kinyúltak, embereket és lovakat remegő darabokra tépve. Lelkük feláradt a sárkányba, és a hangja megsemmisítő morajlásba emelkedett, amely felsértette Sabbreth fülét, és rettegés tüskéit döfte a szívébe.

Sabbreth mindenki fejébe préselte akaratát , cygnari és khadori katonákéba akik körbevették a sárkányt, és egyetlen gondolatot döngölt az agyukba.

MENEKÜLJETEK

Megtették – az ellenség tömegesen menekült, egyedül hagyva a sárkányt a csatatéren, de Sabbreth hirtelen változást érzett a sárkány elméjében. Óriási jelenléte csökkent, mintha kiszippantották, elvonszolták volna. A nőt elragadta a rémület; a Korbácsot Blighterghast elméjébe hajtotta, és mélyen a sárkány tudatába fúrta. Egy pillanatig némán állt, teste vonaglott és rángatózott, miközben Sabbreth akarata ellen harcolt, de végül a nő erősebbnek bizonyult.

ADD NEKEM A SZÍVED!

Blighterghast rángatózó, görcsös mozdulatokkal a mellkasához emelte jobb karmát, szélesre tárta a karmos ujjait, és beledugta őket a saját húsába. A sárkány eleresztette a fájdalom és a düh tornádószerű visítását, de a kezét egyre mélyebbre nyomta a mellkasa üregébe.

ADD NEKEM A SZÍVED!

A sárkány kirántotta a kezét, ujjai egy nagy vörös drágakő köré szorultak, és a mellkasában lévő kísérteties sebből patakokban csöpögött a vére. Odanyújtotta az athancját, egy utolsó áldozatot, majd megremegett és összeesett, tűz és pikkelyek összetört behemótjaként.

Puszta ujjongó öröm üvöltött Sabbrethben, és a nő elernyedt a láncain. Ő nyert. Hódított. A csatatéren minden teremtmény elméjét érezte, és parancsolni akart nekik, a magáévá tenni őket, de a kimerültség lavinaként zúdult rá. A tudata elhalványult, és hagyta magát elnyelni a megnyugtató sötétség által.

MK4 Háttér - 033 - Sárkányvész, nyolcadik rész

 Valerii Savaryn parancsnok Téli Hadtest katonák hosszú oszlopa elején menetelt, két Nagy Medve warjackkel kísérve. Átvágtak a cygnari vidéken, ezúttal nem hódítóként, hanem szövetségesként. A saját erői közé vegyült két hadtest Villámgárda légiós és egy egész hadseregcsoportnyi lövészárkos Point Bourneból, akiket a félelmetes hírű Anson Wolfe vezetett. Voltak még Rhúlbéli Kalapácsos Magaspajzsok és még egy osztag Menita Lángőr is, mind együtt meneteltek a Banwick folyó mentén Orven felé. Egy egészen bizarr keverék volt, ám a régi ellenségek félretették a múlt sérelmeit a nagyobb jó érdekében. Talán a látvány még meg is hatotta volna Valeriit, ha a távolban nem gomolygott volna fekete füst abból az irányból, ahova tartottak.

"Elérték Orvent," mondta egy hang Valerii mögül.

Ilari Borisyuk kapitány áthaladt a katonák tömegén felé, egyetlen csatában nyúzott Rémfarkassal a nyomában. 

A kapitány úgy tíz évvel volt idősebb Valeriitől, de végigjárta a katonai ranglétrát, tehetsége titokban maradt sok-sok éven át. Borisyuk harmincöt éves korában lépett be a Druzsinába, egy teljesen felfoghatatlan korban kezdő csatamágusok között, különösen Valeriinek, kinek tehetsége már a kora tizenéves korában megnyilvánult, s kinek képzését rá nemsokára meg is kezdték.

Valerii bólintott mikor Borisyuk mellé ért, megfigyelve mennyire viharvert a csatamágus kinézete. Hosszú vörös szakálla borzas volt, a szeme beesett, a táskák alatta szinte feketék. Ha minden igaz, amit Valerii hallott a férfi viszontagságairól, akkor még elég jó bőrben volt.

Borisyuk Rémfarkasa is felzárkózott egy vonalba a Nagy Medvékkel, közben dühös gőz sípolást hallatott. 

Borisyuk hátranyúlt és egyik tenyerét a warjack páncéljára tette. "Nyugalom, Szög. Maradj hátrébb."

A Rémfarkas azonnal megnyugodott és a Nagy Medvék mögé sorolt. Valerii sohasem nevezte el a gólemeit. Csupán felszámozta őket, hogy fejben rendszerben tudja őket tartani. A gólemek elnevezése rossz szokásnak számított, mivel a géphez való ragaszkodás ronthatta a harci hatékonyságot. Mint Borisyuk felettes tisztje, megfedhette volna a kapitányt, de felettébb kicsinyesnek érezte, hogy leteremtsen egy ember aki ennyi viszontagságon ment át az Anyaország szolgálatában.

"Talán a Kallyss ház harcosai időben odaérnek, hogy segítsenek nekik," mondta Valerii, a füstoszlopra mutatva. A ioszi seregnek nem volt szüksége pihenésre, legalábbis Tyrus ezt mondta neki, és már előttük jártak.

Borisyuk megremegett. "Sajnálom, uram. Örülök a segítségüknek, de azok az átkozott elfek...természetellenesek."

Valerii elmosolyodott. A Kallyss házbéli iosziak valóban nyugtalanítóak voltak, de összehasonlítva a szörnyűségekkel, amikkel Borisyuk nemrég szembenézett, talán még egész szelídnek is tarthatta volna őket. "Ők...lenyűgözőek. Eltöltöttem egy kevés időt a Pókok Nyss-Arcirjával , és sok jó meglátása van az Orgothal kapcsolatba, és a céljaikkal itt. "

"Jó harcosok, uram," ismerte el Borisyuk. A megfelelő etikett megkövetelte, hogy ranghoz illően szólítsa a felettesét, de Valerii megállta a természetes reakcióját és nem javította ki a férfit. A korukból adódó különbség és a tény, hogy a kapitány oly sokat megélt, megállították Valeriit. Furcsa, kísérteties arckifejezés jelent meg Borisyukon. "A tanácskozáson Khardovban, azt mondta, hogy az Orven elleni Orgoth támadás csupán elterelés. Mire gyanakszik?"

"Mint ahogy ott is elmondtam ott, elvittek valamit Khardov alól, és nagy erőket fektettek bele, hogy megtegyék. Ennek a támadásnak Orven ellen nincs értelme. A városnak van stratégiai fontossága, de miért hagyták volna ott az előnyüket Khadorban és utaztak több száz mérföldnyit délre, hogy megtámadják Cygnart?"

Borisyuk bólintott, a szemei pedig párásan, elrévedően csillogtak. Puskája tusán megszorította, majd elengedte a szorítását, olyasmi volt ez, mint egy nyugtató rutin. "Amikor én...amikor ez a Sabbreth ellen harcoltam Skrovenberg közelében, egy jóslatról beszélt," Megrázta a fejét. "Miért is nem öltem meg, amikor esélyem volt rá? Miért nem egyszerűen -- "

"Kapitány," mondta Valerii, "megkímélted, mivel remélted, hogy ki tudjuk vallatni. Amit megtudtunk volna, a mi javunkra billenthetett volna minden csatát. Jó döntést hozott. Senki sem kételkedik ebben."

Borisyuk szárazon nevetett. "Senki, rajtam kívül, uram."

"Valami jóslatról beszélt, kapitány," mondta Valerii, ösztökélve Borisyukot, hogy folytassa. 

"Ezért vannak itt. Ez a Sabbreth Dagholoth jóslatát követi, az egyik látójukét, akit itt hagytak az első invázió után."

Ezt jól ismerték a rangidős tisztek a Téli Hadtestben, de sok részlet kimaradt, sok volt a megválaszolatlan kérdés, különösen a küldetésről a Sárkánygyíkfal hegységbe és a rég elfeledett sírról. Valerii tudta, hogy nem kéne megkérdeznie, nem kéne kihasználni Borisyuk nyilvánvaló vágyát, hogy kiöntse a lelkét, ám mégsem tudott magának parancsolni.

"Mit találtatok Volkova és ön abban a sírkamrában, kapitány?"

Borisyuk a távolba révedt és a fejét csóválta. "Nehéz megmagyarázni, olyan módon, hogy értelme is legyen, uram."

Valerii még kérdezett volna, tovább faggatva, amikor egy futár érkezett az úton feléjük, átfurakodva a katonák és warjackek közt. Egy Kosszita volt, és a szakálla, bajusza, és rövid nyelű szekercéje mutatta, hogy biztosan a már feloszlatott erdőjáró osztagok tagja volt régen. Megérkezett, tág szemekkel, lihegve. A kossziták nyugodt népek voltak és a puszta rémület az futár arcán Valeriit is nyugtalanná tette.

"Mi történt, erdőjáró?" mondta Borisyuk, a katonai viselkedése visszatért mint egy vas függöny ami eltakarta az előbbi gondolatait és érzéseit.

"Uram," mondta a kosszita. "Van..délről nyugtalanító jelentés érkezett."

"Orvenből?" kérdezte Valerii.

"Nem, uram. Még délebbről. A Sárkánygyíkfal. Egy Orgoth seregrészt észleltek Karthaxis hegy felé haladni, az egyik varázslójuk vezetésével."

"Nem értem," mondta Borisyuk. "Ott nincs semmi."

Valerii gerincén jeges borzongás futott végig. "Nincs ott további stratégiai célpont, de ez a Sabbreth nem tesz semmit céltalanul." A jeges sírboltra gondolt, amit nem régen látogatott meg Borisyuk kapitány.

Borisyuk a futárról Valeriire nézett, majd újra vissza. "Milyen hírek, erdőjáró? Beszélj. Most."

A férfi arca falfehérre váltott, ajka megremegett, de sikerült kimondania. "Blighterghast felébredt."

Mindkét vezető egyszerre ledöbbent és tanácstalan lett. Borisyuk megkérdezte, "A sárkány? Miért ébresztenék fel Blighterghastot? Az öngyilkosság."

Valerii nem értett egyet. "Nem, ha van módszered a sárkány legyőzésére. Egy mód a megölésére. Valamit elvittek Khardovból, emlékszik? Aztán egyből Orvenhez vonultak...és Blighterghasthoz. Bizonyosan valamiféle fegyvert szereztek."

Borisyuk elgondolkodott rajta. "Még ha egy fegyver is lenne, Blighterghast könnyen elsöpörhet egy egész sereget. Miért kockáztatnának?"

"Ha megölik Blighterghastot, meg tudják szerezni a lélekkristályát," mondta Valerii, végre meglátva a mintát az elmúlt hónapok szörnyű eseményeiben. Az lélekkristály komoly cserealap lehet az egyetlen másik érdekelt féllel. "Szerezd meg és szállítsd le Toruknak."

 Borisyuk nagyot nyelt. "A nő arról beszélt..." megállt, mintha a szavak méreg lettek volna a nyelvén. A hangja szinte csak suttogás volt, mikor folytatta. "Toruk az egyetlen aki talán rendelkezik a tudással amire Sabbrethnek szüksége van."

"Miféle tudásra?" mondta Valerii.

Borisyuk röviden, élesen felnevetett -- egy olyan hangon, mint aki elvesztette az ép eszét. "Hogyan lehet megölni egy istent."

MK4 Háttér - 030 - Sárkányvész, ötödik rész

 Nem a Khardov központjában lévő volt Szürkemágus erőd lett volna Valerii Savaryn első választása találkozóhelynek a Vas Királyságok nagy nemzeteinek, de ez volt szinte az egyetlen épület ami elég nagy volt és elég ép az Orgoth támadás után. A tény, hogy régen Orgoth erőd volt, egyszerre illő volt a tanácskozáshoz, aminek a földrészt feldúló hódítók kiűzése volt a célja, másrészt pedig kivételesen rossz előjel.

Talán még érdekesebb, mint a nagy nemzetek vezetőinek találkozása egy fedél alatt, a tér állapota volt, ami a volt Szürkemágus vár előtt terült el. Felfoghatatlan keveréke mindenféle katonáknak és harci gólemeknek a Vas Királyságok minden szegletéből töltötte ki a teret. Savaryn megfigyelt egy egység cygnari Villámlovag legionáriust, ahogy a Téli Hadtest bakáival vegyültek. Minden csoport megpróbált túlzásba vitt gesztikulációval szót érteni a másikkal, amikor a közös nyelv cserben hagyta őket. Tömzsi Rhúlbéli gólemeket látott fúrókkal és kalapácsokkal felfegyverezve, ahogy fekete füstöt eregettek az égbe, miközben egy kőhajításnyira, a Kallyss ház rejtélyes myrmidonjai csendes, gépi lidércként álltak mozdulatlanul. Savaryn nem látott efféle együttműködést a Vas Királyságok között az Infernál Háború óta és lehet valamilyen módon, az a szörnyű időszak is hozott magával valami jót, egyfajta egység érzetet amit most könnyebb volt újrahevíteni egy újabb kataklizmikus fenyegetés árnyékában. 

Savaryn és Tyrus áthaladtak a téren az erőd bejáratához. Az őrök khadoriak voltak, Téli Hadtest, pár hadigéppel és két Rémfarkas harci gólemmel megtámogatva. Felismerték Savarynt és intettek neki, hogy bemehet, közben lopva lesték a fura társát. Ha Tyrus észre is vette, nem tette szóvá.

Egy teremben tanácskoznak majd, ami egykor az erőd hatalmas könyvtárát tartalmazta. A könyveket elvitték, elkobozta őket a Legfelsőbb Parancsnokság mint veszélyes tárgyakat, amiket a Szürkemágusok esetleg felhasználhatnak egy újabb felkelés kirobbantására. Savaryn látta, hogy van benne némi bölcsesség, de most azon tűnődött, hogy ezek közül az ősi kötetek közül egyesekben létfontosságú tudás lapulhat az Orgoth legyőzéséhez.

A könyvtár tele volt katonákkal, a legtöbbjük állt, és a legtöbbjük kapitányi vagy magasabb rangot viselt. A termet leuralta egy hosszú bazalt asztal, egy ötven lábas fekete tömb , ahol az egyes nemzetek legfontosabb tagjai foglaltak helyet.

"Nem találkoztam Rhúlbéliekkel...egy jó ideje," mondta Tyrus, a léghiányos hangja furcsán kivehető volt a háttér morajlásán felül. Valerii felvonta a szemöldökét erre a megjegyzésre. A Pókok Nis-Arsyrjának szokásává váltak ezek a furcsa megjegyzések, amik baljóssá tették a saját háza és személyes múltját.

Négy rhuli törp  ült az asztal egyik végén. Valerii felismerte az egyik zömök, erős karú törpöt, Gorten Grundback volt az, Rhul egyik legfélelmetesebb csatamágusa, akivel egyszer már szembekerültek a csatamezőn. Hogy miért küzdöttek egymás ellen, az akkor fontos volt, de most, viszonyítva a pusztuláshoz ami fenyegette őket, mindaz már hétköznapinak és gyerekesnek tűnt. "Jó harcosok, és elegendő nyersanyagot tartalékoltak, hogy bőségesen ellássanak bennünket lőszerrel."

A Rhúlbéliek fontosak volta, hasonlóan Ord, Llael, a Menita Protektorátus és hatalmas céhek képviselőihez, mint az Arany Kohó, de az egész szövetség sikere a vörösek és kékek kezében volt. Nyugat-Immoren nyerni fog a hódítókkal szemben, vagy elbukik előttük, és ez mind Khador és Cygnar döntésein múlott, két nemzetén, akik évszázadokon át háborúztak egymással.

A hatalmas asztal végén ült a khadori főparancsnokság nagyja, Ivon Krasnovich, egy gereblye-vékony, csupaszra borotvált arcú férfi a hatvanas évei elején, komoly arckifejezéssel. Mellette egy igazán hatalmas termetű férfi ült, dús fekete szakállal és intenzív kék szempárral. Izak Harkevich parancsnok félelmetes kisugárzása elnyomta a diplomatikus képességeit és vérmérsékletét. Vas Farkasnak nevezték, és jó okkal, ám mégis jól egyensúlyozott a félelmetes katonai képességek közt és a diplomatikus türelem közt, még akadt nála egy kis együttérzés is az ellenfelei irányába. A khadoriakkal szemben ültek a cygnari kollégáik, küldöttségüket Olan Duggan generális vezette, mellette Anson Wolfe csatamágus, valamint egy komoly kisugárzású nő a negyvenes éveinek elején, göndör fekete hajjal. Valerii nem ismerte föl, de a Cygnari Felderítő Szolgálat egyenruháját viselte, és kétségkívül a Felderítőmestert Bolden Rebaldot képviselte.

Valerii és Tyrus az asztal khadori oldalán foglaltak helyet. Tyrus egy llaeli nemes mellé kerül, aki megpróbálta odébb mozdítani a kő székét, sikertelenül, a szikár Pókok Nys-Arsyrjától. 

Amint Valerii helyet foglalt, Harkevich parancsnok megköszörülte a torkát és megnyitotta az ülést. "Szövetségesek, régi, és -- " széles mosollyal kínálta meg a cygnari küldöttséget "váratlanok, hatalmas fenyegetéssel nézünk szembe. Olyannal, ami szükségessé teszi, hogy együtt dolgozzunk, félretegyük a régi ellentéteteket, és vállvetve harcoljunk. Ha ezzel nem értenétek együtt, nem is jöttetek volna el."

Szórványos válaszok keltek az asztalon körbe, a legtöbbjük megerősítette a támogató szándékot. Harkevich megvárta, míg a szoba elcsitul, majd folytatta. "Látom hát, hogy ugyanúgy látjuk. Nemrég olyan értesülést kaptunk, hogy az Orgoth újra útra kélt. Ezúttal a célpontjuk úgy tűnik cygnari földön lesz, így átadom a szót és Duggan tábornok elmondja a információkat erről a fejleményről."

A cygnari vezető felé intett, és újra leült.

Duggan főgenerális föláll, a sötétkék palástja örvénylett a vállai körül. "Az Orgoth elhagyta az átmeneti szállását Rastok váránál -- megleptek bennünket azzal, hogy a teljes seregüket fölpakolták pár nap alatt -- és a flottájuk felfelé tart a folyón egészen a Rimmocksdale tóig. Onnan az egyetlen logikus támadási irány Orven, majd utána Vasfő Állomás."

Valerii a homlokát ráncolta és a fejét csóválta, és mielőtt ráeszmélt volna, hogy mit csinál, így szólt. "De miért tennének ilyet? Ennek nincs értelme."

A főgenerális Savaryn felé fordult és szúrósan nézett rá. "Bizonyosan, olyan parancsnokként aki több mint egyszer csatázott cygnari földön, jól tudja, hogy Orven erős bányászati központ és vasúti csomópont. A tó lehetővé teszi az ellenségnek, hogy hajókról is támadja a várost, és ha az elesik, onnan könnyen tovább tudnak támadni más, sebezhetőbb célpontokat. "

"Igen, persze, de minket már a padlóra küldtek," mondta Valerii, ezzel egy szúrós nézést kiváltva Krasnovich parancsnoktól, valószínűleg a padló kifejezés használata miatt. "Miért nem folytatták a támadásukat és támadták Volningradot vagy Rorshicket? Elvágva bennünket a déli támogatástól, megerősítve a saját helyzetüket, aztán megtámadva Korskot. Miért irányították át az erőiket egy még érintetlen erejű ország ellen, mint Cygnar?"

Harkevich felemelte az egyik vastag ujját hogy elcsitítsa Valeriit, aztán rosszindulat nélkül így szólt, "Azoknak akik még nem ismerik Valerii Savaryn parancsnokot, az elméje sokszor lehagyja a száját és jólneveltségét."

Valerii arca elvörösödött. "Fogadja bocsánatkérésem Parancsnok. Én csupán --"

"Nem, folytassa parancsnok." mondta Harkevich. "Fejezze be a gondolatot."

Megkönnyebbülve és egy kicsit büszkén, hogy Harkevich parancsnok ismeri hírnévből, Valerii folytatta. "Van itt egy minta. Megtámadnak bennünket az erőik javával egy helyen, míg egy kisebb erő egy célzott támadást hajt végig máshol."

"Értem. Hol találkozott még ilyen mintával?" kérdezte Harkevich.

"A lábatok...alatt," mondta Tyrus, levegőt préselve a szavaiba, mintha a légzés időt és erőfeszítést követelt volna meg tőle. Minden szem a Kallyss Ház csatamágusára szegeződött. "Valamit elvittek a kincstáratokból. Miközben harcoltatok velük, elvitték. Valami hatalmasat. Valami fontosat."

"Azt mondja, hogy a Korsk elleni támadás csak egy csel volt?" mondta Duggan tábornok. Valerii észrevette, hogy a cygnari tábornok hangja nem volt olyan ellenséges, mikor a Pókok Nis-Arsyrjához szólt. "Hogy más céljaik is vannak a puszta területfoglaláson felül?"

"Nem teljesen," mondta Valerii. Egy ideje gondolkodott már ezen, és szövetséges elmére talált ebben Tyrusban. "Még mindig nem láttuk a két hadvezérüket együtt a csatatéren. Az egyik, akit az Ezer Haragnak hívnak vezeti a seregeiket, de a másik, ez a Sabbreth, lent volt a kazamatákban. Ebben biztos vagyok."

"Úgy hiszem, hogy két célpontjuk van az országotokban," mondta Tyrus, csontos ujjával Duggan generálisra mutatva. "Nem lenne bölcs az összes erőtöket csak a nyilvánvaló ellen vezényelni."

Duggan generális visszaült a székére. Tapasztalt és képzett harcos volt, és amit Valeriitől és Tyrustól hallott, nem volt könnyen cáfolható, ugyanakkor nem is volt teljesen meggyőző. "Amit mondasz, az...aggasztó." mondta rövid szünet után. "De meg kell védjük Orvent."

"Egyetértek," mondta Krasnovich főparancsnok. "Khador minden rendelkezésre álló erejével segít majd Orven védelmében."

Valerii még mondani akart többet is. A gyomrában egyre erősödött az aggodalom, és biztos volt benne, hogy az Orven ellen készülő támadás egy újabb csel csupán és valami sokkal rosszabbat takar. Eltűnődött azon, hogy Krasnovich főparancsnok Cygnar iránti elköteleződése abból fakadt-e, hogy az Orgoth most végre Khador területén kívül kezdett támadásba. Annyi bölcsessége viszont volt, hogy ezt a véleményét nem mondja ki hangosan.

"A segítségeteket szívesen vesszük," mondta Duggan generális. Valeriihez és Tyrushoz fordult. "Lehet igazatok van. Lehet van egy másik stratégiai célpont, de megvan a esély, hogy nagy vereséget mérjünk rájuk Orvennél." Körbenézett az egybegyűlt képviselőkön. "Ha most egyesítjük erőinket, ha segítő kezet nyújtotok Cygnarnak, megállíthatjuk ezt a pestist, mielőtt további országok határát átlépné. Számíthat hát Cygnar a segítségetekre?"

Az asztalnál ülők kórusban értettek egyet, és miért is ne? gondolta Valerii, egy kis keserűséggel. Itt volt az esély, hogy megállítsák az ellenfelet egyetlen nagy erőfeszítéssel, úgy, hogy nem kockáztatnak sokat a Vas Királyság népességéből és országaiból. 

"Várakozni fogunk és figyelni," mondta Tyrus Valeriinek, most végre diszkrét hangerővel. "A népem jó ebben."

Valerii bólintott és Harkevichre nézett. A parancsnok egyenesen rá nézett, és az arca, ami általában vidám és derűs volt, most szokatlanul borús volt. Aggódott.

MK4 Háttér - 029 - Sárkányvész, negyedik rész

 Az Árnyék Útjának nokturnáját Hashkának hívták és jól végezte a dolgát. A hat emberből álló, férfiak és nők csoportját Sabbreth felé vezette, azok pedig láncok és béklyók nélkül, engedelmesen követték. A szemeik üvegesek voltak, és halottként botorkáltak a földön -- és az igazat megvallva, azok is voltak.

"Matróna," mondta Hashka, meghajolva és bemutatva a művét Sabbrethnek. "Megtettem, ahogy utasítottál. Ezek a porhüvelyek készen állnak."

Sabbreth visszapillantott a tátongó nyílásba ami a föld mélyébe vezetett. A Feketegyökér Erdő közepén terült el, mint egy földkérgen ejtett seb. Nem számított harcra -- Horruskhot Rastokban hagyta az erőik nagy részével -- de ha a tárgyalások elbuknának, hozott magával elég fosztogatót és harci gólemet, hogy erővel elvegye azt amire vágyott.

"Hordozzák az üzenetemet?" mondta Sabbreth, odalépve Hashka nokturna egyik módosított rabszolgájához.

"Csupán meg kell érintsd a bőrüket, aztán meglátod, Matróna," mondta Hashka.

Sabbreth ajkai undorodva lebiggyedtek a gondolatra, hogy hozzáérjen egy efféle alantas lényhez, de aztán levette a kesztyűjét és a puszta tenyerét rátette a legközelebbi rab karjára. Az elméjét azonnal megtöltötték erőltetett, kényszerített szavak.

Nálad...van...amit akarok. Hozd el, és jutalmad lesz. Tartsd meg...és pusztulj.

 

A rituálé amit Hashka nokturna végzett, teljesen kitörölte ezeknek a raboknak az elméjét. Csupán az alapvető mozgás funkcióik és ez az egyetlen üzenet maradt meg, ami újra és újra visszhangzott az agyuk üres  börtönében. Minden lény, amely rendelkezett telepatikus képességekkel, valóságos szirénaként hallja majd ezt az üzenetet.

 "Jó munka," mondta Sabbreth. "Küldjétek le őket."

#

Kevés dolgot szeretett volna Sabbreth ezen a világon megtenni, mint letépni Horruskh arcáról az örökké díszelgő vigyorát. A hatalmas hadúr irdatlan jókedvvel tett-vett, és irdatlan étvágya volt a vérre és pusztításra, de még vész idején, még akkor is amikor kicselezték és meghazudtolták, talált okot a mosolygásra. Száz oka volt rá, hogy gyűlölje Horruskhot, száz oka, hogy holtan akarja látni, de amilyen kicsinyesnek is tűnt, semmi sem volt fontosabb, mint letörni azt a gúnyos vigyort.

"Elment az eszed, Sabbreth," mondta Horruskh, nevetve csóválva a fejét. "Nyilvánvalóan nem értettem meg, hogy mit akarnak a Fellgoethek."

"Óvatosan, hadúr. A Sötét Matrónát azzal gyanúsítod, hogy félreértelmezi a hatalmasok mondandóját," mondta Vhanek, Sabbreth mellett ülve. A therion hangja betöltötte Rastok várának lovagtermét erővel és tekintéllyel. "Tanúja voltál a tizedelésnek, részt vettél benne. Tudod, hogy helyesen lett elvégezve."

Horruskh hervasztóan szúrós nézéssel pásztázta Vhaneket. Valahogy egyszerre sugárzott magából gyilkos fenyegetést és vidámságot. "Azzal vádolom Sabbrethet, a Végtelen Pusztítást, hogy inkább abban hisz, amit szerezne, ahelyett, hogy a hatalmasok igazi szándékait tolmácsolná."

 "Úgy hallottam, te végeztél egy sárkánnyal," mondta Sabbreth, nyugodtan, figyelmen kívül hagyva Horruskh kitörésének nagyját...egyelőre. "Az első megszállás alatt. Miért vagy hát most ennyire eltelve félelemmel?"

"Félelemmel?" mondta Horruskh. "Élj elég életöltőt Sabbreth, aztán majd egyszer talán te is megtanulod a különbséget a bátorság és botorság között."

"Szóval, a Fellgoeth utasításai botorságok?"

Horruskh szája tátva maradt, és egy pillanatra nem szólt semmit, aztán a mosolya szélesedett, csupa fog volt az egész. "Nem, csupán az eszközük értelmezi ilyen módon félre őket."

"Tisztán láttam, hogy mit kell tegyek, és hogyan kell megtennem,"

Sabbreth a rögtönzött trónusa karfáját markolászta, arra vágyva, bárcsak Horruskh torka köré fonódnának az ujjai. "Tévedtem valaha?"

"Volt valaha igazad?" vágott vissza Horruskh és mielőtt a nő válaszolhatott volna, így folytatta. "Igazad van. Valóban megöltem egy sárkányt, Sabbreth. Ezer katonával mentem neki a bestiának, és aztán még ezret rááldoztam. Három napig csatáztunk vele, és mikor végre levágtam a fejét és kimetszettem a mellkasából a lélekkövét, nem nyertem semmit. Az egész egy kudarc volt."

"Ám te, te egy még nagyobb vadra fened a fogad," lépett Horruskh a trón felé lassan. "A bestia amit a Fellgoethek neked mutattak, rendelkezik névvel. Blighterghast a neve és tízszer akkora szörnyeteg, mint amit én levágtam."

"Nem számít; Velem lesz Horva Korbácsa," mondta Sabbreth. "Elhozza nekem a győzelmet. A Fellgoethek megmutatták nekem."

Horruskh hátracsapta a fejét és nevetett. "Még ha meg is tudod szerezni a Korbács mindkét részét, tudod hogyan kell használni? Érted, hogyan működik?"

Sabbreth értelmezése Horva Korbácsáról legnagyobbrészt Dagholoth jóslatain alapult, ám az ősi Orgoth jóslatait rejtélyesnek jellemezni erősen alábecsülte a valóságot. Tudta hogyan kapcsolja be a szerkezetet és volt valami fogalma a hatalmáról, de hazudott volna, ha azt állítja, hogy nem maradtak egyes részletek homályban, például, hogy mennyire hatékony Blighterghast ellen és hogy itt vakon megbízott a Fellgoethekben. Ezt természetesen nem fogja Horruskh orrára kötni, az pedig kihasználta a pillanatnyi tétovázását, mint egy ragadozó aki végre a földre tudta rántani a prédáját.

"Így is gondoltam," mondta a férfi, a hangjából előtörő maró öröm fogcsikorgatásra késztette Sabbrethet, az egyik el is repedt. "Világosítsalak föl?"

Sabbreth szólásra nyitotta a száját, hogy elmondja neki, mennyire tartja őt és a "felvilágosítását", de Vhanek keze a karján megállította. Ránézett a therionra, aki alig észrevehetően megrázta a fejét. Ez a rezdülés azt mondta, hagyd. Horruskh gőgje, a kényszere, hogy semmibe vegye Sabbrethet, most értékes információkhoz fogja őket juttatni.

 Végül nem válaszolt. A száját mélyen le biggyesztette, eljátszva a dühöt, amikor vidámságot érzett.

"A Korbácsot hadseregek legyőzésére tervezték," mondta Horruskh, "ám nem mészárolja le, vagy égeti el őket mennyei tűzzel. Nem, sokkal rosszabb annál -- az ellenségnek és a bolondnak, aki a Korbácsot használja. Elveszi az elméjüket, teljesen, egy hadsereg tíz és százezer tagjáét, seregnyi sikoltó hang beszorítva egyetlen koponyába. A tiédbe." Horruskh újra felnevetett. "Halálosabb mint bármilyen sárkány, és a te elmédet is elemészti majd, mint ahogy Lorgothét is. Miért hagytam hátra, szerinted?"

Most Sabbrethen volt a sor, hogy mosolyogjon. "Ki kell mondanom, Horruskh?"

A hadúr sötét szemei felcsillantak a gyengék megvilágított teremben, és az újai rákulcsolódtak a kardja markolatára. "Mondd ki."

A fosztogató parancsnokok, harci boszorkányok és rangidős vulcarok a teremben hátraléptek a hirtelen gyilkos feszültségtől, ami a két vezér között gyűlt. Hadvezérek közti közvetlen összecsapás ritka volt -- mindketten túl sokat veszíthettek -- de a fogazott gyűlölet Sabbreth és Horruskh között mindkettőt hónapok óta emésztette már.

Sabbreth felállt, rákapcsolva az elméjét a Sakáljaira, amik a teremajtó külső részén álltak. A gólemek vicsorogtak és kapartak, és a nő egy része ki akarta vonni a kardjait, beparancsolni a gépeit és féktelen harcba vetni magát Horruskhhal.

Lehet meg is tette volna, de újra, a jóslat megmentette.

A lovagterem ajtaja kinyílt, és besétált rajta Hashka nokturna, keskeny arcán végtelen büszkeséggel.

"Matróna, az üzenetedre válasz érkezett."

#

 Az egyik rabszolga akit Sabbreth leküldött a feketeerdei verembe visszatért. Hashka nokturna szétzúzta a férfi elméjét és lelkét, de a cephalyxek a testén végeztek szörnyű módosításokat. A száját kiszélesítették, a bőrt hajmeresztő módon szétfeszítették egy bronz rácson amit a fogak helyére ültettek be a felső és alsó állkapocsba. A szemeit acél búrák fedték, mindegyiken egy apró furat pont a közepén, és egy tekeredő vezeték indult mindkét búrából, majd a másik vége eltűnt a bőr és csont között. A testének más részeit is eltávolították -- mindkét kezét, az orrát és füleit, a melléről és faráról pedig vérmentesen lenyestek íny és izomcsíkokat. Sabbrethet ez a vulcar kohómesterekre emlékeztette, mikor azok az egyik warjackből bányásztak alkatrészeket a másik megjavításához. 

Ledöbbentette a módosítások pontossága. Nem véletlenszerűen voltak elvégezve. Biztosan fájdalmat okoztak, de ez nem kínzás volt a kínzás érdekében. Ezeknek mind volt egy céljuk. Egy szakember keze nyomait láthatták, nem egy hentesét.

A visszatért rabszolga csöndben ácsorgott az elhagyatott állatkarámok mellett, a vár főtornya tövében. Itt tartották jelenleg a kevéske megmaradt rabjukat. Egy tucatnyi fosztogató őrizte a nyomorultat, de nem úgy tűnt, mintha bárkire veszélyt jelentene.

"Mit tettek vele?" kérdezte Horruskh, közeledve a rabhoz. Egyik húsos ujjával megböködte a férfi mellkasát, mintha egy gyermek vizsgálna egy bogarat.

"Úgy hiszem, hogy továbbító gócot alkottak belőle, hadúr," mondta Hashka nokturna.

"TE VAGY SABBRETH?" szólt meg a rab, csikorgó, fémes hangja megtöltötte a karámot. Az ajkai helyére szerelt fémrácsból harsant föl, de nem a férfi hangszálai képezték ezt a hangot.

Horruskh szisszenve hátralépett a hirtelen hangtól, majd felnevetett. Sabbrethre mutogatott, "Ezt keresed, itt."

Sabbreth előre lépett. "Sabbreth vagyok, és nálad van valami ami az enyém."

"AZ EREKLYE A BOLY TULAJDONÁT KÉPEZI."

"Az enyém," mondta Sabbreth. "Add át, és köthetünk egy kölcsönösen előnyös megegyezést. Tartsd meg magadnak, és ki foglak füstölni a talajból, még ha egy évszázadomba telik is."

Egy ideig csönd volt, elég ahhoz, hogy Sabbreth elgondolkozzon rajta, hogy a közvetlen fenyegetőzés célravezető volt-e. Vhanek elhitette vele, hogy ezek a cephalyxek, különösen a vezéreik, logikusan, értelmesen működő lények voltak, hasonlóan ahogy az orgothok a Fellgoethek parancsait követték. Bizonyosan felmérték már Sabbreth erőinek nagyságát. Vajon logikusan fognak dönteni?

"MIT KÍNÁLSZ?"

"Húst," mondta Sabbreth. "Egy soha ki nem fogyó hús ellátmányt. Tíz százalékos jutalékot fogunk adni, az összes rabul ejtett emberből."

Egy kézművesnek mindennél előbb alapanyagokra volt szüksége.

Újra csönd. Majd, "HUSZON-ÖT."

Sabbreth a fejét rázta. "Saját kötelezettségeinket is fedeznünk kell. Tizenöt."

"ELFOGADHATÓ. AZ EREKLYÉT A NÉGYES SZÁMÚ BOLY-BEJÁRATHOZ HOZZUK HAJNALBAN." Ezzel a végszóval, a rabszolga teste elernyedt és összecsuklott. Egy halk szuszogó hang hagyta el a megkínzott fémnyílást a férfi arcán, aztán, végre, meghallhatott.

#

A lény ami Sabbrethre és Horruskra a verem szájánál várt puffadt pókra emlékeztetett, amit bőrből, acélból és üvegből formáltak. A föld fölött lebegett, a belső szervei lilás színben derengtek, természetellenes ritmusban. Mellette állt három hatalmas, izmos lény, mindegyik Tyrant nagyságú, de nem gépek voltak. Nem teljesen. A testük szerves volt, emberi formájú, bár sokkal nagyobb mint akár a legtestesebb ulkor. A lények minden végtagja pengékben végződött, vagy nehéz láncos buzogányokban, vagy furcsa szerkezetekben, amikről Sabbreth még csak el sem tudta képzeni mire valók.

 

Ezen óriásokon túl, a cephalyxek még magukkal hoztak több száz módosított embert, hasonlóakat, mint a hulla amit Khardov kazamatáiban látott. Tízes sorokban álltak, és furcsa fekete öltözetű alakok lebegtek közöttük, vállaikon pengékkel és tűkkel tűzdelt acél végtagokkal.

"Háborút szítottál," mondta Horruskh, bár nem volt boldogtalan.

A nő a fejét csóválta. "Csupán erőbemutató. Semmi több."

Magához szólított a sakáljait és a cephalyxek tömbje felé indult. A válla fölött még visszaszólt Horruskhnak, "Nem támadj, csak ha megparancsolom."

"Parancsolod?" válaszolta Horruskh, feltüzelve. A nő figyelmen kívül hagyta és átvágott a tisztáson a verem felé.

A hatalmas pókszerű lény eltávolodott a katonáitól és a nő felé tartott, a három hústorony kísérőjével a nyomában. Sabbreth úgy vélte, hogy a harci gólemjeihez hasonló szerepet töltenek be, még ha abszurditást súroló módon néznek is ki.

A tisztás közepén találkoztak, és a cephalyx vezető a lényei elé lebegett. Sabbreth hasonlóan tett, maga mögött hagyva a Sakáljait. Most, először, látta, hogy a cephalyx betartotta a rájuk eső részt. Az egyik ízelt, karomszerű végtagjában tartotta az obszidián sisakot, amit tátott szájú arc formájúra kovácsoltak. A viselője fejét teljesen befedi majd, elnyelve azt egyetlen végtelen sikolyban.

"Cyphon Cognifex vagyok. Nálam van amit keresel." a hangja a nő elméjében visszhangzott, a hallásán túl. Látta, hogy a pók egyik  végtagja igazából ennek a cognifex lénynek az elsorvadt teste volt. Az egész pók test igazából egy fajta sisak volt. Sabbreth elmerengett rajta, hogy vajon miféle szörny rejtőzhet mögötte.

"Akkor add át nekem és a szerződésünk életbe lép," mondta hangosan Sabbreth, bár érezte, egyetlen kimondott szó nélkül is tudta kommunikálni ezzel a lénnyel.

"Mikor várhatjuk a fizetséget?" mondta a cognifex.

"Minden csata után, küldj egy követet aki begyűjti a részedet. Feltételezem, hogy ezen földrész legtöbb helyéhez van hozzáférésetek."

"A legtöbb helyhez," értett egyet a cognifex. "Ha át akarsz bennünket verni, a legtöbb hely minden helyé válik. Nincs olyan hely, ahol nem lehetünk."

Sabbrethnek feltűnt, hogy ők maguk fogják ezeket a cephalyxeket nyersanyaggal ellátni az erőik felépítéséhez, és hogy egy ilyen ellenfél legyőzése, még akkor is ha fölényben vannak, akik a föld kérgén bárhol előbukkanhatnak, kemény feladat lesz. Ám ez a probléma majd valamikor máskor kerül majd megoldásra. Egy olyan probléma amivel már egy sárkány athancjával és egy hatalmas új szövetségessel fog szembenézni. "Megkapod, amit megígértünk. Most pedig. A koronát."

Cyphon Cognifex kinyújtott az egyik végtagját és a koronát arról lóbálta Sabbreth elé. Sabbreth gyengéden levette, és az érdes kő érintése a bőrén eltöltötte egyaránt ujjongással és rettegéssel.  "Az alku megköttetett."

A lény megfordult és ellebegett, vissza a kaptárába. A húsból szabott légiói követték őt le a sötétségbe.

Horruskh kérdőre vonta amikor Sabbreth visszatért a saját soraikba. "A Korbács nem segít neked Blighterghast ellen," mondta. "Mondtam már neked, hogy több mint tízezer katonára lenne szükség, hogy lemészárold azt a lényt."

Sabbreth megrázta a fejét. Ő és Vhanek már megbeszélték, hogy mit fognak tenni, ha megszerzik a koronát. A szükséges erőforrások minimálisak voltak. Az ár viszont lehet szörnyű lesz. "Nincs szükségem tízezer katonára, csupán egy teljes század fosztogatóra, a saját warjackjeimre, és az összes megmaradt rabszolgára."

Horruskh szeme összeszűkült. Lehet, hogy sejtette, miként akarja használni a Korbácsot. Lehet sejtette, hogy egy sárkány elméje egyenlő egy teljes seregével, és lehet rájött, hogy a nő mindképpen ugyanolyan halott lesz. Ha voltak is ilyen gondolatai, nem adott nekik hangot. Helyette, egy sokkal személyesebb kifutású problémát vetett fel. 

"Ha neked adom az összes rabot, hogyan teszek áldozatot a Fellgoetheknek? Nem bírunk ki egy újabb tizedelést."

"Ne félj, Horruskh. Ott ahova tartunk, nem lesz hiány lehetséges áldozatokból."

MK4 Háttér - 028 - Sárkányvész, harmadik rész

 A vár neve Rastok volt, mielőtt Sabbreth és Horruskh kiirtották volt a körülötte az erdőt, lemészárolták a védőket, és átmeneti erősségé tették volna, innen indítva a további támadásaikat a földrész belseje felé. A folyóhoz való közelsége, amit Lothpoolnak hívtak, lehetővé tette nekik, hogy csapatokat és warjackeket szállítsanak partra villámgyorsan, vagy hogy erősítést szállítsanak a tengerparti bázisaikról. Most, nehéz teherrel érkeztek vissza Rastokhoz. Nem vesztetek Khardovnál, de nem is győztek, ami azt jelentette, hogy csak kevés foglyot ejtettek.

"Mennyi?" kérdezte Sabbreth. A nő egy trónszerű széken ült a vár lovagtermében. Ez volt a tágas terem egyetlen bútordarabja. Rajta kívül mindenki más állt, még Horruskh is, még a harci boszorkányok is, akik értesítették, hogy az áldozat a Fellgoetheknek időszerűvé vált. Lelkeket kellett szállítani sötét uraiknak, amiket általában foglyok ezreiből álltak, kiket a kifosztott városokban gyűjtöttek össze, miután felgyújtották őket.

"Nem elég," mondta Horruskh. "Pár száz."

Nem mosolygott. Nem tréfálkozott. A jókedv amit Khardovban mutatott elsorvadt és elhalt. Ha a Fellgoethek nem kapják meg a megfelelő áldozatot, akkor a folytonos hallhatatlanságuk, a puszta létezésük, kockára került. Sabbreth és Horruskh szinte mindenben mást vallott a hadjáratukkal kapcsolatban, de ebben egyetértettek. Az örök megsemmisülés réme összehozta még a legnagyobb riválisokat is.

"Tizedelést kell elrendelnünk," mondta Therion Vhanek, komor hangon. A boszorkányok közt állt, akik félkörben Sabbreth köré gyűltek a rögtönzött trónusán; a legtöbbjük therion vagy sztigiai volt, a Kaszás vagy Árnyak útjából. A Kaszás Út rangidős főmatrónájaként, Sabbreth mindegyiktől magasabb rangú volt, de a kötelességei nem hagytak neki időt, hogy közvetlenül szót váltson az uraikkal, a szűkebb feladatokat ellátó boszorkányokhoz képest.

Sabbreth bólintott. "Mennyit követelnek a Fellgoethek?"

"Ötszáz-tizenkettőt," mondta Therion Vhanek.

Horruskh mélyen beszívta a levegőt és lassan kiengedte, ami nála olyan közel állt a pánikhoz, mint amennyit egy hadvezér megengedhetett magának. "Ennek a fele kijön a foglyokból amiket Khardovban és máshol gyűjtöttünk."

"Akkor a maradékot a fosztogatókból kell összeszedjük." Sabbreth felállt és újjal mutatott az összegyűlt boszorkányokra. "Csak az erőseket és egészségeseket. Nem engedhetjük meg magunknak a hitvány áldozatot."

"Elfogtam az egyik csatavarázslójukat, a csatamágusukat. Tanonc még csupán, de értékes." mondta Horruskh. "Gondoltam róla, hogy kivallatom, vagy átadom a Vulcaroknak, de..."

A végítélet egyesít, gondolta magának Sabbreth. "Igen, ez meg fogja édesíteni a felajánlást."

Az összegyűlt boszorkányokhoz fordult. "Ássátok meg a vermet. Személyesen fogom megtenni az áldozatot."

#

Az áldozat másnap hajnalban kezdődött.

A vérvermet a vár előtti mezőn ásták ki. Körben kormos füstöt okádó fáklyákat tűztek le, és egy tucatnyi boszorkány hajlongott a szélén, hangjuk rekedt kántálásban egyesült. Sabbreth törökülésben ült a verem közepén és fölfelé nézett a füstön keresztül, engedve, hogy a boszorkányok éneke átcsapjon rajta. Alsóneműre vetkőzött -- ne legyen gát a bőre és az áldozat közt - és egy hosszú, hullámos pengéjű kést tartott a jobb kezében.

"Felkészültél, Matróna?" kérdezte Vhanek a verem széléről.

Sikolyok és ijedt kiáltások csatlakoztak a boszorkányok kántálásába, és Sabbreth bólintott. "A gyengék vére által leszünk erősek."

"A méltatlanok lelkei által tartjuk féken a sötétséget," mondta Vhanek, majd megfordult és felkiáltott. "Hozzátok az elsőt."

Nokturnák párosa, egyikük a Kaszás Útjából, a másik az Árnyék Útjából, jelent meg a verem szélén. Közrefogtak egy fiatalembert, akit derékig levetkőztettek, a mellkasa vékony és falfehér volt az éhezéstől és hosszú bebörtönzéstől. Szemei a rettenet ikerholdjai voltak a vékony arcán, és a szája tátva maradt, szélén habos nyál csordult. Ép ésszel felfoghatatlan módon rettegett.

Jó, gondolta Sabbreth. Az iszony indítja jól az utat.

A Kaszás Útja nokturnája elővett a köpenyéből egy hajlított kést, a hegyét a fogoly szegycsontjának szegezte -- az nem küzdött már, csak meredten nézte a pengét egyfajta bódult kíváncsisággal. A nokturna beledöfte a kését a fogoly húsába. Az felsóhajtott, aztán egy hosszú, nedves morgást hallatott, miközben a nokturna lefelé nyomta a pengét a hasán át. Vér ömlött, befedve Sabbreth arcát melegséggel, és a fogoly belsőségei kibomlottak a felnyitott hasából, mint rózsaszín angolnák.

A nokturna újabb vágásokat ejtett, és a fogoly további darabjai zuhantak a verembe -- a legfontosabbal, a szívével. Gyors volt és hatékony, és nemsokára az első áldozat már nem tudott többet nyújtani. Az ernyedt testét elvitték. Elégetik majd, egy üres hüvely volt csupán, ami csak megsemmisítésre jó.

Ami ezután következett egy forgatag volt sikolyokból és kegyelemért könyörgésekből gyúrva. A verem elkezdett megtelni vérrel és belsőségekkel, és hamarosan Sabbreth lábat és derekát ellepte a nyálka. A melegsége nyugtató volt, a szaga bódító, és Sabbreth rákezdett a saját énekére, felforralva a szerves masszát infernalista varázslatával. 

A következő áldozat csoport a sajátjaik közül került ki. Egyesek önként jelentkeztek, és elsőként jöttek, saját kezükkel ejtették meg a kezdő metszést. A nokturnák folytatták a műveletet, amikor az erejük elfogyott. A maradékot kényszeríteni kellett, Horruskh és Vhanek vállalták a húsuk leszüretelésének szent kötelességét. 

A nap lebukott, a verem megtelt, és Sabbreth mellmagasságig elmerült már az egyre sűrűsödő masszában. Az imái a Fellgoetheknek egyre hangosabbá váltak és belesimultak a boszorkányok kántálásába fölötte. Magasba tartotta a saját áldozó pengéjét, és most meghozták a végső áldozatot a verem széléhez.

A nő magas volt, izmos, az arcán megkövesült dac ült. Még miután megpillantotta Sabbrethet, egy vérrel borított démont üvölteni a verem alján,sem változott az arca, a félelem nem tudta megmarkolni. A kezét megkötözték a háta mögött, és a csatamágus páncélját viselte -- bár nem volt fölkapcsolva.

Horruskh mögötte állt és érthető khadori néven szólt hozzá. "Mi a neved?"

Válaszul a nő megfordult és a hadúr arcába köpött a maradék erejével. Az hátralépet, még mindig vigyorogva, felemelve a kezét, hogy a testőrei ne aprítsák miszlikbe a nőt. "Irena Vaskovics hadnagy vagyok, te kutya. Az Anyaország gyermeke, Menoth szolgája, és az egyetlen amit elvehetsz tőlem az az életem."

Nem az egyetlen, gondolta Sabbreth. A bátorság jó volt. A szertartásnak félelemmel kell kezdődnie és daccal kell végződnie. A Fellgoethek minden ízét szerették az emberi szenvedésnek.

Horruskh odalépett a khadori csatamágushoz, vigyorogva. "Bárcsak újra egymásnak feszíthetnénk a kardjainkat," mondta, aztán rúgott a páncélos csizmájával és a nő a verembe repült. Elfojtott káromkodással landolt, csobbanva az alvadó testnedvekbe, majd elmerülve benne.

Sabbreth egy szempillantás alatt rávetette magát. Egyik kezével belenyúlt a véres masszába, megragadta a nő páncélját, majd a felszínre rántotta. Most végre, a félelem átsöpört rajta, és sikolyra nyitotta a száját.

Sabbreth nem hagyta neki -- fültől fülig átvágta a nő torkát, engedve, hogy az élete kiömöljön a testéből.

A khadori csatamágus a felszín alá süllyedt, és Sabbreth elkántálta a rituálé végső szakaszait, érezve a duzzadó hatalmat maga alatt.

Még egy áldozatot kellett bemutatni. Sabbreth megfordította a fogását a késén, a saját mellkasához tartotta, és tövig beledöfte. A világ eltűnt, és a felajánlás megtörtént.

#

Sabbreth sötétségben lebegett, elvágva a valóságtól és léttől. Sokszor látogatta már meg a Fellgoethek fénytelen csarnokait, és minden alkalommal biztos volt benne, hogy visszatér onnan. Most kétség mardosta, és a kétség félelemmé alakult.

Eltiporta magában a félelmet, és várt. A Fellgoethek elfogadják majd a felajánlását vagy itt marad, test nélkül, örökre.

Egy érzelem suhant át rajta váratlanul. Elégedettség. A Fellgoethek ritkán beszéltek a saját csarnokaikban. Sokkal rejtélyesebben kommunikáltak, és még sok mindent meg akartak neki mutatni.

A sötétség lehullott, és Sabbreth egy vulkánt látott egy hegyláncból kicsúcsosodni, egyetlen tornyosuló kő és lángoszlopként. A vulkán teteje füstölt, majd romlott zöld fénnyel derengett, egy pokoli látvány, amiről Sabbreth tudta, hogy szörnyű hatalmat képvisel, megy szinte egyenlő a Fellgoethekével.

 Hirtelen, a hegy kitört, tüzet köpködve és magma gejzírekkel borítva a lenti síkságokat. Valami szörnyű és hatalmas mocorgott e között a pusztítás közt. Kiröpült a vulkánból és széttárta a szárnyait, melyek akkorák voltak, hogy kitakarták a napot. A sárkány felágaskodott, és Sabbreth hátrahőkölt félelmében a túlvilági erejétől, de aztán az egy hosszú, elnyújtott sikolyt hallatott dühében, ahogy hatalmas láncok jelentek meg a semmiből, és a szárnyait és végtagjait szorosan a testéhez béklyózták. A megkötözött sárkányt felemelték, kifeszítve a mellkasát, és Sabbreth látása áthatolt a pikkelyein és túlvilági húsán, megpillantva a hatalmas ragyogó drágakövet alatta. Az athanc. A sárkány szíve. 

A vízió hirtelen váltott a vulkánról, viharos tengerre. Abból a tengerből kinőtt egy hatalmas sziget, mit fekete bazalt és gránit tornyok tarkítottak. Drak Orgorothra emlékeztette őt, de csak egy másolat volt. Nem, nem egy másolat, egy erős torzkép.

Térj vissza. Térj vissza. Térj vissza.

A szavak visszhangoztak Sabbreth fejében, miközben a víziók eltűntek és a valóság éles fénye újra körbevette.

#

Sabbreth a fekvő felületen ébredt a szobában, amit a várban lefoglalt magának. A hátán feküdt, a testéről már lemosták a vért és alvadt koszt. A mellkasához nyúlt, ahova az áldozó kést döfte. Nem volt volt sebhely, nem volt fájdalom. A Fellgoethek elfogadták a felajánlását.

Elfogadták az áldozatát és megmutatták neki az utat a további dicsőségbe, a jóslat teljesülésébe, ami átvonzotta őt a tengeren túlról. Most már értette miért kellett nekik Horva Korbácsa. Egy sárkány megöléséhez volt rá szükség.

MK4 Háttér - 027 - Sárkányvész, második rész

 Valerii Savaryn parancsnok a khardovi mellvédről figyelte ahogy az Orgoth sereg visszavonul, Lothpool folyót ellepték a csatahajóik, majd délre indultak Feketegyökér Erdőbe. 

Visszavonulásnak nevezni túlzás lett volna, és a khadori sikert sem lehetett győzelemnek nevezni. A vereség szélére sodródtak, a várost majdnem lerohanták, amikor a segítségkérésre amit egy régi barátnak és ellenségnek küldtek, megválaszolásra került.

A legelsők akik az ostromlott városuk segítségére siettek nem Nyugat-Immoren nagy nemzetei közül kerültek ki. Legalábbis nem a nagy emberi nemzetekből, gondolta Savaryn. Lefelé nézett a déli kapu felé, ahol a megmentőik egy kisebb csapata védte a város bejáratát.

A Kallyss ház myrmidonjai mások voltak, mint amikkel a múltban találkozott. Karcsúan voltak és hatékony harci gépek, amiket kifürkészhetetlen és ősi mágikus energia hajtott, mind az összes ioszi gólemet, de egy furcsa borostyánszín fénnyel derengtek ami Savarynt enyhén nyugtalanította. Furcsa módon, a hajlított kardjaik és tüskés buzogányaik vadállatok agyaraira emlékeztette őt.

"Uram?" szólalt meg egy hang Savaryn mögött. Odafordult a szárnysegédjéhez, Boris Ovcharka hadnagyhoz, aki egy ősz hajú vén katona volt, húsz év szolgálattal a Téli Őrségben, majd Téli Hadtestben. Ovcharka jobb keze sínbe volt rakva -- egy Orgoth szigony döfte át. A sokat megélt veterán csak azután tépte ki a karjából, miután széthasította az őt támadó harcos koponyáját. "Az egyik, ő, ioszi parancsnok tanácskozni szeretne önnel."

"Velem?" mondta Savaryn. "Miről?"

A legújabb szövetségeseik mellett harcolt, de távolról sem volt diplomata. Valójában, a vezetői külön gondoskodtak róla, hogy ne is kerüljön ilyen helyzetbe. Rossz tulajdonsága volt, hogy nyers és közvetlen módon kérdezett, akkor is amikor finomabban kellene eljárni. Úgy vélte, hogy a diplomáciai kérdéseket majd Tishnikov posadnik intézi, vagy Makarov parancsnok, aki a város teljes védelméért felelt. 

"Állítólag talált valamit." mondta Ovcharka. "Makarov parancsnok azt szeretné, ha kivizsgálnánk."

Savaryn három napja megállás nélkül harcolt, és bár a fáradság már rágta a végtagjait és a csatamágusi páncélja korom és izzadságbűzt árasztott, a lehetőség, hogy váltson pár szót a Kallyss ház fura vezetőjével megtöltötte az agyát kérdésekkel.

A kérdések, jobban mint bármi más, hajtották Valerii Savarynt. A tudás iránti szomj, a tanulás, elvitte őt a Druzsinába tizenöt évesen, amikor a csatamágus tehetsége megnyilvánult, utána pedig győzelemre vezették a csatatéren, amikor megkérdezte : Hogyan verhető meg ez az ellenfél? majd fáradhatatlanul összegyűjtötte a szükséges tudást.

A kérdések, inkább mint Makarov parancsa, ösztökélték most is. "Vezess hozzá."

Khardov utcáit ellepték a holttestek és a harci gépek roncsai. Orgoth harcosok és a Téli Hadtest katonái hevertek szörnyű halmokban, és egyes részeken a testek annyira szép voltak tépve, hogy nem lehetett megkülönböztetni melyik melyik. Savaryn megélte már a csatákat sok förtelmes módon mióta elhagyta a Druzsinát, először Llaelben Cygnar ellen, majd a számtalan határvillongásban, és legutóbb az infernálok elleni szörnyű háborúban. Mégis, a szándékos vadság ahogy az Orgoth háborúzott újra és újra meglepte. Nem ismertek félelmet, kegyelmet, és minden cselekedetükben brutálisak voltak.

Ovcharka hadnagy átvezette Khardov ipari negyedébe, a hatalmas bazalt erőd tövéhez, amit régen az Orgoth épített, majd utána a Szürkemágusok székhelye lett. A fekete falak föléje tornyosultak, csupaszon és vészjóslóan, mint egy rákfolt a véres égen.

"Ott, uram," mondta Ovcharka, és oda mutatott, ahol egy csapat myrmidon gólem és Kallyss ház katona gyülekezett egy erődfalon ütött rés körül. A lyuk új volt, és amennyire Valerii láthatta, egy földalatti alagútra nyitott átjárót, ami meredeken indult lefelé. Sírok tucatjai és páncéltermek is előkerültek Khardov alól az évszázadok során. Sokuk ősi fegyvereket és szörnyű varázslatokat rejtett, amit a Szürkemágusok a hatalmuk növelésére használtak fel, ez a hatalom vitte végül őket az árulás útjára.

Valerii odament a várakozó iosziakhoz, azt kívánva bárcsak hozott volna magával egy warjacket, de nehéz szívvel vitt volna el egy gépet a védelmi állásokból, ha esetleg az Orgoth mégis visszatérne. Még így is, a csatamágus páncéljában, kicsinek és jelentéktelennek érezte magát.

Áthaladt az ioszi katonák sorfala között, akik csöndben szétváltak, hogy átengedjék. Mint a myrmidonok, ezek a katonák is fogas fegyvereket forgattak és a páncéljuk visszafogott fenyegetést sugárzott. A fegyvereik és felszerelésük mind idegen volt, de ami még rosszabb volt, mindegyikük félelmetesen mozdulatlan és csöndes volt.

Az aki érte küldetett elé lépett. Az ioszi csatamágus páncélját borostyán derengő fényforrások tarkították, és jelentősen áramvonalasabb volt mint Valerii sajátja. Furcsa kiszögelések borították az ioszi vállvértjét, ami leginkább újakra emlékeztette Valeriit. Nem, mégsem ujjakra. Lábakra. Rovar lábakra. Az ioszi nem viselt sisakot, a szögletes arca fakó volt és szikár, az ajkai vértelen szürkék, a szemei miniatűr sárga napokként ragyogtak a beesett szemüregben. Feje tetején sűrű fehér haj volt egy lenyűgöző kontyba kötve, amit egy ezüst korona, vagy diadém fogott össze. 

"Valeriii...Savaryn...parancsnok?" mondta az ioszi, a hangja egy erős suttogás. Olyan volt, mintha a szavak csak kisugároztak volna a csatamágusból, ahelyett, hogy kimondta volna őket. "Én...Tyrus, a Pókok Nis-Arsysrja vagyok."

Valerii valamennyi értett az ioszi rangokhoz, és a Nis-Arsyr egy magas rangú nemest vagy vallási címet takart. A Pókos adalék rejtély volt, bár érdekes módon illett erre a fura teremtményre.

"Arra kértél, hogy beszéljünk," mondta Valerii. "Miért?"

"Úgy hallottam, hogy tanult ember vagy," mondta Tyrus. A szavai ritmusa egyre természetesebbé vált, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogyan sűrítsen levegőt és formáljon hangokat. "És hogy sokat tanultál az Orgothról."

Amikor az Orgoth visszatért, Valerii Savaryn minden percét, amit harcon kívül töltött, az első megszállás tanulmányozásába fektette, csaták leírását, Szürkemágusok által gyűjtött legendákat bújta, mindezt annak reményében, hogy rájön, hogyan tud ellenük legjobban küzdeni. "Tanulmányozom az ellenségünket, igen."

"Engem is lenyűgöztek," mondta Tyrus. Valerii talán más kifejezést jobban szeretett volna hallani mint a lenyűgözés, de mégis kíváncsi lett. "Úgy hiszem, hogy céltudatosan választották Khardovot csapásiránynak."

"A megsemmisítésünkön felül?"

Tyrus bólintott sápadt fejével. "Észrevetted? Itt nincsenek holttestek, roncsok, és alig vannak károk."

Valerii körbepillantott és látta, hogy az ioszi igazat szól. Alig volt harcra utaló nyom, pár halott Téli Hadtest katonán kívül, akik az erőd falában ütött lyuknál hevertek. "Igazad van. Miért?"

"Megmutatom neked. Kövess a föld alá."

#

A csatamágus páncéljuk által kibocsájtott fény nyújtott nekik egy kis világosságot a sötét katakombákban a hatalmas erőd alatt, de Valerii vitt magával egy lámpást, minden esetre. Nem volt benne biztos, hogy Tyrusnak egyáltalán szüksége volt-e fényre, hogy lásson a sötétben, de az ioszi nem panaszkodott. 

"Látod ezeket a jeleket?" mondta Tyrus, megállva ott, ahol a folyosó egy kicsit kiszélesedett. A csontos úját végighúzta egy bámuló arcon, szemei tágra nyílva, szája hangtalan sikolyra nyílva. Az arc alatt egy pár keresztbe tett penge volt. "Láttam ezt már más sírboltokban. Itt több van, vagy volt, mint csupán megbecsült halottak."

Valerii a lámpásával a padlóra világított. "Nézd ezeket a nyomokat. Ezek frissek. Még gólemeket is lehoztak ide magukkal." Az Orgoth gépek bestiálisak voltak, és a nyomaik inkább emlékeztettek valami nagy ragadozóra, mint bármilyen harci gólemre.

"De csak keveset," mondta Tyrus. "Miközben az erőik a folyó felől támadtak nyugaton, oda vonzván az erőinket, az egyik vezérük lejött ide, kinyitotta a sírboltot és elvitt valamit."

Két Orgoth hadvezérről tudtak, csatamágusok és hatalmas varázslók voltak. A neveiket nem ismerte, de Valerii látta a hatalmas tagbaszakadt vezért és pallosát, díszes páncélját a csata során. A nő akit Borisyuk kapitány legyőzött Skrovenbergnél nem bukkant elő a csata során. "Mit vittek el?"

"Megmutatom neked ezt is." mondta Tyrus.

Tovább haladtak a kincsestermekben, és Valerii megfigyelte a falba vésett rúnákat. A legtöbbjük egyszerű fohász volt az infernálok felé, akiket az orgothok szolgáltak. Mint az imákat tartalmazó lobogók amik a Morrowita templomokban lógtak, ezek is inkább a hitet fejezték ki, mint bármilyen aktív varázslatokat. Egy hatalmas terem nyílt előttük, a padlója vastagon borítva porral, ahol két Téli Hadtest katona feküdt alvadt vértócsában.

Valamit nagyot elvonszoltak, és az lesöpörte a port arra amerről érkeztek.

"A dolog amiért érkeztek itt volt." mondta Tyrus.

"És most náluk van," mondta Savaryn. "Ez a terem nem volt előtte felfedve. Nincs róla feljegyzés, hogy mi volt a tartalma."

"Egy fegyver az, nem lehet más," mondta Tyrus.

"Csak nem hiszed, hogy a Khardov elleni támadás csupán ezért volt, hogy bejussanak ebbe a terembe?" mondta Savaryn. "Egy elterelés?"

"Nem teljesen. Úgy hittem, hogy a céljuk részben megoszlott a kettő között."

Tyrus letérdelt és megsimította a port és vért a padlón. "Megosztva és legalább részben sikeres."

MK4 Háttér - H003 - Ekaterina Baranova

 Vér, varázslattal telítve

Ha Ekaterina Baranova varázsképességeit nem csak várták és fejlesztették volna a szülei, akár egy teljesen már területen is dolgozhatna, egy olyanon, ami jobban illeszkedik a személyiségéhez : a diplomácián. Ám a csatamágus szerepe a khadori seregben ritkán alkalmaz diplomáciai fogásokat, így kénytelen volt a politikai képességeit a Szürkemágus Rend tanárai körében alkalmazni. Amikor az a szervezet megszűnt, a császárnőhöz való hűtlenségükből kifolyólag, valamint a vezetőségben több infernalista lepleződött le, Ekaterina Baranova saját fejlesztésű tudása megvédte őt a következményektől. Mint azt az egyik bebörtönzött Szürkemágus megjegyezte, a lány, a Rend bukása utáni, karrierje fejlődésével kapcsolatban :

"Baranova érintetlenül átkel a savas esőcseppek között."

Ez a megfigyelés igaz lehet, bár sértő, Ekaterina elmondhatja, hogy a szükség, hogy a saját személyes nagykövetévé váljon, magas árat követelt meg tőle. Lebeszélték, hogy politikai diplomáciát tanulhasson, ráadásul az egész családja őt okolta a nővére halála miatt.

"Lehet, hogy nem te személyesen húztad meg a ravaszt," mondta neki állítólag az apja, "de az biztos, hogy te töltötted meg Tasya fegyverét." Az apja fivére egyszer nyilvánosan kijelentette, hogy Ekaterina beszélte tele Tasya fejét olyan ötletekkel, ami miatt elhagyta a kötelességét a családja és országa iránt, és "az egyetlen mód, amivel Tasya ki tudja tisztítani a fejét, a golyó volt".

Tasya Baranova Ekaterina tizenharmadik életévében halt meg. Az idősebb lánytestvér reménykedett benne, hogy egyetemi oktatóvá válhat, de amikor varázstehetsége megnyilvánult, a szülei megtiltották, hogy bármilyen más életutat válasszon magának -- az ilyen ritka tehetség létfontosságúnak számított az Anyaország és a hadserege számára. Továbbá, a Baranova családot nagy megbecsülés övezte a khadori vezetőség köreiben, mivel több generáción keresztül csatamágusokat adtak, és a katonai szolgálattól bármi kevesebb szégyent jelentet a család hírnevének. 

Edgarton Baranova, a család feje, ismert volt arról, ahogy a lányait nevelte : "Nagy vagyonunk van, mivel erős a varázstehetségünk, és nem fordítva." Ekaterina bátorítása hatására viszont Tasya mégis megpróbálkozott az oktatói foglalkozással, ami azonnali összetűzésbe taszította a szüleivel, és a családból való kitagadása végül mindkét leányt lelkileg megtörte. Az öngyilkossága romba döntötte Ekaterinát, és meggyőzte, hogy számára sincs más út az életben, azután pedig biztosan nem, amikor az örökölt varázstehetségét felismerték. A Baranova kastélyból Korskba küldték, ahol a Strikoya Szürkemágus Főrendházban képezték. Bár nagyon jól teljesített, egy felhő lebegett mindig fölötte: a nővére halála a családi, társadalmi és politikai nyomás következményeként Ekaterinának erős motivációt biztosított, hogy neki majd ne kelljen hasonló elnyomást megélnie.

A szürke hölgy

Ekaterina kezdő rangja a Szürkemágus Rendben az uchenik volt, inas, de az előkelő vérvonala, a szinte fanatikus sikerhajhászása és a lehengerlő diplomáciai "varázslata" gyorsan elhozta neki a következő fokozatot, a rastovik-ot, ráadásul hónapok alatt, évek helyett. Már elég jól képzett volt a khadori hadsereg működése kapcsán, még Korskba való érkezése előtt, mivel azelőtt úgy hitte, hogy ez a tudás majd segíti a diplomáciai karrierjét. Továbbá, a varázslatok alapvetései, amikre szüksége volt az előmenetelhez a Rendben, könnyen érhetőek voltak számára, a családja múltjából kifolyólag. Amikor előléptették, gyorsan a veterán magziev-ek kedvence lett, mivel ügyesen találta meg a közös szót a különböző vetélkedő csoportok között. Kétségkívül sok rangidős magziev belátta, mennyire hasznos lehet a saját klikkjük számára egy képzett csatamágus és mestermanipulátor az ellenfeleik ellen -- a családja kapcsolatai pedig csak javították a presztízsét. Szürke hölgynek nevezték el, talán eleinte tréfaként, mivel a kora nem indokolt volna ilyen gúnynevet. Ám minden magzievre, aki látta benne a tehetséget és dicsérte a képességeit, jutott ugyanannyi, akik úgy érezték, hogy még nem érdemelte ki az előléptetést, megbecsülést, amikért mások legalább ugyanolyan keményen küzdöttek.

Mivel ilyen kecsesen és magabiztosan mozgott az úgynevezett társai között, Ekaterina könnyen felismerte köztük azokat, akiknek tettei biztosan a politikai megsemmisülés felé vezették őket. Amikor a Hercegeket támogatták a Császárnő ellen való lázadásukban, Ekaterina szerint szándékos naivitásról tettek tanulságot, így távol tartotta magát a többi Szürkemágustól. A pletykák köztük néha orvgyilkossági tervekről szóltak, és ő elég bölcs volt ahhoz, hogy tudja, bárki aki nem vesz aktívan részt az eseményekben gyorsan áldozattá válik, függetlenül attól, hogy végül melyik oldal kerül ki győztesen.

Mégis, minden gyanakvása és az eseményektől való szándékos távolságtartása ellenére, meglepetésként érte, hogy infernálokkal szövetkező árulok voltak a soraikban, akik hűsége elveszett Khador, a Vas Királyságot és még Caen iránt is. Amikor eljött az idő, hogy felszámolják a Szürkemágus Rendet, ott állt a többi rastovik között, akiknek nem volt kapcsolatuk sem az árulókkal, sem a Hercegek szövetségeseivel, és együtt kértek kegyelmet a Legfőbb Parancsnokságtól. Legtöbb esetben ezt megadták, de amikor a khadori sereg megostromolta a Szürkemágus Főrendházat, azzal a céllal, hogy kivégezzen minden infernalistát, a Szürke Hölgy távoltól szemlélte az egyik magzievet, aki úgy alkudta ki a saját szabadságát, ami mélyen lenyűgözte. Egy egyezkedés volt, egy diplomáciai manőver ami keveset hozott a császárnő seregnének, ahhoz képest amennyit hozott a tárgyaló magzievnek : a saját életét.

Zariyah Volkova megmenekülése

Ha Ekaterina Baranova kiállt volna a Zariyah Volkova magziev mellett, a magzievnek valószínűleg nem kellett volna elköteleznie magát a infernalisták levadászása mellett, de figyelembe vége a őrült hangulatot amivel a Főparancsnokság megpróbálta még a kicsit is gyanúsakat kipurgálni, valószínű, hogy Volkovára legalább száműzetés várt volna, ha nem rosszabb. 

A két Szürkemágus szövetsége, sokak szerint, erősebb csapatot eredményezett, mint amit külön-külön elérhettek volna. Míg Volkova már elnyerte a seregtől a túlélő megbízatását, mielőtt Ekaterina is önként jelentkezett volna, hogy segítsen neki ebben, Volkovának eleinte csak információ morzsák álltak a rendelkezésére. Vérbeli diplomataként Ekaterina sokat megjegyzett a Szürkemágus kollégáiról is volt róla elképzelése, hogy vajon hol húzhatták meg magukat. Ennek ellenére, az, hogy miért segített Ekaterina Volkovának nem teljesen tiszta. Ekaterina maga csak ennyit mondott erről : 

"Zariyah a rokonom lehetne, ha ő úgy döntött volna."

Ez erős ellentétben áll azzal, amit Volkova mondott a kapcsolatukról.

"A túlélésem, a Szürkemágusok üldözése során nem az ereimben csörgedező vérnek köszönhető, legyen az mágikus, vagy velem született. Túléltem, mivel hű vagyok az Anyaországhoz. Hasznos célt szolgálok."

Ekaterina sosem mondott ellent Volkova túléléséről alkotott véleményének, és Ekaterina megítélése csak egyre nőtt, mióta megmagyarázhatatlan hűséget tanúsított Volkova iránt. Mindkét nő túlélte a brutális megtisztítását a Szürkemágus rendnek, az csoportos kivégzéseit azoknak, akiket bűnösnek találtak az Infernálokkal való kollaborálásban, és végső során a teljes Rend megszűnését. Valójában mindkettejük nagyobb sikerre tett szert a hadsereg újraszervezésével. A Felvilágosulás Rendje és a korski Régi Hit Szinódusa is dicsérte Ekaterinát a Szürkemágus Rend pusztulása után, ami elvezetett a kapitányi kinevezéséhez az újonnan alakult Téli Hadtestnél 618 AR-ben.

Ekaterina közvetett támogatásának köszönhetően Volkova kivételesen jó eredményeket ért el a volt Szürkemágus árulók felkutatásában. Idővel már nem volt szüksége Ekaterina, vagy a hadsereg többi tagja segítségére, és saját maga számára is kiérdemelt egy katonai megbízatást. Az utóbbi időben az Ekaterinával való kapcsolata megerősödött, ugyanakkor mindkét nő különböző küldetéseket vállalt, mindketten a Baranova családfát és kapcsolatokat kezdték feltárni, nemzedékekre visszamenőleg. Még mindig nem világos mi után kutatnak a régi katonai feljegyzésekben és az elkobzott, poros Szürkemágus kötetekben. Hogy ez a kutatás arra irányul, hogy Volkova még több árulót találjon meg, vagy valami Ekaterina családjával kapcsolatos titokra, még nem ismert.

Ekaterina Baranova megmenekülése?

Bár Ekaterinának sok hatalmas, jól bekötött szövetségese van és kapcsolatai a khadori sereg sok egységében, a belső bizalmi köre nagyon szűk. Még a szülei és a kiterjedt Baranova vérvonal rokonsága is távol van tartva, kizárva a személyes ambícióiból, a nővére, Tasyia, öngyilkossága óta. Szűk körben az apja megosztotta az aggodalmát, hogy Ekaterina is olyan "gyenge akaratú" lehet mint Tasya, megjegyezve, hogy a család nem "bírhatna el" még egy öngyilkosságot. Ebből kiindulva, a családfő titokban megkereste Ayn Vanar császárnőt, hogy biztosítson egy nagyköveti helyet a lánynak, a csatamágusi szolgálat helyett. A leveleit vagy nem vették figyelembe, vagy, ami valószínűbb, eltérítették. Ha a császárnő egyáltalán tud róla, hogy az egyik csatamágusa esetleg csak fél kedvvel szolgál a seregében, az udvar sosem jelezte azt senkinek.

Ekaterina nem egyszer bírálta a családját a "bátorításuk" végett, amiatt végül csatamágus lett belőle, de Volkova egyáltalán nem fogalmazott ilyen szelíden. Volkova elmondásában, a Baranova család vérvonala "szándékosan tisztázatlan", valamint "gyanakvásra lehetőséget adó módon hiányos". Ez úgy tűnt, hogy a két nő szakmai és személyes kapcsolatára is rányomta a bélyegét. Továbbá, miközben más Szürkemágusokat vadásztak le, mindkét nő visszahúzódó lett, és mindkettőt figyelmeztették négyszemközt, amiért elhanyagolták a kötelességeiket. Mindketten gyorsan válaszoltak, és mindenkit megnyugtattak a teljesítményükkel kapcsolatban, legalábbis eléggé, hogy a Főparancsnokság figyelme elterelődött róluk. Úgy tűnik Volkovát nem zavarják ezek a kritikák, de ugyanezt nem lehet elmondani Ekaterina Baranova kapitányról. 

Minden tehetsége, képességei és elkötelezettség ellenére amit az Anyaország iránt mutat a felszínen, valami személyes, nehéz ügy nyomasztja Ekaterinát, ami miatt az elhivatottsága nem teljes. A nővére öngyilkossága, a nem kívánt életpálya miatti személyes áldozata, és a veszélyes kapcsolat amit régebben fenntartott a Szürkemágus árulókkal mind az egyesek által benne észlelt árnyékok okai lehetnek. A Zariyah Volkovával való ritka találkozásai is kétségkívül hozzájárulnak ehhez az állapothoz. Ám biztosan több van a titkos világban amiben Ekaterina Baranova él, a katonai tökéletesség és a páratlan varázstehetségen túl. Valami sötét a múltjából úgy tűnik a jelene felé araszol, és a jövője -- és mások jövője is -- talán veszélyben van.