Mélyebbre érve a cephalyx kaptárban, a falakon megjelentek apró világító csomópontok, amik erős sárga fényt árasztottak. Az árnyékaikat torz formában vetették a görbe falakra, és Nekane úgy érezte magát, mint egy rákszerű fertőzés, valami hatalmas biomechanikus szörny gyomrában.
Bár nyíltak oldaljáratok a fő folyosóról pár alkalommal, Nekane nem tért le az útjáról. Tudta, hogy merre megy. Érezte. Tőmélye romjainak baljós vonzereje cirógatta a lelkét.
Nekane a kicsiny gépszolga csapata elején sétált, a páncélja csak vékony füstcsíkot eregetett. Letekert kazánnal, a nekromechanika szervók amik csökkentették az acél és csont súlyát le voltak kapcsolva. Nekane lábai sajogtak, a háta nyögött, és a vállai sikítottak a páncélja gyötrő súlya alatt.
Mellette Hades lassú, vonuló ütemben lépegetett, az ő kazánja is majdnem teljesen el volt oltva. Annyi erő jutott, hogy menetelni tudott, de másra nem, a jelenléte a nő elméjében pedig távoli volt és lomha.
Még Chatterbane is tompított lelkesedéssel bandukolt. "Bizonyosan elég mélyen járunk már a földrészen, hogy ne vegyenek bennünket észre," panaszkodott. "Felszíthatjuk a tűtereinket csak egy kicsit jobban? Úgy érzem magam, mintha sárban dagonyáznék."
A teste minden porcikájában futkosó fájdalom ellenére Nekane vigyorgott a holdfényben. "Nem te volták az talán, aki azt mondta, hogy a törékeny élő testem nem bírja el a páncélom teljes súlyát? Azt hittem, hogy a felsőbbrendű élőholt testfelépítésed eltűri az efféle pici gondokat, mint az extra súly."
Valami grimasz szerű futott át a nekrotek csontvázszerű arcán. "Bevallom, butaságot mondtam. Ez most valóban közös nyomorúság."
"A kazánok úgy maradnak ahogy vannak. Füst nélkül. Cryxfény nélkül." mondta Nekane. "Addig elrejtjük a jelenlétünket amíg el nem érjük Tőrmélyét."
Chatterbane drámaian sóhajtott. "Azt hiszem, ez bölcs döntés, még ha fájdalmas is."
Még mindig a Banwick folyót követték, ahogy az a Sárkánygyíkfal felől kanyargott. A folyó völgye több búvóhelyet nyújtott mint a part, de a cygnari őrjáratok könnyen eljuthatnak idáig is Nyugatvégből. A Tőmélyéről szóló jelentések azt állították hogy egy elhagyott Rhúl bánya mélyén van, és sok pletyka és legenda szólt róla, hogy milyen borzalmak történtek ott. Lehet elég vér folyt ott ki, hogy fel lehessen húzni egy Nekropoliszt és hogy a Pusztítás Kútja le tud majd rántani egy istent Urcaenről. Lehet hogy mégsem. Nemsokára meg fogja tudni.
Előttük, Chemosh és a Fúriák bukkantak elő a sötétségből. Ők voltak az egyetlen tagjai Nekane felderítő brigádjának akik a mozgásukhoz nem támaszkodtak nekrotit kemencékre. A skarlockot és a három árnyat felderítésre használta.
"Mi van előttünk?" kérdezte Nekane.
"A bánya," mondta Anathan, a nő suttogó hangja elnyújtotta az utóbbi szót hosszú, gyászos üvöltéssé.
"Sok lélek," mondta Dogreth éhesen.
"És sok félelem," tette hozzá Valek utolsóként.
"A bányát még mindig használják?" mondta Nekane.
Végül Chemosh adta meg az igazi választ. "Igen, de nincs jól védve." A skarlock lehajolt és egy csont újjal a porban rajzolt. "A bejárat a hely oldalában van. Itt."
Kirajzolta még egy alacsony hegyecske körvonalát. "Talán két tucatnyi rhúlbéli bányász pakol ércet és felszerelést kocsikra." Egy sor X-et karcolt be kis távolságra a hegytől. "Nem túl veszélyesek, de egy harci gólem és hat katona őrködik."
Berajzolt még pár figurát a hevenyészett vázlatra.
Nekane bólintott és Valekhez fordult. "Azt mondtad félelem. Mitől félnek a rhúlbéliek?"
"A bányát elárasztja a sötétség," mondta az árny, talányosan mindig mindig. A test nélküli élőholtak, mint a Fúriák egy ilyen köztes állapotban léteztek, gyengén kapcsolódva a fizikai világhoz és sokszor csak gyengék érzékelték a környezetüket. Kicsikarni belőlük egy részletes leírást olyan volt, mint egy vakot megkérdezni, hogy mit látott a tükörben.
"Tőrmélye?" tűnődött Nekane hangosan.
"Ismeretlen," mondta Chemosh. "De a törpök valami elől futnak."
"Nem tudjuk megvárni, amíg elhúznak?" mondta Chatterbane. "Rémesen kevés pazarolni való erőforrásunk van."
Nekane megfontolta. Lehet biztonságosabb, de tovább várni érzése szerint kockázatosabb volt mint csatát vállalni. Legjobb tudásuk szerint álcázták nyomaikat Kilenc Sziklánál, de egy éles szem meg tudja találni a jelenlétük bizonyítékát és lehet követi őket. Meghozta a döntését. "Támadunk."
"Biztos vagy benne...?" kezdett bele Chatterbane, aztán bölcsen elhalhatott, amikor Nekane szúrósan nézett rá.
"Chemosh és a gépszolgák hátul maradnak," mondta Nekane. "Elviszem Hadeszt, Chatterbanet, és a Fúriákat és megtámadjuk a rhúlbélieket. Ez elég erő kéne legyen, hogy legyűrjük őket. Chemosh, vezesd a gépszolgákat a helyszínre fél óra múlva."
Chemosh bólintott. "Ahogy óhajtod."
"Chatterbane, szítsd fel a kazánokat teljes erőre." mondta Nekane.
A nekrotek felvidult. "Ah egy kis reménysugár az égő nekrotit sötétség közepette."
A bányával szemben lévő domb takarásában, Nekane látta hogy a rhúlbéliek úgy helyezkedtek el, ahogy számította. A bejárat egy alacsony domb oldalában volt, széles és elég magas ahhoz, hogy beférjenek a bányász gólemek amiket a törpök kedveltek. Két tucat rhúlbéli mozgott gyorsan a bányából a két ló vontatta kocsi felé, egy csomó felszerelést, hordót és dobozolt élelmet cipelve. A legtöbb rhúlbéli fegyvertelennek tűnt, de egy fél tucat törp állt pajzzsal és puskával egy nehéz gólem mellett amit szintén pajzzsal és ágyúval szereltek.
Nekane megfordult és lecsúszott a füves domboldalon oda ahol Hades, Chatterbane és Fúriák várakoztak.
"Pont úgy van ahogy Chemosh leírta," mondta Nekane. "Hades, Chatterbane, tiétek a gép és a katonák." A fúriák felé bólintott. "A maradék a tiétek."
***
Nekane nem fáradt rejtett támadással. Egyszerűen rohamra hajtotta Hadeszt a lejtőn lefelé, futott a pokolgólem után, Chatterbane pedig utánuk. A Fúriák szétváltak és megelőzték őket, suttogó, éhes nevetéssel, miközben gonosz szélként suhantak az élő zsákmányuk felé.
A rhúlbéliek akik a legközelebb voltak a domb széléhez, arcok szinte félelem maszkká dermedve, épp csak meg tudtak fordulni, amikor Hades közéjük ért, széttépve őket halálos mancsával, csupán megcsonkított hullákat hagyva maga után. A rhúlbéliek lelkei kiszakadtak a testükből, és zöld fonalakként kúsztak Hades szarvas fejébe, mintha a pokoljack belélegezte volna őket.
Hades öröme ennek a mészárlásnak és rombolásnak visszaömlött Nekane felé, és most, felerősödve a lopott lélek energiától, arra ösztökélte a pokoljacket, hogy lőjjön az ágyújával. Hades célzott a jobb kezére szerelt fegyverrel és egy csoportot szemelt ki magának a bánya bejáratánál. Azok tüzelő sorfalba verődtek, de ez harmatgyenge védelem volt csak. A lélekágyú elsült, Nekane akarata által vezetve, és a nekrotikus energianyaláb a rhúlbéliek pajzsfala közepébe csapódott. A közvetlenül eltalált törp elpárolgott, üvöltő alakja még egy másodpercig látható volt, mielőtt teljesen elporladt. A hozzá legközelebb eső két társa nem semmisült meg, de a földre zuhantak, bőrük lefolyt a csontjaikról minden irányba. Halálhörgésük felelőtlen örömmel töltötte el Nekanet, ám még mindig volt egy harci gólem amivel meg kellett küzdeni.
A rhúlbéli gólem, egy batár ám hatékony gépezet amit Lavinásnak hívtak, most Hadeszt célozta ágyújával. Chatterbane, nagyobb csatatéri bátorságról tanulságot téve mint amit Nekane tulajdonított neki, Hades mögé csattogott és a végtagjai villámgyorsan táncoltak a pokoljack testén, átállítva a beállításait.
Nekane érezte, hogy Chatterbane hangolásait a Hadesszel való kapcsolatán keresztül, egy fajta csendes ösztökélést, amit nem értett meg, amíg a Lavinás tüzelni nem kezdett.
A rhúlbéli gólem ágyúja fülsiketítő robajjal sült el, és a süvöltő lövedék Hadeszbe csapódott és felrobbant, páncéldarabokat és kavicsokat szórva minden irányba. Nekane védőmezeje felvillant amikor a repeszek elérték, de egy sem hatolt át. Most nyert értelmet Chatterbane kendácsolása. Dühös válaszul a sebzésre, Hades előre rontott, és Nekanenek csak az ellenséges gólem felé kellett irányítania.
Hades elmosódott cryxfény üstökösként tette meg az ötven yardos távot közte és a Lavinás között, mancsát halálos csapásra emelte a magasba. A rhúlbéli gólem újra felemelte az ágyúját, a pokoljack pedig szellemszerű és légiessé vált. A Lavinás tüzelt, és a lövedék pontos volt, de ártalmatlanul suhant keresztül Hadeszen, és az egyik lóvontatta kocsiba csapódott, levegőbe röpítve törpöt és felszerelést egyaránt.
Hades odaért az ellenségéhez és visszanyerte testét. Halálos mancsa lecsapott, és Nekane további varázserővel növelte az erejét. A hegyekről visszaverődött a szakadó acél hangja, ahogy Hades széthasította a Lavinás vázát. A gólem pajzsos keze lekonyult, Hades pedig az agyaraival folytatta, felöklelve a Lavinást és jobbra-balra megrázta, szörnyű sebet ejtve a rhúlbéli jack testén.
Most hogy a rhúlbéli gólem ártalmatlan volt, Nekane hagyta hogy az elméje újra a közvetlen környezetére figyeljen, és látta, hogy három törp katona maradt még. Nem futottak el, amit egyszerre tartott megdöbbentően bátornak és szörnyen balgának. Feléjük futott, elsütve a rúnavetőjét. Az első lövése homlokon találta az egyik rhúlbéli katonát, leszakítva a koponyája felső felét, felrobbantva agyat és csontot.
Aztán már a másik kettő között termett, a pokoltüskéje átdöfött a pajzsaik felső peremén, felnyársalva húst és páncélt. Másodpercek múltán három hulla fölött állt, páncélját elborította a vérük, a szíve pedig révült őrülettel telt meg.
Most hogy a csatának majdnem vége volt, megengedte magának a pillanatnyi élvezetet és végignézte, ahogy a Fúriák lemészárolják a megmaradt rhúlbélieket. Az árnyak utolérték a menekülő törpöket és kiszippantották az életerejüket, átszúrva őket légies karmaikkal. Minden ölés után, a páncéljukból derengő baljós fény egyre fényesebben, teltebben világított.
Nekane most újra Hadeszre figyelt. A pokoljack teljesen széttépte a Lavinást és most a roncsokat csapkodta és öklelte állatias dühhel. Nekane magához parancsolta a pokoljacket, és az odajött, bár vonakodva.
Chatterbane csatlakozott Nekanehez a bánya bejáratánál és megvizsgálta a sérüléseket amiket Hades szenvedett el.
"Mindig tiszteltem a rhúlnépséget," mondta elkalandozva, a Hades oldalán lévő egyik sérülést piszkálva. "A technológiájuk egyszerű, talán még primitív is cryxi szabványok szerint, de csak egy bolond vitathatja el a hatékonyságát."
"Őrülök, hogy az ellenségeink lenyűgöznek téged," mondta Nekane. "Meg tudod javítani Hadeszt?"
"Dicsérni kell, ahol dicséret jár," mondta a nekrotek és megvonta a vállát. "Igen, itt van elég alapanyag a javítást végrehajtására."
"Jó. Akkor állj neki."
Pillanatokkal később, Chemosh és a gépszolgák megjelentek a domb gerincén és ereszkedni kezdtek Nekane felé. A skarlock rápillantott a hullákkal telített csatatérre. "Mi legyen a testekkel?"
"Vonszoljátok le őket a bányába, annak a gólemnek a maradványaival együtt." mondta Nekane.
Chatterbane sóhajtott, miközben a gépszolgák elkezdték levonszolni a törp holttesteket. "Ennyi jó húst elpazarolni. Bárcsak lenne velünk egy nekrosebész, és felhasználhatnánk ezt a sok alapanyagot."
Nekane nem tudott egyet nem érteni, de a nekrosebészek nem voltak az ilyen fajta küldetésekhez illők, így nélkülük kellett útra induljon. Mégis, könnyen győzött itt, és előtte megnyílt az út a következő úti céljához. Besétált a bányába, mosolyogva, ahogy a páncélja cryxfénye szétterítette az árnyékát, hatalmasan és lehengerlőn, a falakra.
A nekromechanika zöldes fénye vezette Nekanet a rhúliak bányáján keresztül. Most újra hálás volt azért, hogy a törpök kénytelenek voltak gőzrobotokat használni az ércek kitermeléséhez. Az alagút amit követett széles volt és magas, lehetővé téve Hadesznek hogy lassítás nélkül végig kövesse.
A törpök gyors menekülésének újabb bizonyítékaira bukkantak. Értékes szerszámok voltak szétdobálva, fegyverek és páncélok még mindig a tartókon, és egy lekapcsolt munkagólem páros is.
Végül találkoztak egyértelmű bizonyítékokkal is, ami menekülésre késztette a rhúlbélieket. A tárna amit követtek, csatahelyszínben végződött. Egy pár rhúlbéli csatagólem, mindkettő olyan mint amivel a bejáratnál megküzdöttek, hevert összetörve egy olyan helyen ahol egy oldalág csatlakozott a fő alagúthoz.
"Széledjetek szét. Keressetek holttesteket," parancsolta Nekane. Hadeszt arra utasította, hogy maradjon helyben és arra felé figyeljen, ahonnan jöttek. Ha bármilyen ellenség közelít feléjük hátulról, azt látja majd a gólem szemein keresztül, miközben előre a saját látását használja.
Vér volt a földön, lassan alvadó tócsákban, hidraulikus folyadék patakok a legyőzött gólemekből, és sűrű kék-zöld folyadék ami se nem vér volt, se bármilyen más mechanikus kenőanyag amit Nekane ismert. Ennek a kencének egy hatalmas foltja azt sugallta, hogy valami nagyot vonszoltak el innen, be az oldalágba.
"Lidérckötő," mondta Chatterbane, rámutatva az egyik roncsra az egyik pengés végtagjával.
Nekane csatlakozott a nekrotekhez. Együtt megvizsgáltak egy hullát amire ráborult tíz tonnányi rhúlbéli warjack. Emberszerű volt, talán egykor élő ember, de egyértelműen és jelentősen módosítva lett. Vastag bronzsisak zárta körbe a teljes fejét, és úgy volt rögzítve a testére, hogy az állandóságot mutatott, mintha inkább a lény testrésze lenne, mint viselt páncél. A bőre szürkés volt, bár nem az élőholtak fakó szürkéje, a teste pedig hatalmas izomzattal rendelkezett, sokkal izmosabb volt mint amit a természetes emberek életük során fel tudtak magukra szedni. Mindkét karja súlyos bronz gömbben végződött -- az egyikre egy karom szerű készüléket, a másikra forgó körfűrészt szereltek. A lény Nekanet a saját gépszolgáira emlékeztette, és bár ennek a lénynek a készítői hasonló célhoz érkeztek, a választott útjuk nagyban különbözött. "Egy cephalyx drón, " mondta Chatterbane. "Nem csoda, hogy a törpök menekültek."
Nekane tudta, hogy a cephalyxek egy föld alatt élő emberszerű faj voltak, akik fejlett biomérnökösködést űztek, amivel magukat és szolgáikat javították fel. Sok módon a tudományuk és módosításaik hasonlítottak a cryxiekre, bár a cephalyxek elkerülték az élőholtakat és az élők erős változtatásaira fókuszáltak.
"Egykor a szövetségeseink volt, így volt?" mondta Nekane. A cephalyxek segítették a legutolsó nagy Nekrofaktórium megépültét a kontinensen, de még azelőtt volt, hogy ő csatlakozott volna a Rémálom Birodalomhoz, és alig volt velük személyes tapasztalata.
"A szövetséges erős kifejezés rá," mondta Chatterbane. "Alkalmi és önérdekelt társak, ez jobban fedi le, azt hiszem."
Nekane odébb lépett a halott dróntól és belesett a csatlakozó oldalalagútba. Azon túl nem volt tárna. Ez az alagút nem rendelkezett az alapos, derékszögű pontossággal amit a törpök kedveltek. A falak simák voltak és kanyargósak, szinte organikus érzetet keltettek. Vércsíkok és további kék-zöld folyadékfoltok vezettek be a sötétségbe.
"Elvitték magukkal a testeket," mondta a nő.
"Természetesen," mondta Chatterbane és fölényesen horkantott. "Szükségük van nyersanyagra a kis projektjeikhez."
Nekane felmérte a lehetőségeit. Tudta, hogy Tőrmélye romjai még mélyebben kezdődnek a föld alatt, de arra nem számított hogy a romok egybeesnek egy Cephalyx kaptárral. "A cephalyxek vajon ellenségesek?"
Chatterbane kicsit gondolkodott, majd így szólt. "Szükségük van élő alapanyagokra a ... az iparuk számára, és mi ilyen zsákmányt nem szolgáltatunk. Viszont, lehet behatolóknak néznek minket, különösen, ha a romok amiket keresünk, valamiért fontosak nekik."
Nekane nem kereste a harcot, különösen egy olyan ellenfél ellen, kinek nem ismerte a képességeit, de ha csata vár rájuk, nem fog kitérni előle.
"Az utunk erre vezet." Az oldalfolyosóra mutatott. "Lehet tudunk tudunk tárgyalni a cephalyxel. Ha nem, akkor megsemmisítjük őket."
Az Árnyék Útjának nokturnáját Hashkának hívták és jól végezte a dolgát. A hat emberből álló, férfiak és nők csoportját Sabbreth felé vezette, azok pedig láncok és béklyók nélkül, engedelmesen követték. A szemeik üvegesek voltak, és halottként botorkáltak a földön -- és az igazat megvallva, azok is voltak.
"Matróna," mondta Hashka, meghajolva és bemutatva a művét Sabbrethnek. "Megtettem, ahogy utasítottál. Ezek a porhüvelyek készen állnak."
Sabbreth visszapillantott a tátongó nyílásba ami a föld mélyébe vezetett. A Feketegyökér Erdő közepén terült el, mint egy földkérgen ejtett seb. Nem számított harcra -- Horruskhot Rastokban hagyta az erőik nagy részével -- de ha a tárgyalások elbuknának, hozott magával elég fosztogatót és harci gólemet, hogy erővel elvegye azt amire vágyott.
"Hordozzák az üzenetemet?" mondta Sabbreth, odalépve Hashka nokturna egyik módosított rabszolgájához.
"Csupán meg kell érintsd a bőrüket, aztán meglátod, Matróna," mondta Hashka.
Sabbreth ajkai undorodva lebiggyedtek a gondolatra, hogy hozzáérjen egy efféle alantas lényhez, de aztán levette a kesztyűjét és a puszta tenyerét rátette a legközelebbi rab karjára. Az elméjét azonnal megtöltötték erőltetett, kényszerített szavak.
Nálad...van...amit akarok. Hozd el, és jutalmad lesz. Tartsd meg...és pusztulj.
A rituálé amit Hashka nokturna végzett, teljesen kitörölte ezeknek a raboknak az elméjét. Csupán az alapvető mozgás funkcióik és ez az egyetlen üzenet maradt meg, ami újra és újra visszhangzott az agyuk üres börtönében. Minden lény, amely rendelkezett telepatikus képességekkel, valóságos szirénaként hallja majd ezt az üzenetet.
"Jó munka," mondta Sabbreth. "Küldjétek le őket."
#
Kevés dolgot szeretett volna Sabbreth ezen a világon megtenni, mint letépni Horruskh arcáról az örökké díszelgő vigyorát. A hatalmas hadúr irdatlan jókedvvel tett-vett, és irdatlan étvágya volt a vérre és pusztításra, de még vész idején, még akkor is amikor kicselezték és meghazudtolták, talált okot a mosolygásra. Száz oka volt rá, hogy gyűlölje Horruskhot, száz oka, hogy holtan akarja látni, de amilyen kicsinyesnek is tűnt, semmi sem volt fontosabb, mint letörni azt a gúnyos vigyort.
"Elment az eszed, Sabbreth," mondta Horruskh, nevetve csóválva a fejét. "Nyilvánvalóan nem értettem meg, hogy mit akarnak a Fellgoethek."
"Óvatosan, hadúr. A Sötét Matrónát azzal gyanúsítod, hogy félreértelmezi a hatalmasok mondandóját," mondta Vhanek, Sabbreth mellett ülve. A therion hangja betöltötte Rastok várának lovagtermét erővel és tekintéllyel. "Tanúja voltál a tizedelésnek, részt vettél benne. Tudod, hogy helyesen lett elvégezve."
Horruskh hervasztóan szúrós nézéssel pásztázta Vhaneket. Valahogy egyszerre sugárzott magából gyilkos fenyegetést és vidámságot. "Azzal vádolom Sabbrethet, a Végtelen Pusztítást, hogy inkább abban hisz, amit szerezne, ahelyett, hogy a hatalmasok igazi szándékait tolmácsolná."
"Úgy hallottam, te végeztél egy sárkánnyal," mondta Sabbreth, nyugodtan, figyelmen kívül hagyva Horruskh kitörésének nagyját...egyelőre. "Az első megszállás alatt. Miért vagy hát most ennyire eltelve félelemmel?"
"Félelemmel?" mondta Horruskh. "Élj elég életöltőt Sabbreth, aztán majd egyszer talán te is megtanulod a különbséget a bátorság és botorság között."
"Szóval, a Fellgoeth utasításai botorságok?"
Horruskh szája tátva maradt, és egy pillanatra nem szólt semmit, aztán a mosolya szélesedett, csupa fog volt az egész. "Nem, csupán az eszközük értelmezi ilyen módon félre őket."
"Tisztán láttam, hogy mit kell tegyek, és hogyan kell megtennem,"
Sabbreth a rögtönzött trónusa karfáját markolászta, arra vágyva, bárcsak Horruskh torka köré fonódnának az ujjai. "Tévedtem valaha?"
"Volt valaha igazad?" vágott vissza Horruskh és mielőtt a nő válaszolhatott volna, így folytatta. "Igazad van. Valóban megöltem egy sárkányt, Sabbreth. Ezer katonával mentem neki a bestiának, és aztán még ezret rááldoztam. Három napig csatáztunk vele, és mikor végre levágtam a fejét és kimetszettem a mellkasából a lélekkövét, nem nyertem semmit. Az egész egy kudarc volt."
"Ám te, te egy még nagyobb vadra fened a fogad," lépett Horruskh a trón felé lassan. "A bestia amit a Fellgoethek neked mutattak, rendelkezik névvel. Blighterghast a neve és tízszer akkora szörnyeteg, mint amit én levágtam."
"Nem számít; Velem lesz Horva Korbácsa," mondta Sabbreth. "Elhozza nekem a győzelmet. A Fellgoethek megmutatták nekem."
Horruskh hátracsapta a fejét és nevetett. "Még ha meg is tudod szerezni a Korbács mindkét részét, tudod hogyan kell használni? Érted, hogyan működik?"
Sabbreth értelmezése Horva Korbácsáról legnagyobbrészt Dagholoth jóslatain alapult, ám az ősi Orgoth jóslatait rejtélyesnek jellemezni erősen alábecsülte a valóságot. Tudta hogyan kapcsolja be a szerkezetet és volt valami fogalma a hatalmáról, de hazudott volna, ha azt állítja, hogy nem maradtak egyes részletek homályban, például, hogy mennyire hatékony Blighterghast ellen és hogy itt vakon megbízott a Fellgoethekben. Ezt természetesen nem fogja Horruskh orrára kötni, az pedig kihasználta a pillanatnyi tétovázását, mint egy ragadozó aki végre a földre tudta rántani a prédáját.
"Így is gondoltam," mondta a férfi, a hangjából előtörő maró öröm fogcsikorgatásra késztette Sabbrethet, az egyik el is repedt. "Világosítsalak föl?"
Sabbreth szólásra nyitotta a száját, hogy elmondja neki, mennyire tartja őt és a "felvilágosítását", de Vhanek keze a karján megállította. Ránézett a therionra, aki alig észrevehetően megrázta a fejét. Ez a rezdülés azt mondta, hagyd. Horruskh gőgje, a kényszere, hogy semmibe vegye Sabbrethet, most értékes információkhoz fogja őket juttatni.
Végül nem válaszolt. A száját mélyen le biggyesztette, eljátszva a dühöt, amikor vidámságot érzett.
"A Korbácsot hadseregek legyőzésére tervezték," mondta Horruskh, "ám nem mészárolja le, vagy égeti el őket mennyei tűzzel. Nem, sokkal rosszabb annál -- az ellenségnek és a bolondnak, aki a Korbácsot használja. Elveszi az elméjüket, teljesen, egy hadsereg tíz és százezer tagjáét, seregnyi sikoltó hang beszorítva egyetlen koponyába. A tiédbe." Horruskh újra felnevetett. "Halálosabb mint bármilyen sárkány, és a te elmédet is elemészti majd, mint ahogy Lorgothét is. Miért hagytam hátra, szerinted?"
Most Sabbrethen volt a sor, hogy mosolyogjon. "Ki kell mondanom, Horruskh?"
A hadúr sötét szemei felcsillantak a gyengék megvilágított teremben, és az újai rákulcsolódtak a kardja markolatára. "Mondd ki."
A fosztogató parancsnokok, harci boszorkányok és rangidős vulcarok a teremben hátraléptek a hirtelen gyilkos feszültségtől, ami a két vezér között gyűlt. Hadvezérek közti közvetlen összecsapás ritka volt -- mindketten túl sokat veszíthettek -- de a fogazott gyűlölet Sabbreth és Horruskh között mindkettőt hónapok óta emésztette már.
Sabbreth felállt, rákapcsolva az elméjét a Sakáljaira, amik a teremajtó külső részén álltak. A gólemek vicsorogtak és kapartak, és a nő egy része ki akarta vonni a kardjait, beparancsolni a gépeit és féktelen harcba vetni magát Horruskhhal.
Lehet meg is tette volna, de újra, a jóslat megmentette.
A lovagterem ajtaja kinyílt, és besétált rajta Hashka nokturna, keskeny arcán végtelen büszkeséggel.
"Matróna, az üzenetedre válasz érkezett."
#
Az egyik rabszolga akit Sabbreth leküldött a feketeerdei verembe visszatért. Hashka nokturna szétzúzta a férfi elméjét és lelkét, de a cephalyxek a testén végeztek szörnyű módosításokat. A száját kiszélesítették, a bőrt hajmeresztő módon szétfeszítették egy bronz rácson amit a fogak helyére ültettek be a felső és alsó állkapocsba. A szemeit acél búrák fedték, mindegyiken egy apró furat pont a közepén, és egy tekeredő vezeték indult mindkét búrából, majd a másik vége eltűnt a bőr és csont között. A testének más részeit is eltávolították -- mindkét kezét, az orrát és füleit, a melléről és faráról pedig vérmentesen lenyestek íny és izomcsíkokat. Sabbrethet ez a vulcar kohómesterekre emlékeztette, mikor azok az egyik warjackből bányásztak alkatrészeket a másik megjavításához.
Ledöbbentette a módosítások pontossága. Nem véletlenszerűen voltak elvégezve. Biztosan fájdalmat okoztak, de ez nem kínzás volt a kínzás érdekében. Ezeknek mind volt egy céljuk. Egy szakember keze nyomait láthatták, nem egy hentesét.
A visszatért rabszolga csöndben ácsorgott az elhagyatott állatkarámok mellett, a vár főtornya tövében. Itt tartották jelenleg a kevéske megmaradt rabjukat. Egy tucatnyi fosztogató őrizte a nyomorultat, de nem úgy tűnt, mintha bárkire veszélyt jelentene.
"Mit tettek vele?" kérdezte Horruskh, közeledve a rabhoz. Egyik húsos ujjával megböködte a férfi mellkasát, mintha egy gyermek vizsgálna egy bogarat.
"Úgy hiszem, hogy továbbító gócot alkottak belőle, hadúr," mondta Hashka nokturna.
"TE VAGY SABBRETH?" szólt meg a rab, csikorgó, fémes hangja megtöltötte a karámot. Az ajkai helyére szerelt fémrácsból harsant föl, de nem a férfi hangszálai képezték ezt a hangot.
Horruskh szisszenve hátralépett a hirtelen hangtól, majd felnevetett. Sabbrethre mutogatott, "Ezt keresed, itt."
Sabbreth előre lépett. "Sabbreth vagyok, és nálad van valami ami az enyém."
"AZ EREKLYE A BOLY TULAJDONÁT KÉPEZI."
"Az enyém," mondta Sabbreth. "Add át, és köthetünk egy kölcsönösen előnyös megegyezést. Tartsd meg magadnak, és ki foglak füstölni a talajból, még ha egy évszázadomba telik is."
Egy ideig csönd volt, elég ahhoz, hogy Sabbreth elgondolkozzon rajta, hogy a közvetlen fenyegetőzés célravezető volt-e. Vhanek elhitette vele, hogy ezek a cephalyxek, különösen a vezéreik, logikusan, értelmesen működő lények voltak, hasonlóan ahogy az orgothok a Fellgoethek parancsait követték. Bizonyosan felmérték már Sabbreth erőinek nagyságát. Vajon logikusan fognak dönteni?
"MIT KÍNÁLSZ?"
"Húst," mondta Sabbreth. "Egy soha ki nem fogyó hús ellátmányt. Tíz százalékos jutalékot fogunk adni, az összes rabul ejtett emberből."
Egy kézművesnek mindennél előbb alapanyagokra volt szüksége.
Újra csönd. Majd, "HUSZON-ÖT."
Sabbreth a fejét rázta. "Saját kötelezettségeinket is fedeznünk kell. Tizenöt."
"ELFOGADHATÓ. AZ EREKLYÉT A NÉGYES SZÁMÚ BOLY-BEJÁRATHOZ HOZZUK HAJNALBAN." Ezzel a végszóval, a rabszolga teste elernyedt és összecsuklott. Egy halk szuszogó hang hagyta el a megkínzott fémnyílást a férfi arcán, aztán, végre, meghallhatott.
#
A lény ami Sabbrethre és Horruskra a verem szájánál várt puffadt pókra emlékeztetett, amit bőrből, acélból és üvegből formáltak. A föld fölött lebegett, a belső szervei lilás színben derengtek, természetellenes ritmusban. Mellette állt három hatalmas, izmos lény, mindegyik Tyrant nagyságú, de nem gépek voltak. Nem teljesen. A testük szerves volt, emberi formájú, bár sokkal nagyobb mint akár a legtestesebb ulkor. A lények minden végtagja pengékben végződött, vagy nehéz láncos buzogányokban, vagy furcsa szerkezetekben, amikről Sabbreth még csak el sem tudta képzeni mire valók.
Ezen óriásokon túl, a cephalyxek még magukkal hoztak több száz módosított embert, hasonlóakat, mint a hulla amit Khardov kazamatáiban látott. Tízes sorokban álltak, és furcsa fekete öltözetű alakok lebegtek közöttük, vállaikon pengékkel és tűkkel tűzdelt acél végtagokkal.
"Háborút szítottál," mondta Horruskh, bár nem volt boldogtalan.
A nő a fejét csóválta. "Csupán erőbemutató. Semmi több."
Magához szólított a sakáljait és a cephalyxek tömbje felé indult. A válla fölött még visszaszólt Horruskhnak, "Nem támadj, csak ha megparancsolom."
"Parancsolod?" válaszolta Horruskh, feltüzelve. A nő figyelmen kívül hagyta és átvágott a tisztáson a verem felé.
A hatalmas pókszerű lény eltávolodott a katonáitól és a nő felé tartott, a három hústorony kísérőjével a nyomában. Sabbreth úgy vélte, hogy a harci gólemjeihez hasonló szerepet töltenek be, még ha abszurditást súroló módon néznek is ki.
A tisztás közepén találkoztak, és a cephalyx vezető a lényei elé lebegett. Sabbreth hasonlóan tett, maga mögött hagyva a Sakáljait. Most, először, látta, hogy a cephalyx betartotta a rájuk eső részt. Az egyik ízelt, karomszerű végtagjában tartotta az obszidián sisakot, amit tátott szájú arc formájúra kovácsoltak. A viselője fejét teljesen befedi majd, elnyelve azt egyetlen végtelen sikolyban.
"Cyphon Cognifex vagyok. Nálam van amit keresel." a hangja a nő elméjében visszhangzott, a hallásán túl. Látta, hogy a pók egyik végtagja igazából ennek a cognifex lénynek az elsorvadt teste volt. Az egész pók test igazából egy fajta sisak volt. Sabbreth elmerengett rajta, hogy vajon miféle szörny rejtőzhet mögötte.
"Akkor add át nekem és a szerződésünk életbe lép," mondta hangosan Sabbreth, bár érezte, egyetlen kimondott szó nélkül is tudta kommunikálni ezzel a lénnyel.
"Mikor várhatjuk a fizetséget?" mondta a cognifex.
"Minden csata után, küldj egy követet aki begyűjti a részedet. Feltételezem, hogy ezen földrész legtöbb helyéhez van hozzáférésetek."
"A legtöbb helyhez," értett egyet a cognifex. "Ha át akarsz bennünket verni, a legtöbb hely minden helyé válik. Nincs olyan hely, ahol nem lehetünk."
Sabbrethnek feltűnt, hogy ők maguk fogják ezeket a cephalyxeket nyersanyaggal ellátni az erőik felépítéséhez, és hogy egy ilyen ellenfél legyőzése, még akkor is ha fölényben vannak, akik a föld kérgén bárhol előbukkanhatnak, kemény feladat lesz. Ám ez a probléma majd valamikor máskor kerül majd megoldásra. Egy olyan probléma amivel már egy sárkány athancjával és egy hatalmas új szövetségessel fog szembenézni. "Megkapod, amit megígértünk. Most pedig. A koronát."
Cyphon Cognifex kinyújtott az egyik végtagját és a koronát arról lóbálta Sabbreth elé. Sabbreth gyengéden levette, és az érdes kő érintése a bőrén eltöltötte egyaránt ujjongással és rettegéssel. "Az alku megköttetett."
A lény megfordult és ellebegett, vissza a kaptárába. A húsból szabott légiói követték őt le a sötétségbe.
Horruskh kérdőre vonta amikor Sabbreth visszatért a saját soraikba. "A Korbács nem segít neked Blighterghast ellen," mondta. "Mondtam már neked, hogy több mint tízezer katonára lenne szükség, hogy lemészárold azt a lényt."
Sabbreth megrázta a fejét. Ő és Vhanek már megbeszélték, hogy mit fognak tenni, ha megszerzik a koronát. A szükséges erőforrások minimálisak voltak. Az ár viszont lehet szörnyű lesz. "Nincs szükségem tízezer katonára, csupán egy teljes század fosztogatóra, a saját warjackjeimre, és az összes megmaradt rabszolgára."
Horruskh szeme összeszűkült. Lehet, hogy sejtette, miként akarja használni a Korbácsot. Lehet sejtette, hogy egy sárkány elméje egyenlő egy teljes seregével, és lehet rájött, hogy a nő mindképpen ugyanolyan halott lesz. Ha voltak is ilyen gondolatai, nem adott nekik hangot. Helyette, egy sokkal személyesebb kifutású problémát vetett fel.
"Ha neked adom az összes rabot, hogyan teszek áldozatot a Fellgoetheknek? Nem bírunk ki egy újabb tizedelést."
"Ne félj, Horruskh. Ott ahova tartunk, nem lesz hiány lehetséges áldozatokból."
