A vár neve Rastok volt, mielőtt Sabbreth és Horruskh kiirtották volt a körülötte az erdőt, lemészárolták a védőket, és átmeneti erősségé tették volna, innen indítva a további támadásaikat a földrész belseje felé. A folyóhoz való közelsége, amit Lothpoolnak hívtak, lehetővé tette nekik, hogy csapatokat és warjackeket szállítsanak partra villámgyorsan, vagy hogy erősítést szállítsanak a tengerparti bázisaikról. Most, nehéz teherrel érkeztek vissza Rastokhoz. Nem vesztetek Khardovnál, de nem is győztek, ami azt jelentette, hogy csak kevés foglyot ejtettek.
"Mennyi?" kérdezte Sabbreth. A nő egy trónszerű széken ült a vár lovagtermében. Ez volt a tágas terem egyetlen bútordarabja. Rajta kívül mindenki más állt, még Horruskh is, még a harci boszorkányok is, akik értesítették, hogy az áldozat a Fellgoetheknek időszerűvé vált. Lelkeket kellett szállítani sötét uraiknak, amiket általában foglyok ezreiből álltak, kiket a kifosztott városokban gyűjtöttek össze, miután felgyújtották őket.
"Nem elég," mondta Horruskh. "Pár száz."
Nem mosolygott. Nem tréfálkozott. A jókedv amit Khardovban mutatott elsorvadt és elhalt. Ha a Fellgoethek nem kapják meg a megfelelő áldozatot, akkor a folytonos hallhatatlanságuk, a puszta létezésük, kockára került. Sabbreth és Horruskh szinte mindenben mást vallott a hadjáratukkal kapcsolatban, de ebben egyetértettek. Az örök megsemmisülés réme összehozta még a legnagyobb riválisokat is.
"Tizedelést kell elrendelnünk," mondta Therion Vhanek, komor hangon. A boszorkányok közt állt, akik félkörben Sabbreth köré gyűltek a rögtönzött trónusán; a legtöbbjük therion vagy sztigiai volt, a Kaszás vagy Árnyak útjából. A Kaszás Út rangidős főmatrónájaként, Sabbreth mindegyiktől magasabb rangú volt, de a kötelességei nem hagytak neki időt, hogy közvetlenül szót váltson az uraikkal, a szűkebb feladatokat ellátó boszorkányokhoz képest.
Sabbreth bólintott. "Mennyit követelnek a Fellgoethek?"
"Ötszáz-tizenkettőt," mondta Therion Vhanek.
Horruskh mélyen beszívta a levegőt és lassan kiengedte, ami nála olyan közel állt a pánikhoz, mint amennyit egy hadvezér megengedhetett magának. "Ennek a fele kijön a foglyokból amiket Khardovban és máshol gyűjtöttünk."
"Akkor a maradékot a fosztogatókból kell összeszedjük." Sabbreth felállt és újjal mutatott az összegyűlt boszorkányokra. "Csak az erőseket és egészségeseket. Nem engedhetjük meg magunknak a hitvány áldozatot."
"Elfogtam az egyik csatavarázslójukat, a csatamágusukat. Tanonc még csupán, de értékes." mondta Horruskh. "Gondoltam róla, hogy kivallatom, vagy átadom a Vulcaroknak, de..."
A végítélet egyesít, gondolta magának Sabbreth. "Igen, ez meg fogja édesíteni a felajánlást."
Az összegyűlt boszorkányokhoz fordult. "Ássátok meg a vermet. Személyesen fogom megtenni az áldozatot."
#
Az áldozat másnap hajnalban kezdődött.
A vérvermet a vár előtti mezőn ásták ki. Körben kormos füstöt okádó fáklyákat tűztek le, és egy tucatnyi boszorkány hajlongott a szélén, hangjuk rekedt kántálásban egyesült. Sabbreth törökülésben ült a verem közepén és fölfelé nézett a füstön keresztül, engedve, hogy a boszorkányok éneke átcsapjon rajta. Alsóneműre vetkőzött -- ne legyen gát a bőre és az áldozat közt - és egy hosszú, hullámos pengéjű kést tartott a jobb kezében.
"Felkészültél, Matróna?" kérdezte Vhanek a verem széléről.
Sikolyok és ijedt kiáltások csatlakoztak a boszorkányok kántálásába, és Sabbreth bólintott. "A gyengék vére által leszünk erősek."
"A méltatlanok lelkei által tartjuk féken a sötétséget," mondta Vhanek, majd megfordult és felkiáltott. "Hozzátok az elsőt."
Nokturnák párosa, egyikük a Kaszás Útjából, a másik az Árnyék Útjából, jelent meg a verem szélén. Közrefogtak egy fiatalembert, akit derékig levetkőztettek, a mellkasa vékony és falfehér volt az éhezéstől és hosszú bebörtönzéstől. Szemei a rettenet ikerholdjai voltak a vékony arcán, és a szája tátva maradt, szélén habos nyál csordult. Ép ésszel felfoghatatlan módon rettegett.
Jó, gondolta Sabbreth. Az iszony indítja jól az utat.
A Kaszás Útja nokturnája elővett a köpenyéből egy hajlított kést, a hegyét a fogoly szegycsontjának szegezte -- az nem küzdött már, csak meredten nézte a pengét egyfajta bódult kíváncsisággal. A nokturna beledöfte a kését a fogoly húsába. Az felsóhajtott, aztán egy hosszú, nedves morgást hallatott, miközben a nokturna lefelé nyomta a pengét a hasán át. Vér ömlött, befedve Sabbreth arcát melegséggel, és a fogoly belsőségei kibomlottak a felnyitott hasából, mint rózsaszín angolnák.
A nokturna újabb vágásokat ejtett, és a fogoly további darabjai zuhantak a verembe -- a legfontosabbal, a szívével. Gyors volt és hatékony, és nemsokára az első áldozat már nem tudott többet nyújtani. Az ernyedt testét elvitték. Elégetik majd, egy üres hüvely volt csupán, ami csak megsemmisítésre jó.
Ami ezután következett egy forgatag volt sikolyokból és kegyelemért könyörgésekből gyúrva. A verem elkezdett megtelni vérrel és belsőségekkel, és hamarosan Sabbreth lábat és derekát ellepte a nyálka. A melegsége nyugtató volt, a szaga bódító, és Sabbreth rákezdett a saját énekére, felforralva a szerves masszát infernalista varázslatával.
A következő áldozat csoport a sajátjaik közül került ki. Egyesek önként jelentkeztek, és elsőként jöttek, saját kezükkel ejtették meg a kezdő metszést. A nokturnák folytatták a műveletet, amikor az erejük elfogyott. A maradékot kényszeríteni kellett, Horruskh és Vhanek vállalták a húsuk leszüretelésének szent kötelességét.
A nap lebukott, a verem megtelt, és Sabbreth mellmagasságig elmerült már az egyre sűrűsödő masszában. Az imái a Fellgoetheknek egyre hangosabbá váltak és belesimultak a boszorkányok kántálásába fölötte. Magasba tartotta a saját áldozó pengéjét, és most meghozták a végső áldozatot a verem széléhez.
A nő magas volt, izmos, az arcán megkövesült dac ült. Még miután megpillantotta Sabbrethet, egy vérrel borított démont üvölteni a verem alján,sem változott az arca, a félelem nem tudta megmarkolni. A kezét megkötözték a háta mögött, és a csatamágus páncélját viselte -- bár nem volt fölkapcsolva.
Horruskh mögötte állt és érthető khadori néven szólt hozzá. "Mi a neved?"
Válaszul a nő megfordult és a hadúr arcába köpött a maradék erejével. Az hátralépet, még mindig vigyorogva, felemelve a kezét, hogy a testőrei ne aprítsák miszlikbe a nőt. "Irena Vaskovics hadnagy vagyok, te kutya. Az Anyaország gyermeke, Menoth szolgája, és az egyetlen amit elvehetsz tőlem az az életem."
Nem az egyetlen, gondolta Sabbreth. A bátorság jó volt. A szertartásnak félelemmel kell kezdődnie és daccal kell végződnie. A Fellgoethek minden ízét szerették az emberi szenvedésnek.
Horruskh odalépett a khadori csatamágushoz, vigyorogva. "Bárcsak újra egymásnak feszíthetnénk a kardjainkat," mondta, aztán rúgott a páncélos csizmájával és a nő a verembe repült. Elfojtott káromkodással landolt, csobbanva az alvadó testnedvekbe, majd elmerülve benne.
Sabbreth egy szempillantás alatt rávetette magát. Egyik kezével belenyúlt a véres masszába, megragadta a nő páncélját, majd a felszínre rántotta. Most végre, a félelem átsöpört rajta, és sikolyra nyitotta a száját.
Sabbreth nem hagyta neki -- fültől fülig átvágta a nő torkát, engedve, hogy az élete kiömöljön a testéből.
A khadori csatamágus a felszín alá süllyedt, és Sabbreth elkántálta a rituálé végső szakaszait, érezve a duzzadó hatalmat maga alatt.
Még egy áldozatot kellett bemutatni. Sabbreth megfordította a fogását a késén, a saját mellkasához tartotta, és tövig beledöfte. A világ eltűnt, és a felajánlás megtörtént.
#
Sabbreth sötétségben lebegett, elvágva a valóságtól és léttől. Sokszor látogatta már meg a Fellgoethek fénytelen csarnokait, és minden alkalommal biztos volt benne, hogy visszatér onnan. Most kétség mardosta, és a kétség félelemmé alakult.
Eltiporta magában a félelmet, és várt. A Fellgoethek elfogadják majd a felajánlását vagy itt marad, test nélkül, örökre.
Egy érzelem suhant át rajta váratlanul. Elégedettség. A Fellgoethek ritkán beszéltek a saját csarnokaikban. Sokkal rejtélyesebben kommunikáltak, és még sok mindent meg akartak neki mutatni.
A sötétség lehullott, és Sabbreth egy vulkánt látott egy hegyláncból kicsúcsosodni, egyetlen tornyosuló kő és lángoszlopként. A vulkán teteje füstölt, majd romlott zöld fénnyel derengett, egy pokoli látvány, amiről Sabbreth tudta, hogy szörnyű hatalmat képvisel, megy szinte egyenlő a Fellgoethekével.
Hirtelen, a hegy kitört, tüzet köpködve és magma gejzírekkel borítva a lenti síkságokat. Valami szörnyű és hatalmas mocorgott e között a pusztítás közt. Kiröpült a vulkánból és széttárta a szárnyait, melyek akkorák voltak, hogy kitakarták a napot. A sárkány felágaskodott, és Sabbreth hátrahőkölt félelmében a túlvilági erejétől, de aztán az egy hosszú, elnyújtott sikolyt hallatott dühében, ahogy hatalmas láncok jelentek meg a semmiből, és a szárnyait és végtagjait szorosan a testéhez béklyózták. A megkötözött sárkányt felemelték, kifeszítve a mellkasát, és Sabbreth látása áthatolt a pikkelyein és túlvilági húsán, megpillantva a hatalmas ragyogó drágakövet alatta. Az athanc. A sárkány szíve.
A vízió hirtelen váltott a vulkánról, viharos tengerre. Abból a tengerből kinőtt egy hatalmas sziget, mit fekete bazalt és gránit tornyok tarkítottak. Drak Orgorothra emlékeztette őt, de csak egy másolat volt. Nem, nem egy másolat, egy erős torzkép.
Térj vissza. Térj vissza. Térj vissza.
A szavak visszhangoztak Sabbreth fejében, miközben a víziók eltűntek és a valóság éles fénye újra körbevette.
#
Sabbreth a fekvő felületen ébredt a szobában, amit a várban lefoglalt magának. A hátán feküdt, a testéről már lemosták a vért és alvadt koszt. A mellkasához nyúlt, ahova az áldozó kést döfte. Nem volt volt sebhely, nem volt fájdalom. A Fellgoethek elfogadták a felajánlását.
Elfogadták az áldozatát és megmutatták neki az utat a további dicsőségbe, a jóslat teljesülésébe, ami átvonzotta őt a tengeren túlról. Most már értette miért kellett nekik Horva Korbácsa. Egy sárkány megöléséhez volt rá szükség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése