Valerii Savaryn parancsnok a khardovi mellvédről figyelte ahogy az Orgoth sereg visszavonul, Lothpool folyót ellepték a csatahajóik, majd délre indultak Feketegyökér Erdőbe.
Visszavonulásnak nevezni túlzás lett volna, és a khadori sikert sem lehetett győzelemnek nevezni. A vereség szélére sodródtak, a várost majdnem lerohanták, amikor a segítségkérésre amit egy régi barátnak és ellenségnek küldtek, megválaszolásra került.
A legelsők akik az ostromlott városuk segítségére siettek nem Nyugat-Immoren nagy nemzetei közül kerültek ki. Legalábbis nem a nagy emberi nemzetekből, gondolta Savaryn. Lefelé nézett a déli kapu felé, ahol a megmentőik egy kisebb csapata védte a város bejáratát.
A Kallyss ház myrmidonjai mások voltak, mint amikkel a múltban találkozott. Karcsúan voltak és hatékony harci gépek, amiket kifürkészhetetlen és ősi mágikus energia hajtott, mind az összes ioszi gólemet, de egy furcsa borostyánszín fénnyel derengtek ami Savarynt enyhén nyugtalanította. Furcsa módon, a hajlított kardjaik és tüskés buzogányaik vadállatok agyaraira emlékeztette őt.
"Uram?" szólalt meg egy hang Savaryn mögött. Odafordult a szárnysegédjéhez, Boris Ovcharka hadnagyhoz, aki egy ősz hajú vén katona volt, húsz év szolgálattal a Téli Őrségben, majd Téli Hadtestben. Ovcharka jobb keze sínbe volt rakva -- egy Orgoth szigony döfte át. A sokat megélt veterán csak azután tépte ki a karjából, miután széthasította az őt támadó harcos koponyáját. "Az egyik, ő, ioszi parancsnok tanácskozni szeretne önnel."
"Velem?" mondta Savaryn. "Miről?"
A legújabb szövetségeseik mellett harcolt, de távolról sem volt diplomata. Valójában, a vezetői külön gondoskodtak róla, hogy ne is kerüljön ilyen helyzetbe. Rossz tulajdonsága volt, hogy nyers és közvetlen módon kérdezett, akkor is amikor finomabban kellene eljárni. Úgy vélte, hogy a diplomáciai kérdéseket majd Tishnikov posadnik intézi, vagy Makarov parancsnok, aki a város teljes védelméért felelt.
"Állítólag talált valamit." mondta Ovcharka. "Makarov parancsnok azt szeretné, ha kivizsgálnánk."
Savaryn három napja megállás nélkül harcolt, és bár a fáradság már rágta a végtagjait és a csatamágusi páncélja korom és izzadságbűzt árasztott, a lehetőség, hogy váltson pár szót a Kallyss ház fura vezetőjével megtöltötte az agyát kérdésekkel.
A kérdések, jobban mint bármi más, hajtották Valerii Savarynt. A tudás iránti szomj, a tanulás, elvitte őt a Druzsinába tizenöt évesen, amikor a csatamágus tehetsége megnyilvánult, utána pedig győzelemre vezették a csatatéren, amikor megkérdezte : Hogyan verhető meg ez az ellenfél? majd fáradhatatlanul összegyűjtötte a szükséges tudást.
A kérdések, inkább mint Makarov parancsa, ösztökélték most is. "Vezess hozzá."
Khardov utcáit ellepték a holttestek és a harci gépek roncsai. Orgoth harcosok és a Téli Hadtest katonái hevertek szörnyű halmokban, és egyes részeken a testek annyira szép voltak tépve, hogy nem lehetett megkülönböztetni melyik melyik. Savaryn megélte már a csatákat sok förtelmes módon mióta elhagyta a Druzsinát, először Llaelben Cygnar ellen, majd a számtalan határvillongásban, és legutóbb az infernálok elleni szörnyű háborúban. Mégis, a szándékos vadság ahogy az Orgoth háborúzott újra és újra meglepte. Nem ismertek félelmet, kegyelmet, és minden cselekedetükben brutálisak voltak.
Ovcharka hadnagy átvezette Khardov ipari negyedébe, a hatalmas bazalt erőd tövéhez, amit régen az Orgoth épített, majd utána a Szürkemágusok székhelye lett. A fekete falak föléje tornyosultak, csupaszon és vészjóslóan, mint egy rákfolt a véres égen.
"Ott, uram," mondta Ovcharka, és oda mutatott, ahol egy csapat myrmidon gólem és Kallyss ház katona gyülekezett egy erődfalon ütött rés körül. A lyuk új volt, és amennyire Valerii láthatta, egy földalatti alagútra nyitott átjárót, ami meredeken indult lefelé. Sírok tucatjai és páncéltermek is előkerültek Khardov alól az évszázadok során. Sokuk ősi fegyvereket és szörnyű varázslatokat rejtett, amit a Szürkemágusok a hatalmuk növelésére használtak fel, ez a hatalom vitte végül őket az árulás útjára.
Valerii odament a várakozó iosziakhoz, azt kívánva bárcsak hozott volna magával egy warjacket, de nehéz szívvel vitt volna el egy gépet a védelmi állásokból, ha esetleg az Orgoth mégis visszatérne. Még így is, a csatamágus páncéljában, kicsinek és jelentéktelennek érezte magát.
Áthaladt az ioszi katonák sorfala között, akik csöndben szétváltak, hogy átengedjék. Mint a myrmidonok, ezek a katonák is fogas fegyvereket forgattak és a páncéljuk visszafogott fenyegetést sugárzott. A fegyvereik és felszerelésük mind idegen volt, de ami még rosszabb volt, mindegyikük félelmetesen mozdulatlan és csöndes volt.
Az aki érte küldetett elé lépett. Az ioszi csatamágus páncélját borostyán derengő fényforrások tarkították, és jelentősen áramvonalasabb volt mint Valerii sajátja. Furcsa kiszögelések borították az ioszi vállvértjét, ami leginkább újakra emlékeztette Valeriit. Nem, mégsem ujjakra. Lábakra. Rovar lábakra. Az ioszi nem viselt sisakot, a szögletes arca fakó volt és szikár, az ajkai vértelen szürkék, a szemei miniatűr sárga napokként ragyogtak a beesett szemüregben. Feje tetején sűrű fehér haj volt egy lenyűgöző kontyba kötve, amit egy ezüst korona, vagy diadém fogott össze.
"Valeriii...Savaryn...parancsnok?" mondta az ioszi, a hangja egy erős suttogás. Olyan volt, mintha a szavak csak kisugároztak volna a csatamágusból, ahelyett, hogy kimondta volna őket. "Én...Tyrus, a Pókok Nis-Arsysrja vagyok."
Valerii valamennyi értett az ioszi rangokhoz, és a Nis-Arsyr egy magas rangú nemest vagy vallási címet takart. A Pókos adalék rejtély volt, bár érdekes módon illett erre a fura teremtményre.
"Arra kértél, hogy beszéljünk," mondta Valerii. "Miért?"
"Úgy hallottam, hogy tanult ember vagy," mondta Tyrus. A szavai ritmusa egyre természetesebbé vált, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogyan sűrítsen levegőt és formáljon hangokat. "És hogy sokat tanultál az Orgothról."
Amikor az Orgoth visszatért, Valerii Savaryn minden percét, amit harcon kívül töltött, az első megszállás tanulmányozásába fektette, csaták leírását, Szürkemágusok által gyűjtött legendákat bújta, mindezt annak reményében, hogy rájön, hogyan tud ellenük legjobban küzdeni. "Tanulmányozom az ellenségünket, igen."
"Engem is lenyűgöztek," mondta Tyrus. Valerii talán más kifejezést jobban szeretett volna hallani mint a lenyűgözés, de mégis kíváncsi lett. "Úgy hiszem, hogy céltudatosan választották Khardovot csapásiránynak."
"A megsemmisítésünkön felül?"
Tyrus bólintott sápadt fejével. "Észrevetted? Itt nincsenek holttestek, roncsok, és alig vannak károk."
Valerii körbepillantott és látta, hogy az ioszi igazat szól. Alig volt harcra utaló nyom, pár halott Téli Hadtest katonán kívül, akik az erőd falában ütött lyuknál hevertek. "Igazad van. Miért?"
"Megmutatom neked. Kövess a föld alá."
#
A csatamágus páncéljuk által kibocsájtott fény nyújtott nekik egy kis világosságot a sötét katakombákban a hatalmas erőd alatt, de Valerii vitt magával egy lámpást, minden esetre. Nem volt benne biztos, hogy Tyrusnak egyáltalán szüksége volt-e fényre, hogy lásson a sötétben, de az ioszi nem panaszkodott.
"Látod ezeket a jeleket?" mondta Tyrus, megállva ott, ahol a folyosó egy kicsit kiszélesedett. A csontos úját végighúzta egy bámuló arcon, szemei tágra nyílva, szája hangtalan sikolyra nyílva. Az arc alatt egy pár keresztbe tett penge volt. "Láttam ezt már más sírboltokban. Itt több van, vagy volt, mint csupán megbecsült halottak."
Valerii a lámpásával a padlóra világított. "Nézd ezeket a nyomokat. Ezek frissek. Még gólemeket is lehoztak ide magukkal." Az Orgoth gépek bestiálisak voltak, és a nyomaik inkább emlékeztettek valami nagy ragadozóra, mint bármilyen harci gólemre.
"De csak keveset," mondta Tyrus. "Miközben az erőik a folyó felől támadtak nyugaton, oda vonzván az erőinket, az egyik vezérük lejött ide, kinyitotta a sírboltot és elvitt valamit."
Két Orgoth hadvezérről tudtak, csatamágusok és hatalmas varázslók voltak. A neveiket nem ismerte, de Valerii látta a hatalmas tagbaszakadt vezért és pallosát, díszes páncélját a csata során. A nő akit Borisyuk kapitány legyőzött Skrovenbergnél nem bukkant elő a csata során. "Mit vittek el?"
"Megmutatom neked ezt is." mondta Tyrus.
Tovább haladtak a kincsestermekben, és Valerii megfigyelte a falba vésett rúnákat. A legtöbbjük egyszerű fohász volt az infernálok felé, akiket az orgothok szolgáltak. Mint az imákat tartalmazó lobogók amik a Morrowita templomokban lógtak, ezek is inkább a hitet fejezték ki, mint bármilyen aktív varázslatokat. Egy hatalmas terem nyílt előttük, a padlója vastagon borítva porral, ahol két Téli Hadtest katona feküdt alvadt vértócsában.
Valamit nagyot elvonszoltak, és az lesöpörte a port arra amerről érkeztek.
"A dolog amiért érkeztek itt volt." mondta Tyrus.
"És most náluk van," mondta Savaryn. "Ez a terem nem volt előtte felfedve. Nincs róla feljegyzés, hogy mi volt a tartalma."
"Egy fegyver az, nem lehet más," mondta Tyrus.
"Csak nem hiszed, hogy a Khardov elleni támadás csupán ezért volt, hogy bejussanak ebbe a terembe?" mondta Savaryn. "Egy elterelés?"
"Nem teljesen. Úgy hittem, hogy a céljuk részben megoszlott a kettő között."
Tyrus letérdelt és megsimította a port és vért a padlón. "Megosztva és legalább részben sikeres."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése