MK4 Háttér - 039 - Sárkányvész, tizennegyedik rész

 A csata Horruskh körül kavargott, úgy érezte hogy az ellenséges harcosok és saját csapatai csupán  elterelik a figyelmét az egyetlen pengéjére méltó ellenségről. A Hazaroth-tal folytatott párharc félbeszakadt, amikor újabb orgoth csapatok özönlöttek a partra, és Orven védői közül többen – iosziak, cygnariak és khadoriak – érkeztek, hogy összecsapjanak velük. A csata változó hullámai elrángatták, de Horruskh tisztán látta csapatai fölé magasodó Romlás Narcissarját.

Horruskh Molok felé nyúlt. A vérszomjas Tyrant egy osztag khadori katonát zúzott le éppen, felkapta azokat, akik túlélték a kezdeti támadást, és letépte a végtagjaikat... lassan. Horruskh hagyta hogy a warjack szabadon fusson egy ideig; több tudattal rendelkezett mint a tipikus Tyrant, és ha nem engedte, hogy kiélje a szadista természetét, nehezebb volt irányítani.

Hozzám – parancsolta Horruskh.

Molok elejtette a khadorit, amelyet addig kínzott, buzogányával kicsapta az életet a katona testéből, és a férfi menekülő lelkének erejét felhasználva teleportálódott Horruskh mellé. Vad düh áradt át Horruskh és a warjack kapcsolatán – nehezményezte, hogy elszakadt a szórakozásától, de a hadúr az akaratát a vadállat által megszállt gépre kényszerítette, és lecsillapította a dühét.

A csata ismét megváltozott, és mindkét fél egymásba kapaszkodott szoros présben, fejszékben, lándzsákban és kardokban. A mennydörgő lövöldözés, aprító villámok és misztikus robbanások tüze keveredett a harc csikorgó üvöltésével a haldoklók sikoltozával. Ez volt Horruskh temploma, és minden ellenséges katona, aki holtan esett el és széttépte a kardjával, vér- és lélekáldozatot küldött Fellgoeth mestereinek.

Harctéri taktikája egyszerű és közvetlen volt: Molokot használta arra, hogy áttörjön az ellenséges vonalakon, vagy villámokat zúdított ellenségei közé, így nyitott teret a fosztogatók behatoláshoz. Ezután pokoli energiával töltötte fel az orgoth harcosokat, lehetővé téve számukra, hogy gyorsabban és még pontosabban csapjanak le. Varázslattal és pengével folytatta az ellenséges vonalak egyre szélesebb áttörését, és ennek a rongyos halálösvénynek a végén ott volt a cél.

Hazaroth.

Molok magára irányította Horruskh figyelmét. A warjack nekifeszült az irányításnak, és megpróbálta elérni az egyik ioszi harci gépet, a magasba tornyosuló Eidolont, melyet maga Hazaroth irányított. Horruskh elvigyorodott. Úgy tűnt, Moloknak is voltak befejezetlen dolgai.

Horruskh előrenyomta Molokot, pokoli erővel árasztva el a warjacket, így buzogánya és aprító karma acél és karmazsin forgószéllé vált. A cygnari és ioszi katonák összekuszálódott testek halmaiba zuhantak a nagy warjack körül, Horruskh pedig követte.

Hazaroth közel volt. A Romlás Narcissarja Horruskh felé mutatott a bárdjával, és az ioszi harcosok sorai megnyíltak, átengedve Hazarothot és Eidolonját a nyíláson. Molok dühös rohammal találkozott a ioszi gólemmel, buzogányának heves csapásaival szorította hátra az ellenséges gépet.

Horruskh elfordította a figyelmét Molokról, és Hazaroth felé fordult, átvágva a csatatéren, hogy még egyszer összecsapjon vele. "Azt hitted, hogy befejeztük?" kiáltott fel Horruskh, nem törődve azzal hogy elrejtse hangjában a lelkes izgalmat.

Hazaroth ajkai megfeszültek az elefántcsont-sárga színű fogain, szemei borostyánszínű lángfoszlányokként égtek egy beteges vigyor fölött. Horruskh rokonságot érzett ezzel az élőholt lénnyel. Mindketten elcserélték lelküket a hatalomért és a hosszú életért, a náluk alacsonyabb rendűek feletti uralomért és a csata vérhabos dicsőségéért.

"Ha annyira vágysz a halálra, nos itt van" mondta Hazaroth, és előre rontott, miközben bárdjával föntről csapott egy hatalmasat. Horruskh kardja lapjával elhárította a fegyvert, közelebb furakodott, és ököllel az ioszi arcába vágott. A vér és fogak repültek, de ez nem tántorította el az ioszit. Egyik kezével elengedte a fegyverét, megragadta Horruskh mellvértjét, és előre rántotta egy brutális fejeléshez.

Porc és csont roppant. Meleg vér folyt lefelé Horruskh arcán. Hátratántorodott, könnyes szemmel a fájdalomtól. Micsoda erő. Micsoda brutalitás. Lenyűgöző.

Hazaroth ismét előrelépett, de ezúttal nem jött egyenesen Horruskh felé. Ehelyett eltűnt a kavargó harcban körülöttük, és Horruskh látta a Narissar bárdját háromszor emelkedni és lecsapni. Amikor az ioszi újra megjelent, három orgoth harcos – a testük felszakadt, halálos sebekkel – rohant a csatamágus előtt, szemük halvány borostyánsárgán izzott, mozdulataik szaggatottak és bizonytalanok. Elérték Horruskh-t, és nekitámadtak fejszéikkel. Az egyik ütést hárította, a másikat sikerült az erőmezejének és páncéljának eltérítenie, és harmadik elől félrelépett. Hátrált egy lépést, és megidézett egy varázslatot, bíbor rúnák köröztek a kinyújtott az ökle körül, majd villám csapott a három újjáélesztett Orgothba, pépesítve a testüket és elhajította őket. Ezúttal a haláluk végleges volt.

Hazaroth most ismét előrelépett, a bárdja zúgva a levegőben. Horruskh hárított, a felénél markolta meg a saját pengéjét, és beledöfte a keresztvasat Hazaroth mellkasába, átszúrta a páncélját, és hátralökte. Egy pillanatra összeszorultak, szemtől szemben. Ennyire közel, Horruskh érezte ellenfelén a halálszagot, ősit és vérest. Hazaroth bűzlött tőle, megtestesítette. 

A Narcissar nekilökte a fegyvere nyelét Horruskh mellkasának és  feszített, megtörve a pillanatnyi patthelyzetet. Az ioszi bárdja legyintő vágásra lendült, amikor Horruskh hátratántorodott. A penge megtalálta a rést a páncélban Horruskh karja alatt, átharapta a láncinget, és perzselő fájdalmat préselt a testébe.

Vér csorgott le Horruskh mellvértjén, de Hazaroth nem hagyott neki időt, hogy magához térjen, ehelyett súlyos ütéseket indított balról és jobbról. Horruskh felhagyott a kardvívással – bebújt ellensége ütései alá, és páncélos testét ellensége lábára vetette, és mindkettőjüket a földre csapta. Hazaroth ereje nem volt kevesebb, mint titáni, de Horruskh képzett birkozó volt, és elég hosszú ideig sikerült a helyén tartania a Narcissart ahhoz, hogy felemelje pengéjét, és teljes testsúlyát bevetve beleszúrja a kardot. A döfés áthasította az ioszi vállát, bele a vérrel átitatott talajba, és egyhelybe tűzte a Narcissart. 

Horruskh elgurult, felemelkedett, és kiszabadította a pengéjét. Hazaroth a saját fegyveréért kapkodott, amit elejtett a földharc során. Amikor megragadta, felrántotta egy egykezes hárítási kísérletben. 

Egy hosszú, ziháló harci kürt harsant a csatatéren, és Horruskh a fogát csikorgatta csalódottságában. Kishtar volt az, és a jel, amire vártak. Sabbreth csatája Blighterghasttal véget ért.

Horruskh hátrébb lépett, vért és piszkot köpött, és tisztelgett a Romlás Narcissarja előtt, miközben az ioszi talpra állt, egyik karja ernyedten lógott az oldalán. "Jól küzdöttél. Még egy ideig megtarthatod a lelkedet."

"A halál türelmes, hadúr." Hazaroth visszalépett a kavargó közelharcba, és eltűnt a forrongó csatában. Aztán Horruskh maga mellé hívta Molokot, és átvágta magát a tóhoz és a várakozó hajókhoz.

MK4 Háttér - 032 - Sárkányvész, hetedik rész

 Orven lángolt. A látvány eltöltötte Horruskhot, az Ezer Haragot, vágyakozó örömmel. Egy lángoló város mindig vért és rabszolgákat hozott. Azt jelentette, hogy a mészárlás kedvére válik majd vég nélkül lelkekre szomjazó Fellgoetheknek, és kielégíti a saját gyilkolási vágyát is. Figyelte ahogy a rohamfosztogatók és ulkor baltások a partra nyüzsögtek a Rimmocksdale tavat elárasztó hadihajókról, majd belecsapódnak a dokkok mentén Orven védőibe acélcsattogással és dühös üvöltéssel. Figyelte, ahogy a harci boszorkányok haladnak utánuk, félelmetes varázslatokat szőve és elvonszolva a sebesülteket, mind az ellenségeket, mint a sajátjaikat, majd később feláldozzák őket. Mindezt a parancsnoki hajója fedélzetéről nézte, de aztán az öröme megromlott, mint a napot felejtett tej.

Lemészárolhatott százakat, rabul ejthetett ezreket, megmárthatta az acélját vérben és fájdalomban, és dicsőség lesz a jutalma. Más egyéb ajándékokban is részesül majd. Ám mindez a nő szolgálatában történik. Sabbrethében és a feltétlen odaadásában egy rég halott próféta értelmetlen jövendöléseihez. Egy olyanéban, akit ő személyesen hagyott elrothadni az óceánnak ezen oldalán, amikor elmenekültek Nyugat-Immorenről az első invázió után.

Ő, Horruskh, aki ezer életet leélt már, aki megtöltötte a Fellgoethek fénytelen csarnokait sikoltó lelkekkel, most csak jelentéktelen elterelő szerepet kapott, hogy aztán a riválisa arassa le a nagyobb babérokat.

Horruskh érezte hogy valaki áll mögötte és a szőrszálak felálltak a hátán. Megfordult és megpillantotta Kishtaar, az Üvöltő Csend, sudár, sebhelyes alakját. A vad hadúr régóta csatatéri és politikai szövetségese volt, segítve őt a Drak Orgoroth-i közéleti manőverezésben. Megértették egymást, és bár a személyes céljaik nem mindig egyeztek, nem is ütköztek, és Drak Orgorothban, ez elég volt a hosszú és gyümölcsöző szövetséghez.

Kishtaar felemelte a fejét, felfedve a szabálytalan szélű sebhelyet a torkán, ami elvette tőle a beszéd képességét. Összecsattintotta a fogait, jelezve, hogy "beszélni" szeretett volna.

"Újdonságok délről?" mondta Horruskh.

Kishtaar összetett a kezeit, tenyérrel egymás felé, aztán széttárta, szárnyakat mutatva így meg. 

Horruskh felvonta a szemöldökét. "Szóval Blighterghast felébredt akkor? Nos, nemsokára megtudjuk, mennyit ér Dagholoth jövendölése."

Elfordult és köpött. Ez volt az általa becsült érték.

Kishtaar a harc felé mutatott a Rimmocksdale partján. Elvigyorodott, kivillantva a hegyesre reszelt fogait. 

"Igen, menj, vidd az erőink felét. Én követlek a másik felével," mondta a férfi. "Az immoriak biztosan értesültek Blighterghast ébredéséről. El kell őket" -- grimaszol --"foglaljuk még egy ideig."

Kishtaar hátracsapta a fejét és egy farkasszerű üvöltést hallatott. Válaszul, két sakál, mindkettő alabárddal szerelve, futott fel a raktérből, vicsorogva és sziszegve. Csatlakoztak az úrnőjükhöz, és a hármójuk leugrott a hajó oldalán, a sekély vízbe csapódva, majd az ellenfél felé rohantak. Fosztogatók és ulkorok futottak a nyomukban. A néma hadúr nem adott ki szóbeli parancsokat; egy fajta pszichikai provokációt sugárzott, vér és lelkek ígéretét, ami minden Orgoth harcost felajzott a végtelen erőszak szintjére. A terveiket szinte ösztönösen hajtották végre, minta a Halálsuttogó pengéi minden suhintása, minden lemészárolt ellenség, egy sajátságos nyelvet alkotott volna.

Horruskh hagyta, hogy az elméje mélyebbre merüljön a saját góleme parázs hajtotta  cortexébe, egy Tyrantéba, akit Moloknak hívtak. Az oldalról oldalra csapta a szarvas fejét, morogva és felkaparva a fedélzetet karmos lábával. Kivonta a hatalmas kardját és a figyelmét a dokkokra összpontosította, arra a részre ahol a város maga elkezdődött mögöttük, és ahol most a legsűrűbb volt a harc. Légiónyi cygnari katona harcolt ott, kék lemezpáncélba öltözve, olyan fegyvereket forgatva amik villámot szórtak. Voltak khadori katonák is -- egy gyengébben felszerelt, hitványabb osztag. Sokszor harcolt már khadoriakkal, és tudta, hogy a gyengébb felszerelésük nem tette őket gyengébb harcosokká. Az Orgoth invázió most szövetségre kényszerítette ezeket a régi ellenségeket, úgy tűnik pont úgy, mind előzőleg.

Ami igazán felkeltette Horruskh figyelmét viszont, az azok a furcsa új ellenségek voltak, akiket csak rövid ideig láthatott Khardov ostrománál. Ezek a katonák kevesebben voltak, de idegenek és lenyűgözőek. Magas harcosok, elegáns páncélban -- minden ívelt és kerekített forma -- olyan fegyvereket forgatva amik inkább művészi alkotások voltak mint kovácsolt tárgyak. A harci gólemeik is merőben eltérőek voltak a khadoriak lomha erőgépeitől vagy a villámmal kiegészített cygnari önjáró gépeknél. Kevésbé tűntek gépnek, inkább élőlénynek, a fegyvereik ugyanolyan túldíszítettek mint a mestereiké. Természetesen a leglenyűgözőbb tulajdonságuk ezeknek az új ellenfeleknek az volt, hogy határozottan nem voltam emberek. Az arcuk hosszúkás volt és sovány, mandula formájú szemekkel és hegyes fülekkel. 

Olyan takarékosan mozogtak, ami Horruskhot a ragadozómadarakra emlékeztette. Alig várta már, hogy kipróbálja a tudását és erejét ellenük.

"Jer, Molok," mondta Horruskh. "Hadd játsszuk el Sabbreth figyelemelterelését."

Átszökkent a korláton, talpa tíz lábban lejjebb csapódott bele a sekély vízbe. Mögötte Molok masszív formája csobbant hatalmasat víz és homok gejzír közepette.

Horruskh a dokkok felé haladt és pásztázta a csatateret. Levágott minden ellenséges katonát aki elég ügyes volt, hogy átjusson a szabálytalan Orgoth vonalakon és elég bolond volt, hogy megközelítse. A veremkardja a lelküket varázserővé formálta, Horruskh pedig mennydörgő varázscsapásokat küldött az ellenséges sorokba, szanaszét dobálva testüket. 

Lassan haladt, keresve egy ellenséget, ki méltó lehet az erejéhez. Már a legsűrűbb harc felé közelített, amikor kiszúrt egyet az ioszi hadurak közül, egy tornyosuló lényt, aki hatalmas kétkezes bárddal harcolt. Horruskh figyelte, ahogy az ioszi félbe hasít egy ulkort balta-pallosa egyetlen csapásával, miközben a harci góleme, egy tizenkét láb magas acélóriás, világító erőgömbökkel borítva, szétdobálta az Orgoth katonákat suhogó kardjával, vagy véres cafatokra robbantotta őket vállára szerelt ágyújával.

Itt volt hát egy küzdelemre érdemes ellenség. Itt volt egy lélek, ami méltó volt a begyűjtésre.

Horruskh rohamra indult, Molok mellette dübörgött, a parázs belsője éhesen lüktetve. Az ioszi hadúr észrevette közeledtüket, látta a fenyegetést és kihívást, és Horruskh végtelen elégedettségére elindult feléjük, fogadva a kihívást.

Mint két üstökös ami egymásnak csapódik, Horruskh és ellenfele elsöpörtek minden gyengébb ellenfelet az útjukból. Semmi sem állhatott az útjukba. Horruskh a feje felé emelte a verem pengéjét, és az ioszi csatamágus is így tett a saját fegyverével. Most, hogy szinte csapástávolságba értek, Horruskh jobban meg tudta nézni az ellenfelét. Az ioszi hatalmas volt, magasabb és szélesebb is mint Horruskh, és ez a tény örömmel töltötte el. Az ioszi páncélját rozsdás láncok koszorúzták, mintha valamikor a múltban lekötözték volna. Nem viselt sisakot, az arca pedig szikár maszkot alkotott, haragból és éhségből. A bőre hervadt volt, szürke felülettel, az ioszi mélyen fekvő szemei pedig borostyán fénnyel csillogtak. Amikor meglátta Horruskhot, vékony ajkai gonosz mosolyt formáltak, megvillantva hófehér fogait. Nem váltottak szavakat, nem hívták ki egymást, ahogy összecsaptak. Horruskh a saját pengéjével védte ki ellenfele első csapását, erejébe a teljes teste beleremegett. Felnevetett és hátrébb táncolt, el a kézitusa távtól, majd visszarontott egy ugrásból indított döféssel.

A ioszi félrecsapta Horruskh pengéjét, belépett a védelme mögé és páncélkesztyűs kezével belebokszolt Horruskh arcába, eltörve az orrát és egy pár fogát, hátrébb lökve véres arccal.

Amíg Horruskh megtalálta egyensúlyát, Molok rávetette magát az ioszi harci gólemére, meglendítve buzogányát és ugyanolyan izgalommal üvöltött, mint amit gazdája is érzett.

A férfi varázserővel ruházta fel Molok csapását és a buzogány pontosan célt talált, betörve a myrmidon vázát  hatalmas csattanással, oldalra lökve és majdnem ledöntve a lábáról. 

Horruskh visszavonta magát Molokból -- a gólem könnyen elboldogult a közvetlen irányítása nélkül is. Újra összpontosítva, körözött az ioszi hadúr körül, alacsony állásban tartva a kardját. Ezer életében, több száz különféle kardozó technikát tanult meg. Ritkán volt rájuk szüksége. Az ereje, mérete, és varázshatalma több mint elegendőek voltak arra, hogy legyőzzék ellenfeleit, de most milyen öröm volt tudásra és tapasztalatra hagyatkozni a nyers elő helyett.

"Mi a neved?" kiáltotta Horruskh rossz cygnari nyelven. Ez egy olyan ellenség volt, akit emlékezéssel megtisztel majd .

Az ioszi szemei összeszűkültek, és magas védőállásba emelte a kardját, hogy ellensúlyozza Horruskh alacsony pózát. 

"Hazaroth vagyok, a pusztulás Narcissarja." mondta, a hangja halk és levegős, de valahogy mégis elég hangos, hogy jóval a csatazaj fölé kerekedjen. "Én vagyok a végzeted."

"Há!," mondta Horruskh. "Üdvözöllek Hazaroth, Horruskh vagyok, az Ezer Harag, és megígérem neked, hogy a halálod fantasztikus lesz."

Hazaroth halkan, érdesen kuncogott. "Azt hiszed talán, hogy nem ismerem a halált?"

Előre rontott, a hatalmas bárdja lefelé sújtott. Horruskhot majdnem rossz pozícióban találta, de sikerült fölfelé csapnia a kardjával és hárítania, hagyta hogy a pengék összeakadjanak, aztán a saját kardját az ellenfele fölé csavarta egy villámgyors döféssel. A verem penge lecsúszott Hazaroth mellvértjéről és mély vágást ejtett az ioszi nyakán, ahonnan fekete vér serkent. Az ioszi hátra tántorodott, az egyik kezével a sebét takarva, fájdalomtól dühösen sziszegve.

"Talán ismered a halált," mondta Horruskh, letörölve a vért törött orráról a kézfejével. "De én ezret megismertem már."

Hazaroth nem támadott újra. Helyette belevetette magát a körülöttük örvénylő csatába, megragadott egy közelharcos fosztogatót a mellvértje hátuljánál fogva és földre rántotta titáni erejével. Ahogy a fosztogató megpróbált talpra állni, Hazaroth lecsapta a fejét pengéje megvető csavarintásával, de nem hagyta, hogy a teste eldőljön. Felemelte; sötét vörös köd emelkedett a hullából. Az ioszi belélegezte a véres esszenciát mint ahogy fuldokló ember kapkod levegő után. A seb Hazaroth nyakán beszövődött, élénk forradást hagyva maga után, és a Pusztulás Narcissarja szemei pokoli narancs fénnyel villantak.

Horruskh vigyorgott, felvidulva. Többé már nem törődött Sabbrethel, Horva Korbácsával, a tőlük délre ébredő sárkánnyal, vagy a körülöttük kavargó csatával. Csupán ez az egy ellenség volt, ez az egyetlen dicsőséges ellenfél. Tisztelgésre emelte a pengéjét, majd rohamra indult.

MK4 Háttér - 030 - Sárkányvész, ötödik rész

 Nem a Khardov központjában lévő volt Szürkemágus erőd lett volna Valerii Savaryn első választása találkozóhelynek a Vas Királyságok nagy nemzeteinek, de ez volt szinte az egyetlen épület ami elég nagy volt és elég ép az Orgoth támadás után. A tény, hogy régen Orgoth erőd volt, egyszerre illő volt a tanácskozáshoz, aminek a földrészt feldúló hódítók kiűzése volt a célja, másrészt pedig kivételesen rossz előjel.

Talán még érdekesebb, mint a nagy nemzetek vezetőinek találkozása egy fedél alatt, a tér állapota volt, ami a volt Szürkemágus vár előtt terült el. Felfoghatatlan keveréke mindenféle katonáknak és harci gólemeknek a Vas Királyságok minden szegletéből töltötte ki a teret. Savaryn megfigyelt egy egység cygnari Villámlovag legionáriust, ahogy a Téli Hadtest bakáival vegyültek. Minden csoport megpróbált túlzásba vitt gesztikulációval szót érteni a másikkal, amikor a közös nyelv cserben hagyta őket. Tömzsi Rhúlbéli gólemeket látott fúrókkal és kalapácsokkal felfegyverezve, ahogy fekete füstöt eregettek az égbe, miközben egy kőhajításnyira, a Kallyss ház rejtélyes myrmidonjai csendes, gépi lidércként álltak mozdulatlanul. Savaryn nem látott efféle együttműködést a Vas Királyságok között az Infernál Háború óta és lehet valamilyen módon, az a szörnyű időszak is hozott magával valami jót, egyfajta egység érzetet amit most könnyebb volt újrahevíteni egy újabb kataklizmikus fenyegetés árnyékában. 

Savaryn és Tyrus áthaladtak a téren az erőd bejáratához. Az őrök khadoriak voltak, Téli Hadtest, pár hadigéppel és két Rémfarkas harci gólemmel megtámogatva. Felismerték Savarynt és intettek neki, hogy bemehet, közben lopva lesték a fura társát. Ha Tyrus észre is vette, nem tette szóvá.

Egy teremben tanácskoznak majd, ami egykor az erőd hatalmas könyvtárát tartalmazta. A könyveket elvitték, elkobozta őket a Legfelsőbb Parancsnokság mint veszélyes tárgyakat, amiket a Szürkemágusok esetleg felhasználhatnak egy újabb felkelés kirobbantására. Savaryn látta, hogy van benne némi bölcsesség, de most azon tűnődött, hogy ezek közül az ősi kötetek közül egyesekben létfontosságú tudás lapulhat az Orgoth legyőzéséhez.

A könyvtár tele volt katonákkal, a legtöbbjük állt, és a legtöbbjük kapitányi vagy magasabb rangot viselt. A termet leuralta egy hosszú bazalt asztal, egy ötven lábas fekete tömb , ahol az egyes nemzetek legfontosabb tagjai foglaltak helyet.

"Nem találkoztam Rhúlbéliekkel...egy jó ideje," mondta Tyrus, a léghiányos hangja furcsán kivehető volt a háttér morajlásán felül. Valerii felvonta a szemöldökét erre a megjegyzésre. A Pókok Nis-Arsyrjának szokásává váltak ezek a furcsa megjegyzések, amik baljóssá tették a saját háza és személyes múltját.

Négy rhuli törp  ült az asztal egyik végén. Valerii felismerte az egyik zömök, erős karú törpöt, Gorten Grundback volt az, Rhul egyik legfélelmetesebb csatamágusa, akivel egyszer már szembekerültek a csatamezőn. Hogy miért küzdöttek egymás ellen, az akkor fontos volt, de most, viszonyítva a pusztuláshoz ami fenyegette őket, mindaz már hétköznapinak és gyerekesnek tűnt. "Jó harcosok, és elegendő nyersanyagot tartalékoltak, hogy bőségesen ellássanak bennünket lőszerrel."

A Rhúlbéliek fontosak volta, hasonlóan Ord, Llael, a Menita Protektorátus és hatalmas céhek képviselőihez, mint az Arany Kohó, de az egész szövetség sikere a vörösek és kékek kezében volt. Nyugat-Immoren nyerni fog a hódítókkal szemben, vagy elbukik előttük, és ez mind Khador és Cygnar döntésein múlott, két nemzetén, akik évszázadokon át háborúztak egymással.

A hatalmas asztal végén ült a khadori főparancsnokság nagyja, Ivon Krasnovich, egy gereblye-vékony, csupaszra borotvált arcú férfi a hatvanas évei elején, komoly arckifejezéssel. Mellette egy igazán hatalmas termetű férfi ült, dús fekete szakállal és intenzív kék szempárral. Izak Harkevich parancsnok félelmetes kisugárzása elnyomta a diplomatikus képességeit és vérmérsékletét. Vas Farkasnak nevezték, és jó okkal, ám mégis jól egyensúlyozott a félelmetes katonai képességek közt és a diplomatikus türelem közt, még akadt nála egy kis együttérzés is az ellenfelei irányába. A khadoriakkal szemben ültek a cygnari kollégáik, küldöttségüket Olan Duggan generális vezette, mellette Anson Wolfe csatamágus, valamint egy komoly kisugárzású nő a negyvenes éveinek elején, göndör fekete hajjal. Valerii nem ismerte föl, de a Cygnari Felderítő Szolgálat egyenruháját viselte, és kétségkívül a Felderítőmestert Bolden Rebaldot képviselte.

Valerii és Tyrus az asztal khadori oldalán foglaltak helyet. Tyrus egy llaeli nemes mellé kerül, aki megpróbálta odébb mozdítani a kő székét, sikertelenül, a szikár Pókok Nys-Arsyrjától. 

Amint Valerii helyet foglalt, Harkevich parancsnok megköszörülte a torkát és megnyitotta az ülést. "Szövetségesek, régi, és -- " széles mosollyal kínálta meg a cygnari küldöttséget "váratlanok, hatalmas fenyegetéssel nézünk szembe. Olyannal, ami szükségessé teszi, hogy együtt dolgozzunk, félretegyük a régi ellentéteteket, és vállvetve harcoljunk. Ha ezzel nem értenétek együtt, nem is jöttetek volna el."

Szórványos válaszok keltek az asztalon körbe, a legtöbbjük megerősítette a támogató szándékot. Harkevich megvárta, míg a szoba elcsitul, majd folytatta. "Látom hát, hogy ugyanúgy látjuk. Nemrég olyan értesülést kaptunk, hogy az Orgoth újra útra kélt. Ezúttal a célpontjuk úgy tűnik cygnari földön lesz, így átadom a szót és Duggan tábornok elmondja a információkat erről a fejleményről."

A cygnari vezető felé intett, és újra leült.

Duggan főgenerális föláll, a sötétkék palástja örvénylett a vállai körül. "Az Orgoth elhagyta az átmeneti szállását Rastok váránál -- megleptek bennünket azzal, hogy a teljes seregüket fölpakolták pár nap alatt -- és a flottájuk felfelé tart a folyón egészen a Rimmocksdale tóig. Onnan az egyetlen logikus támadási irány Orven, majd utána Vasfő Állomás."

Valerii a homlokát ráncolta és a fejét csóválta, és mielőtt ráeszmélt volna, hogy mit csinál, így szólt. "De miért tennének ilyet? Ennek nincs értelme."

A főgenerális Savaryn felé fordult és szúrósan nézett rá. "Bizonyosan, olyan parancsnokként aki több mint egyszer csatázott cygnari földön, jól tudja, hogy Orven erős bányászati központ és vasúti csomópont. A tó lehetővé teszi az ellenségnek, hogy hajókról is támadja a várost, és ha az elesik, onnan könnyen tovább tudnak támadni más, sebezhetőbb célpontokat. "

"Igen, persze, de minket már a padlóra küldtek," mondta Valerii, ezzel egy szúrós nézést kiváltva Krasnovich parancsnoktól, valószínűleg a padló kifejezés használata miatt. "Miért nem folytatták a támadásukat és támadták Volningradot vagy Rorshicket? Elvágva bennünket a déli támogatástól, megerősítve a saját helyzetüket, aztán megtámadva Korskot. Miért irányították át az erőiket egy még érintetlen erejű ország ellen, mint Cygnar?"

Harkevich felemelte az egyik vastag ujját hogy elcsitítsa Valeriit, aztán rosszindulat nélkül így szólt, "Azoknak akik még nem ismerik Valerii Savaryn parancsnokot, az elméje sokszor lehagyja a száját és jólneveltségét."

Valerii arca elvörösödött. "Fogadja bocsánatkérésem Parancsnok. Én csupán --"

"Nem, folytassa parancsnok." mondta Harkevich. "Fejezze be a gondolatot."

Megkönnyebbülve és egy kicsit büszkén, hogy Harkevich parancsnok ismeri hírnévből, Valerii folytatta. "Van itt egy minta. Megtámadnak bennünket az erőik javával egy helyen, míg egy kisebb erő egy célzott támadást hajt végig máshol."

"Értem. Hol találkozott még ilyen mintával?" kérdezte Harkevich.

"A lábatok...alatt," mondta Tyrus, levegőt préselve a szavaiba, mintha a légzés időt és erőfeszítést követelt volna meg tőle. Minden szem a Kallyss Ház csatamágusára szegeződött. "Valamit elvittek a kincstáratokból. Miközben harcoltatok velük, elvitték. Valami hatalmasat. Valami fontosat."

"Azt mondja, hogy a Korsk elleni támadás csak egy csel volt?" mondta Duggan tábornok. Valerii észrevette, hogy a cygnari tábornok hangja nem volt olyan ellenséges, mikor a Pókok Nis-Arsyrjához szólt. "Hogy más céljaik is vannak a puszta területfoglaláson felül?"

"Nem teljesen," mondta Valerii. Egy ideje gondolkodott már ezen, és szövetséges elmére talált ebben Tyrusban. "Még mindig nem láttuk a két hadvezérüket együtt a csatatéren. Az egyik, akit az Ezer Haragnak hívnak vezeti a seregeiket, de a másik, ez a Sabbreth, lent volt a kazamatákban. Ebben biztos vagyok."

"Úgy hiszem, hogy két célpontjuk van az országotokban," mondta Tyrus, csontos ujjával Duggan generálisra mutatva. "Nem lenne bölcs az összes erőtöket csak a nyilvánvaló ellen vezényelni."

Duggan generális visszaült a székére. Tapasztalt és képzett harcos volt, és amit Valeriitől és Tyrustól hallott, nem volt könnyen cáfolható, ugyanakkor nem is volt teljesen meggyőző. "Amit mondasz, az...aggasztó." mondta rövid szünet után. "De meg kell védjük Orvent."

"Egyetértek," mondta Krasnovich főparancsnok. "Khador minden rendelkezésre álló erejével segít majd Orven védelmében."

Valerii még mondani akart többet is. A gyomrában egyre erősödött az aggodalom, és biztos volt benne, hogy az Orven ellen készülő támadás egy újabb csel csupán és valami sokkal rosszabbat takar. Eltűnődött azon, hogy Krasnovich főparancsnok Cygnar iránti elköteleződése abból fakadt-e, hogy az Orgoth most végre Khador területén kívül kezdett támadásba. Annyi bölcsessége viszont volt, hogy ezt a véleményét nem mondja ki hangosan.

"A segítségeteket szívesen vesszük," mondta Duggan generális. Valeriihez és Tyrushoz fordult. "Lehet igazatok van. Lehet van egy másik stratégiai célpont, de megvan a esély, hogy nagy vereséget mérjünk rájuk Orvennél." Körbenézett az egybegyűlt képviselőkön. "Ha most egyesítjük erőinket, ha segítő kezet nyújtotok Cygnarnak, megállíthatjuk ezt a pestist, mielőtt további országok határát átlépné. Számíthat hát Cygnar a segítségetekre?"

Az asztalnál ülők kórusban értettek egyet, és miért is ne? gondolta Valerii, egy kis keserűséggel. Itt volt az esély, hogy megállítsák az ellenfelet egyetlen nagy erőfeszítéssel, úgy, hogy nem kockáztatnak sokat a Vas Királyság népességéből és országaiból. 

"Várakozni fogunk és figyelni," mondta Tyrus Valeriinek, most végre diszkrét hangerővel. "A népem jó ebben."

Valerii bólintott és Harkevichre nézett. A parancsnok egyenesen rá nézett, és az arca, ami általában vidám és derűs volt, most szokatlanul borús volt. Aggódott.

MK4 Háttér - 027 - Sárkányvész, második rész

 Valerii Savaryn parancsnok a khardovi mellvédről figyelte ahogy az Orgoth sereg visszavonul, Lothpool folyót ellepték a csatahajóik, majd délre indultak Feketegyökér Erdőbe. 

Visszavonulásnak nevezni túlzás lett volna, és a khadori sikert sem lehetett győzelemnek nevezni. A vereség szélére sodródtak, a várost majdnem lerohanták, amikor a segítségkérésre amit egy régi barátnak és ellenségnek küldtek, megválaszolásra került.

A legelsők akik az ostromlott városuk segítségére siettek nem Nyugat-Immoren nagy nemzetei közül kerültek ki. Legalábbis nem a nagy emberi nemzetekből, gondolta Savaryn. Lefelé nézett a déli kapu felé, ahol a megmentőik egy kisebb csapata védte a város bejáratát.

A Kallyss ház myrmidonjai mások voltak, mint amikkel a múltban találkozott. Karcsúan voltak és hatékony harci gépek, amiket kifürkészhetetlen és ősi mágikus energia hajtott, mind az összes ioszi gólemet, de egy furcsa borostyánszín fénnyel derengtek ami Savarynt enyhén nyugtalanította. Furcsa módon, a hajlított kardjaik és tüskés buzogányaik vadállatok agyaraira emlékeztette őt.

"Uram?" szólalt meg egy hang Savaryn mögött. Odafordult a szárnysegédjéhez, Boris Ovcharka hadnagyhoz, aki egy ősz hajú vén katona volt, húsz év szolgálattal a Téli Őrségben, majd Téli Hadtestben. Ovcharka jobb keze sínbe volt rakva -- egy Orgoth szigony döfte át. A sokat megélt veterán csak azután tépte ki a karjából, miután széthasította az őt támadó harcos koponyáját. "Az egyik, ő, ioszi parancsnok tanácskozni szeretne önnel."

"Velem?" mondta Savaryn. "Miről?"

A legújabb szövetségeseik mellett harcolt, de távolról sem volt diplomata. Valójában, a vezetői külön gondoskodtak róla, hogy ne is kerüljön ilyen helyzetbe. Rossz tulajdonsága volt, hogy nyers és közvetlen módon kérdezett, akkor is amikor finomabban kellene eljárni. Úgy vélte, hogy a diplomáciai kérdéseket majd Tishnikov posadnik intézi, vagy Makarov parancsnok, aki a város teljes védelméért felelt. 

"Állítólag talált valamit." mondta Ovcharka. "Makarov parancsnok azt szeretné, ha kivizsgálnánk."

Savaryn három napja megállás nélkül harcolt, és bár a fáradság már rágta a végtagjait és a csatamágusi páncélja korom és izzadságbűzt árasztott, a lehetőség, hogy váltson pár szót a Kallyss ház fura vezetőjével megtöltötte az agyát kérdésekkel.

A kérdések, jobban mint bármi más, hajtották Valerii Savarynt. A tudás iránti szomj, a tanulás, elvitte őt a Druzsinába tizenöt évesen, amikor a csatamágus tehetsége megnyilvánult, utána pedig győzelemre vezették a csatatéren, amikor megkérdezte : Hogyan verhető meg ez az ellenfél? majd fáradhatatlanul összegyűjtötte a szükséges tudást.

A kérdések, inkább mint Makarov parancsa, ösztökélték most is. "Vezess hozzá."

Khardov utcáit ellepték a holttestek és a harci gépek roncsai. Orgoth harcosok és a Téli Hadtest katonái hevertek szörnyű halmokban, és egyes részeken a testek annyira szép voltak tépve, hogy nem lehetett megkülönböztetni melyik melyik. Savaryn megélte már a csatákat sok förtelmes módon mióta elhagyta a Druzsinát, először Llaelben Cygnar ellen, majd a számtalan határvillongásban, és legutóbb az infernálok elleni szörnyű háborúban. Mégis, a szándékos vadság ahogy az Orgoth háborúzott újra és újra meglepte. Nem ismertek félelmet, kegyelmet, és minden cselekedetükben brutálisak voltak.

Ovcharka hadnagy átvezette Khardov ipari negyedébe, a hatalmas bazalt erőd tövéhez, amit régen az Orgoth épített, majd utána a Szürkemágusok székhelye lett. A fekete falak föléje tornyosultak, csupaszon és vészjóslóan, mint egy rákfolt a véres égen.

"Ott, uram," mondta Ovcharka, és oda mutatott, ahol egy csapat myrmidon gólem és Kallyss ház katona gyülekezett egy erődfalon ütött rés körül. A lyuk új volt, és amennyire Valerii láthatta, egy földalatti alagútra nyitott átjárót, ami meredeken indult lefelé. Sírok tucatjai és páncéltermek is előkerültek Khardov alól az évszázadok során. Sokuk ősi fegyvereket és szörnyű varázslatokat rejtett, amit a Szürkemágusok a hatalmuk növelésére használtak fel, ez a hatalom vitte végül őket az árulás útjára.

Valerii odament a várakozó iosziakhoz, azt kívánva bárcsak hozott volna magával egy warjacket, de nehéz szívvel vitt volna el egy gépet a védelmi állásokból, ha esetleg az Orgoth mégis visszatérne. Még így is, a csatamágus páncéljában, kicsinek és jelentéktelennek érezte magát.

Áthaladt az ioszi katonák sorfala között, akik csöndben szétváltak, hogy átengedjék. Mint a myrmidonok, ezek a katonák is fogas fegyvereket forgattak és a páncéljuk visszafogott fenyegetést sugárzott. A fegyvereik és felszerelésük mind idegen volt, de ami még rosszabb volt, mindegyikük félelmetesen mozdulatlan és csöndes volt.

Az aki érte küldetett elé lépett. Az ioszi csatamágus páncélját borostyán derengő fényforrások tarkították, és jelentősen áramvonalasabb volt mint Valerii sajátja. Furcsa kiszögelések borították az ioszi vállvértjét, ami leginkább újakra emlékeztette Valeriit. Nem, mégsem ujjakra. Lábakra. Rovar lábakra. Az ioszi nem viselt sisakot, a szögletes arca fakó volt és szikár, az ajkai vértelen szürkék, a szemei miniatűr sárga napokként ragyogtak a beesett szemüregben. Feje tetején sűrű fehér haj volt egy lenyűgöző kontyba kötve, amit egy ezüst korona, vagy diadém fogott össze. 

"Valeriii...Savaryn...parancsnok?" mondta az ioszi, a hangja egy erős suttogás. Olyan volt, mintha a szavak csak kisugároztak volna a csatamágusból, ahelyett, hogy kimondta volna őket. "Én...Tyrus, a Pókok Nis-Arsysrja vagyok."

Valerii valamennyi értett az ioszi rangokhoz, és a Nis-Arsyr egy magas rangú nemest vagy vallási címet takart. A Pókos adalék rejtély volt, bár érdekes módon illett erre a fura teremtményre.

"Arra kértél, hogy beszéljünk," mondta Valerii. "Miért?"

"Úgy hallottam, hogy tanult ember vagy," mondta Tyrus. A szavai ritmusa egyre természetesebbé vált, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogyan sűrítsen levegőt és formáljon hangokat. "És hogy sokat tanultál az Orgothról."

Amikor az Orgoth visszatért, Valerii Savaryn minden percét, amit harcon kívül töltött, az első megszállás tanulmányozásába fektette, csaták leírását, Szürkemágusok által gyűjtött legendákat bújta, mindezt annak reményében, hogy rájön, hogyan tud ellenük legjobban küzdeni. "Tanulmányozom az ellenségünket, igen."

"Engem is lenyűgöztek," mondta Tyrus. Valerii talán más kifejezést jobban szeretett volna hallani mint a lenyűgözés, de mégis kíváncsi lett. "Úgy hiszem, hogy céltudatosan választották Khardovot csapásiránynak."

"A megsemmisítésünkön felül?"

Tyrus bólintott sápadt fejével. "Észrevetted? Itt nincsenek holttestek, roncsok, és alig vannak károk."

Valerii körbepillantott és látta, hogy az ioszi igazat szól. Alig volt harcra utaló nyom, pár halott Téli Hadtest katonán kívül, akik az erőd falában ütött lyuknál hevertek. "Igazad van. Miért?"

"Megmutatom neked. Kövess a föld alá."

#

A csatamágus páncéljuk által kibocsájtott fény nyújtott nekik egy kis világosságot a sötét katakombákban a hatalmas erőd alatt, de Valerii vitt magával egy lámpást, minden esetre. Nem volt benne biztos, hogy Tyrusnak egyáltalán szüksége volt-e fényre, hogy lásson a sötétben, de az ioszi nem panaszkodott. 

"Látod ezeket a jeleket?" mondta Tyrus, megállva ott, ahol a folyosó egy kicsit kiszélesedett. A csontos úját végighúzta egy bámuló arcon, szemei tágra nyílva, szája hangtalan sikolyra nyílva. Az arc alatt egy pár keresztbe tett penge volt. "Láttam ezt már más sírboltokban. Itt több van, vagy volt, mint csupán megbecsült halottak."

Valerii a lámpásával a padlóra világított. "Nézd ezeket a nyomokat. Ezek frissek. Még gólemeket is lehoztak ide magukkal." Az Orgoth gépek bestiálisak voltak, és a nyomaik inkább emlékeztettek valami nagy ragadozóra, mint bármilyen harci gólemre.

"De csak keveset," mondta Tyrus. "Miközben az erőik a folyó felől támadtak nyugaton, oda vonzván az erőinket, az egyik vezérük lejött ide, kinyitotta a sírboltot és elvitt valamit."

Két Orgoth hadvezérről tudtak, csatamágusok és hatalmas varázslók voltak. A neveiket nem ismerte, de Valerii látta a hatalmas tagbaszakadt vezért és pallosát, díszes páncélját a csata során. A nő akit Borisyuk kapitány legyőzött Skrovenbergnél nem bukkant elő a csata során. "Mit vittek el?"

"Megmutatom neked ezt is." mondta Tyrus.

Tovább haladtak a kincsestermekben, és Valerii megfigyelte a falba vésett rúnákat. A legtöbbjük egyszerű fohász volt az infernálok felé, akiket az orgothok szolgáltak. Mint az imákat tartalmazó lobogók amik a Morrowita templomokban lógtak, ezek is inkább a hitet fejezték ki, mint bármilyen aktív varázslatokat. Egy hatalmas terem nyílt előttük, a padlója vastagon borítva porral, ahol két Téli Hadtest katona feküdt alvadt vértócsában.

Valamit nagyot elvonszoltak, és az lesöpörte a port arra amerről érkeztek.

"A dolog amiért érkeztek itt volt." mondta Tyrus.

"És most náluk van," mondta Savaryn. "Ez a terem nem volt előtte felfedve. Nincs róla feljegyzés, hogy mi volt a tartalma."

"Egy fegyver az, nem lehet más," mondta Tyrus.

"Csak nem hiszed, hogy a Khardov elleni támadás csupán ezért volt, hogy bejussanak ebbe a terembe?" mondta Savaryn. "Egy elterelés?"

"Nem teljesen. Úgy hittem, hogy a céljuk részben megoszlott a kettő között."

Tyrus letérdelt és megsimította a port és vért a padlón. "Megosztva és legalább részben sikeres."

MK4 Háttér - H002 - Hellyth, az éjszaka scyrje

Ő, aki majd egyszer Hellythként, az éjszaka scyrjeként válik majd ismerté egy merev hagyományú katonacsaládba született. A hatalmas ioszi Rhyslyrr ház rangidős örököseként, Hellyth már kiskora óta tudta, hogy súlyos felelősség fogja terhelni a ház szolgálatában, köztük a Ködök Kapujának irányítása, valamint a Rhyslyrr ház képviselete a Küldöttek Udvarában.

Az élete folyamatos tanulással, edzéssel, és a harcművészeti tökéletesség elérésével telt. Született csatamágusként és lőpormágusként, Hellyth korán elkezdte elsajátítani a mágikus tudományokat, mivel úgy nevelték, hogy önmagára nem mint szabad akaratú egyénre tekintsen, hanem csak az egyik darabkára, amik sokasága alkotta a Rhyslyrr házat.

Az utolsó generáció tagja volt, akik még lélekkel születtek Ios földjén, és Hellyth még az élő elfek közt is fiatalnak számított a Pusztulás idején. 589 AR-ben születve, csupán 33 éves volt, amikor az istenek halála elnyelte az általa ismert világot és élőhalálra kárhoztatta Hellythet. Az acél akaratának és a veleszületett kíváncsiság bizonyítványa, hogy nem hagyta magát elveszni a lelke tűzviharának ami oly sok mást elemésztett, köztük a házának nagy részével. A "túlélését" a nyughatatlan és rendíthetetlen természetének tulajdonította.

Igazából, Hellyth régóta vágyik egy ügyre, amiért harcolhat, ami meghatározhatja őt és a létezését. Ez a vágyakozás már fiatalkora óra jelen volt és jelentősen hozzájárult a személyes erejéhez ami segítségével lidércé tudott válni. Egyszerűen nem tudta feladni a létezését, úgy, hogy a célja még csak nincs is teljesen kiválasztva, és még kevésbé megvalósítva. 

Sohasem volt túlzottan vallásos, fiatalkorában zokon vette a háza követelményeit, majd arról álmodott, hogy megszökik és csatlakozik a Scyrah Bosszúja szektához. Azokban az időkben, a Bosszú már elkezdte formálni az ioszi politikát, és bár törvényen kívüli volt, elterjedt a szívekben, elmékben és Hellyth generációjának képzeletében. Már azokban a végső, meghatározó években, Ios látta a vég közeledtét, ahogy egyre kevesebb újszülött született lélekkel a világba. A komor jövő félelmetessége tapintható volt, és csupán a Bosszú-nak volt erre válasza.

Idővel, a szekta egyre nagyobb hatalomra tett szert, bevonzva magához a Rhyslyrr Ház Hallyntyrbeli (uralkodó tanács) riválisait is. A Nyarr ház biztosította nekik a Hajnalőrséget és magával vitte a Shyeel házat is, együtt részt vettek a Vas Királyságok elleni engedély nélküli háborúba. Mindkét ház remélte, hogy a Bosszúban való tagságuk előremozdítja majd az ioszi politikai hatalmukat. Miután a Shyeel ház nyíltan támogatni kezdte a Bosszút, a Vyre riválisaik is csatlakoztak, hogy ellentétezzék a befolyásukat. Ahogy a kisebb házak körében is növekedett a támogatás, az Ellowuyr ház pengéi, Rhyslyrr másik riválisa is csatlakozott a Bosszúhoz. Azonban még azután sem, hogy a Küldöttek Udvara is egyre több erőforrást csatornázott a törvényen kívüli szervezet felé, a Rhyslyrr ház sohasem ingott meg, és nyújtott támogatást a Bosszúnak. 

A háza merev elutasítása ellenére, Hellyth számára ez az ügy egy nagyobb sorsot kínált, mint a saját háza szolgálata, egy olyan sors, amit maga alakíthat, és nem a háza határozott meg, még a születése előtt. Vágyott rá, hogy részt vegyen egy követlen küzdelemben, ahelyett hogy a népe lassú sorvadását szemlélje. A Bosszú pontos hitvilága és az ügyük árnyalatai sohasem érdekelték különösen. Keveset számított, hogy igazuk volt, vagy sem, csupán az, hogy egy olyan harcot kínáltak, amire oly régóta vágyott.

A Bosszúhoz való csatlakozást erősen a tervei közé szőtte, és az összes szabad pillanatát, amikor nem edzett, a választott ellenségei tanulmányozásával töltötte. Egymás után olvasta ki a súlyos köteteket az Iosszal határos emberi királyságokról és törekedett, hogy megtanulja a nyelveiket. Bár a tanítói kezdetben félreértették a háza Vas Királyságokról készült kémjelentéseit bújó örököst, mégis nagy örömmel vették a lelkes figyelmességét. Ahelyett, hogy folyton azon veszekedtek volna, hogy több idő jusson a lőtérre, a lány egymás után olvasta végig a tekercseket, figyelmesen befogadva minden szót. És már sohasem fordított hátat a házának és csatlakozott a Bosszúhoz, a kiképzése, az oktatása, és az érdeklődési köre egy nap nagyon értékesnek bizonyulnak majd a Kallyss házban. 

Ahogy a feszültségek egyre nőttek nyugat Immorenen, és a harcok egészen Ios küszöbén folytak már, a Bosszú és szövetségeseik egyre több küldetést teljesítettek az ország határain kívül. A Skorne Birodalom közvetlenül fenyegette őket és a Vas Királyságokkal való összecsapás is elkerülhetetlennek tűnt. A Rhyslyrr ház és a többi ioszi védő teljesen az országhatárok védelmének szentelték magukat. Az ország déli csücskén voltak földjeik, ami az ellenségek legvalószínűbb támadási pontja volt, és itt foglalt helyet a Ködök Kapuja is, a hatalmas Rhyslyrr erőd. Ennek védelme élet-halál kérdése volt az egész Ios számára.

Ezekben a vészterhes időkben, Hellyth megtalálta az igazi hivatását, legalábbis arra az időre. A Rhyslyrr ház egyik lövész századának thanejaként szolgált, és csapatait a Skorne ellen, majd később a Skorne oldalán az Infernálok ellen vezette. Amikor Ios újra a Skorne ellen fordult, és átkergette őket a sivatagon, Hellyth újra hátramaradt, őrködve a fenyegetések ellen amik láthatatlanok voltak, de a képzeletükben mindenhol jelen. 

Az Infernálok jelentette a fenyegetés annyira közvetlen és visszataszító volt, hogy elvonta az összes figyelmet a Bosszú végtelen háborúzásáról. Amikor Ios a Skorne népirtó kipusztításával volt elfoglalva, a levegő kifogyott a vitorláikból. Amikor Ios kelet felé fordult, nem született semmilyen törvény ami leírta volna az irányváltást. A Küldötti Udvar néma maradt és az iosziak bénultak voltak a végtelen háború fáradalmai miatt.

Hellyth, most már a harmincharmadik életévében, újra elkezdte érezni az éhséget egy cél iránt. A kemény küzdelmekkel töltött évei mély nyomokat hagytak. Már nem volt varázsa a harcnak, csak a halál, szomorúság és magány. És a Bosszú is mutatta már az idejétmúltságát. A küzdelmük láthatóan nem hozott eredményt, és már nem tudták lelkesíteni az országot. A munkásságuk és hagyatékuk csupán az volt, hogy Ios egy olyan katonai hatalommá alakították, aminek az egyetlen célja végtelen háborúk folytatása.

Ezután következett be az istenek megsemmisülése és a Pusztulás. Az ioszi elfek mindig is függtek az isteneiktől, mikor a céljaikról és a puszta létezésükről volt szó. Scyrah és Nyssor halálával, az utolsó ioszi istenek elmúltával, a halálvágy átsöpört az iosziakon mint egy romboló hullám. Senki sem élte túl Ios határain belül. És mégis, voltak olyanok akik nem voltak hajlandóak elemésztődni a szomorúság mélységeiben, ami szétrombolta az ioszi tudatot. És így, helyette, felemelkedtek mint nem teljesen élők és nem teljesen holtak.

Hellyth is köztük volt. Most emlékszik a fullasztó érzésre és a halálos bénultságra, amikor ráeszmélt a történtekre. ELMENTEK. AZ ISTENEK HALOTTAK VOLTAK.

És az elmúltukkal, a levegő is megfagyott a tüdejében, és a földre zuhant fojtó iszony közepette, az életét elszívta az üresség, aminek létezéséről eddig nem tudott. Mégis harcolt ellene, minden erejével. A teste fájdalom viharában és az akaraterő szorításában vergődött. A húsa felhasadt és a szervei elszáradtak, mégsem engedte, hogy a lelke mélypontja beszippantsa.

Az istenek elmentek, de ő itt maradt.

Vért és fekete váladékot köhögve, feltápászkodott a földről. A világ üresnek és hidegnek tűnt, mégis sohasem érzi majd a hűvösségét. Egy olyan éhséget érzett, amit csak mások életerejének szipolyozásával csillapíthat, de valahogy mégis ugyanaz maradt, pedig jelentősen megváltozott. Az éhségen kívül, még most is szüksége volt egy nagyobb célnak, egy kötelességérzetnek önmaga és a népe felé.

Ezekben az első pillanatokban, majd a Pusztulást követő napokban, Ios egy éber rémálomra hasonlított. Ahogy a lidércek lassan átvergődtek a csoportos létezési félelmeiken, elkezdték számba venni a világot, amit megörököltek. Az istenek nem voltak már, és velük a Küldötti Udvar, a Hallyntyr, és a régi rend minden maradványa. A halál végre békét hozott Iosra. A régi Házak eltűntek, mert a túlélők túl kevesen voltak, hogy működtessék őket, és a jelentőségük és ősi felelősségeik egy pillanat alatt váltak semmivé.

Az ősi lidércek akik előbújtak a földalatti katakombáikból sok tudást és intést adtak át a fiatal testvéreiknek. Így történt, hogy az új lidérceket olyan régiek tanították meg a haláltalan lét rejtelmeire, akik már régen elfelejtették az élet alapjait. Cserébe, a régi lidércek újra csatlakozhattak a társadalomhoz, olyanhoz amilyen volt, de az újak még mindig több százszor számosabbak voltak.

Még mindig a régi hagyományokkal átitatva, a lidércek hasonló véleményű tanácsokba rendeződtek, hogy megszervezzék az életüket és megvitassák az új létezésük alapvetéseit.

Idővel, ezeket a csoportok igazi Házakká kezdtek alakulni, meghatározva a céljaikat és tagságukat. Az évben ami következett, Hellyth táborról táborra utazott, sohasem lelve igazi otthonra.

Aztán találkozott Tyrusszal, a Pókok Nis-Arsyrjával, az újonnan lapított Kalyss Házból. Tyrus, aki egykor a rejtélyes Vyre ház magas rangú tagja volt, egy új sorsról beszélt az ioszi elfek számára: egy új világról, ahol az ioszi lidércek segítő kezet nyújtatnak az élőknek, nem csak a menekülteknek, akik elkerülték a Pusztulást azzal, hogy a határokon kívül jártak, de a többi Vas Királyságnak is. Reményről beszélt a teljes veszteség közepén.

A szavai megérintették Hellythet, aki, mint minden lidérc, első kézből tapasztalta az ioszi nagyképűséget és elszigeteltséget. Bár mások más következtetéseket vontak le, és próbáltak szégyenükben megbújni az árnyékokban, vagy felépíteni egy új katonai gépezetet ami hatalmában a régi Iosszal vetekedhet, a Kallys ház legalább megpróbált egy másik jövőt keresni a múlt bukásai ellenére és elmozdítani Iost a folytonos háborús készültségből.

Mint ahogy Hellythet is, sok mást is bevonzott a Kallys ház ígérete. Látta, hogy ahogyan a Bosszúnál is, mindenkit a saját motivációja hozta. Egyesek azért jöttek mert igazi hívők voltak akik javítani akartak a dolgokon, a saját létezésük bűnössége nehéz kőként a lelkükön. Mások pedig pragmatikusan egy olyan házhoz akartak tartozni, amely a jövőben növelheti hatalmát és befolyását az élők, az ősi és új élőholtak közt. Egyesek belefáradtak a folyamatos konfliktus végtelen fordulóitól és éhezték a beígért békét és stabilitást. 

A Kallyss házbéli tagsága ellenére, Hellythnek nincs igazi megbecsülése az emberiség iránt és még mindig az igazi célját keresi. Helyette inkább a lehengerlő kötelességérzet mozgatja, amit még fiatalkorában neveltek belé. Kötelezve érzi magát, hogy védelmezze a népét, legyenek azok élők, vagy élőholtak, valamint a nemzet egészét. Látta ahogy Ios majdnem teljesen megsemmisül és meg kívánja őrizni azt a keveset ami megmaradt. Hisz abban, hogy Ios túl kell lépjen a régi tévképzeteken és nyitnia kell a világ felé, hogy elkerülhesse ugyanazokat a múltbéli hibákat. Ugyanakkor nyitott az emberiséggel való kapcsolatra és egy fajta reményteli optimizmussal tekint a jövőbe, neki jutó szörnyű sors ellenére.