Orven lángolt. A látvány eltöltötte Horruskhot, az Ezer Haragot, vágyakozó örömmel. Egy lángoló város mindig vért és rabszolgákat hozott. Azt jelentette, hogy a mészárlás kedvére válik majd vég nélkül lelkekre szomjazó Fellgoetheknek, és kielégíti a saját gyilkolási vágyát is. Figyelte ahogy a rohamfosztogatók és ulkor baltások a partra nyüzsögtek a Rimmocksdale tavat elárasztó hadihajókról, majd belecsapódnak a dokkok mentén Orven védőibe acélcsattogással és dühös üvöltéssel. Figyelte, ahogy a harci boszorkányok haladnak utánuk, félelmetes varázslatokat szőve és elvonszolva a sebesülteket, mind az ellenségeket, mint a sajátjaikat, majd később feláldozzák őket. Mindezt a parancsnoki hajója fedélzetéről nézte, de aztán az öröme megromlott, mint a napot felejtett tej.
Lemészárolhatott százakat, rabul ejthetett ezreket, megmárthatta az acélját vérben és fájdalomban, és dicsőség lesz a jutalma. Más egyéb ajándékokban is részesül majd. Ám mindez a nő szolgálatában történik. Sabbrethében és a feltétlen odaadásában egy rég halott próféta értelmetlen jövendöléseihez. Egy olyanéban, akit ő személyesen hagyott elrothadni az óceánnak ezen oldalán, amikor elmenekültek Nyugat-Immorenről az első invázió után.
Ő, Horruskh, aki ezer életet leélt már, aki megtöltötte a Fellgoethek fénytelen csarnokait sikoltó lelkekkel, most csak jelentéktelen elterelő szerepet kapott, hogy aztán a riválisa arassa le a nagyobb babérokat.
Horruskh érezte hogy valaki áll mögötte és a szőrszálak felálltak a hátán. Megfordult és megpillantotta Kishtaar, az Üvöltő Csend, sudár, sebhelyes alakját. A vad hadúr régóta csatatéri és politikai szövetségese volt, segítve őt a Drak Orgoroth-i közéleti manőverezésben. Megértették egymást, és bár a személyes céljaik nem mindig egyeztek, nem is ütköztek, és Drak Orgorothban, ez elég volt a hosszú és gyümölcsöző szövetséghez.
Kishtaar felemelte a fejét, felfedve a szabálytalan szélű sebhelyet a torkán, ami elvette tőle a beszéd képességét. Összecsattintotta a fogait, jelezve, hogy "beszélni" szeretett volna.
"Újdonságok délről?" mondta Horruskh.
Kishtaar összetett a kezeit, tenyérrel egymás felé, aztán széttárta, szárnyakat mutatva így meg.
Horruskh felvonta a szemöldökét. "Szóval Blighterghast felébredt akkor? Nos, nemsokára megtudjuk, mennyit ér Dagholoth jövendölése."
Elfordult és köpött. Ez volt az általa becsült érték.
Kishtaar a harc felé mutatott a Rimmocksdale partján. Elvigyorodott, kivillantva a hegyesre reszelt fogait.
"Igen, menj, vidd az erőink felét. Én követlek a másik felével," mondta a férfi. "Az immoriak biztosan értesültek Blighterghast ébredéséről. El kell őket" -- grimaszol --"foglaljuk még egy ideig."
Kishtaar hátracsapta a fejét és egy farkasszerű üvöltést hallatott. Válaszul, két sakál, mindkettő alabárddal szerelve, futott fel a raktérből, vicsorogva és sziszegve. Csatlakoztak az úrnőjükhöz, és a hármójuk leugrott a hajó oldalán, a sekély vízbe csapódva, majd az ellenfél felé rohantak. Fosztogatók és ulkorok futottak a nyomukban. A néma hadúr nem adott ki szóbeli parancsokat; egy fajta pszichikai provokációt sugárzott, vér és lelkek ígéretét, ami minden Orgoth harcost felajzott a végtelen erőszak szintjére. A terveiket szinte ösztönösen hajtották végre, minta a Halálsuttogó pengéi minden suhintása, minden lemészárolt ellenség, egy sajátságos nyelvet alkotott volna.
Horruskh hagyta, hogy az elméje mélyebbre merüljön a saját góleme parázs hajtotta cortexébe, egy Tyrantéba, akit Moloknak hívtak. Az oldalról oldalra csapta a szarvas fejét, morogva és felkaparva a fedélzetet karmos lábával. Kivonta a hatalmas kardját és a figyelmét a dokkokra összpontosította, arra a részre ahol a város maga elkezdődött mögöttük, és ahol most a legsűrűbb volt a harc. Légiónyi cygnari katona harcolt ott, kék lemezpáncélba öltözve, olyan fegyvereket forgatva amik villámot szórtak. Voltak khadori katonák is -- egy gyengébben felszerelt, hitványabb osztag. Sokszor harcolt már khadoriakkal, és tudta, hogy a gyengébb felszerelésük nem tette őket gyengébb harcosokká. Az Orgoth invázió most szövetségre kényszerítette ezeket a régi ellenségeket, úgy tűnik pont úgy, mind előzőleg.
Ami igazán felkeltette Horruskh figyelmét viszont, az azok a furcsa új ellenségek voltak, akiket csak rövid ideig láthatott Khardov ostrománál. Ezek a katonák kevesebben voltak, de idegenek és lenyűgözőek. Magas harcosok, elegáns páncélban -- minden ívelt és kerekített forma -- olyan fegyvereket forgatva amik inkább művészi alkotások voltak mint kovácsolt tárgyak. A harci gólemeik is merőben eltérőek voltak a khadoriak lomha erőgépeitől vagy a villámmal kiegészített cygnari önjáró gépeknél. Kevésbé tűntek gépnek, inkább élőlénynek, a fegyvereik ugyanolyan túldíszítettek mint a mestereiké. Természetesen a leglenyűgözőbb tulajdonságuk ezeknek az új ellenfeleknek az volt, hogy határozottan nem voltam emberek. Az arcuk hosszúkás volt és sovány, mandula formájú szemekkel és hegyes fülekkel.
Olyan takarékosan mozogtak, ami Horruskhot a ragadozómadarakra emlékeztette. Alig várta már, hogy kipróbálja a tudását és erejét ellenük.
"Jer, Molok," mondta Horruskh. "Hadd játsszuk el Sabbreth figyelemelterelését."
Átszökkent a korláton, talpa tíz lábban lejjebb csapódott bele a sekély vízbe. Mögötte Molok masszív formája csobbant hatalmasat víz és homok gejzír közepette.
Horruskh a dokkok felé haladt és pásztázta a csatateret. Levágott minden ellenséges katonát aki elég ügyes volt, hogy átjusson a szabálytalan Orgoth vonalakon és elég bolond volt, hogy megközelítse. A veremkardja a lelküket varázserővé formálta, Horruskh pedig mennydörgő varázscsapásokat küldött az ellenséges sorokba, szanaszét dobálva testüket.
Lassan haladt, keresve egy ellenséget, ki méltó lehet az erejéhez. Már a legsűrűbb harc felé közelített, amikor kiszúrt egyet az ioszi hadurak közül, egy tornyosuló lényt, aki hatalmas kétkezes bárddal harcolt. Horruskh figyelte, ahogy az ioszi félbe hasít egy ulkort balta-pallosa egyetlen csapásával, miközben a harci góleme, egy tizenkét láb magas acélóriás, világító erőgömbökkel borítva, szétdobálta az Orgoth katonákat suhogó kardjával, vagy véres cafatokra robbantotta őket vállára szerelt ágyújával.
Itt volt hát egy küzdelemre érdemes ellenség. Itt volt egy lélek, ami méltó volt a begyűjtésre.
Horruskh rohamra indult, Molok mellette dübörgött, a parázs belsője éhesen lüktetve. Az ioszi hadúr észrevette közeledtüket, látta a fenyegetést és kihívást, és Horruskh végtelen elégedettségére elindult feléjük, fogadva a kihívást.
Mint két üstökös ami egymásnak csapódik, Horruskh és ellenfele elsöpörtek minden gyengébb ellenfelet az útjukból. Semmi sem állhatott az útjukba. Horruskh a feje felé emelte a verem pengéjét, és az ioszi csatamágus is így tett a saját fegyverével. Most, hogy szinte csapástávolságba értek, Horruskh jobban meg tudta nézni az ellenfelét. Az ioszi hatalmas volt, magasabb és szélesebb is mint Horruskh, és ez a tény örömmel töltötte el. Az ioszi páncélját rozsdás láncok koszorúzták, mintha valamikor a múltban lekötözték volna. Nem viselt sisakot, az arca pedig szikár maszkot alkotott, haragból és éhségből. A bőre hervadt volt, szürke felülettel, az ioszi mélyen fekvő szemei pedig borostyán fénnyel csillogtak. Amikor meglátta Horruskhot, vékony ajkai gonosz mosolyt formáltak, megvillantva hófehér fogait. Nem váltottak szavakat, nem hívták ki egymást, ahogy összecsaptak. Horruskh a saját pengéjével védte ki ellenfele első csapását, erejébe a teljes teste beleremegett. Felnevetett és hátrébb táncolt, el a kézitusa távtól, majd visszarontott egy ugrásból indított döféssel.
A ioszi félrecsapta Horruskh pengéjét, belépett a védelme mögé és páncélkesztyűs kezével belebokszolt Horruskh arcába, eltörve az orrát és egy pár fogát, hátrébb lökve véres arccal.
Amíg Horruskh megtalálta egyensúlyát, Molok rávetette magát az ioszi harci gólemére, meglendítve buzogányát és ugyanolyan izgalommal üvöltött, mint amit gazdája is érzett.
A férfi varázserővel ruházta fel Molok csapását és a buzogány pontosan célt talált, betörve a myrmidon vázát hatalmas csattanással, oldalra lökve és majdnem ledöntve a lábáról.
Horruskh visszavonta magát Molokból -- a gólem könnyen elboldogult a közvetlen irányítása nélkül is. Újra összpontosítva, körözött az ioszi hadúr körül, alacsony állásban tartva a kardját. Ezer életében, több száz különféle kardozó technikát tanult meg. Ritkán volt rájuk szüksége. Az ereje, mérete, és varázshatalma több mint elegendőek voltak arra, hogy legyőzzék ellenfeleit, de most milyen öröm volt tudásra és tapasztalatra hagyatkozni a nyers elő helyett.
"Mi a neved?" kiáltotta Horruskh rossz cygnari nyelven. Ez egy olyan ellenség volt, akit emlékezéssel megtisztel majd .
Az ioszi szemei összeszűkültek, és magas védőállásba emelte a kardját, hogy ellensúlyozza Horruskh alacsony pózát.
"Hazaroth vagyok, a pusztulás Narcissarja." mondta, a hangja halk és levegős, de valahogy mégis elég hangos, hogy jóval a csatazaj fölé kerekedjen. "Én vagyok a végzeted."
"Há!," mondta Horruskh. "Üdvözöllek Hazaroth, Horruskh vagyok, az Ezer Harag, és megígérem neked, hogy a halálod fantasztikus lesz."
Hazaroth halkan, érdesen kuncogott. "Azt hiszed talán, hogy nem ismerem a halált?"
Előre rontott, a hatalmas bárdja lefelé sújtott. Horruskhot majdnem rossz pozícióban találta, de sikerült fölfelé csapnia a kardjával és hárítania, hagyta hogy a pengék összeakadjanak, aztán a saját kardját az ellenfele fölé csavarta egy villámgyors döféssel. A verem penge lecsúszott Hazaroth mellvértjéről és mély vágást ejtett az ioszi nyakán, ahonnan fekete vér serkent. Az ioszi hátra tántorodott, az egyik kezével a sebét takarva, fájdalomtól dühösen sziszegve.
"Talán ismered a halált," mondta Horruskh, letörölve a vért törött orráról a kézfejével. "De én ezret megismertem már."
Hazaroth nem támadott újra. Helyette belevetette magát a körülöttük örvénylő csatába, megragadott egy közelharcos fosztogatót a mellvértje hátuljánál fogva és földre rántotta titáni erejével. Ahogy a fosztogató megpróbált talpra állni, Hazaroth lecsapta a fejét pengéje megvető csavarintásával, de nem hagyta, hogy a teste eldőljön. Felemelte; sötét vörös köd emelkedett a hullából. Az ioszi belélegezte a véres esszenciát mint ahogy fuldokló ember kapkod levegő után. A seb Hazaroth nyakán beszövődött, élénk forradást hagyva maga után, és a Pusztulás Narcissarja szemei pokoli narancs fénnyel villantak.
Horruskh vigyorgott, felvidulva. Többé már nem törődött Sabbrethel, Horva Korbácsával, a tőlük délre ébredő sárkánnyal, vagy a körülöttük kavargó csatával. Csupán ez az egy ellenség volt, ez az egyetlen dicsőséges ellenfél. Tisztelgésre emelte a pengéjét, majd rohamra indult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése