"Az Orgoth?" A poszadnik összevonta a szemöldökét. "Kapitány, nincs kétségem, hogy keményen küzdöttek, hogy ezekről a betolakodókról hírt hozzanak, és igaz, a saját forrásaim megerősítették a történetüket, de nehezen hiszem el, hogy ezek a hódítok kiléptek a mondákból és legendákból, hogy újra megtámadják partjainkat. Egészen biztos benne, hogy nem cryxi portyázókról van szó?"
Ilarit hirtelen harag öntötte el. "Elvesztettem az erőim felét, hogy ideérjek figyelmeztetni önöket. Láttam a hajókat, poszadnik. Láttam a szörnyűségeket amik előbugyogtak belőlük, és itt vagyok hogy elmondjam, hogy ha azonnal nem cselekszünk, minden hamuvá válik amit ismerünk."
A poszadnik nyugtatóan felemelte a tenyerét. "Nem bántásnak szántam, kapitány, és sajnálom a katonákat akik odavesztek. Ám meg kell értenie --"
"Igaza van," mondta Volkova, a hangját alig emelve suttogás fölé.
"Magziev, önt sem akarom lekicsinyelni, de hogyan tudhatja ezt?" mondta a poszadnik.
"Láttam az álmaimban. Hatalmas sötétség az óceán felől," válaszolta Volkova, mintha az ilyen állítások cáfolhatatlan bizonyítékai lennének a mondanivalójának.
A poszadnik a fejét rázta. " Az álmok nem bizonyítanak. Ön is tudja ezt jól."
Ilari csöndben maradt, nem igazán érdekelte, hogy a magziev meggyőződése honnan fakad; elkezdte szövetségesként látni, veszélyes ellenség helyett Khador történetének sötét fejezetéből.
"A császárnő másként gondolja," mondta Volkova, aztán Ilarihoz fordult. "Most pedig, mondja el pontosan mit látott."
"Hajókat," mondta Ilari. "Sok hatalmas hajót tele harcosokkal. Nem tudtam pontosan megítélni a számukat--" Szünetet tartott, felidézve a lángokat és sikolyokat, ahogy Marova elesett az Orgoth támadásban-- "de több ezernyien voltak."
"Harcolt velük?" sürgette a nő.
Ilari bólintott. "Volt egy osztag gyalogságom, köztük egy Hadigép, és két támogató Rémfarkas. Marova külterületén csaptunk velük össze. Démonként küzdöttek. A páncéljuk és fegyvereik furcsák voltak, de nem lehetett eltéveszteni, hogy mik voltak. Kik voltak."
"Folytassa," mondta Volkova.
"Találkozott már a Rémálom Birodalom szörnyűségeivel?" mondta a poszadnik. "Szörnyetegek. Nem emberiek. Cryx Fekete Flottája megfordult már párszor ezeken a partokon."
Volkova odafordult Skrovenberg uralkodójához. "Azt tanácsolom, hogy idézze fel a saját városa történelmét. Az Orgoth porig égette. Kétszer."
A poszadnik egy kis időre elhallgatott, aztán megrázta a fejét, biztosan mutatva a beletörődését. "Magziev, kapitány, talán rossz szögből közelítjük meg ezt a problémát. Nem kétlem, hogy szörnyű ellenféllel állunk szemben, és cselekednünk kell, mielőtt elterjednek. Hogy Cryx vagy Orgoth, ebből a szempontból nem számít."
"Többet számít, mint amennyit felfog, poszadnik." A nő nem hagyta, hogy Skrovenberg uralkodója válaszoljon. "Folytassa a beszámolóját, kapitány."
"Elmenekültünk Marova alól," mondta Ilari. "Nem volt már semmit amit tehettem volna értük, fontosabbnak tartottam másokat figyelmeztetni. Maradni akartam, harcolni akartam." A bűntudat átcsapott fölötte, és a marovai szörnyű visszavonulás súlya nehéz láncként nehezedett rá. Nyelt, az ajka megremegett, és ökölbe szorította az ökleit, érzelmeivel harcolva.
"Lélegezzen mélyet, kapitány," mondta a poszadnik és elvett egy poharat és üveget egy kicsi ezüst tálcáról. Öntött egy bőséges adagot abból ami uiskének tűnt, és Ilarihoz hozta. "Igya meg ezt."
Ilari remegő kézzel átvette a poharat és felhajtotta a tüzes folyadékot egy húzóra. Meleg töltötte el a gyomrát, és visszanyerte az irányítást a gondolatai fölött. Bármik is legyenek a poszadnik rossz tulajdonságai, nem volt rosszindulatú ember. "Köszönöm."
Volkova megszólalt. "Jól döntött, hogy menekülőre fogta. A háború szörnyű dolgokat követel meg tőlünk..." Egy pillanatra elmerengett, a szeme üveges, távolba meredővé vált.
"Elfutottunk és üldöztek bennünket," folytatta Ilari. "Újra harcoltunk az Orgothal a Vescheneg Felföldön." Egyesek közülük tűzfegyvereket forgattak, de nem olyanokat mint a miéink. Egy olyan energiaforrást használtak, amit még sohasem láttam. Vörös fénnyel izzott. Lehetséges hogy a mechanika egy új formája."
Volkova szemöldöke felszaladt. "Látta ezt a technológiát máshol is?"
"Mielőtt elhagytuk volna Marovát, láttam más dolgokat is, amik az Orgoth hajókkal érkeztek. Láttam ezt az égő energiát egy gép szívében. Egy harci gólem volt."
"Teljesen biztos benne?" Volkova hangja éles volt és hideg.
"Kétség sem fér hozzá. Warjack volt és a sereg méretéből számolva, biztosan több is jött."
"Ha harci gólemek vannak," kezdte a poszadnik," akkor--"
"--akkor csatamágusok is vannak," fejezte be Volkova.
Ilari szólni akart, de egy mély robbanás rázta meg a padlót, a mennyezetről pedig por potyogott rájuk.
"A kapuk," mondta Ilari.
"Hadrendbe állítom a város védelmét," mondta a poszadnik. "Menjen a kapukhoz, gyűjtse össze akit talál, én pedig átadom a katonákat és gólemeket amikkel rendelkezünk."
"Én önnel tartok," monda Volkova. A poszadnikhoz fordult. "Küldjön futárokat Vladovarba. Ha az ellenség tengerről támadott, szükségünk lesz hadihajókra."
"Így lesz."
Ilari vett egy mély levegőt, és fölkészült - újra, és újra és újra a háborúra.
A fegyvermester tartotta a szavát - Ilari páncélja tiszta volt és az üzemanyagot is pótolták, mire ő és Volkova beléptek az előszobába. Az őrmester felajánlott neki egy tiszta nemezpáncélt is, és egy vödör meleg, szappanos vizet, amit örömmel elfogadott.
"Kint találkozunk," mondta Volkova és előrement.
Ilari ledobta magáról a foltos, mocskos, vérrel áztatott ruházatát és megmosakodott amennyire csak tudott. A víz rózsaszínes, barnás patakokban csordogált le róla. A halál bűze körbevette. Amikor olyan tiszta lett, amennyire ezen körülmények közt lehetett, befonta a szakállát, hátrakötötte a haját és bebújt az új nemezpáncélba. A fegyvermester segített neki fölvenni a páncélját és amikor felkapcsolta a mágikus turbináját, az átvette a saját súlyának nagy részét.
Már majdnem újra embernek érezte magát és remélte, hogy Roslov és a csekély erői maradéka legalább valamennyit pihentek.
Ilari átvágott a városon Volkovával, egyre hangosodó puska és ágyúzajban közelítve meg a déli kaput. Téli Hadtest katonák nyüzsögtek az egész területen.
Már majdnem odaértek, mikor Volkova odanézett rá, mogorva arccal, csillogó szemekkel, amik valahogy még hidegebben voltak mint azelőtt. "Ismerlek téged, Borisyuk kapitány. A rendembeliek a Halál Árnyékának hívtak téged."
"Megvoltak a parancsaim. Végrehajtottam őket."
"És milyen hatékonyan," válaszolt Volkova.
"A rended az Anyaország ellen fordult. Szörnyekkel szövetkeztetek," mondta Ilari. "Nincs bennem megbánás azokért akiken igazságot szolgáltattam."
Volkova mélyet lélegzett és a földet bámulta, ahogy tovább siettek a kapuk felé. "Én is elhoztam a fivéreimnek és nővéreimnek az...igazságot."
Szóval így élte túl, gondolta Ilari. A poszadnik hazafinak hívta a nőt. Ilari nem mondott volna ilyet, de nem állta meg, hogy ne érezzen némileg együtt a szörnyű döntésekkel, amiket a nőnek meg kellett hoznia.
"Rendben. Ez már a múlt. Hagyjuk akkor ezen a ponton." Mondta Ilari, miközben a kapuk felbukkantak előttük. "Nem táplálok ön iránt rossz érzéseket, és ha a császárnő megbecsüli a tehetségét és a tudását, akkor én is így teszek."
Volkova bólintott, de nem szólt semmit. Ilari nem hibáztatta volna, ha neheztelt volna, bár nem javasolta volna neki.
Elérték a széles teret a kapu mögött, és Roslov hadnagy már ott várta. Megtisztította az magát, és talált magának egy új egyenruhát, ami egy kicsit túl nagy volt a karcsú alakjára -- feltűrte a ujját és a nadrág szárát, hogy kényelmes legyen. Ilari látta a szemében a félelmet, amilyet nem látott még akkor sem, mikor a Vescheneg Felföldön csaptak össze a szörnyekkel. Megrémisztette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése