Közjáték : Vörös találkozás
Az utolsó dolog, amit Sabbreth ájulás előtt még látott, az Drashak volt, ahogy rávetődött Borisyukra, és maga alá szorította az immori harci varázslót, még mielőtt az halálos csapást mérhetett volna rá. Utána a világ elszürkült, aztán elfeketedett, majd a semmiségbe fordult át.
Érezte a Fellgoeth mesterei jelenlétét, a suttogó hangjukat, ahogy bekúsztak az elméjébe és megtöltötték azt képekkel, üzenetekkel, és előjelekkel a fénytelen verembéri termeikből. Lehetséges jövőket mutattak meg neki, egyeseket ezek közül ő maga helyezett mozgásba.
A képek túl erősekké váltak, és Sabbreth újra eszméletre küzdötte magát. Amikor kinyitotta a szemét, nem volt semmi támpontja, hogy mennyi időt töltött a sötétségben. A hátán feküdt, a pirkadó égboltot nézte, miközben azt sötét hamu és füst szennyezte. A sebek amiket elszenvedett megmaradtak, és a gyógyuló hús fájdalmával lüktettek. Kétség sem fért hozzá, hogy valamelyik csataboszorkány drága lélek energiát költött rá, hogy meggyógyítsa Sabbreth sebeit. Egy olyan tartozás volt ez, amit majd meg kell adjon később.
Szisszenve felült, és látta, hogy még mindig a hordája közepén van, most pont egy Vladovar falain kívül eső táborhelyen. A keleti kapu és a hozzá vezető, folyón átívelő palló le volt rombolva, széttépve egy hatalmas erő által. Horruskh ott jutott be a városba. A gondolat, hogy a riválisa már az elfoglalt város lakói között szedi az áldozatokat, miközben ő a sebei miatt nem tud cselekedni, egyszerre pánikkal és haraggal öntötte el a testét.
Sabbreth páncélját lekapcsolták, most újra felszította a parázs kazánját és felállt. A mozdulat agónia tüskéket szórt szét a testében, és majdnem újra térdre zuhant. Láttam, hogy fosztogatói és más katonái tucatjai figyelték őt, újabb gyengeségek után kutatva, még azon túl is mint ami már eddig láttak. A keze a kardja markolatára csúszott, és a bámészkodók más dolgokat találtak, amivel lefoglalják magukat.
Átlöködte magát a hordán a város felé, majd az elméjével szólította a két Sakált, amik az oldalán voltak, mióta partot értek. Nem érzékelte őket többé, ami vagy azt jelentette, hogy túl messze voltak, vagy, ami még rosszabb, Horruskh elvitte őket magával.
Ahogy a folyó közelébe ért, látta, ahogy immori foglyok százait terelik rongyos menetoszlopokban. Meg voltak láncolva és a legtöbbjükön volt ilyen vagy olyan sebesülés. Rettegő kiáltások és kegyelemkönyörgések robbantak ki a tömegből. Senki sem hallgattatta el őket. Ez a rettegő hangorkán volt az Orgoth győzelem emlékműve.
A katonák és a zsákmány között tornyosult egy ismerős és félelmetes alak. Horruskh, az Ezer Harag egy hús és acél óriás volt. Magassága közelítette a nyolc lábat, díszes páncélja pedig mintha vicsorgó, démoni arcokból lett volna összeforrasztva. A parázskazánja hatalmas vasszárnyként terpeszkedett a hátán, kezével pedig egy óriási verem kardot markolt, melynek hegye az immori földbe mélyedt, minta a világ összes részére kinyilvánítaná a hatalmát. A közelében lévő fosztogatókra mutogatott és kiabált, utasítva őket, hogy mozgassák a foglyokat föl a folyón várakozó hajókra, vagy tereljék őket az feláldozásukra készülődő harci boszorkányok felé.
Amint Sabbreth közel ért, Horruskh levette a sisakját. Az alatta lévő arcot fájdalom és erőszak formázta és edzette. Horruskh szájának egyik oldalát félig szétégették régi sav sérülések. Ezen az oldalon az ajkai örök rosszkedvet formáltak. Az orra olyan sokszor tört el, hogy már elvesztette az eredeti alakját, és ami megmaradt, már csak egy zúzott húsdarab volt a szemei alatt. Ha az arca a fájdalom krónikája volt, a szemei a fájdalom előrevetítései voltak. Hatalmasak volta, szinte kiguvadók, ám színük olyan mély barna volt, hogy feketének tűntek a hajnali homályban. Számtalan rémségnek voltak tanúi, és egy olyan kopár tér voltak, ahol semennyi melegség vagy kegyelem nem tud szárba szökkenni.
"Sabbreth," mondta Horruskh, groteszk félmosolyra formálva a sebhelyes ajkait. A hangja rekedt suttogás volt, a torkán terpeszkedő sebhelynek köszönhetően. "Remélem már felépültél a...vereségedből."
A szó késként döfte át Sabbreth gyomrát, és legszívesebben kitépte volna onnan, hogy aztán Horruskh képébe szúrja. "Nem buktam el," mondta a nő és a lerombolt városra mutatott a folyón túl. "Sok lelket zsákmányoltam, sok ellenséget porrá zúztam--"
"Mindet, egyen kívül," vágott közbe Horruskh kuncogva. "Téged megmentettek, Sabbreth. A halálod kiváltotta egy alávaló fosztogató kapitány. Mennyire szánalmas."
Sabbreth rájött, hogy Drashak a saját életét adta az övéért. Bolond, gondolta. Nem érzett hálát a fosztogató iránt, ő sohasem kockáztatna ennyit egy ilyen jelentéktelen valakiért.
"Láttam egy ellenséges harci varázslót, ahogy sokat megölt a te katonáid közül," mondta Sabbreth, Horruskh felé hánytorgatva a férfi bukását. "Elfogtad vajon?"
Horruskh arcizmai szinte pattogtak, ahogy a fogait csikorgatta. "Megszökött."
"Szóval, te magad is engedted, hogy egy pompás felajánlás kicsusszanjon a kezeid közül?"
Horruskh csöndben bámulta Sabbrethet, majd megszólalt, "Kishtaar partra szállt és északra vonul egy Ohk nevű város felé."
Sabbreth figyelmen kívül hagyta Horruskh gyenge témaváltását. Ez a hír túl fontos volt. Csak idő kérdése volt, mielőtt a harmadik hadúr a seregükben is csatlakozik a harchoz. Kishtaar, akit az Üvöltő Csend néven is ismertek, biztosan rájött, hogy Sabbreth és Horruskh kevés zsákmányt hagyott meg neki Skrovenbergben és Vladovarban, és ezért a seregeit egy érintetlen célpont ellen vezette. "Be tudja venni azt a várost egyedül?"
Horruskh a fejét csóválta. "Nem valószínű. Elkezdi majd a támadást, aztán elvárja tőlünk, hogy segítsünk neki."
A hármójuk közti szövetségek és párharcok folyton változtak, és a Sabbreth és Horruskh közti ellentét hirtelen kevésbé lángolt hevesen, most hogy egy olyan bonyodalommal szembesültek, ami mindkettejüket egyenlően érintette.
"Így kell hát tennünk." mondta Sabbreth.
"Nos akkor, északra vonulunk," mondta Horruskh, és egy újabb torz mosollyal kínálta a nőt. "Nagy kár, hogy el kell halaszd a bosszúdat a harci varázsló ellen, aki ily módon megszégyenített."
Sabbrethről lepergett Horruskh szégyenítési próbálkozása. Miközben eszméletlenül feküdt, a Fellgoethek sok dolgot megmutattak neki, de az egyik kép különösen bevésődött az emlékeibe. Látta ahogy Borisyuk egy nagy ezüst kardot tart a kezében, ahogy a szeméből patakokban ömlik a vér, és ahogy az égbolt lángba borul a feje fölött. Sokkal nagyobb gonoszságot művelt a kapitánnyal, mintha megölte volna. Egy olyan ösvényre terelte ami az örök kárhozatba vezet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése