Ilari lelökte magáról a halott orgothot és elkezdett körbenézni a puskája után. Még mindig sötét volt, de valamelyik isten megszánta, és majdnem átesett a súlyos fegyveren. Lenyúlt érte, a sebzett karja még mindig lüktetett, sikerült a vállához fognia, és kilőtt még egy világító lövést. Egy kétségbeesett jelenetet világított meg. Khadori katonák hevertek holtan és lemészárolva az ellenség hullái közt, és ami az erőiből megmaradt, az utolsó erejével küzdött.
Ilari vett egy mély levegőt és letette a puskáját. Kifogyott a rúna lövedékekből, újra kivonta kardját, miközben orgoth harcosok rohantak felé üvöltő hordában. Szög és Koshka sokukat félresöpörtek jégkalapáccsal és pajzzsal, de a céljuk nem a gólemek voltak. Az orgothok most őérte jöttek. Ilari felkészült a halálra.
Ám egyetlen Orgoth sem ért el hozzá. Egy öntöltő ágyú kattogó hangja harsant, és a hozzá legközelebb lévő orgoth harcosok vörös köddé váltak. Nyugatra nézett, Vladovar felé, és hallotta paták mennydörgését, látott száznyi villózó fényt. Nem fáklyák voltak, hanem robbanófejes dárdák, vagy száz rohamosztagos lándzsásét.
Belecsapódtak az Orgothok soraiba, felrobbantva a hegyeket pusztítás orkánjaként, darabokra tépve a dárda másik végére kerülő orgothokat. Az egyik Orgoth harci gólemet hasonlóképpen tépték szét, kihasítva a páncélját, majd szétrobbantva.
Ezután a könnyű gyalogság következett, kik elsütötték a puskáikat, majd baltával és kardal vetették magukat közelharcba.
Ilari csatába küldte Szöget és Koshkát, de a Rémfarkasokra nem volt szükség. Az orgothok visszavonultak, ez volt az első alkalom mikor ilyet tettek. Északra futottak, gépágyú és puskalövések által kísérve. Nem követte őket viszont senki, nem üldözhette őket senki. Ilari a földre rogyott, fáradtan, véresen, és érzelmileg kimerülve.
Két alak vált ki a katonák tömegéből. Az egyiket felismerte. Volkova magziev páncélja horpadt volt és helyütt kormos, de valahogy túlélte a menekülést Skrovenbergből és eljutott Vladovarba egymaga. Ha valaki képes rá, akkor ő, gondolta Ilari.
A másik alak mintha Khador múltjából lépett volna elő, mielőtt az ország darabokra szakadt és meggyengült volna a Szüret során. Oleg Strakhov rohamosztagos vezér magasan és egyenesen állt, bár a kora már látható volt a sok sebhely mintázatában, egyik szemén lévő szemellenzőn, és az általános viharvertségén egy olyan embernek aki az élete legnagyobb részét fegyveres küzdelemben töltötte. A páncélja régimódi volt a kor szintjéhez képest, könnyű csatamágus vértet hordott, két kéménnyel. Egy rövid puskát tartott az egyik kezében, mindkét combján pedig hosszú szurony pihent tokban.
Ilari talpra kecmergett és a mankóként támaszkodott a puskájára, úgy, hogy az öreg Toskar elszörnyedt volna.
"Strakhov parancsnok," mondta. "Azt hittem..."
"Hogy meghaltam," mondta Strakhov enyhén elmosolyodva. A látható szeme egy pillanatra elrévedt, elgondolkodva. "Nem vagy egyedül. Lehet hogy annak kéne lennem."
Gyorsan magához tért, az acélos fegyelem, amiről híres volt átvette az irányítást. "A magziev sokat mesélt rólad, Borisyuk kapitány. Egészen Jéglesből küzdöttel el magad idáig?"
"Így történt, uram," mondta Ilari. "Kénytelen voltam. Elsőként láttam az Orgothot, így annyi embert kellett figyelmeztessek amennyit csak tudtam."
"Lenyűgöző," mondta az öreg csatamágus, és ez az egyetlen szó olyan büszkeséggel töltötte el Ilarit, hogy majdnem elfelejtette az átélt szörnyűségeket.
"Találkoztam egy egyik csatamágusukkal. Egy Sabbreth nevű nő," mondta Ilari, tudván, hogy minden tudását meg kell ossza. "Harcoltunk. Fölé kerekedtem, az élete a kezemben volt. Ám nem adtam meg neki a halálos döfést."
"Miért nem?" kérdezte Volkova, most először megszólalva.
"Úgy gondoltam, foglyul ejtem," mondta Ilari. "Azután pedig...furcsa dolgokról beszélt." Most, hogy a csatának vége lett, Sabbreth szavai úgy bukkantak föl az agyában, mint nyugodt tó felszínén a lebegő hullák.
"Mit mondott?" mondta Strakhov.
"Egy sötét hercegről beszélt, és egy Dagholoth nevű valaki jóslatáról."
Volkova megrezzent -- ez több érzelem volt, mint amit Ilari valaha tapasztalt a nőtől.
"Ismered ezt a nevet?" kérdezte Strakhov.
"Minden Szürkemágus ismeri Dagholothot," suttogta. "Nagy hatalmú látó volt, jövendőmondó. Megtiltották nekünk, hogy kifosszuk a sírboltját a Sárkánygyíkfalban, ellentétben más Orgoth romokkal."
"És mi van a sötét herceggel?" kérdezte Ilari. Hangzásra ismerős volt neki, de nem tudta pontosan meghatározni.
Strakhov mély levegőt vett. "Az egyetlen sötét herceg akit ismerek, az Vladimir Tzepesci nagyherceg. Hatalmas harcos és mágus volt."
Strakhov egy pillanatra elcsöndesedett, majd egy olyan arckifejezésre váltott, amit Ilari már sokszor látott. A háború szörnyű volt, és a katonák akik túl sokat láttak, egy darabkájukat elvesztették a sötétségben. "Henge erődnél esett el."
"A császárnő házastársa volt," tette hozzá Volkova. "Volt egy fiuk."
"Nem értem," mondta Ilari. "Honnan tudhatná az Orgoth, akik nem jártak e partokon évszázadok óta, bármit Vladimir Tzepesciről?"
"Dagholoth erős látó hírében állt," mondta Volkova magabiztosan, mintha ez magában választ adna. Ám nem volt az, és Ilari nem tudta, hogy mi mást kérdezzen.
Lerázta ezt az egészet magáról. "Azt mondom, ne helyezzünk túl sok figyelmet ennek a Sabbrethnek a kijelentéseire. Már majdnem megöltem. Kétségbeesett volt hogy elkerülje a kardomat és bármit mondhatott volna. Ezt a régi legendát beleértve."
"Korskba kell menjek," mondta Strakhov, hirtelen témát váltva. "Vladovar maradék erőit és a civileket oda fogom vezetni."
"Mi legyen a csatahajóikkal?" kérdezte Ilari. Reménykedett benne, hogy a kikötőben lévő flotta lassíthatja az Orgoth előrehaladást.
A parancsnok mélyet sóhajtott. "Az Orgoth hajóhad megsemmisítette őket a nyílt tengeren. Engem ideküldtek, hogy megerősítsem a város védelmét, de veszett ügy, és napok alatt el fog bukni."
"A tisztjeim és én veled tartunk," mondta Ilari. Nem volt hajlandó arra gondolni, hogy Roslov és Vislovski talán nem élték túl. Túlságosan kegyetlen lenne.
Strakhov a fejét rázta. "Nem, te a Sárkánygyíkfalba fogsz menni." Volkovára pillantott. "És te is."
Ilari megrökönyödött. "Uram, nem hiheti, hogy az a Sabbreth igazat beszélt. Jobb hasznomat veszi --"
"Én eldöntöm, hol veszem jobb hasznodat," mondta Strakhov, miközben az ősz borostáját dörzsölgette. "Borisyuk kapitány, ez egy olyan ellenség akiről szinte semmit se tudunk, egy ellenfél akit senki se látott ezer éve. Bármi amit megtudhatunk, segíthet. Lehet Sabbreth hazudott, vagy lehet volt némi igazság a szavaiban. Minden esetre, ki kell derítenünk."
Ilari testét mély borzongás járta át, és délre tekintett, ahol a hatalmas hegylánc volt, Cygnar területén. Legalább ezer mérföldes utazás várt rájuk.
"Gyakran, jó információk nyernek meg háborúkat, kapitány," folytatta Strakhov. "Ismerd meg az ellenség céljait, ismerd meg gyengéit, aztán használd ki mindkettőt."
"Igen, uram," mondta Ilari érzelemmentesen. Elmondta az érveit és nem akart tovább vitatkozni. Ez még nem jelentette, hogy egyet is értett.
"Jó. Térj vissza Korskba, ha többet tudtok," mondta Strakhov. "Végy magadhoz annyi katonát és ellátmányt, amennyit jónak látsz."
Ilari Volkovára nézett, és olyat látott amire nem számított. A magziev félt.
***
Roslov hadnagy jobb karja fel volt kötve, az arcán pedig nehéz kötés fedett egy mély vágást, melyet orgoth penge ejtett. Vislovski sértetlenül úszta meg a csatát, így már Koshka és Szög körül szorgoskodott, mikor Ilari eligazítást tartott a tisztjeinek. Volkova is csatlakozott a kis csoporthoz, és még mindig ugyanabban a páncélban volt, a horpadások ellenére.
Ilari beszélni kezdett. "Megjártátok leírhatatlan szörnyűségeket az oldalamon. Jéglesből indulva, egészen Vladovarig."
Visszanézett a városra ami nemsokára odaveszik majd. Egyelőre biztonságban voltak, Strakhov seregének közepén. "És mégis, még többet kell kérjek tőletek."
"Kérje, uram," mondta Roslov.
"Volkova és én el kell menjünk a Sárkánygyíkfal hegyekbe. Ott fel kell tárjunk egy ősi Orgoth sírhelyet."
Vislovski odébb állt, hogy Koshka előtt álljon. "Miért nem tartunk Korskba Strakhov parancsnokkal, uram? A városnak szüksége lesz védőkre."
Ilari küzdött, hogy elrejtse a kételyeit. Még mindig nem értett egyet Strakhov parancsnokkal. "Strakhov rohamparancsnok úgy hiszi, a sír létfontosságú tudást rejt az Orgothal kapcsolatban. Volkova és én azt a parancsot kaptuk, hogy szerezzük meg.
"Az Orgoth sírok sok titkot rejtenek," mondta Volkova. "A hadúr akit oda temettek, életében nagy erejű látó volt."
Ilari alaposan megnézte Volkovát. A nő hívő volt, és miért is ne lenne az? A volt rendjének több tapasztalata volt az Orgothal mint bárki másnak Immorenen. Ha a nő hitt benne, akkor lehet hogy mégis volt valami Sabbreth vészjósló fenyegetéseiben. Ám még mindig úgy érezte, hogy az egész egy hasztalan kitérő lesz, ami megakadályozza az igazi ellenség levadászásában.
"Ez minden amit egyelőre el tudunk mondani," mondta Ilari. "De nem tudok jobb katonákat, akikre magam bízhatom, miközben megtesszük ezt az utat. Nem fogom megparancsolni, hogy tartsatok velem. Ez a ti döntésetek kell legyen."
Mind csöndben ácsorogtak egy pár pillanatig, utána Roslov előrelépett. "Kételkedtem a parancsnokomban, uram. Nem fogom tagadni."
Ilari bólintott. Hogyan ne tette volna? Ő sem volt biztos magában.
"Most viszont úgy gondolom, hogy ön az egyik legjobb tiszt a Téli Hadtestben," folytatta Roslov. "Nem állt le, mikor gyengébb katonák elvesztették volna a reményt. Átvezetett bennünket szörnyűségeken és fájdalmon, önmagát nem kímélve." Egy kis szünetet tartott, majd kiegyenesedett. "Meg lennék tisztelve, ha újra követhetném."
Vislovski csatlakozott Roslovhoz, a hadnagy fölé tornyosulva. "Én nem vagyok olyan jó beszélő mint a hadnagy, de igazat szólt. Önnel vagyok." Kuncogott. "Szüksége lesz valakire aki harci formában tudja tartani a gólemeit."
Az, hogy ez a két kitűnő katona újra az életét kockáztatná, hogy mellette harcoljon, szinte érzelmileg leteperte Ilarit: büszkeség és erős bajtársiasság, amit csak a csatatéren lehet megszerezni...és jó parancsnok alatt szolgálva.
"Megtiszteltek," mondta és délre nézett, oda, ahol Dagholoth sírja várt rájuk a kietlen Sárkánygyíkfalban. Az összes büszkeség és remény amit egy pillanattal ezelőtt érzett elillant, elsöpörte az iszony váratlan és jéghideg lehelete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése