Közjáték: A Vörös
Sabbreth nem tudta nevén nevezni az immori csata varázslót aki eddig el tudott futni a serege elől. The leírások amiket a túlélőktől kapott mind ugyanazt a képet festették: egy magas férfi, állati szőrmék és bájolt páncél keverékébe öltözve, mint amilyen az ilyenek hordani szoktak; nem fiatal, nem is idős, egy tapasztalt katona, ravasz és hatékony. Fejében csak A Vörösként gondolt rá, a páncélja színe után.
Egy széles, dombos tundrán állt. Mögötte, a parti városkák prédául estek egyenként a fosztogatóinak, a lakosságot összegyűjtötték, hogy aztán a lelkeiket betakaríthassák a Fellgoeth uraiknak.
Különvált a fő seregtől, hogy a saját szemével is láthassa azt amit a Vörös tett a seregével, kiket utána küldött. Nem volt egymaga, persze. A két Sakálja az elméjének feszült és vicsorgott, minden környező élőlény lemészárlására készülve. Volt még vele egy nagyobb erőnyi fosztogató, elegen ahhoz, hogy szervezett támadást vezethessenek, vagy addig feltartsák az ellenfelet, amíg ő visszavonul.
Amit most szemlélt, egy hullákkal teli mező volt, saját és a Vörös katonái feküdtek vegyesen. Több volt a sajátjaiból. Mindegyik a lőfegyverrel és pajzzsal felfegyverzett fosztogató volt. Nyilvánvalóan lest vetettek a Vörös ellen, de mégsem tudták megállítani.
A fosztogató parancsnok, aki először jelentett neki a Vörösről, vele volt. Azóta megtudta, hogy Drashak volt a neve. Csöndben várakozott mögötte, leszegett fejjel, várva a nő ítéletét.
"Mennyit vágtak le?" kérdte Sabbreth hátranézés nélkül.
"Huszat a miéink közül, tizenkettőt az övék közül." felelte Drashak.
Sabbreth a fejét csóválta. Ennyi elpazarolt lélek, betakarítatlanul. Átsétált a gyilkos mezőn, megállva, hogy megvizsgálja a sebeket amikbe belepusztultak a fosztogatói. Több fajta volt, de az egyik gyakori volt. Sok harcost egyetlen fejlövés terített le, egy nehéz lövedék, mely áthaladt pajzsokon, sisakokon, és aztán a koponyákon. Ezek a sebek pontosságról árulkodtak, tudásról, és jeges nyugalomról. Más fosztogatókat letiportak és félbevágtak. Ez Vörös gépeinek kéznyoma volt.
Továbbsétált a csatától és talált egy darab égő roncsot. Ez egyike volt Vörös harci gépeinek. Végül is, a fosztogatók összehoztak valamit, bár nem az ő fegyvereik semmisítették meg végül ezt a gépet. Nem, ezt szétlőtte ugyanaz a fegyver amit Vörös az ő emberei ellen is használt a partraszállásnál. Valamiféle nehéz ágyú, hasonló mint amit az ulkor mozsarasok használtak.
Sabbreth mosolygott. A Vörös okos volt. Felrobbantotta a saját gépét, hogy az ne juthasson a kezébe. Ő ugyanígy tett volna. A tisztelete felé nőtt, ahogy a lelke iránt érzett éhsége is, biztosan egy nagy erejűről volt szó.
"Hatalmas," mondta Drashak, "az egyik immori még mindig él."
Odafordult és látta Drashakot ahogy a páncélos lábát egy immori katona mellkasán tartja. Fiatal volt, fekete hajjal a szőrme sapkája alatt, amit az összes ellenség viselt. A hasán érte seb és gyengén küzdött Drashak csizmája alatt.
Sabbreth immori katona fölé hajolt és vigyorgott. "Mondd el a neved, és könnyebb lesz a sorsod."
A fiatal katona dacosan bámult vissza, amíg Drashak rá nem taposott a hasán lévő sebre. Felsikoltott, meglepően kellemesen, amíg Drashak el nem vette a lábát.
"A neved," ismételte meg Sabbreth. Ha ismertük egy lélek nevét az áldozás előtt, jobb felajánlás lett belőle.
"Andreev...Andreev zászlós," mondta a férfi, levegő után kapkodva.
"Drashak, hozd velünk Andreev zászlóst," mondta Sabbreth. "Tudjuk meg, mit tud az ellenségeinkről."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése