"Várj," mondta Ilari és a vállához emelte a puskáját. Egy tűzrúnás lövedéket töltött be, és lőtt egyet a szűk nyílások át. A golyó megvilágította a sírbolt belsejét mint egy elszabadult üstökös, és Ilari látta, hogy a fő bejárat úgy ötven yardnyit megy, mielőtt élesen balra kanyarodna. A fény további őrült, üvöltő arcot is megvilágított a falak mentén; és ami a legfontosabb, lábnyomokat is mutatott az évszázadokon felgyülemlett porban.
"Nem mi vagyunk az elsők akik beléptek ebbe a sírba," mondta Ilari. "Lehet, hogy az Orgoth már járt itt előttünk?"
A magziev a fejét csóválta. "Úgy tűnik, hogy eddig csak Khador területén támadnak. Nem láttunk róluk semmilyen jelet ennyire délen." Ezzel, ellépett Ilari mellől és bement a kriptába. Más lehetőségek híján, Ilari követte.
Amikor bent voltak, megszabadultak a szörnyű időjárástól, de a belső terek valahogy még hidegebbnek tűntek. Ilari vacogott a csendben, ahogy leguggolt és megvizsgálta a lábnyomokat. Régen sok időt töltött nyomolvasással a Mesterlövész dandárban.
"A lábnyomok nem frissek," mondta Volkovának, aki fölé hajolt a fáklyájával. "A por elkezdte feltölteni őket. És ez nem is egy csizma. Más az alakja. Inkább tűnik lovagi páncélcipőnek."
"Szóval nehéz páncél," mondta Volkova. "Ódivatú"
Ilari felált, egy kép formálódott a fejében, egy emlék. A Druzsinánál voltak ábrázolások a régi idők nagy csatamágusairól, akik közül egyesek elestek Henge Holdnál. Sokan közülük olyan páncélt hordott, ami már azóta kiment a divatból. "Menjünk tovább."
Tovább haladtak a sötét folyosón és odaértek a fordulóhoz. Ilari meglepetésére, már nem volt szükségük Volkova fáklyájára. Fény volt előttük, és egy hatalmas teret borított be zöld ragyogással.
"Hogy lehet itt benn fény?" kérdezte Ilari. A sötétség, úgy érezte, jobb lett volna. A sötétség hidegvolt, de üres. Az előttük lévő szörnyű fény élőnek és tudatosnak tűnt.
"Az Orgoth mindenféle fajta nekromanciát űzött, és ezeket a nyugvóhelyeket sokszor a munkájuk gyümölcsei őrzik," mondta Volkova, majd egy kis szünet után folytatta. "Még sosem láttam ilyesmit ezelőtt."
Ilari tudta, hogy a Cryx Rémálombirodalom élőholtakat hozott létre lopott Orgoth mágia felhasználásával. Így, persze, miért ne használná az Orgoth ezeket a romlott bűbájokat maga is? "Miket láttál?"
Volkova letette a fáklyáját és mindkét kezével megmarkolta az alabárdját. "Kinyitottunk egy sírt a Menydörgésszirt Csúcsokban, és bent egy elképesztő hatalommal bíró lény volt. Megölte a fél csoportunkat, mielőtt felépíthettük volna a védelmünket. Visszavonultunk, és az nem követett bennünket. Az én magzievem haláltalannak hívta."
"Ha igazad van, nincs sok kedvem besétálni egy jól megvilágított szoba közepére hívatlan vendégként," mondta Ilari. "Állj közel hozzám." Volkova odalépett, és Ilari varázsolni kezdett, mindkettejüket beburkolva egy sötétség felhőbe.Átláttak a homályon, de a külső szemlélő nem láthatta őket.
Beléptek a tágas, boltíves, sziklába vájt terembe, ami tíz kőoszlop tarkított; mindegyikhez egy-egy ősi, megsárgult csontváz volt láncolva, kezük a fejük fölött, mintha imádkoznának.
A fény vas tűztálakból áradt, amiket a mennyezetre aggattak, élénk zöldre színezte a falakat. Ilari nem nem látta a fények forrását. Villogó, kísérteties fénye kitöltötte a teret, a sír végső lakóját pedig minden oldalról bevilágította.
Dagholoth egy hatalmas ravatalon feküdt, barokkos páncélban, amit ugyanúgy elnyúlt és sikoltó arcok borítottak a mellvérttől a lábvasakig. Egy hatalmas, két kezes pallost tartott a mellkasán, széles pengéjét nyüzsgő képmások borították. Ezek közül semmi nem volt megdöbbentőbb, mint Dagholoth maga. Az ősi Orgoth hadúr nem egy porladó évszázados csontváz volt. Helyette, élőnek tűnt, a bronzszínű bőre ép és érintetlen, a sisakja alatt az arca visszataszító, szögletes állkapoccsal, keskeny ajkakkal, vastag szemöldökökkel, amik brutálissá tették az arcát. Hatalmas volt, könnyen magasabb mint hét láb.
"Te vagy az, Tzepesci?" Eljöttél hát, hogy elfogadd a sorsod?" A haláltalan hangja kitöltötte a tágas sírboltot, megremegtetve a falak, miközben felült. "Miért rejtőzködsz? Nem állok az utadba."
Ilari érezte, hogy Volkova mozdulni készül, de megragadta a nő vállát a rejtő ködfelhőjükben.
"Várj," mondta aztán, majd utána, hangosan így szólt, "Alkudni jöttem. Hogy egy másik utat találjak."
A varázslata nem tart már sokáig, és amikor megszűnik, az átverésére fény derül majd. Annyi információt kell kinyernie ezen rövid idő alatt amennyit csak tud.
A haláltalan nevetett. "Alkudni? Nincs semmid amit akarnék, csak a kardod élét. Nincs másik út."
Az egésznek nem volt értelme, de Ilari folytatta. "Látó vagy. Biztosan vannak más utak is."
"Nem!" üvöltötte Dagholoth. "A jövő meg van írva. Hozd a kardodat, sötét herceg, és szabadítsd meg."
A haláltalan szavai kezdtek valamiféle szörnyű értelmet nyerni, de Ilari varázslata megszűnt mielőtt végiggondolhatta volna.
Dagholoth azonnal felnevetett, hidegen és kegyetlenül, és felemelte a kardját. "Szóval, Tzepesci elkerülné a sorsát azzal, hogy egy másikat küld, hogy megöljön? Bolondok. Ilyenek nem tudnak engem megölni."
Ilari felemelte a puskáját, megcélozta a haláltalant, majd meghúzta a ravaszt, ezúttal páncéltörő lövést választva. A golyó eltalálta Dagholoth vállát, behorpasztotta a vállvértet, de a hatalmas harcosnak még csak a szeme sem rebbent.
Dagholoth durva arcán egy pillanatra értetlenség futott át. "A fegyvered új nekem. Ám nem számít. Nem fog megmenteni."
Az Orgoth lassan előresétált, laza arroganciát sugározva. Ilari újra lőtt. A golyó süvöltve lepattant, Dagholoth pedig rendületlenül közeledett.
Volkova előrerontott, és Ilari remélte, hogy az alabárdja, amit Szürkemágus varázsigékkel erősítettek meg, talán nagyobb hatással lesz. A nő pördülő csapással indított, de Dagholoth félresöpörte a fegyvert a kardjával, pörölyszerű csapása hátratántorította Volkovát.
"Talán Tzepesci mesélt nektek erről a jóslatról?" kérdezte széles mosollyal Dagholoth, miközben Volkova felé közelített. "Nem? Akkor majd én megteszem. Úgy fogtok meghalni, hogy közben tudjátok, a végeteket nem lehet elkerülni."
Volkova visszavonult, és Dagholoth hagyta menni. Aztán széttárta a karjait és elkezdte kántálni, "A halálból, látom a mindenség végét."
Ilari a puskájában töltényt cserélt, és most egy húsroncsoló lövedéket tárazott be. Célzott és tüzelt. A lövés a sisakja alatt találta el az Orgoth hadurat -- a feje hátracsapódott a lökéstől. A golyó egy tátongó lyukat kellett volna hagyjon az Orgoth arca helyén, de a bőre sértetlen maradt.
Az felnevetett, Ilarira irányította a szörnyű tekintetét, és újra beszélt. "Az oltár szilánkokra tört. A hatalmasok elbuknak."
Miközben Dagholoth Ilarira figyelt, Volkova megidézett egy varázslatot és a haláltalanra zúdított több pengényi jeges szelet. Ez a varázslat képes volt harci gólemek karját levágni, de a haláltalant csupán egy lépéssel tolta vissza a ravatala felé.
"A sötét sírboltban, a szavaim igazan csengnek," mondta, arcán gúnyos mosollyal.
Ilari a sír bejáratától átrohant a terem közepére. Támadó távolságba ért Dagholothoz, így az óriás tett is felé egy csapást. Ilari félrevetődött, hogy elkerülje a pengét, de a távoli ütés olyan erővel szelte át a védmezejét, hogy majdnem leverte a lábáról.
Dagholoth teljesen közömbösnek tűnt a támadásaik iránt és folytatta a jóslata kántálását. "Egy sötét herceg hozza el újra a halált."
Volkova körbefutott az egyik kőpillér körül, ami kitakarta egy pillanatra a látását, majd újra megrohamozta a hadurat. Hátulról csapott le rá, a térde hátsó hajlatát célozva, ami nem volt páncélozva. A kasza élű szálfegyver visszapattant, mintha egy sziklára csapott volna le, a haláltalan pedig megpördült, a kardja süvöltve szelte a levegőt. Volkova féltérdre zuhant, a kard így a feje fölött suhant el, a fekete haját meglobogtatta a fegyver csapta szél.
Előregurult, páncéljához képest meglepő ügyességgel talpra pattant, majd Ilarihoz futott a ravatal mellett. Mindketten elbújtak a kőtömb mögött, majd Ilari újra sötétséget varázsolt köréjük.
"Újra bujkáltok, férgek? Akkor jól figyeljetek," mondta Dagholoth. A haláltalan feléjük mozgott, és a mennydörgő hangja egyre hangosabb lett. "Jönnek majd fénytelen urak, ében szárnyakon."
"El kell meneküljünk," mondta Ilari. "Nem tudjuk legyőzni."
"Még így is meg kell hallgassuk végig," mondta Volkova.
Dagholoth tovább beszélt. "Jönnek majd napfénytelen hajnalok és bukott királyok."
A sötétség újra megszűnt, és Dagholoth feléjük ment újra. Még így is, teljesen rettenhetetlen könnyedséggel mozgott, és most először, Ilari rájött, hogy a haláltalan nem hagyott nyomokat a terem padlóját borító vastag porban.
"A tenger túlpartján, ahol fekete vitorlák lobognak," mondta Dagholoth, távolba révedve, mintha egy emléket idézne fel. Nem, jött rá Ilari, a jövőt látja.
Ilari odébb vonta Volkovát a ravataltól, és az egyik áldozó pillér felé futottak. Dagholoth követte őket. A szavai visszaverődtek a kőfalakról. "Az egykor legyőzöttek elhozzák a végítéletet."
Az Orgoth most céltudatosabban mozgott, lesöpört magáról egy lövést Ilaritól, majd megrohamozta a helyzetüket. Ilari hátrált és varázsolni kezdett, miközben a haláltalan Volkovára sújtott le. A nő kétségbeesetten próbált hárítani. Sikerült, de Dagholoth pallosa félbevágta az alabárdját. A két darabot a kezében tartva hitetlenkedve nézte őket, miközben Dagholoth egy erős rúgással folytatta, a földre lökve a nőt. Felemelt karddal állt a magziev fölött, vigyorogva, a tekintete még mindig a távolban, bár követte az áldozatát. Volkova megpróbált elkúszni, de a haláltalan rátaposott a mellvértjére, a fölhoz szorítva és behorpasztva a páncélt. A nő fájdalmasan feljajdult. A haláltalan kiszolgáltatva tartotta, de nem sújtott le. Még nem végzett a jóslatával. "A mennyek lemészárolva, és az istenek letaszítva."
Varázslat rúnák villantak Ilari teste körül, amikor a varázslata elkészült. Ezt a sötét lebontást egy Menoth paptól tanulta, aki azért jött a Druzsinába, hogy megtanítsa az ifjú csatamágusoknak, hogyan vegyék föl az infernálokkal a harcot, ha azok visszatérnének. Dagholoth biztosan gonosz volt, de Ilari egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a varázslat hatni fog-e rá. A puskája arany fényben fürdött, miközben lőtt vele. Ezúttal a golyó áthatolt Dagholoth mellvértjén, hátralökte, Volkova pedig kiszabadult.
A haláltalan lenézett a sérült páncéljára és nevetett. "Nem elég, féreg. Nem elég. Most pedig hallgass meg!" A haláltalan eltűnt és Ilari mellett jelent meg újra. Nem, nem tűnt el, jött rá Ilari -- a hadúr olyan gyorsan mozdult, hogy Ilari szeme nem is tudta követni.
Dagholoth megragadta Ilari puskája csövét, és kitépte a szorításából. Ilari próbált hátrálni, de Dagholoth megütötte a kardja lapjával, a földre lökve. Aztán az Orgoth lehajolt, centikre tolva az arcát Ilariétól.
"Az isteni vérben minden megfull majd."
Dagholoth fölött, a fény elhomályosult, és Ilari látta, hogy az árnyékok karmokként terjednek szét a teremben. Csönd lett. Dagholoth mozdulatlanul állt, mintha megfagyott volna.
"Ez mi?" suttogta Ilari és odébb kúszott, meglepve, hogy még tud beszélni és mozogni.
"Azért jöttem, hogy üzletet ajánljak, Anyaföld büszke fia," mondta egy száraz, szörnyű hang a mögötte lévő sötétből. Térdre és tenyérre fordult, miközben egy alak bukkant elő a homályból: egy görnyedt lény, retkes, szürke rongyokba bugyolálva, középen egy női arc, végtelenül öreg, bámult rá. Ilari felé indult. Ilari látta, hogy a kezei nem húsból voltak, hanem vas karmok, élesek és hosszúak. Az egyik markában egy tokban lévő kétkezes kardot szorított, gyönyörű arany markolattal.
Volkova jelent meg Ilari mellett és talpra segítette.
"Nem lehet," mondta a nő.
"Igen, ismersz engem, gyermek," recsegte az öregasszony. "Ám nem neked kell meghoznod a döntést."
"Milyen döntést?" mondta Ilari, miközben a rettegés egyre jobban terjedt a gerince mentén. "Ki vagy te?"
"Ő Zevanna Agha," mondta Volkova, suttogva megválaszolva Ilari kérdését, félve. "A Vén Boszorkány."
Ilari ismerte ezt a nevet. Hallotta már a meséket az ősi boszorkányról aki Immoren sorsszálait fonta. Ám érthetően elvetette ezeket, mint csupán gyerekmeséket.
Rosszul tette.
A Vén Boszorkány felé nyújtotta a kardot. "Itt a választásod. Vedd el ezt a kardot és végezz Dagholothal... vagy ne tedd és halj meg. Te dönts, melyik sors a rosszabb."
"Ilari," mondta Volkova, elvonva a férfi tekintetét a kínált kardról, "nem hihetsz neki. Nem a mi segítségünkre van itt. Az okait csak ő maga ismeri."
"Igazat beszél," mondta a Vén Boszorkány sziszegve. "De ez nem változtat semmin. Muszáj neki választania."
Ilari visszanézett a megdermedt Dagholothra. A haláltalan kardján lévő sikoltó koponyák még mindig a szörnyű zöld tengerben úszkáltak. Ilari tudta, hogy ez egy pokoli penge. Azt is tudta, hogy ha ez által hal meg, többet veszít mint pusztán az életét.
"Ilari ne tedd," mondta Volkova. "Kérlek."
Ám csak egy választást látott. Megragadta a pallos markolatát és kihúzta a Vén Boszorkány markából. Az árnyékok halványulni kezdtek, és egy hang harsant, ahogy a Vén Boszorkány kacaja visszaverődött a falakról.
Ilari kitépte a nagy kardot a tokjából és Dagholotra nézett, aki még mindig előre hajolt, a nyaka védtelenül, előre nyúlva, mintha a hóhér tőkéjén lenne. Az Ilari kezében lévő kard arany és ezüst színben ragyogott: az idegen rúnák a pengéjén azúrkéken ragyogtak. Két marokra fogta a pallost és Dagholotra rohamozott. A haláltalan felé fordította a felét, pont mielőtt Ilari lesújtott volna. Elvigyorodott, és Ilari tudta, hogy átverték. A karja úgy mozdult, mintha nem a sajátja lett volna, a pallos elmosódott, és Dagholoth feje levált a nyakáról és a kőpadlóra zuhant. Ez volt az utolsó dolog amit Ilari látott, aztán a terem hirtelen sötétségbe borult.
Csak a saját légzését hallotta.
"Volkova?" kiáltotta Ilari.
"Itt vagyok," mondta a nő.
Kovakő és acél villant, meggyúlt, és aztán egy fáklya lobban életre. Dagholoth Ilari lábánál hevert, de a haláltalan már nem volt hús-vér. Ősi volt és viharvert, a páncélja egy rozsdás héj, mely lefejezett hullát takart.
"A penge," mondta Volkova és az Ilari kezében lévő kardra mutatott. "Tudnod kell, hogy kié volt. Muszáj."
Ilari a fejét csóválta és lehunyta a szemét. Tudta, de nem volt képes rávenni magát, hogy kimondja. Megköszörülte a torkát. "Kénytelen voltam. Dagholoth megölt volna bennünket."
"Vannak dolgok, amik rosszabbak a halálnál," mondta a nő és elment mellőle a központi ravatal felé.
Ilari felvette a hüvelyt és belecsúsztatta a kardot. Nem tudott többé már ránézni. A markolata hideg volt, szinte jeges, és a testhője egyáltalán nem melegítette fel.
"Ide szavak vannak vésve," mondta Volkova, ahogy felmászott a hatalmas kőtömbre és felemelte a fáklyát.
"Olvasd fel őket," mondta Ilari, bár nagyon szerette volna ha nem teszi.
Volkova elkezdte olvasni.
"A halálból látom mindennek a végét. Az oltár szétomlott. A hatalmasak elbuknak. A sötét kriptában a szavaim igazan szólnak. A sötét herceg újra elhozza a halált."
"Ezek az ő szavai," mondta Ilari, miközben a gyomra remegett a növekvő rettenettől. "Egy sötét herceg? Vajon Vlad Tzepescire gondol?"
"Nem tudom," mondta Volkova, majd folytatta a hangos felolvasását. A nő harca falfehér volt a lobogó fáklyafényben. "Jönnek majd fénytelen mesterek ében szárnyakon. Jönnek fénytelen hajnalok és bukott királyok. A tenger túloldalán, ahol a fekete vitorlák lobognak. Az egykor legyőzöttek, elhozzák a világvégét."
"Az egykor legyőzöttek? Az Orgoth?" Ilari egy része el akarta lökni magától a szavakat, mint egy gonosz elme őrült hadoválását, de egyre inkább kezdett szörnyű formát ölteni. A tagadás pillanatai örökre elmúltak.
Volkova nem válaszolt neki. "A mennyek lemészárolva és az istenek aláhullanak. A mennyei vérben, ti mind megfulltok. "
"Istenek lemészárolva? Lehetséges egyáltalán...?" Ilari megrogyott. A gondolat ellopta a szuszt a tüdejéből egy tucat szívverésig. "Lehetséges ilyesmi?"
Volkova suttogott, továbbra is a ravatalba vésett írásra meredve. "Bármi lehetséges."
Ilari jobban szorította a kardot, ami levágta Dagholothot. Nem nyugtatta meg a jeges tapintása; megértette, hogy Volkova megismételt mindent amit a haláltalan mondott. "Ez a vége akkor. Csupán félelemkeltő szavak. Nem lehet bennük igazság."
A magziev felé fordult, rettegéstől tágra nyílt szemekkel. "De van még tovább is."
Ilari nyert és reszkető hangon megkérdezte, "Milyen több?"
"Vedd fel a pengéd bosszúálló gyűlölettel. Ölj meg és pecsételd meg a sorsod."
A pallos kiesett Ilari elgémberedett újai közül. A padlón csörömpölt, távoli harang hangjával, temetői harangéval. "Mit tettem?"
Volkova lábai mintha összerogytak volna alatta -- hirtelen leült a ravatalra. Lassan, a fejét rázta.
"Beteljesítetted a jóslatot."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése