A település neve Harkon Reménye volt, az azonos nevű bolygóról volt elnevezve és valószínűleg tükrözte annak a négyszáz léleknek a hangulatát akik otthonuknak nevezték. Amikor Banner Ariston hadnagy leszállt a szállítóról, úgy érezte, Harkon Pokla találóbb név lehetne. A végtelen egyenlítői sivatag szinte folyamatos napfényt élvezett a bolygó két napjának köszönhetően, és az Ariston sisakjába szerelt hőkijelző 46 fokot mutatott.
A település egy ősi, kiszáradt tófenék közepén helyezkedett el, és a szintibeton falai délibábként szökkentek fel a repedezett talajból. A falakon túloltalán egy csupa acél biodóm épült, Ariston és Felderítő szakasza a kapu felé haladtak.
A kapu kinyílt, rajta túl telepes otthonok rendezett sorokban, műhelyek, és boltok, Ariston levette a sisakját, hogy érezze a 25 fokos hőmérséklet zuhanást az izzadt bőrén. "Uram, megérkeztünk a gyarmatra," mondta be a rádiójába.
"Felkészültek a távozásra?" válaszolta Viktor Shields kapitány, az evakuálásért felelős csatamágus.
Ariston szétnézett, görcsös érzéssel a gyomrában. Már egy hete üzentek a település igazgatójának, hogy Harkon Reményét ki kell üríteni és mindenki azonnal készüljön fel a távozásra. Nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyták a Koalíció parancsát és figyelmeztetését. "Nem készültek. Parancsok?"
"Átkozott peremtelepesek," mondta Shields. "Merre van Harrow igazgató?"
Ariston észrevett egy csoport férfit, akik felé közelítettek. Egy közepesen magas férfi vezette őket, kinek bőrét barnára cserzette a nap. Tipikus telepesnek tűnt, keményvonalasnak és keményfejűnek. "Látom már. Hogyan folytassuk?"
"Pakold fel őt és az embereit a szállítókra," felelt Shields.
"A térkapu máris aktivitás jeleit mutatja."
Ettől az utolsó mondattól borsózni kezdett Ariston háta.
"Értettem, uram."
"Milyen kedves a Koalíciótól, hogy a legnemesebb és legbátrabb embereit küldi látogatóba," mondta Harrow igazgató egy kupec nyájasságával.
Aristonnak nem volt kedve a jópofizáshoz; fáradt volt és egyre jobban félt. "Nem kaptátok meg az üzeneteinket?"
"Azokat, ami szerint el kell hagyjuk az otthonunkat?" mondta Harrow.
"Azokat, amiben arról írunk, hogy a másik két települést Harkonon túlélők nélkül letörölték a bolygó színéről," mondta Ariston.
Harrow megvonta a vállát. "Kisebb telepek, gyenge védelemmel. Elég emberünk van itt, hogy elkergessük a Koalíció mumusait."
"Bolond vagy, és mindenki más életét is kockára teszed."
Mögötte, Ariston hallotta, hogy a Felderítők a fegyvereikhez nyúlnak, a haragjára reagálva.
"Várjunk csak egy percet," mondta Harrow, zihálva.
"Nincs már egy percünk sem, igazgató," mondta Ariston, előre lépve és a harci botját Harrow mellkasának szegezte. "Azonnal elkezded kimenekíteni innen az embereidet."
"Kinek a parancsára?" mondta Harrow, és a nyájasságnak már nyoma sem volt.
Kétkedés volt a szemében, de nem elegendő.
Ariston elfordult tőle és egy Felderítő őrmesterhez fordult, Ora Ferrohoz. "Ferro őrmester, végy egy osztagot és kezd el fölterelni a telepeseket a szállítókra."
A nő tisztelgett és elindult.
"Nem tudtok erővel kidobni bennünket," kiabált Harrow, bár közel jártak ahhoz, hogy ne is legyen rá szükség. "Hivatalos panaszt fogok benyújtani a Szabad Államok Koalíciójához."
"Szuper, tedd azt. Közben pedig, dolgozz velünk, vagy takarodj az utunkból."
Harrow kinyitotta a száját, hogy tovább tiltakozzon, aztán mégsem tette, csak a földet bámulta, gondolkodó kifejezéssel.
"Mi az?" mondta Ariston, de a válasz nemsokára magától megérkezett.
A föld remegett. Gyorsan beleszólt a rádiójába. "Uram, hogy nézünk ki odafentről?"
Egy pillanat csönd következett a csatamágustól ami olyan volt mint egy örökkévalóság, aztán,"Ássák be magukat hadnagy. Jönnek."
Arriston lenyelt egy keserű gombócot ami hirtelen a torkában termett. Aztán a falak felé futott, Harrowwal a nyomában. Fölszaladt a mellvéd szerű védműre a szintibeton építményen és kitekintett a száraz, puszta síkságra. Pislogott és elfordult, ahogy a ragyogó napsütés ezernyi ezüst testen csillant.
Amikor visszafordult, az Empyrean katonák tengere áthaladt egy hatalmas T formájú repülő jármű alatt, egy lenyűgöző méretű csataszállító volt, mely úgy nézett ki mintha egy acél meteor becsapódás előtt pár méterrel megállt volna a levegőben. Más, apróbb repülők köröztek a nagy jármű körül, mint vöröslő szentjánosbogarak. Alattuk, warjacknek kinéző gépek tornyosultak a többi gép-katona fölé, a lila arc vevőik világítottak, a fegyverrendszereik még ebből a távolságból is kivehetőek voltak.
A talaj erősebben rengett, és éles zúgó hang lepte el a síkságot, másodpercről másodpercre egy hangosabbá válva. Ariston visszavette a sisakját és bekapcsolta az aura csillapítót hogy lehalkítsa, de még így is érezte a rezgéseket a csontjaiban.
Harrow csatlakozott hozzá a fal tetején. Az igazgató szája tátva maradt, és a szemei szélesre tágultak félelmében.
Ariston vette egy szaggatott levegőt és összeszedte magát.
"Húsz percre vannak, uram," mondta rádión Shieldsnek. "Megteszem ami tőlem telik, hogy felkészüljünk."
"Értettem. Én is mindent megteszek az én részemről," válaszolt Shields. A kapitány szótlan maradt és aztán mély levegőt vett. Aztán így szólt, "Ariston, te jó katona vagy és jó ember. Sajnálom."
"Köszönöm, uram." Ariston a hideg iszonnyal küzdött, ami a gyomrába költözött. Nem hagyhatta, hogy megbénítsa -- a katonáinak szükségük lesz a példamutatására most és majd a vég során. Harrowra nézett.
"Mennyi harcosod van itt?"
Harkon Reménye vezetője felé fordult, kiguvadt szemekkel, értetlenül. "Én nem... én nem tudtam."
Ariston le akarta dobni a férfit a falról, hadd legyen ő az Empyreanok első áldozata. Helyette megrázta a fejét, az arcára kiült az undor.
"Nem hallgattál ránk," mondta, "és most, mindünket pokolra juttattál."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése