MK4 Háttér - 031 - Sárkányvész, hatodik rész

 Vagy egy tucatnyi fertőzött szörnyűséget vágtak le, mióta odaérzek a Sárkánygyíkfal Hegységbe. Ezekre a szörnyekre számítottak; a sárkányok megfertőzték és eltorzították maguk körül a világot a pokoli energiáikkal, átváltoztatva ártalmatlan állatokat vérszomjas fenevadakká. Mégis, ritkán javította föl a fertőzés az adott állatot, inkább rákos megbetegedésként telepedett rájuk, ám a dolog ami most előtört az elfeketedett, elsorvadt fák közül a vulkán aljában oly nagy volt és vad, hogy Sabbreth egy pillanatra azt hitte, hogy ez maga Blighterghast.

Kígyószerű volt, a fejét széles száj és tűhegyes fogak díszítették. Féltucatnyi, drágakő-vörös szeme volt, és szarvszerű kinövések borították végig a testét. A fosztogató egység ami legközelebb volt hozzá hátrálni kezdett és szigonyaikat kilőtték a szörnyre. A fegyverek ártalmatlanul pattantak le a lény bőréről, és a fertőzött szörny savas köpéssel jutalmazta a támadásukat, ami a harcosokat rengő zselévé olvasztotta.

"Vonuljatok hátrébb!" kiáltotta Sabbreth. Csupán háromszáz fosztogatót hozott magával és két tucatnyi ulkort. Mindre szüksége lesz most.

A fosztogatók engedelmeskedtek, és Sabbreth közvetlen irányítás alá vonta a két sakálját. Mindkettőt egyformán szerelték föl -- rohampajzzsal az egyik karjukon és nehéz szögvetővel a másikon. A fertőzött sárkánygyík elé vetették magukat, vicsorogva, miközben az erőszak reménye végigömlött a kapcsolatukon Sabbrethel.

A sárkánygyík újra savat köpött, és a Sakálok a nagyját felfogták a pajzsukkal. A kár minimális volt, Sabbreth pedig a szörnyre irányította a szögvetőket és viszonozta a tüzet. A szögvetők dobbantak, és a lövedékek jól eltalálták a sárkánygyíkot, ökölnyi lyukakat tépve a bőrén. Az felágaskodott, fájdalomtól sziszegve, és egy újabb savlabdát indított útnak, ezúttal használhatatlan kupaccá olvasztva az egyik sakál pajzsát.

"Sabbreth," kiáltotta Vhanek, és Sabbreth érezte, hogy a therion felé mozog.

"Tartsátok vissza őket!" mondta Sabbreth, miközben kivonta a rúnázott pengéit és megrohamozta a sárkánygyíkot. A csata izgalma átáramlott rajta. Kevés alkalma volt már hetek óta, hogy igazi harcban vegyen részt, és ahogy a pengéi belemetszettek a sárkánygyík húsába, befedve az arcát és karjait fekete vérrel, teljesen átadta magát neki.

A sárkánygyík prüszkölt és köpködött, Sabbreth pedig kitért minden csapás és sav elől, csíkokat hasítva az ellenfeléből és telepumpálva kígyószerű testét újabb és újabb lövésekkel a Sakálok irányából. Szentségtörő varázslatok röppentek az ajkairól, és a sárkánygyík lelassult, amikor az infernálok ereje összezúzta a belső szerveit, és elapasztotta az erejét. Végül a szörnyetek összecsuklott, egy meggyötört gigász, zokogó húsból és bűzlő belsőségekből.

Sabbreth egy pillanatra csöndesen állt, belélegezve a győzelem savas bűzét. Vhanek odalépett hozzá és bólintott a halott sárkánygyík fölött. Kényszeredett egyetértés látszott az arcán. "Jól harcoltál."

Sabbreth nem szólt semmit. Nem volt szüksége és nem is kívánta Vhanek dicséretét. Lecsapta a vért a pengéiről és visszadugta őket a hüvelybe. "Mennyit veszítettük?"

"Hetet és sehányat a rabok közül."

"Jó." Magukkal hozták az összes megmaradt rabot Rastok várából: vagy hatvan férfit és nőt, felfűzve őket egy hosszú, nyomorúságos láncra. Több mint százzal indultak útnak, de sokan meghaltak a nehéz út során a Sárkánygyíkfal Hegységbe. "Elég lesz?"

"Elég lesz," mondta Vhanek, de fura kétkedő arckifejezéssel. "Ám a kockázat magas. Horruskh nem hazudott neked Rastoknál. Blighterghast egy hatalmas ellenfél."

Sabbreth felnevetett, röviden, élesen. "Az én vagy a saját irhádat félted?"

"Matróna, nem kétkedem az erődben. Én-"

"Rendben. Ha mégis kétkednél, megengedem, hogy Horruskh szekeréhez kösd a sorsod, hogy az ő ágyát melegítsd, hogy a dicsőség maradékokon éldegélj, amit ő meghagy neked." Sabbreth kinyúlt, megragadta Vhanek pajzsának peremét, és közel húzta magához. "Senkinek sincs meg az ereje, hogy megtegye azt mit én meg fogok. Sem Horruskhnak, sem Kishtaarnak. Azok akik hűen szolgálnak, hatalmassá válnak mellettem. Azok akik nem..."

Elengedte Vhaneket, és a therion hátratántorodott, az arcán düh és félelem keveréke.

"Értjük egymást?" mondta Sabbreth.

"Én csupán szolgálni akarlak, hatalmas,"

Hazugság, de helyénvaló. "Akkor szolgálj azzal, hogy keresel valami élelmet. A csata után megéheztem, és meg kell tartsam az erőm az előttünk álló feladathoz.

A feladat Vhanek státusza alatti volt, de jó emlékeztető lesz neki a rangsorról. 

Vhanek mereven bólintott és elment.

 

Amikor Blighterghast utoljára felébredt, letépte a hegyi barlangja tetejét, aztán amikor visszatért a nagy lávatóhoz, lemerült a felszín alá és hagyta, hogy köves héj alakuljon ki a hatalmas alvó lénye fölött. Az így kialakult kráter egy hatalmas bazalt síkságot formált, amit itt-ott megtört pár szuper forró láva patak és maró füstöt köpők gejzírek. 

A sárkány valószínűleg érzékelte Sabbreth jelenlétét, de csupán annyira aggódott, mint ha a nő testén egy hangya futott volna át. Nem volt fenyegetés. Egyelőre.

Sabbreth a pokoli katlant figyelte, a félelem első csápjai lassan az agya köré fonódtak. Mögötte, egy tucatnyi ulkor küzdött az állvánnyal, ami Horva Korbácsának egyik fele volt, ahová nemsokára kikötteti magát és szembeszáll Nyugat-Immoren egyik leghatalmasabb lényével. Az ulkorok mögött egy maréknyi fosztogató terelte előre a rabok sorát, kiknek arcára kiült a végtelen rettegés. Ez jó volt; a félelmük fel fogja erősíteni a lélekmáglyákat.

Az ulkorok letették az állványt a katlan szélére egy alacsony bazalt dombra, a bilincsek a köveken csattantak, hidegen hívogatva.

"Megkezdem a rituálét, amint rögzítenek téged," mondta Vhanek.

Sabbreth bólintott. "Helyezd a fosztogatókat a feszület elé. Azonnal meg kell támadják Blighterghastot. Ne engedd őket visszavonulni."

"Nem fognak visszavonulni," mondta Vhanek. "Ki fogják teljesíteni a sorsukat.

Természetesen, a sárkány legyőzése nem az egyetlen gondjuk volt. Hogyha sikerül Blighterghast fölé kerekedniük, az biztosan menekülőre fogja majd, ha csak a legkisebb esélye is fölmerül Sabbreth győzelmének. Itt kell tartsák majd.

"Építsétek fel a lélekmáglyákat ott és ott, mondta Sabbreth, a hat helyre mutatja, amik körbevették a gombot, ahova Horva Korbácsát helyezték. A máglyák megidézik majd a Fellgoethek erejét, és azok a földhöz szerezik majd a sárkányt, de az ilyen hatáshoz pontos áldozásra lesz majd szükség.

Vhanek bólintott és parancsokat kiáltott. Ulkorok cipeltek fa karó kötegeket, mindegyik tíz láb hosszú, majd sietve oda siettek ahova Sabbreth mutatta, és elkezdték leverni őket a sötét, vulkanikus talajba. Egy laza karó kört képeztek a központi pont körül, ahol a tanonc boszorkányok máglyát építettek fából és faszénből, sötét bűbájokat mormolva, miközben dolgoztak.

Ezután a rabszolgákat hat egyenlő csoportra osztották és elvezették - elvonszolták, ha szükség volt rá - az előkészített máglyák felé. A boszorkányok felügyelete mellett minden rabot megkötöztek, felkapta az egyik ulkor és karóba húzták az egyik dárdán. A karóba húzás precíz művelet volt. Az áldozatnak addig életben kellett maradnia és tudatánál, amíg a a máglyát meggyújtják.

A levegőt hamarosan megtöltöttek a karóba húzottak sikolyai, majd miután minden rab a helyén volt, Vhanek megadta a jelet. A harci boszorkányok hangjai csikorgó litániában egyesültek, kifejezve a Fellgoethek iránti hódolatukat. A máglyák a körök közepén zöldre váltottak, és a sikolyok más hangszínt vettek fel. Nem csupán iszony. Nem csupán fájdalom. A szörnyű ráébredés, hogy valami sokkal szörnyűbb várja rájuk mint a halál.

Sabbreth mélyen belélegzett, majd lassan kiengedte. "Felkészültem."

Áthaladt a fosztogatók sorfala közt, miközben azok felvették a pozíciójukat. Vhanek odavezette Sabbrethet az állványhoz és kioldozta a béklyókat amik a négy rúnázott oszlopról lógtak. Az egyik bilincshez egy darab mumifikálódott cafat tapadt: ennyi maradt csupán Lorgothból,  a Hírnökből, aki legutóbb használta Horva Korbácsát. Sabbreth lesöpörte reszkető kézzel.

Sabbreth a feszület közepére állt. Vhanek ráerősítette az első pár bilincset a bokáira, halkan kántálva a rituálé első szavait, amiket már ezer éve nem ejtett ki senki. A talaj rázkódni kezdett, az első jelei, hogy Blighterghast elkezdett figyelni. A sárkány nem ébredt volna fel hogy elsöpörje a betolakodókat, de az erő, igazi erő, már előcsalogatja. Talán nem tudja, hogy micsoda Horva Korbácsa, vagy Sabbrethnek mi a terve vele, de érezte a pokoli erőt ami a lélekmáglyákból áradt, egy olyan kihívást, amit nem lehetett válasz nélkül hagyni.

"Siess," mondta Sabbreth, mikor Vhanek fölcsatolta az első bilincset a csuklójára.

A lélekmáglyáktól jövő szörnyülködő és fájdalmas sikolyok elnémultak, és Sabbreth látta, ahogy a lángok az egyik átdöfött rabról a másikra ugrottak, mindegyiket felgyújtva zöld ragyogással. A testük nem égett el; helyette elsorvadtak, a húsuk egyre jobban ráfeszült a csontjaikra, mintha lassan mumifikálódtak volna. A hegyteknő fölött az ég elsötétedett, és a máglyák kavargó lángjai fölemelkedtek, zöldre festve a felhőket felettük. Villám villant a félhomályban, és Sabbreth érezte, hogy a máglyák varázsereje működni kezdett. Szörnyű nyomás érkezett az ég irányából, szinte kipréselve a levegőt a tüdőkből, aztán Sabbreth hallotta, hogy a boszorkányok végeztek a rituáléval, és egyként, egyszerre kimondták Blighterghast nevét. A nyomás engedett, és a varázslat várakozott az igazi célpontjára.

A föld erősebben rázkódott, és tűforró pára tört fel kevesebb mint száz yardnyira.

Vhanek felerősítette az utolsó bilincset, és Sabbreth helyhez volt kötve. A feszület oszlopain lévő rúnák életre lobbantak, fényes narancs ragyogással, és a therion szörnyű, öblös sikolyt hallatott, majd elcsendesedett. A Korbács készen állt, éhezett, és Blighterghast úton volt. 

"Harcoljatok értem hát, most!" kiáltotta Sabbreth fosztogatói százainak előtte. "Harcoljatok értem, és Fellgoethek megjutalmaznak mindenkit az örökkévalósággal."

Hazugság, de minden egyes Orgoth harcos már elő lett készítve rá hogy elhiggye. Mindegyikük úgy viselte magát, hogy ő lesz majd a következő hatalmas hadúr, és a kézzel fogható ígéret az újjászületésről elég volt, hogy biztosítsa a hűségüket. Persze ez a hűség sohasem kellett szembeszálljon egy sárkánnyal.

Hörgő kiáltás harsant a fosztogatók közt, páncéljuk zölden csillogott a lélekmáglyák szörnyű fényében. A kivagyiság és vérszomj keveréke talán elég ideig harcban tartja majd őket, míg a szertartás megtörténik.

Sabbreth érezte maga mögött Vhaneket, érezte a tárgyat amit a therion két kézzel tartott. Felnézett a sisakszerű koronára. A belsejében valami mozgott, fogszerű tüskék, kavarogtak a belső felületén. Amikor Horruskh elmondta, hogy a Korbács felemészti majd az agyát, lehet nem túlzott.

A fogcsattogtató korona látványa talán megrémisztette volna, talán megparancsolta volna Vhaneknek, hogy szabadítsa ki, de Blighterghast kitörölt mindenféle efféle gondolatot a fejéből.

A sárkány kirobbant a kráter héjából, lávát és kőtömböket hajítva ezer lábnyira a levegőbe. Felüvöltött, hangja mint ezer hegy összeroppanása, lezuhanó egek és haldokló napok.

Sabbreth járt már a Fellgoethek csarnokaiban. Tanúja volt ősi hatalmuknak és rettegett tőle, de most alig tűntek csupán távoli szellemeknek, összehasonlítva a hús-vér titánnal ami előtte volt. A sárkány kitárta szárnyait, új, borzasztó sötétségbe borítva a hegytetőt.

A nő szája tátva maradt a borzalomtól, de ahogy a sárkány felemelkedett, árnyékát az összegyűlt Orgoth csapatokra vetve, újra elkezdte hallani az infernálok suttogását.

Térj vissza. Térj vissza. Térj vissza.

Blighterghast újra üvöltött, és Sabbreth hátrapillantott a válla fölött. "A koronát! Most azonnal!"

Vhanek ledermedve állt, könnyek folytak az arcán, a szája csendes imát mormolt. Még mindig Sabbreth feje fölött tartotta a koronát, a tagjai mintha megfagytak volna.

"A koronát!" kiáltotta újra Sabbreth és Vhanek hirtelen magához tért. Erővel rácsapta a sisakot Sabbreth fejére.

Félelem söpörte el a fájdalom hullámait, miközben Horva Korbácsa keményen ráharapott.

 

MK4 Háttér - 030 - Sárkányvész, ötödik rész

 Nem a Khardov központjában lévő volt Szürkemágus erőd lett volna Valerii Savaryn első választása találkozóhelynek a Vas Királyságok nagy nemzeteinek, de ez volt szinte az egyetlen épület ami elég nagy volt és elég ép az Orgoth támadás után. A tény, hogy régen Orgoth erőd volt, egyszerre illő volt a tanácskozáshoz, aminek a földrészt feldúló hódítók kiűzése volt a célja, másrészt pedig kivételesen rossz előjel.

Talán még érdekesebb, mint a nagy nemzetek vezetőinek találkozása egy fedél alatt, a tér állapota volt, ami a volt Szürkemágus vár előtt terült el. Felfoghatatlan keveréke mindenféle katonáknak és harci gólemeknek a Vas Királyságok minden szegletéből töltötte ki a teret. Savaryn megfigyelt egy egység cygnari Villámlovag legionáriust, ahogy a Téli Hadtest bakáival vegyültek. Minden csoport megpróbált túlzásba vitt gesztikulációval szót érteni a másikkal, amikor a közös nyelv cserben hagyta őket. Tömzsi Rhúlbéli gólemeket látott fúrókkal és kalapácsokkal felfegyverezve, ahogy fekete füstöt eregettek az égbe, miközben egy kőhajításnyira, a Kallyss ház rejtélyes myrmidonjai csendes, gépi lidércként álltak mozdulatlanul. Savaryn nem látott efféle együttműködést a Vas Királyságok között az Infernál Háború óta és lehet valamilyen módon, az a szörnyű időszak is hozott magával valami jót, egyfajta egység érzetet amit most könnyebb volt újrahevíteni egy újabb kataklizmikus fenyegetés árnyékában. 

Savaryn és Tyrus áthaladtak a téren az erőd bejáratához. Az őrök khadoriak voltak, Téli Hadtest, pár hadigéppel és két Rémfarkas harci gólemmel megtámogatva. Felismerték Savarynt és intettek neki, hogy bemehet, közben lopva lesték a fura társát. Ha Tyrus észre is vette, nem tette szóvá.

Egy teremben tanácskoznak majd, ami egykor az erőd hatalmas könyvtárát tartalmazta. A könyveket elvitték, elkobozta őket a Legfelsőbb Parancsnokság mint veszélyes tárgyakat, amiket a Szürkemágusok esetleg felhasználhatnak egy újabb felkelés kirobbantására. Savaryn látta, hogy van benne némi bölcsesség, de most azon tűnődött, hogy ezek közül az ősi kötetek közül egyesekben létfontosságú tudás lapulhat az Orgoth legyőzéséhez.

A könyvtár tele volt katonákkal, a legtöbbjük állt, és a legtöbbjük kapitányi vagy magasabb rangot viselt. A termet leuralta egy hosszú bazalt asztal, egy ötven lábas fekete tömb , ahol az egyes nemzetek legfontosabb tagjai foglaltak helyet.

"Nem találkoztam Rhúlbéliekkel...egy jó ideje," mondta Tyrus, a léghiányos hangja furcsán kivehető volt a háttér morajlásán felül. Valerii felvonta a szemöldökét erre a megjegyzésre. A Pókok Nis-Arsyrjának szokásává váltak ezek a furcsa megjegyzések, amik baljóssá tették a saját háza és személyes múltját.

Négy rhuli törp  ült az asztal egyik végén. Valerii felismerte az egyik zömök, erős karú törpöt, Gorten Grundback volt az, Rhul egyik legfélelmetesebb csatamágusa, akivel egyszer már szembekerültek a csatamezőn. Hogy miért küzdöttek egymás ellen, az akkor fontos volt, de most, viszonyítva a pusztuláshoz ami fenyegette őket, mindaz már hétköznapinak és gyerekesnek tűnt. "Jó harcosok, és elegendő nyersanyagot tartalékoltak, hogy bőségesen ellássanak bennünket lőszerrel."

A Rhúlbéliek fontosak volta, hasonlóan Ord, Llael, a Menita Protektorátus és hatalmas céhek képviselőihez, mint az Arany Kohó, de az egész szövetség sikere a vörösek és kékek kezében volt. Nyugat-Immoren nyerni fog a hódítókkal szemben, vagy elbukik előttük, és ez mind Khador és Cygnar döntésein múlott, két nemzetén, akik évszázadokon át háborúztak egymással.

A hatalmas asztal végén ült a khadori főparancsnokság nagyja, Ivon Krasnovich, egy gereblye-vékony, csupaszra borotvált arcú férfi a hatvanas évei elején, komoly arckifejezéssel. Mellette egy igazán hatalmas termetű férfi ült, dús fekete szakállal és intenzív kék szempárral. Izak Harkevich parancsnok félelmetes kisugárzása elnyomta a diplomatikus képességeit és vérmérsékletét. Vas Farkasnak nevezték, és jó okkal, ám mégis jól egyensúlyozott a félelmetes katonai képességek közt és a diplomatikus türelem közt, még akadt nála egy kis együttérzés is az ellenfelei irányába. A khadoriakkal szemben ültek a cygnari kollégáik, küldöttségüket Olan Duggan generális vezette, mellette Anson Wolfe csatamágus, valamint egy komoly kisugárzású nő a negyvenes éveinek elején, göndör fekete hajjal. Valerii nem ismerte föl, de a Cygnari Felderítő Szolgálat egyenruháját viselte, és kétségkívül a Felderítőmestert Bolden Rebaldot képviselte.

Valerii és Tyrus az asztal khadori oldalán foglaltak helyet. Tyrus egy llaeli nemes mellé kerül, aki megpróbálta odébb mozdítani a kő székét, sikertelenül, a szikár Pókok Nys-Arsyrjától. 

Amint Valerii helyet foglalt, Harkevich parancsnok megköszörülte a torkát és megnyitotta az ülést. "Szövetségesek, régi, és -- " széles mosollyal kínálta meg a cygnari küldöttséget "váratlanok, hatalmas fenyegetéssel nézünk szembe. Olyannal, ami szükségessé teszi, hogy együtt dolgozzunk, félretegyük a régi ellentéteteket, és vállvetve harcoljunk. Ha ezzel nem értenétek együtt, nem is jöttetek volna el."

Szórványos válaszok keltek az asztalon körbe, a legtöbbjük megerősítette a támogató szándékot. Harkevich megvárta, míg a szoba elcsitul, majd folytatta. "Látom hát, hogy ugyanúgy látjuk. Nemrég olyan értesülést kaptunk, hogy az Orgoth újra útra kélt. Ezúttal a célpontjuk úgy tűnik cygnari földön lesz, így átadom a szót és Duggan tábornok elmondja a információkat erről a fejleményről."

A cygnari vezető felé intett, és újra leült.

Duggan főgenerális föláll, a sötétkék palástja örvénylett a vállai körül. "Az Orgoth elhagyta az átmeneti szállását Rastok váránál -- megleptek bennünket azzal, hogy a teljes seregüket fölpakolták pár nap alatt -- és a flottájuk felfelé tart a folyón egészen a Rimmocksdale tóig. Onnan az egyetlen logikus támadási irány Orven, majd utána Vasfő Állomás."

Valerii a homlokát ráncolta és a fejét csóválta, és mielőtt ráeszmélt volna, hogy mit csinál, így szólt. "De miért tennének ilyet? Ennek nincs értelme."

A főgenerális Savaryn felé fordult és szúrósan nézett rá. "Bizonyosan, olyan parancsnokként aki több mint egyszer csatázott cygnari földön, jól tudja, hogy Orven erős bányászati központ és vasúti csomópont. A tó lehetővé teszi az ellenségnek, hogy hajókról is támadja a várost, és ha az elesik, onnan könnyen tovább tudnak támadni más, sebezhetőbb célpontokat. "

"Igen, persze, de minket már a padlóra küldtek," mondta Valerii, ezzel egy szúrós nézést kiváltva Krasnovich parancsnoktól, valószínűleg a padló kifejezés használata miatt. "Miért nem folytatták a támadásukat és támadták Volningradot vagy Rorshicket? Elvágva bennünket a déli támogatástól, megerősítve a saját helyzetüket, aztán megtámadva Korskot. Miért irányították át az erőiket egy még érintetlen erejű ország ellen, mint Cygnar?"

Harkevich felemelte az egyik vastag ujját hogy elcsitítsa Valeriit, aztán rosszindulat nélkül így szólt, "Azoknak akik még nem ismerik Valerii Savaryn parancsnokot, az elméje sokszor lehagyja a száját és jólneveltségét."

Valerii arca elvörösödött. "Fogadja bocsánatkérésem Parancsnok. Én csupán --"

"Nem, folytassa parancsnok." mondta Harkevich. "Fejezze be a gondolatot."

Megkönnyebbülve és egy kicsit büszkén, hogy Harkevich parancsnok ismeri hírnévből, Valerii folytatta. "Van itt egy minta. Megtámadnak bennünket az erőik javával egy helyen, míg egy kisebb erő egy célzott támadást hajt végig máshol."

"Értem. Hol találkozott még ilyen mintával?" kérdezte Harkevich.

"A lábatok...alatt," mondta Tyrus, levegőt préselve a szavaiba, mintha a légzés időt és erőfeszítést követelt volna meg tőle. Minden szem a Kallyss Ház csatamágusára szegeződött. "Valamit elvittek a kincstáratokból. Miközben harcoltatok velük, elvitték. Valami hatalmasat. Valami fontosat."

"Azt mondja, hogy a Korsk elleni támadás csak egy csel volt?" mondta Duggan tábornok. Valerii észrevette, hogy a cygnari tábornok hangja nem volt olyan ellenséges, mikor a Pókok Nis-Arsyrjához szólt. "Hogy más céljaik is vannak a puszta területfoglaláson felül?"

"Nem teljesen," mondta Valerii. Egy ideje gondolkodott már ezen, és szövetséges elmére talált ebben Tyrusban. "Még mindig nem láttuk a két hadvezérüket együtt a csatatéren. Az egyik, akit az Ezer Haragnak hívnak vezeti a seregeiket, de a másik, ez a Sabbreth, lent volt a kazamatákban. Ebben biztos vagyok."

"Úgy hiszem, hogy két célpontjuk van az országotokban," mondta Tyrus, csontos ujjával Duggan generálisra mutatva. "Nem lenne bölcs az összes erőtöket csak a nyilvánvaló ellen vezényelni."

Duggan generális visszaült a székére. Tapasztalt és képzett harcos volt, és amit Valeriitől és Tyrustól hallott, nem volt könnyen cáfolható, ugyanakkor nem is volt teljesen meggyőző. "Amit mondasz, az...aggasztó." mondta rövid szünet után. "De meg kell védjük Orvent."

"Egyetértek," mondta Krasnovich főparancsnok. "Khador minden rendelkezésre álló erejével segít majd Orven védelmében."

Valerii még mondani akart többet is. A gyomrában egyre erősödött az aggodalom, és biztos volt benne, hogy az Orven ellen készülő támadás egy újabb csel csupán és valami sokkal rosszabbat takar. Eltűnődött azon, hogy Krasnovich főparancsnok Cygnar iránti elköteleződése abból fakadt-e, hogy az Orgoth most végre Khador területén kívül kezdett támadásba. Annyi bölcsessége viszont volt, hogy ezt a véleményét nem mondja ki hangosan.

"A segítségeteket szívesen vesszük," mondta Duggan generális. Valeriihez és Tyrushoz fordult. "Lehet igazatok van. Lehet van egy másik stratégiai célpont, de megvan a esély, hogy nagy vereséget mérjünk rájuk Orvennél." Körbenézett az egybegyűlt képviselőkön. "Ha most egyesítjük erőinket, ha segítő kezet nyújtotok Cygnarnak, megállíthatjuk ezt a pestist, mielőtt további országok határát átlépné. Számíthat hát Cygnar a segítségetekre?"

Az asztalnál ülők kórusban értettek egyet, és miért is ne? gondolta Valerii, egy kis keserűséggel. Itt volt az esély, hogy megállítsák az ellenfelet egyetlen nagy erőfeszítéssel, úgy, hogy nem kockáztatnak sokat a Vas Királyság népességéből és országaiból. 

"Várakozni fogunk és figyelni," mondta Tyrus Valeriinek, most végre diszkrét hangerővel. "A népem jó ebben."

Valerii bólintott és Harkevichre nézett. A parancsnok egyenesen rá nézett, és az arca, ami általában vidám és derűs volt, most szokatlanul borús volt. Aggódott.

MK4 Háttér - 029 - Sárkányvész, negyedik rész

 Az Árnyék Útjának nokturnáját Hashkának hívták és jól végezte a dolgát. A hat emberből álló, férfiak és nők csoportját Sabbreth felé vezette, azok pedig láncok és béklyók nélkül, engedelmesen követték. A szemeik üvegesek voltak, és halottként botorkáltak a földön -- és az igazat megvallva, azok is voltak.

"Matróna," mondta Hashka, meghajolva és bemutatva a művét Sabbrethnek. "Megtettem, ahogy utasítottál. Ezek a porhüvelyek készen állnak."

Sabbreth visszapillantott a tátongó nyílásba ami a föld mélyébe vezetett. A Feketegyökér Erdő közepén terült el, mint egy földkérgen ejtett seb. Nem számított harcra -- Horruskhot Rastokban hagyta az erőik nagy részével -- de ha a tárgyalások elbuknának, hozott magával elég fosztogatót és harci gólemet, hogy erővel elvegye azt amire vágyott.

"Hordozzák az üzenetemet?" mondta Sabbreth, odalépve Hashka nokturna egyik módosított rabszolgájához.

"Csupán meg kell érintsd a bőrüket, aztán meglátod, Matróna," mondta Hashka.

Sabbreth ajkai undorodva lebiggyedtek a gondolatra, hogy hozzáérjen egy efféle alantas lényhez, de aztán levette a kesztyűjét és a puszta tenyerét rátette a legközelebbi rab karjára. Az elméjét azonnal megtöltötték erőltetett, kényszerített szavak.

Nálad...van...amit akarok. Hozd el, és jutalmad lesz. Tartsd meg...és pusztulj.

 

A rituálé amit Hashka nokturna végzett, teljesen kitörölte ezeknek a raboknak az elméjét. Csupán az alapvető mozgás funkcióik és ez az egyetlen üzenet maradt meg, ami újra és újra visszhangzott az agyuk üres  börtönében. Minden lény, amely rendelkezett telepatikus képességekkel, valóságos szirénaként hallja majd ezt az üzenetet.

 "Jó munka," mondta Sabbreth. "Küldjétek le őket."

#

Kevés dolgot szeretett volna Sabbreth ezen a világon megtenni, mint letépni Horruskh arcáról az örökké díszelgő vigyorát. A hatalmas hadúr irdatlan jókedvvel tett-vett, és irdatlan étvágya volt a vérre és pusztításra, de még vész idején, még akkor is amikor kicselezték és meghazudtolták, talált okot a mosolygásra. Száz oka volt rá, hogy gyűlölje Horruskhot, száz oka, hogy holtan akarja látni, de amilyen kicsinyesnek is tűnt, semmi sem volt fontosabb, mint letörni azt a gúnyos vigyort.

"Elment az eszed, Sabbreth," mondta Horruskh, nevetve csóválva a fejét. "Nyilvánvalóan nem értettem meg, hogy mit akarnak a Fellgoethek."

"Óvatosan, hadúr. A Sötét Matrónát azzal gyanúsítod, hogy félreértelmezi a hatalmasok mondandóját," mondta Vhanek, Sabbreth mellett ülve. A therion hangja betöltötte Rastok várának lovagtermét erővel és tekintéllyel. "Tanúja voltál a tizedelésnek, részt vettél benne. Tudod, hogy helyesen lett elvégezve."

Horruskh hervasztóan szúrós nézéssel pásztázta Vhaneket. Valahogy egyszerre sugárzott magából gyilkos fenyegetést és vidámságot. "Azzal vádolom Sabbrethet, a Végtelen Pusztítást, hogy inkább abban hisz, amit szerezne, ahelyett, hogy a hatalmasok igazi szándékait tolmácsolná."

 "Úgy hallottam, te végeztél egy sárkánnyal," mondta Sabbreth, nyugodtan, figyelmen kívül hagyva Horruskh kitörésének nagyját...egyelőre. "Az első megszállás alatt. Miért vagy hát most ennyire eltelve félelemmel?"

"Félelemmel?" mondta Horruskh. "Élj elég életöltőt Sabbreth, aztán majd egyszer talán te is megtanulod a különbséget a bátorság és botorság között."

"Szóval, a Fellgoeth utasításai botorságok?"

Horruskh szája tátva maradt, és egy pillanatra nem szólt semmit, aztán a mosolya szélesedett, csupa fog volt az egész. "Nem, csupán az eszközük értelmezi ilyen módon félre őket."

"Tisztán láttam, hogy mit kell tegyek, és hogyan kell megtennem,"

Sabbreth a rögtönzött trónusa karfáját markolászta, arra vágyva, bárcsak Horruskh torka köré fonódnának az ujjai. "Tévedtem valaha?"

"Volt valaha igazad?" vágott vissza Horruskh és mielőtt a nő válaszolhatott volna, így folytatta. "Igazad van. Valóban megöltem egy sárkányt, Sabbreth. Ezer katonával mentem neki a bestiának, és aztán még ezret rááldoztam. Három napig csatáztunk vele, és mikor végre levágtam a fejét és kimetszettem a mellkasából a lélekkövét, nem nyertem semmit. Az egész egy kudarc volt."

"Ám te, te egy még nagyobb vadra fened a fogad," lépett Horruskh a trón felé lassan. "A bestia amit a Fellgoethek neked mutattak, rendelkezik névvel. Blighterghast a neve és tízszer akkora szörnyeteg, mint amit én levágtam."

"Nem számít; Velem lesz Horva Korbácsa," mondta Sabbreth. "Elhozza nekem a győzelmet. A Fellgoethek megmutatták nekem."

Horruskh hátracsapta a fejét és nevetett. "Még ha meg is tudod szerezni a Korbács mindkét részét, tudod hogyan kell használni? Érted, hogyan működik?"

Sabbreth értelmezése Horva Korbácsáról legnagyobbrészt Dagholoth jóslatain alapult, ám az ősi Orgoth jóslatait rejtélyesnek jellemezni erősen alábecsülte a valóságot. Tudta hogyan kapcsolja be a szerkezetet és volt valami fogalma a hatalmáról, de hazudott volna, ha azt állítja, hogy nem maradtak egyes részletek homályban, például, hogy mennyire hatékony Blighterghast ellen és hogy itt vakon megbízott a Fellgoethekben. Ezt természetesen nem fogja Horruskh orrára kötni, az pedig kihasználta a pillanatnyi tétovázását, mint egy ragadozó aki végre a földre tudta rántani a prédáját.

"Így is gondoltam," mondta a férfi, a hangjából előtörő maró öröm fogcsikorgatásra késztette Sabbrethet, az egyik el is repedt. "Világosítsalak föl?"

Sabbreth szólásra nyitotta a száját, hogy elmondja neki, mennyire tartja őt és a "felvilágosítását", de Vhanek keze a karján megállította. Ránézett a therionra, aki alig észrevehetően megrázta a fejét. Ez a rezdülés azt mondta, hagyd. Horruskh gőgje, a kényszere, hogy semmibe vegye Sabbrethet, most értékes információkhoz fogja őket juttatni.

 Végül nem válaszolt. A száját mélyen le biggyesztette, eljátszva a dühöt, amikor vidámságot érzett.

"A Korbácsot hadseregek legyőzésére tervezték," mondta Horruskh, "ám nem mészárolja le, vagy égeti el őket mennyei tűzzel. Nem, sokkal rosszabb annál -- az ellenségnek és a bolondnak, aki a Korbácsot használja. Elveszi az elméjüket, teljesen, egy hadsereg tíz és százezer tagjáét, seregnyi sikoltó hang beszorítva egyetlen koponyába. A tiédbe." Horruskh újra felnevetett. "Halálosabb mint bármilyen sárkány, és a te elmédet is elemészti majd, mint ahogy Lorgothét is. Miért hagytam hátra, szerinted?"

Most Sabbrethen volt a sor, hogy mosolyogjon. "Ki kell mondanom, Horruskh?"

A hadúr sötét szemei felcsillantak a gyengék megvilágított teremben, és az újai rákulcsolódtak a kardja markolatára. "Mondd ki."

A fosztogató parancsnokok, harci boszorkányok és rangidős vulcarok a teremben hátraléptek a hirtelen gyilkos feszültségtől, ami a két vezér között gyűlt. Hadvezérek közti közvetlen összecsapás ritka volt -- mindketten túl sokat veszíthettek -- de a fogazott gyűlölet Sabbreth és Horruskh között mindkettőt hónapok óta emésztette már.

Sabbreth felállt, rákapcsolva az elméjét a Sakáljaira, amik a teremajtó külső részén álltak. A gólemek vicsorogtak és kapartak, és a nő egy része ki akarta vonni a kardjait, beparancsolni a gépeit és féktelen harcba vetni magát Horruskhhal.

Lehet meg is tette volna, de újra, a jóslat megmentette.

A lovagterem ajtaja kinyílt, és besétált rajta Hashka nokturna, keskeny arcán végtelen büszkeséggel.

"Matróna, az üzenetedre válasz érkezett."

#

 Az egyik rabszolga akit Sabbreth leküldött a feketeerdei verembe visszatért. Hashka nokturna szétzúzta a férfi elméjét és lelkét, de a cephalyxek a testén végeztek szörnyű módosításokat. A száját kiszélesítették, a bőrt hajmeresztő módon szétfeszítették egy bronz rácson amit a fogak helyére ültettek be a felső és alsó állkapocsba. A szemeit acél búrák fedték, mindegyiken egy apró furat pont a közepén, és egy tekeredő vezeték indult mindkét búrából, majd a másik vége eltűnt a bőr és csont között. A testének más részeit is eltávolították -- mindkét kezét, az orrát és füleit, a melléről és faráról pedig vérmentesen lenyestek íny és izomcsíkokat. Sabbrethet ez a vulcar kohómesterekre emlékeztette, mikor azok az egyik warjackből bányásztak alkatrészeket a másik megjavításához. 

Ledöbbentette a módosítások pontossága. Nem véletlenszerűen voltak elvégezve. Biztosan fájdalmat okoztak, de ez nem kínzás volt a kínzás érdekében. Ezeknek mind volt egy céljuk. Egy szakember keze nyomait láthatták, nem egy hentesét.

A visszatért rabszolga csöndben ácsorgott az elhagyatott állatkarámok mellett, a vár főtornya tövében. Itt tartották jelenleg a kevéske megmaradt rabjukat. Egy tucatnyi fosztogató őrizte a nyomorultat, de nem úgy tűnt, mintha bárkire veszélyt jelentene.

"Mit tettek vele?" kérdezte Horruskh, közeledve a rabhoz. Egyik húsos ujjával megböködte a férfi mellkasát, mintha egy gyermek vizsgálna egy bogarat.

"Úgy hiszem, hogy továbbító gócot alkottak belőle, hadúr," mondta Hashka nokturna.

"TE VAGY SABBRETH?" szólt meg a rab, csikorgó, fémes hangja megtöltötte a karámot. Az ajkai helyére szerelt fémrácsból harsant föl, de nem a férfi hangszálai képezték ezt a hangot.

Horruskh szisszenve hátralépett a hirtelen hangtól, majd felnevetett. Sabbrethre mutogatott, "Ezt keresed, itt."

Sabbreth előre lépett. "Sabbreth vagyok, és nálad van valami ami az enyém."

"AZ EREKLYE A BOLY TULAJDONÁT KÉPEZI."

"Az enyém," mondta Sabbreth. "Add át, és köthetünk egy kölcsönösen előnyös megegyezést. Tartsd meg magadnak, és ki foglak füstölni a talajból, még ha egy évszázadomba telik is."

Egy ideig csönd volt, elég ahhoz, hogy Sabbreth elgondolkozzon rajta, hogy a közvetlen fenyegetőzés célravezető volt-e. Vhanek elhitette vele, hogy ezek a cephalyxek, különösen a vezéreik, logikusan, értelmesen működő lények voltak, hasonlóan ahogy az orgothok a Fellgoethek parancsait követték. Bizonyosan felmérték már Sabbreth erőinek nagyságát. Vajon logikusan fognak dönteni?

"MIT KÍNÁLSZ?"

"Húst," mondta Sabbreth. "Egy soha ki nem fogyó hús ellátmányt. Tíz százalékos jutalékot fogunk adni, az összes rabul ejtett emberből."

Egy kézművesnek mindennél előbb alapanyagokra volt szüksége.

Újra csönd. Majd, "HUSZON-ÖT."

Sabbreth a fejét rázta. "Saját kötelezettségeinket is fedeznünk kell. Tizenöt."

"ELFOGADHATÓ. AZ EREKLYÉT A NÉGYES SZÁMÚ BOLY-BEJÁRATHOZ HOZZUK HAJNALBAN." Ezzel a végszóval, a rabszolga teste elernyedt és összecsuklott. Egy halk szuszogó hang hagyta el a megkínzott fémnyílást a férfi arcán, aztán, végre, meghallhatott.

#

A lény ami Sabbrethre és Horruskra a verem szájánál várt puffadt pókra emlékeztetett, amit bőrből, acélból és üvegből formáltak. A föld fölött lebegett, a belső szervei lilás színben derengtek, természetellenes ritmusban. Mellette állt három hatalmas, izmos lény, mindegyik Tyrant nagyságú, de nem gépek voltak. Nem teljesen. A testük szerves volt, emberi formájú, bár sokkal nagyobb mint akár a legtestesebb ulkor. A lények minden végtagja pengékben végződött, vagy nehéz láncos buzogányokban, vagy furcsa szerkezetekben, amikről Sabbreth még csak el sem tudta képzeni mire valók.

 

Ezen óriásokon túl, a cephalyxek még magukkal hoztak több száz módosított embert, hasonlóakat, mint a hulla amit Khardov kazamatáiban látott. Tízes sorokban álltak, és furcsa fekete öltözetű alakok lebegtek közöttük, vállaikon pengékkel és tűkkel tűzdelt acél végtagokkal.

"Háborút szítottál," mondta Horruskh, bár nem volt boldogtalan.

A nő a fejét csóválta. "Csupán erőbemutató. Semmi több."

Magához szólított a sakáljait és a cephalyxek tömbje felé indult. A válla fölött még visszaszólt Horruskhnak, "Nem támadj, csak ha megparancsolom."

"Parancsolod?" válaszolta Horruskh, feltüzelve. A nő figyelmen kívül hagyta és átvágott a tisztáson a verem felé.

A hatalmas pókszerű lény eltávolodott a katonáitól és a nő felé tartott, a három hústorony kísérőjével a nyomában. Sabbreth úgy vélte, hogy a harci gólemjeihez hasonló szerepet töltenek be, még ha abszurditást súroló módon néznek is ki.

A tisztás közepén találkoztak, és a cephalyx vezető a lényei elé lebegett. Sabbreth hasonlóan tett, maga mögött hagyva a Sakáljait. Most, először, látta, hogy a cephalyx betartotta a rájuk eső részt. Az egyik ízelt, karomszerű végtagjában tartotta az obszidián sisakot, amit tátott szájú arc formájúra kovácsoltak. A viselője fejét teljesen befedi majd, elnyelve azt egyetlen végtelen sikolyban.

"Cyphon Cognifex vagyok. Nálam van amit keresel." a hangja a nő elméjében visszhangzott, a hallásán túl. Látta, hogy a pók egyik  végtagja igazából ennek a cognifex lénynek az elsorvadt teste volt. Az egész pók test igazából egy fajta sisak volt. Sabbreth elmerengett rajta, hogy vajon miféle szörny rejtőzhet mögötte.

"Akkor add át nekem és a szerződésünk életbe lép," mondta hangosan Sabbreth, bár érezte, egyetlen kimondott szó nélkül is tudta kommunikálni ezzel a lénnyel.

"Mikor várhatjuk a fizetséget?" mondta a cognifex.

"Minden csata után, küldj egy követet aki begyűjti a részedet. Feltételezem, hogy ezen földrész legtöbb helyéhez van hozzáférésetek."

"A legtöbb helyhez," értett egyet a cognifex. "Ha át akarsz bennünket verni, a legtöbb hely minden helyé válik. Nincs olyan hely, ahol nem lehetünk."

Sabbrethnek feltűnt, hogy ők maguk fogják ezeket a cephalyxeket nyersanyaggal ellátni az erőik felépítéséhez, és hogy egy ilyen ellenfél legyőzése, még akkor is ha fölényben vannak, akik a föld kérgén bárhol előbukkanhatnak, kemény feladat lesz. Ám ez a probléma majd valamikor máskor kerül majd megoldásra. Egy olyan probléma amivel már egy sárkány athancjával és egy hatalmas új szövetségessel fog szembenézni. "Megkapod, amit megígértünk. Most pedig. A koronát."

Cyphon Cognifex kinyújtott az egyik végtagját és a koronát arról lóbálta Sabbreth elé. Sabbreth gyengéden levette, és az érdes kő érintése a bőrén eltöltötte egyaránt ujjongással és rettegéssel.  "Az alku megköttetett."

A lény megfordult és ellebegett, vissza a kaptárába. A húsból szabott légiói követték őt le a sötétségbe.

Horruskh kérdőre vonta amikor Sabbreth visszatért a saját soraikba. "A Korbács nem segít neked Blighterghast ellen," mondta. "Mondtam már neked, hogy több mint tízezer katonára lenne szükség, hogy lemészárold azt a lényt."

Sabbreth megrázta a fejét. Ő és Vhanek már megbeszélték, hogy mit fognak tenni, ha megszerzik a koronát. A szükséges erőforrások minimálisak voltak. Az ár viszont lehet szörnyű lesz. "Nincs szükségem tízezer katonára, csupán egy teljes század fosztogatóra, a saját warjackjeimre, és az összes megmaradt rabszolgára."

Horruskh szeme összeszűkült. Lehet, hogy sejtette, miként akarja használni a Korbácsot. Lehet sejtette, hogy egy sárkány elméje egyenlő egy teljes seregével, és lehet rájött, hogy a nő mindképpen ugyanolyan halott lesz. Ha voltak is ilyen gondolatai, nem adott nekik hangot. Helyette, egy sokkal személyesebb kifutású problémát vetett fel. 

"Ha neked adom az összes rabot, hogyan teszek áldozatot a Fellgoetheknek? Nem bírunk ki egy újabb tizedelést."

"Ne félj, Horruskh. Ott ahova tartunk, nem lesz hiány lehetséges áldozatokból."

WTC 2023, Francia zsoldban

 Péntek, utazós nap, reggel korán kelés, vonat, reptér, repülő, eddig minden rendben.

Péntek, 10:30 : Gyors közjáték, az egyik fran cia csapattársam jelenti, hogy Németországból idefelé utazva fa dőlt a vonatsínre, mindenki tanácstalan.

Péntek dél : a kaja brutál drága, a hotel és a reptér kajáldák közt lehet választani, sajnos 20 euró egy pad thai.

Péntek 15:30 Nyitva a terem

Pár kép péntekről

Szombat reggel, mindenki a párosítást és a nyitóbeszédet várja

Első kör, Dánia Jutland ellen

Első ellenfél, Dánia, Wurmwood 

Feat után feat

Győzelem a gaz dánok ellen, köv körben a címesélyes Német csapat ellen kell küzdeni :(

Mégsem! Svéd-svéd sorsolás miatt most az egyik svéd csapat ellen nyomjuk. 

Omo vs Bartolo

Itt sajnos rossz helyre tettem Omodamost és Bartolo jackjei lelőttek, szerencsére a csapat hozta a 3 győzelmet, 2-0 a csapat! 

Elsőre Kanadával sorsoltak bennünket, de most Belgiummal kell megküzdeni. 

Omodamos vs Fiona

Ezt nyertem, de a csapat sajnos veszetett 3-2-re, az álomnak vége, de holnap folytatjuk még egy vagy két meccsen. 

Az ajándék ellenére, meg kell verjük a Dél-Afrikiakat! Vasárnapi első meccs 

Sajnos elrontottam a gémem, bukta Grymkin ellen, és a csapat is vesztett 3-2 re, sajnos kezdünk visszacsúszni :(

Utolsó meccs, Spanyolország, új Cygnar ellen

Bukta Wolfe ellen, mert hülyeségeket csinálok és nem teszek Essencet a Colossálra, mikor egy csomót meg kell öljön. 2-2, valszeg órával nyerjük az utolsó meccset. 

Végül így is lett, a harmadik meccs jött órával vagy mással, 3-2 a csapatnak, 2-3 végül nekem. Jobb is lehett volna bőven, de szerencsére felváltva jöttek nekem a győzelmek amikor mások buktak és fordítva. 

Nemsokára irány haza

Jövőre augusztusban Németországban, a kedvelt Rheincon helyünkön :) 

Végső sorrend :

https://warmachine.longshanks.org/event/11059/

Hétfői összefoglaló, visszatekintés

Végül vasárnap terv szerint vissza is értünk, az öt kör és a reptér közelsége miatt kényelmesen elértük a 20:00 ás járatot vissza Bécsbe. Azt kell mondjam, hogy ezeknek a rendezvényeknek mindenképpen a legjobb fajtája ez a reptéri hoteles változat, már maga ez a tény jobbá teszi az összes többi WTC-től, amikor autót kellet bérelni és nyomorogni öt emberrel és poggyásszal.

 

A meccsek mind nagyon jók voltak, az ellenfelek kellemesek, a bíráskodás színvonalas. A fő szervezővel van pár személyes gondom, aki szerintem túlságosan csak az MCP résszel foglalkozott, vagy talán még azzal sem, mert az MCP kupa nem készült el időben a díjátadásra. 

 

Jövőre Düsseldorfban 32 fős korlát lesz a csapatoknak ami szintén egy fokkal olcsóbbá teszi a rendezvényt, vasárnapi géppel haza lehet jönni, nem kell hétfőre szabadságot áldozni, és extra éjszakát + vacsorát kifizetni.

Meta : Érdekes módon Cephalyx és Retribution Thyron volt a két sereg amitől mindenki tartott és joggal, nagyon erősek most. Thyronra nemsokára remélhetőleg jön a nerf. Nagyon jó győzelmi aránnyal ment  Grymkin, erre nem sokan számítottak előre, az egész torna egyik meglepés frakciója lettek, én is vesztettem egy ellen.

 

Utóirat : olvassátok a háttér fordításokat a blogon mert sokkal kevesebb a megtekintésük mint ennek a beszámolónak, pedig szerintem érdekesebb :)

MK4 Háttér - 028 - Sárkányvész, harmadik rész

 A vár neve Rastok volt, mielőtt Sabbreth és Horruskh kiirtották volt a körülötte az erdőt, lemészárolták a védőket, és átmeneti erősségé tették volna, innen indítva a további támadásaikat a földrész belseje felé. A folyóhoz való közelsége, amit Lothpoolnak hívtak, lehetővé tette nekik, hogy csapatokat és warjackeket szállítsanak partra villámgyorsan, vagy hogy erősítést szállítsanak a tengerparti bázisaikról. Most, nehéz teherrel érkeztek vissza Rastokhoz. Nem vesztetek Khardovnál, de nem is győztek, ami azt jelentette, hogy csak kevés foglyot ejtettek.

"Mennyi?" kérdezte Sabbreth. A nő egy trónszerű széken ült a vár lovagtermében. Ez volt a tágas terem egyetlen bútordarabja. Rajta kívül mindenki más állt, még Horruskh is, még a harci boszorkányok is, akik értesítették, hogy az áldozat a Fellgoetheknek időszerűvé vált. Lelkeket kellett szállítani sötét uraiknak, amiket általában foglyok ezreiből álltak, kiket a kifosztott városokban gyűjtöttek össze, miután felgyújtották őket.

"Nem elég," mondta Horruskh. "Pár száz."

Nem mosolygott. Nem tréfálkozott. A jókedv amit Khardovban mutatott elsorvadt és elhalt. Ha a Fellgoethek nem kapják meg a megfelelő áldozatot, akkor a folytonos hallhatatlanságuk, a puszta létezésük, kockára került. Sabbreth és Horruskh szinte mindenben mást vallott a hadjáratukkal kapcsolatban, de ebben egyetértettek. Az örök megsemmisülés réme összehozta még a legnagyobb riválisokat is.

"Tizedelést kell elrendelnünk," mondta Therion Vhanek, komor hangon. A boszorkányok közt állt, akik félkörben Sabbreth köré gyűltek a rögtönzött trónusán; a legtöbbjük therion vagy sztigiai volt, a Kaszás vagy Árnyak útjából. A Kaszás Út rangidős főmatrónájaként, Sabbreth mindegyiktől magasabb rangú volt, de a kötelességei nem hagytak neki időt, hogy közvetlenül szót váltson az uraikkal, a szűkebb feladatokat ellátó boszorkányokhoz képest.

Sabbreth bólintott. "Mennyit követelnek a Fellgoethek?"

"Ötszáz-tizenkettőt," mondta Therion Vhanek.

Horruskh mélyen beszívta a levegőt és lassan kiengedte, ami nála olyan közel állt a pánikhoz, mint amennyit egy hadvezér megengedhetett magának. "Ennek a fele kijön a foglyokból amiket Khardovban és máshol gyűjtöttünk."

"Akkor a maradékot a fosztogatókból kell összeszedjük." Sabbreth felállt és újjal mutatott az összegyűlt boszorkányokra. "Csak az erőseket és egészségeseket. Nem engedhetjük meg magunknak a hitvány áldozatot."

"Elfogtam az egyik csatavarázslójukat, a csatamágusukat. Tanonc még csupán, de értékes." mondta Horruskh. "Gondoltam róla, hogy kivallatom, vagy átadom a Vulcaroknak, de..."

A végítélet egyesít, gondolta magának Sabbreth. "Igen, ez meg fogja édesíteni a felajánlást."

Az összegyűlt boszorkányokhoz fordult. "Ássátok meg a vermet. Személyesen fogom megtenni az áldozatot."

#

Az áldozat másnap hajnalban kezdődött.

A vérvermet a vár előtti mezőn ásták ki. Körben kormos füstöt okádó fáklyákat tűztek le, és egy tucatnyi boszorkány hajlongott a szélén, hangjuk rekedt kántálásban egyesült. Sabbreth törökülésben ült a verem közepén és fölfelé nézett a füstön keresztül, engedve, hogy a boszorkányok éneke átcsapjon rajta. Alsóneműre vetkőzött -- ne legyen gát a bőre és az áldozat közt - és egy hosszú, hullámos pengéjű kést tartott a jobb kezében.

"Felkészültél, Matróna?" kérdezte Vhanek a verem széléről.

Sikolyok és ijedt kiáltások csatlakoztak a boszorkányok kántálásába, és Sabbreth bólintott. "A gyengék vére által leszünk erősek."

"A méltatlanok lelkei által tartjuk féken a sötétséget," mondta Vhanek, majd megfordult és felkiáltott. "Hozzátok az elsőt."

Nokturnák párosa, egyikük a Kaszás Útjából, a másik az Árnyék Útjából, jelent meg a verem szélén. Közrefogtak egy fiatalembert, akit derékig levetkőztettek, a mellkasa vékony és falfehér volt az éhezéstől és hosszú bebörtönzéstől. Szemei a rettenet ikerholdjai voltak a vékony arcán, és a szája tátva maradt, szélén habos nyál csordult. Ép ésszel felfoghatatlan módon rettegett.

Jó, gondolta Sabbreth. Az iszony indítja jól az utat.

A Kaszás Útja nokturnája elővett a köpenyéből egy hajlított kést, a hegyét a fogoly szegycsontjának szegezte -- az nem küzdött már, csak meredten nézte a pengét egyfajta bódult kíváncsisággal. A nokturna beledöfte a kését a fogoly húsába. Az felsóhajtott, aztán egy hosszú, nedves morgást hallatott, miközben a nokturna lefelé nyomta a pengét a hasán át. Vér ömlött, befedve Sabbreth arcát melegséggel, és a fogoly belsőségei kibomlottak a felnyitott hasából, mint rózsaszín angolnák.

A nokturna újabb vágásokat ejtett, és a fogoly további darabjai zuhantak a verembe -- a legfontosabbal, a szívével. Gyors volt és hatékony, és nemsokára az első áldozat már nem tudott többet nyújtani. Az ernyedt testét elvitték. Elégetik majd, egy üres hüvely volt csupán, ami csak megsemmisítésre jó.

Ami ezután következett egy forgatag volt sikolyokból és kegyelemért könyörgésekből gyúrva. A verem elkezdett megtelni vérrel és belsőségekkel, és hamarosan Sabbreth lábat és derekát ellepte a nyálka. A melegsége nyugtató volt, a szaga bódító, és Sabbreth rákezdett a saját énekére, felforralva a szerves masszát infernalista varázslatával. 

A következő áldozat csoport a sajátjaik közül került ki. Egyesek önként jelentkeztek, és elsőként jöttek, saját kezükkel ejtették meg a kezdő metszést. A nokturnák folytatták a műveletet, amikor az erejük elfogyott. A maradékot kényszeríteni kellett, Horruskh és Vhanek vállalták a húsuk leszüretelésének szent kötelességét. 

A nap lebukott, a verem megtelt, és Sabbreth mellmagasságig elmerült már az egyre sűrűsödő masszában. Az imái a Fellgoetheknek egyre hangosabbá váltak és belesimultak a boszorkányok kántálásába fölötte. Magasba tartotta a saját áldozó pengéjét, és most meghozták a végső áldozatot a verem széléhez.

A nő magas volt, izmos, az arcán megkövesült dac ült. Még miután megpillantotta Sabbrethet, egy vérrel borított démont üvölteni a verem alján,sem változott az arca, a félelem nem tudta megmarkolni. A kezét megkötözték a háta mögött, és a csatamágus páncélját viselte -- bár nem volt fölkapcsolva.

Horruskh mögötte állt és érthető khadori néven szólt hozzá. "Mi a neved?"

Válaszul a nő megfordult és a hadúr arcába köpött a maradék erejével. Az hátralépet, még mindig vigyorogva, felemelve a kezét, hogy a testőrei ne aprítsák miszlikbe a nőt. "Irena Vaskovics hadnagy vagyok, te kutya. Az Anyaország gyermeke, Menoth szolgája, és az egyetlen amit elvehetsz tőlem az az életem."

Nem az egyetlen, gondolta Sabbreth. A bátorság jó volt. A szertartásnak félelemmel kell kezdődnie és daccal kell végződnie. A Fellgoethek minden ízét szerették az emberi szenvedésnek.

Horruskh odalépett a khadori csatamágushoz, vigyorogva. "Bárcsak újra egymásnak feszíthetnénk a kardjainkat," mondta, aztán rúgott a páncélos csizmájával és a nő a verembe repült. Elfojtott káromkodással landolt, csobbanva az alvadó testnedvekbe, majd elmerülve benne.

Sabbreth egy szempillantás alatt rávetette magát. Egyik kezével belenyúlt a véres masszába, megragadta a nő páncélját, majd a felszínre rántotta. Most végre, a félelem átsöpört rajta, és sikolyra nyitotta a száját.

Sabbreth nem hagyta neki -- fültől fülig átvágta a nő torkát, engedve, hogy az élete kiömöljön a testéből.

A khadori csatamágus a felszín alá süllyedt, és Sabbreth elkántálta a rituálé végső szakaszait, érezve a duzzadó hatalmat maga alatt.

Még egy áldozatot kellett bemutatni. Sabbreth megfordította a fogását a késén, a saját mellkasához tartotta, és tövig beledöfte. A világ eltűnt, és a felajánlás megtörtént.

#

Sabbreth sötétségben lebegett, elvágva a valóságtól és léttől. Sokszor látogatta már meg a Fellgoethek fénytelen csarnokait, és minden alkalommal biztos volt benne, hogy visszatér onnan. Most kétség mardosta, és a kétség félelemmé alakult.

Eltiporta magában a félelmet, és várt. A Fellgoethek elfogadják majd a felajánlását vagy itt marad, test nélkül, örökre.

Egy érzelem suhant át rajta váratlanul. Elégedettség. A Fellgoethek ritkán beszéltek a saját csarnokaikban. Sokkal rejtélyesebben kommunikáltak, és még sok mindent meg akartak neki mutatni.

A sötétség lehullott, és Sabbreth egy vulkánt látott egy hegyláncból kicsúcsosodni, egyetlen tornyosuló kő és lángoszlopként. A vulkán teteje füstölt, majd romlott zöld fénnyel derengett, egy pokoli látvány, amiről Sabbreth tudta, hogy szörnyű hatalmat képvisel, megy szinte egyenlő a Fellgoethekével.

 Hirtelen, a hegy kitört, tüzet köpködve és magma gejzírekkel borítva a lenti síkságokat. Valami szörnyű és hatalmas mocorgott e között a pusztítás közt. Kiröpült a vulkánból és széttárta a szárnyait, melyek akkorák voltak, hogy kitakarták a napot. A sárkány felágaskodott, és Sabbreth hátrahőkölt félelmében a túlvilági erejétől, de aztán az egy hosszú, elnyújtott sikolyt hallatott dühében, ahogy hatalmas láncok jelentek meg a semmiből, és a szárnyait és végtagjait szorosan a testéhez béklyózták. A megkötözött sárkányt felemelték, kifeszítve a mellkasát, és Sabbreth látása áthatolt a pikkelyein és túlvilági húsán, megpillantva a hatalmas ragyogó drágakövet alatta. Az athanc. A sárkány szíve. 

A vízió hirtelen váltott a vulkánról, viharos tengerre. Abból a tengerből kinőtt egy hatalmas sziget, mit fekete bazalt és gránit tornyok tarkítottak. Drak Orgorothra emlékeztette őt, de csak egy másolat volt. Nem, nem egy másolat, egy erős torzkép.

Térj vissza. Térj vissza. Térj vissza.

A szavak visszhangoztak Sabbreth fejében, miközben a víziók eltűntek és a valóság éles fénye újra körbevette.

#

Sabbreth a fekvő felületen ébredt a szobában, amit a várban lefoglalt magának. A hátán feküdt, a testéről már lemosták a vért és alvadt koszt. A mellkasához nyúlt, ahova az áldozó kést döfte. Nem volt volt sebhely, nem volt fájdalom. A Fellgoethek elfogadták a felajánlását.

Elfogadták az áldozatát és megmutatták neki az utat a további dicsőségbe, a jóslat teljesülésébe, ami átvonzotta őt a tengeren túlról. Most már értette miért kellett nekik Horva Korbácsa. Egy sárkány megöléséhez volt rá szükség.

MK4 Háttér - 027 - Sárkányvész, második rész

 Valerii Savaryn parancsnok a khardovi mellvédről figyelte ahogy az Orgoth sereg visszavonul, Lothpool folyót ellepték a csatahajóik, majd délre indultak Feketegyökér Erdőbe. 

Visszavonulásnak nevezni túlzás lett volna, és a khadori sikert sem lehetett győzelemnek nevezni. A vereség szélére sodródtak, a várost majdnem lerohanták, amikor a segítségkérésre amit egy régi barátnak és ellenségnek küldtek, megválaszolásra került.

A legelsők akik az ostromlott városuk segítségére siettek nem Nyugat-Immoren nagy nemzetei közül kerültek ki. Legalábbis nem a nagy emberi nemzetekből, gondolta Savaryn. Lefelé nézett a déli kapu felé, ahol a megmentőik egy kisebb csapata védte a város bejáratát.

A Kallyss ház myrmidonjai mások voltak, mint amikkel a múltban találkozott. Karcsúan voltak és hatékony harci gépek, amiket kifürkészhetetlen és ősi mágikus energia hajtott, mind az összes ioszi gólemet, de egy furcsa borostyánszín fénnyel derengtek ami Savarynt enyhén nyugtalanította. Furcsa módon, a hajlított kardjaik és tüskés buzogányaik vadállatok agyaraira emlékeztette őt.

"Uram?" szólalt meg egy hang Savaryn mögött. Odafordult a szárnysegédjéhez, Boris Ovcharka hadnagyhoz, aki egy ősz hajú vén katona volt, húsz év szolgálattal a Téli Őrségben, majd Téli Hadtestben. Ovcharka jobb keze sínbe volt rakva -- egy Orgoth szigony döfte át. A sokat megélt veterán csak azután tépte ki a karjából, miután széthasította az őt támadó harcos koponyáját. "Az egyik, ő, ioszi parancsnok tanácskozni szeretne önnel."

"Velem?" mondta Savaryn. "Miről?"

A legújabb szövetségeseik mellett harcolt, de távolról sem volt diplomata. Valójában, a vezetői külön gondoskodtak róla, hogy ne is kerüljön ilyen helyzetbe. Rossz tulajdonsága volt, hogy nyers és közvetlen módon kérdezett, akkor is amikor finomabban kellene eljárni. Úgy vélte, hogy a diplomáciai kérdéseket majd Tishnikov posadnik intézi, vagy Makarov parancsnok, aki a város teljes védelméért felelt. 

"Állítólag talált valamit." mondta Ovcharka. "Makarov parancsnok azt szeretné, ha kivizsgálnánk."

Savaryn három napja megállás nélkül harcolt, és bár a fáradság már rágta a végtagjait és a csatamágusi páncélja korom és izzadságbűzt árasztott, a lehetőség, hogy váltson pár szót a Kallyss ház fura vezetőjével megtöltötte az agyát kérdésekkel.

A kérdések, jobban mint bármi más, hajtották Valerii Savarynt. A tudás iránti szomj, a tanulás, elvitte őt a Druzsinába tizenöt évesen, amikor a csatamágus tehetsége megnyilvánult, utána pedig győzelemre vezették a csatatéren, amikor megkérdezte : Hogyan verhető meg ez az ellenfél? majd fáradhatatlanul összegyűjtötte a szükséges tudást.

A kérdések, inkább mint Makarov parancsa, ösztökélték most is. "Vezess hozzá."

Khardov utcáit ellepték a holttestek és a harci gépek roncsai. Orgoth harcosok és a Téli Hadtest katonái hevertek szörnyű halmokban, és egyes részeken a testek annyira szép voltak tépve, hogy nem lehetett megkülönböztetni melyik melyik. Savaryn megélte már a csatákat sok förtelmes módon mióta elhagyta a Druzsinát, először Llaelben Cygnar ellen, majd a számtalan határvillongásban, és legutóbb az infernálok elleni szörnyű háborúban. Mégis, a szándékos vadság ahogy az Orgoth háborúzott újra és újra meglepte. Nem ismertek félelmet, kegyelmet, és minden cselekedetükben brutálisak voltak.

Ovcharka hadnagy átvezette Khardov ipari negyedébe, a hatalmas bazalt erőd tövéhez, amit régen az Orgoth épített, majd utána a Szürkemágusok székhelye lett. A fekete falak föléje tornyosultak, csupaszon és vészjóslóan, mint egy rákfolt a véres égen.

"Ott, uram," mondta Ovcharka, és oda mutatott, ahol egy csapat myrmidon gólem és Kallyss ház katona gyülekezett egy erődfalon ütött rés körül. A lyuk új volt, és amennyire Valerii láthatta, egy földalatti alagútra nyitott átjárót, ami meredeken indult lefelé. Sírok tucatjai és páncéltermek is előkerültek Khardov alól az évszázadok során. Sokuk ősi fegyvereket és szörnyű varázslatokat rejtett, amit a Szürkemágusok a hatalmuk növelésére használtak fel, ez a hatalom vitte végül őket az árulás útjára.

Valerii odament a várakozó iosziakhoz, azt kívánva bárcsak hozott volna magával egy warjacket, de nehéz szívvel vitt volna el egy gépet a védelmi állásokból, ha esetleg az Orgoth mégis visszatérne. Még így is, a csatamágus páncéljában, kicsinek és jelentéktelennek érezte magát.

Áthaladt az ioszi katonák sorfala között, akik csöndben szétváltak, hogy átengedjék. Mint a myrmidonok, ezek a katonák is fogas fegyvereket forgattak és a páncéljuk visszafogott fenyegetést sugárzott. A fegyvereik és felszerelésük mind idegen volt, de ami még rosszabb volt, mindegyikük félelmetesen mozdulatlan és csöndes volt.

Az aki érte küldetett elé lépett. Az ioszi csatamágus páncélját borostyán derengő fényforrások tarkították, és jelentősen áramvonalasabb volt mint Valerii sajátja. Furcsa kiszögelések borították az ioszi vállvértjét, ami leginkább újakra emlékeztette Valeriit. Nem, mégsem ujjakra. Lábakra. Rovar lábakra. Az ioszi nem viselt sisakot, a szögletes arca fakó volt és szikár, az ajkai vértelen szürkék, a szemei miniatűr sárga napokként ragyogtak a beesett szemüregben. Feje tetején sűrű fehér haj volt egy lenyűgöző kontyba kötve, amit egy ezüst korona, vagy diadém fogott össze. 

"Valeriii...Savaryn...parancsnok?" mondta az ioszi, a hangja egy erős suttogás. Olyan volt, mintha a szavak csak kisugároztak volna a csatamágusból, ahelyett, hogy kimondta volna őket. "Én...Tyrus, a Pókok Nis-Arsysrja vagyok."

Valerii valamennyi értett az ioszi rangokhoz, és a Nis-Arsyr egy magas rangú nemest vagy vallási címet takart. A Pókos adalék rejtély volt, bár érdekes módon illett erre a fura teremtményre.

"Arra kértél, hogy beszéljünk," mondta Valerii. "Miért?"

"Úgy hallottam, hogy tanult ember vagy," mondta Tyrus. A szavai ritmusa egyre természetesebbé vált, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogyan sűrítsen levegőt és formáljon hangokat. "És hogy sokat tanultál az Orgothról."

Amikor az Orgoth visszatért, Valerii Savaryn minden percét, amit harcon kívül töltött, az első megszállás tanulmányozásába fektette, csaták leírását, Szürkemágusok által gyűjtött legendákat bújta, mindezt annak reményében, hogy rájön, hogyan tud ellenük legjobban küzdeni. "Tanulmányozom az ellenségünket, igen."

"Engem is lenyűgöztek," mondta Tyrus. Valerii talán más kifejezést jobban szeretett volna hallani mint a lenyűgözés, de mégis kíváncsi lett. "Úgy hiszem, hogy céltudatosan választották Khardovot csapásiránynak."

"A megsemmisítésünkön felül?"

Tyrus bólintott sápadt fejével. "Észrevetted? Itt nincsenek holttestek, roncsok, és alig vannak károk."

Valerii körbepillantott és látta, hogy az ioszi igazat szól. Alig volt harcra utaló nyom, pár halott Téli Hadtest katonán kívül, akik az erőd falában ütött lyuknál hevertek. "Igazad van. Miért?"

"Megmutatom neked. Kövess a föld alá."

#

A csatamágus páncéljuk által kibocsájtott fény nyújtott nekik egy kis világosságot a sötét katakombákban a hatalmas erőd alatt, de Valerii vitt magával egy lámpást, minden esetre. Nem volt benne biztos, hogy Tyrusnak egyáltalán szüksége volt-e fényre, hogy lásson a sötétben, de az ioszi nem panaszkodott. 

"Látod ezeket a jeleket?" mondta Tyrus, megállva ott, ahol a folyosó egy kicsit kiszélesedett. A csontos úját végighúzta egy bámuló arcon, szemei tágra nyílva, szája hangtalan sikolyra nyílva. Az arc alatt egy pár keresztbe tett penge volt. "Láttam ezt már más sírboltokban. Itt több van, vagy volt, mint csupán megbecsült halottak."

Valerii a lámpásával a padlóra világított. "Nézd ezeket a nyomokat. Ezek frissek. Még gólemeket is lehoztak ide magukkal." Az Orgoth gépek bestiálisak voltak, és a nyomaik inkább emlékeztettek valami nagy ragadozóra, mint bármilyen harci gólemre.

"De csak keveset," mondta Tyrus. "Miközben az erőik a folyó felől támadtak nyugaton, oda vonzván az erőinket, az egyik vezérük lejött ide, kinyitotta a sírboltot és elvitt valamit."

Két Orgoth hadvezérről tudtak, csatamágusok és hatalmas varázslók voltak. A neveiket nem ismerte, de Valerii látta a hatalmas tagbaszakadt vezért és pallosát, díszes páncélját a csata során. A nő akit Borisyuk kapitány legyőzött Skrovenbergnél nem bukkant elő a csata során. "Mit vittek el?"

"Megmutatom neked ezt is." mondta Tyrus.

Tovább haladtak a kincsestermekben, és Valerii megfigyelte a falba vésett rúnákat. A legtöbbjük egyszerű fohász volt az infernálok felé, akiket az orgothok szolgáltak. Mint az imákat tartalmazó lobogók amik a Morrowita templomokban lógtak, ezek is inkább a hitet fejezték ki, mint bármilyen aktív varázslatokat. Egy hatalmas terem nyílt előttük, a padlója vastagon borítva porral, ahol két Téli Hadtest katona feküdt alvadt vértócsában.

Valamit nagyot elvonszoltak, és az lesöpörte a port arra amerről érkeztek.

"A dolog amiért érkeztek itt volt." mondta Tyrus.

"És most náluk van," mondta Savaryn. "Ez a terem nem volt előtte felfedve. Nincs róla feljegyzés, hogy mi volt a tartalma."

"Egy fegyver az, nem lehet más," mondta Tyrus.

"Csak nem hiszed, hogy a Khardov elleni támadás csupán ezért volt, hogy bejussanak ebbe a terembe?" mondta Savaryn. "Egy elterelés?"

"Nem teljesen. Úgy hittem, hogy a céljuk részben megoszlott a kettő között."

Tyrus letérdelt és megsimította a port és vért a padlón. "Megosztva és legalább részben sikeres."

MK4 Háttér - 026 - Sárkányvész, első rész

 

A Khardov alatti kincses termet a halál szaga lengte körül. Ahogy Sabbreth a sötét labirintusban haladt, a lépteit megvilágították a harci gólemei parázs magjai. Belélegezte a friss vér rezes bűzét, ám alatta lappangott még a rég elmúlt, csont porrá vált régi testek és avas rongyok szaga is.

A kietlen kőfalak kísértetiesen ismerősek voltak. Bámuló arcok borították őket és infernalista rovások, mivel még azelőtt, hogy az immoriak elnevezték ezt a várost Khardovnak, Drak Galshogg volt a neve, Sabbreth népének legfőbb erődje az első megszállás során.

Alá temették a megbecsült halottaikat és ide rejtették a legistenkáromlóbb titkaikat. Titkokat, amik most az övéi lesznek.

Fölöttük csata morajlott, időnként porzuhatagot gerjesztve a nyögő kőmennyezet túloldaláról. Az erői nagy része a fönti csatában harcolt. Horruskh vezette őket, és bár győzelem esetén learathatta volna a babérokat, a nőnek csak annyira volt szüksége, hogy elvonja az immoriak figyelmét, amíg ő alászáll a mélybe és megszerzi az igazi kincset.

Előtte, a szűk katakombákon túl, a folyosó egy széles, hatszögletű terembe torkollott, és Sabbreth karján felállt a szőr, és villanyos izgalom futott végig a végtagjain. Hatalmas mágikus erő honolt itt, ősi és szörnyű. A gólemei is érezték, és az egyik Sakálja vicsorgott, a vadállat lelke reagálva a varázslatra ami hasonló volt, mint amivel őt magát is odaláncolták a fém börtön-testéhez. A nő egy gondolattal elcsitította a gépet.

A terem közepén egy kicsi kő emelvény volt, amiből négy bazaltoszlop magasodott ki, mindegyik egy vastag emberkarnyi átmérőjű és sűrűn vésve infernál rúnákkal. Ezekről az oszlopokról fekete vasláncok lógtak, mindegyik végén egy bilincs, ami jelenleg egy elaszott, mumifikálódott holttest csuklóit és bokáit fogta.

A láncok mintha egyszerre lebegtették volna a holttestet és szét is feszítették volna. Bár kétség sem fért hozzá, hogy a súlya hatalmas, az emelvény talapzatán át volt dugva két elkorhadt fagerenda, lehető téve ezzel, hogy megemeljék.

Az építmény előtt egy nő állt, kezében a rangidős harci boszorkányok dárdájával és pajzsával. Therion Vhanek a Kaszás Útjából levette a sisakját, leengedve sötét haját a vállára. Lábai előtt két khadori katona hullája hevert, a páncéljukat átdöfte a nő dárdája, a vérük pedig az arcára fröccsent. Egy sötét angyal, vörösbe öntve.

Sabbreth odament a harci boszorkányhoz és az egyik kezével enyhén átkarolta a páncélos vállát. Egy olyan szeretetkinyilvánítás volt ez, amit sohasem tett volna meg, ha nincsenek egyedül. Vhanek volt a legközelebbi tanácsadója, de ennél több is volt. Kielégítette Sabbreth infernalista tudomány iránti étvágyát, amiben Vhanek otthonosan mozgott, és a gyarlóbb vágyait is, amit szintén magas szinten űzött.

Vhanek ajkain egy mosoly árnyéka suhant át. "Megfejtettem az oszlopokra vésett írást."

 

"Ez a Korbács?" kérdezte Sabbreth, alig visszafojtva az izgatottságát. Khardov egy kétségkívül fontos stratégiai célpont volt, de ami a város alatt rejtőzött, az első megszállás óta porosodva, sokkal értékesebb volt. Ez volt a valódi hódítás kulcsa és egy jóslat rejtélyes része, ami ide vonzotta őt az óceánon túlról. Hova Korbácsa egy olyan hatalmas erejű fegyver volt, amit az Orgoth inkább maguk mögött hagyott amikor elhagyták Immorent évszázadokkal ezelőtt. Bolondok, gyávák, szűklátókörűek és gyengék. Ezek az ősi hadurak nem rendelkeztek az erővel, hogy bevethessék. Sabbreth igen.

 

"Csupán a fele." Vhanek felemelte a vérek dárdáját, a kikötözött holttest álla alá szegezte és megemelte a fejét. Csontok roppantak, ahogy a hústalan arc elérjük tárult. A csontstruktúra míves volt, nemes, és Vhanekre emlékeztetett. Tagadhatatlanul egy orgoth volt az emelvényre láncolva. "A korona hiányzik."

 

Sabbreth kinyúlt, és végigsimította a viharvert koponyát. A csontban karcolások voltak, bevágások az állkapcson és a homlokcsonton. Nem elég mélyek, hogy átszakítsák az agy burkát, de kétségkívül szörnyen fájdalmasak.

 

 "A kohó használhatatlan a korona nélkül," mondta Sabbreth, a fogát csikorgatva. Ilyen közel került a jutalmához, csak hogy az utána újra messzire kerüljön, az őrületbe kergette. Érezte, hogy a harag egyre dagad benne, a szilánkos lelke - a legutóbbi reinkarnációja okozta törés - éles dühszilánkokat szórt az agyába.

 

Az ujjai rámarkoltak a pengéi markolatára, az elméje kisugárzott a Sakáljai lelkébe, és a két Sakál elkezdet toporogni és karmos lábban belevájni a kőpadlóba. Ölni akart, égetni, pusztítani. Bármit, csak hogy befoltozza a tátongó rést a lelkén.

 

"Sabbreth," mondta puhán Vhanek. Levette a páncélkesztyűjét és becsúsztatta a kezét Sabbreth mellvértje és sisakja közé, ahol egy kis bőr rész szabadon volt. A therion érintése először még jobban feldühítette Sabbrethet, utána, ahogy közelebb mozdult, Vhanek szavai kivonták belőle a dühöt, mint  sebből a mérget.

"Még nincs minden veszve. Ide nézz."

 

Vhanek a dárdájával oda mutatott, ahol egy keskeny folyosó vezetett ki a szobából. Friss lábnyomok voltak az évszázados porban.

 

Sabbreth ellépett Vhanektől, bár nem sietősen. "A katonáink jártak itt lent?"  Közben a khadori katonák hullájára nézett.

 

"Nem. Én nyitottam meg az utat, és a Fosztogatóakat a bejáratnál hagytam. Ezek itt átverekedték magukat az őreimen és követtek befelé. Itt megöltem őket, mielőtt tovább juthattak volna."


Fölöttük mennydörgően robbant valami, és ami még rosszabb abból az irányból, ahonnan Sabbreth érkezett, parázs kazánok fénye villant és egyre fényesebben világított.


Horruskh.


Egy pár pillanattal később, az Ezer Harag belépett a csarnokba mint egy diadalmas hős. Sabbreth és Vhanek fölé tornyosult, a díszes páncélja helyenként kormos, máshol vérfoltos. A vállán hordta a hatalmas kardját, mintha a verem penge súlytalan lett volna. Mögötte, az egyik góleme, egy különösen félelmetes Zsarnok, ami a Molok nevet viselte, morgott és vicsorgott.


"Hát megtaláltad," mondta Horruskh, vigyorogva a sisakja alatt. A férfi bosszantó vidámsággal rendelkezett ami Sabbreth minden idegszálát próbára tette. Képzett volt, ősi, és a Fellgoethek áldását bírta, mégis úgy tűnt, hogy minden helyzetben talált valami mulatságosat.


"Talán kétkedtél?" mondta Sabbreth.


"Természetesen nem," felelte Horruskh, kuncogva. "Én voltam az, aki ide helyezte, hogy senkit se kisértsen meg a használata. Azt hittem a szerencsétlen Lorgoth ott volt az utolsó aki ennyire bohó volt." A kiszáradt múmiára mutatott az emelvényen. A szeme felcsillant. "Tévedtem."

 

A nő figyelmen kívül hagyta a gúnyolódást, majd visszavágott. "Hogy áll a csata?"

 

A férfi arcáról lehervadt a mosoly. "Szert tettek...váratlan szövetségesekre. Visszavonulunk."

 

"Ó? Elvesztetted a várost? Biztosra mondtad, hogy elfoglaljuk."

 

 "Nem vesztettünk semmit," mondta Horruskh. "Be tudnánk venni Khardovot, de az túl sok erőforrást emésztene föl."

 

"Erőforrást?" nevetett Sabbreth. "A hatalmas Horruskh, az Ezer Harag most már katonákat számlál és búzás hordókat, az elkárhozottak lelkei helyett?"

 

"Valakinek muszáj," mondta Horruskh. A mosolya megmaradt, de savanyúbbá vált. "Miközben te jóslatok után kutatsz és ősi fegyvereket keresel, Kishtaar és én győzelemre vezetjük seregeinket."

 

"A jóslatok hoztak bennünket ide," mondta Vhanek. "A jóslat miatt vagy te is itt."

 

Sabbreth nem gondolta másképp mint a therion, de Dagholoth jóslatai néha kínosan részletesek voltak, máskor pedig őrjítően homályosak egyszerre. A próféta külön kitért írásaiban Horva Korbácsára, egy fegyverre ami még tőle is ősibb volt, és hogy erre van szükség, hogy megdönthessék az immori isteneket, de nem tért ki rá, hogy miért és hogyan kell használni. Jó előjelként vette, hogy Horruskh tudott a Korbácsról és hogy merre található, de még mindig kétkedett a jóslatban és nem árult el neki többet a tárgyról mint amit Dagholoth kusza írásaiból megértett.

Horruskh dühösen nézett Vhanekre, Molok pedig lépett egyet a therion felé, óriáskígyóként sziszegve.

"Talán igaz, Therion, ám aki Horva Korbácsát keresi, az a saját fejére idézi a bajt."

"Én csupán az ellenségeink pusztulását kívánom," vágott közbe Sabbreth.

"Lorgoth a Hírnök is ezt gondolta," mondta Horruskh, újra az aszott holttest felé mutatva.

"Úgy hitte, hogy a Korbács majd győzelemre segít bennünket évszázadokkal ezelőtt, és mindenét elvesztette. Az életét, a lelkét, még a vérvonala is megszűnt."

"Én nem ő vagyok," mondta Sabbreth.

"Nem vagy," egyezett bele Horruskh duzzogva. "Talán erősebb vagy mint Lorgoth, vagy lehet hogy téged is el foglak temetni egy sötét kriptába, amikor a Korbács kiégeti az agyadat."

Sabbreth elfordult, vissza a porban lévő lábnyomokhoz. Horruskh szavai felzaklatták, és pontosan ezt akarta elérni, ezért a sértésért a nő vissza kellett vágjon. 

"Mennyi idő, amíg elveszíted a város irányítását?"

A pillanatnyi csend amíg Horruskh újra megszólalt nagy kárörömöt okozott Sabbrethnek. "Egy óra még, visszatérünk a tengerpartra, hogy újraszervezzük a seregünk."

"Ott csatlakozok hozzátok," mondta Sabbreth. "Vhanek, velem." Elindult a folyosón, a nyomokat követve. Emberi nyomok voltak, egyesek csizmásak, másikak hatalmasak és mezítlábasak. Mögötte, Horruskh Zsarnokának fénye lassan elhalványult, de a szavai vele maradtak.

Lehet téged is eltemetlek. Elhessegette őket. Nem fogja hagyni, hogy a hadúr eltántorítsa a küldetésétől.

A folyosó élesen jobbra fordult és aztán hirtelen egy üres kőfalban ért véget. A padlót föltépték és alatta nyers föld látszott. Sabbrethtet az apró testű földvájó emlősökre emlékeztette, amik Drak Orgoroth felföldjein voltak honosak.
 
Egy test feküdt a feltépett padló előtt, ember, de furcsamód eltorzítva. A kezét levágták és mechanikus protézisekkel helyettesítették -- egy egyszerű fúró és egy forgó fűrészlap. Nehéz bronz sisakot viselt, amit egy fém nyakörvre szegecseltek, míg a teste többi része szakadt rongyokba volt öltöztetve. Egy fél tucatnyi nyílvessző terítette le, amik kiálltak a nyakából és mellkasából. Ősi Orgoth készítésűek voltak, és Sabbreth szintén észrevette a falban lévő hat lyukat fej és nyakmagasságban. 

"Felismered ezt a lényt?" kérdezte Vhanektől. A harci boszorkány nagy tudással rendelkezett Nyugat-Immorenről és rendszeresen értekezett az invázió előtt beépített kémekkel. 

"Egy cephalyx drón," mondta Vhanek, letérdelve a hulla mellé. "Nem régóta halott. Legfeljebb egy napja."

Sabbreth keveset tudott a cephalyxekről azon kívül, hogy egy föld alatt élő faj voltak, nagy szellemi erővel és hogy a szolgáikat őrült sebészettel "javították fel".
 
"Miért vitték volna el a koronát?"

"Lehet, hogy nem tudták mi az egyáltalán?" mondta Vhanek.

"Vagy lehet hogy tudták," felelte Sabbreth. A barlang újra megremegett, ahogy a városban dúló csata elérte a tetőfokát és Horruskh ott hagyott az ellenségeiknek egy búcsú-sortüzet. "Azt akarom, hogy az állványt elmozdítsuk és magunkkal vigyük."

"Gondoskodom róla," mondta Vhanek. "Meg fogjuk találni a koronát."

Sabbreth bólintott. "Még akkor is, ha fel kell ássuk a fél kontinenst, hogy megtaláljuk."