Arcvesztés
Szárnyas alakok cikáztak a csuklyás, hosszú ujjú forma körül, miközben az előkereste a hatalmas, poros könyvet az ura számára. Egy árnyék mocorgott a közelben, de a csuklyás alak csupán a fejét rázta. Most nem volt szüksége a szolgálataira; Grendov pontosan tudta, hogy melyik könyvet kívánja a mestere.
Mintha ő maga is egy árnyék lenne, csendesen vonult át a több szintű kastélyon, egészen a spirál lépcsőházig a középpontjában. A könyvet cipelve, elindult a lépcsőn a nagy szentély teteje felé. Miközben haladt fölfelé, Grendov vetett egy pillantást a tekercsek, könyvek és tárgyak hatalmas gyűjteményére, amik együttesen alkották Venethrax lidércúr tudásgyűjteményét. Sehol máshol nem volt ehhez fogható legendárium Toruk gyermekeiről - a sárkányokról - mint ez, amit Venethrax gyűjtött össze, azzal a céllal, hogy megértse ura ellenségeit.
Az út fölfelé hosszú volt, szándékosan megterhelő. Venethrax olyan rejtett titkokat tanulmányozott, hogy a bennük érintettek sűrűn küldtek ügynököket a megsemmisítésükre. Így, a lidércúr szentélye, bár első ránézésre az ég irányából nyitott, valamint az elpusztított tájak irányából amik körbevették, varázslatokkal volt védve a legrosszabb fenyegetésektől, legyenek azok fizikaiak, szellemszerűek, mágikusak, vagy ezek keveréke.
Egy testes forma zavarta meg Grendov zarándoklatát, mely a mester szentélyéből lefelé tartott. A sokkal karcsúbb Grendov félreállt a legközelebbi kuckóba, hogy átengedje a köpcös keverékét gépnek és húsnak.
"Grendov, Grendov!" csicseregte vidáman fémes hangján, a kerek szemei végigmérték a skarlockot nagy érdeklődéssel. "A mestert kívánod meglátogatni? Utána majd nézz rá az én munkámra is, ó igen! Annyi mindent mutatnék neked, talán még hozzá is tudnál járulni!"
"Haladj szépen tovább, Kankur," válaszolt Grendov teljes lenézéssel. "A mester talán eltűri egy necrotech jelenlétét a munkája közben, de hacsak nem adja kifejezett parancsba, te és én nem kell soha többé egymással szóba állnunk."
A vágás, ami a necrotech száját képviselte sikeresen enyhén fölfelé görbült. A vágás és a kerek, kiálló szemeken kívül Kankur arcán csupán két lapos bőrdarab volt, ami az orrát helyettesítette és még számos kelés, ami nem csak az arcon, de a fej többi részét is elborította. A kelések a necrotech munkájának folyamatos melléktermékei voltak, ami magába foglalta a hús kezelését -- frisset és rohadtat egyaránt -- és ezekből használható szolgálók építését a lidércúr számára.
Grendov elutasításától nem zavartatva magát, Kankur pajkosan megbökte a skarlockot az egyik végtagjával a négyből. Amint Grendov kitért a sebészi penge elől ami a végére volt erősítve, Kankur vidáman megszólalt, "Szegény Grendov, szegény Grendov! Mennyire szenvedsz azoktól, akik alattad vannak! Ez csak viccesebbé teszi az egészet!"
A skarlock nem foglalkozott vele. Ebben a pillanatban, Grendov azzal volt jobban elfoglalva, hogy megragadja a saját csuklyája szélét. Sajnálatosan, az kicsúszott az újai közül, felfedve az arcát a külvilágnak.
Első ránézésre, a skarlock egy ellentmondás volt az őt körülvevő világgal. Egy jóképű, bár viharvert arc, aminek a legkifogásolhatóbb része a jobb szeme helyén tátongó feketeség volt. Gyorsan előrehúzta a csuklyát, különös figyelemmel eltakarván a furcsa szemet.
"Még egyszer tégy ilyet, és letépem a pengédet és belebököm abba amit a koponyádnak nevezel."
"Ejj, ejj...mindig ez az érzékenység! Még mindig jóképű vagy, Grendov! Még mindig csinos, mindig csinos!"
"A mester vár rám. Tisztulj!"
Kankur a fejét rázta. "Szegény Grendov, szegény Grendov. Próbáld meg nem elveszíteni az arcodat!"
Grendov azonnal a saját arcához kapott. Aközben, hogy ellenőrizte, hogy minden megvan, a kuncogó necrotech továbbállt. Grendov nézte ahogy megy, de ezt már nem látta Kankur, aki már nem foglalkozott többé vele.
Grendov…
A vérfagyasztó hang átvágta a skarlock gondolatait. Grendov fölsietett az utolsó pár emeleten át és belépett a szentély tetején lévő díszes terembe.
Mint az épület többi része, Venethrax lidércúr személyes lakhelye is tele volt a kutatása szerszámaival és kellékeivel. Bútorként csupán egy masszív tölgy szék és egy hatalmas asztal szerepelt, amin a lidérc szétpakolta a munkáját. Venethrax nem aludt, így nem volt szüksége ágyra. A nap szinte minden óráját azzal töltötte, hogy nyomokat keresett, hogy megtalálja a valós válaszokat a küldetéshez, amivel Toruk megbízta.
Venethrax az ura áruló gyermekeire vadászott.
Venethrax sárkányokra vadászott.
A lidércúr felpillantott amikor belépett, mosolyogva. Persze, Venethrax mindig mosolygott, mivel a hústalan arca a halál örökös vigyorát viselte. Felállt, mikor Grendov meghozta neki a kért kötetet.
"Gyorsabban legközelebb. Nem szeretnél a legújabb könyvtámasztóvá válni." jegyezte meg a lidércúr, ahogy átvette a könyvet.
Ha képes lett volna rá, Grendov idegesen nyelt volna egy hatalmasat. Fájdalmasan tisztában volt vele, hogy a polcon ott volt a közvetlen elődje törött koponyája. Grendov bocsánatkérően meghajtotta a fejét.
Valami lazán lógott az arca jobb részén. Sajnálatosan Grendov számára, a lidércúr jelenlétében nem merészelt foglalkozni a problémával.
A lidércúr fölé füstös bűz szállott. Mint a társaié, Venethrax teste is fekete vasból épült, mit a nekrotitnak hívott túlvilági anyag fűtött. A váz és a saját meglévő mágikus ereje kombinációja tette Venethraxot a Rémálombirodalom egyik leghatalmasabb lényévé, amit Cryxként is ismertek.
"Ez megfelelő lesz."
Ennyi volt. A könyvvel a kezében, Venethraxnak nem volt más kívánsága Grendov számára. A skarlock jól tudta, hogy Kankurt is pont így küldték el, és míg a necrotech túl ostoba volt hogy sértődött legyen, Grendov úgy találta, hogy zavarja, hogy úgy tekintenek rá mint nem többre Kankurnál. Talán nem ő volt a nagy Venethrax első szolgája, az aki a többieknek parancsolt?
Mélyen meghajolva, Grendov suttogott. "Ahogy óhajtod, uram."
A lidérc folytatta a munkáját. A skarlock végül fölegyenesedett, aztán tisztelettudóan kihátrált a lépcsőház felé.
Abban a pillanatban amikor Grendov elért az egyel lejjebbi emeletre, a keze egyből az arcához nyúlt. Az újai keresték a széleket, a helyet az egyik oldalon, ahol a bőr kilazult. Egy megfáradt sóhajjal, Grendov megigazította a bőrt, de az még mindig lazábban lógott mint általában.
Ráhúzva a csuklyáját a vonásaira, a skarlock alászállt a szentély mélységeibe. Tudván, hogy a mestere még elmélyült a kutatása legutóbbi fejleményeiben, Grendov elsietett a fülkébe, ahol tartózkodni szokott, mikor Venethrax lidércúr nem utasította. Ott, bezárta maga mögött a vas ajtót és belebámult egy tükörbe -- ez volt az egyetlen tárgy a szobában a minimális bútorzatok kívül.
A tükör még egy kicsit hasonlított az eredeti formájára, szépen kimívelt erdei lények voltak az ezüst keretére formálva. Egy repedés vonult végig a tükröződő felület fölső jobb sarkánál, de mivel nem zavart bele a tükörképébe, Grendov nem foglalkozott vele. Az arca számított csupán.
Az ismerős vonások üdvözöltél. Próbálta figyelmen kívül hagyni a jobb szemgödrét, Grendov a homlokához nyúlt. Ott megtalálta a négy jól elrejtett pici hurkot. Határtalan gondossággal kibontotta a hurkokat...majd levette az egész arcát.
A sápadt vonások mögött egy égett koponya lapult karcolásokkal, repedésekkel borítva, valamint némi száradt ín. Egy négyes sor világító szolgáló rúna -- az élőholt szolga mozgató erejének forrása -- volt belevésve a homlokába. Az egyetlen látható szeme egy szörnyű gömb , ami eredetileg nem a sajátja volt, hanem egy cseredarab amit Kankur készített számára. Grendov folyamatos vigyora csak egy fokkal volt kevésbé szörnyszerű mint uráé.
Egy olyan gyengédséggel amilyet keveset látni Cryx földjén, a skarlock kiterítette az arcát a jobb kezére. A másikkal kivett a köntöse zsebéből egy apró fekete fiolát. Kihúzva belőle a dugót, Grendov csöppentett pár csöppet az aranyszínű folyadékból a ráncos bőrre a tenyerén.
Amint a cseppek megérintették, a bőr egy egészségesebb, bár még mindig fakó tónust vett föl. Egyes repedések és apró szakadások a bőrön újra beheggedtek.
Elrakta a fiolát és Grendov óvatosan visszahelyezte a bőrt az arcára. Még akkor is amikor tökéletesen föl volt helyezve, a vonásai lógtak, sajnos szükségszerűen a bőr korlátozott tulajdonságai miatt.
Reszketés vonult végig a skarlockon. A bőr most már jól föltapadt a koponyájára, és egy pillanatra megcsodálta az "emberi" kinézetét.
Emberi.
Föltekintett a mennyezetre, abba az irányba ahol a lidérc szentélye volt. Venethrax úr még mindig el volt mélyülve a saját tanulmányaiban, és láthatóan nem volt szüksége a legértékesebb szolgájára. Ilyenkor, a skarlockok mint Grendov, sokszor merültek nyugalomba, amit egymás közt csak Csöndességnek neveztek, egy halál szerű állapot az élőholtak számára. Szinte igazi hullaként léteztek, amíg a mesterünk újra nem szólította őket.
És bár sokszor tett úgy ahogy elvárható volt, mégis voltak olyan idők -- bizonyos idők -- amikor valami szólította Grendovot, valami amit még a mesterétől is titokban tartott.
Most az a valami újra szólította, és olyan módon szólította meg, ahogy Venethrax sosem tudná.
Grendov kilépett a fülkéjéből, majd a lépcsőház felé vette az irányt. Mégis ott nem fölfelé indult meg, hanem lefelé. Mélyen lefelé. Grendov sok szintet figyelmen kívül hagyott, miközben halad le a föld alá. Itt már nem voltak szolgák, sem őrök. Mégis itt volt az erőd legvédettebb helye a lidércúr személyes termét kivéve.
Itt, elkülönítve a nagy gyűjteményétől és elrejtve a kíváncsi szemek elől -- még a többi lidércúr elől is -- volt Venethrax személyes gyűjteménye, a legkiválóbb lelkek, amiket az évszázadok alatt begyűjtött.
Bizsergés járta át Grendovot, ritka érzés, az élethez távolról hasonlító. Ha bárki más lenne, az elhelyezett védővarázslatok, amiket Venethrax több emberöltő előtt helyezett el ide, már hamuvá égették volna a skarlockot. Csupán azért mert a lidércúr hű szolgája volt, léphetett be ide...ami vicces volt, mert most Grendov pont olyasmit követett el ami árulásra hasonlított.
Két vas ajtó volt előtte, mindkettőn egy stilizált sárkányprofil volt kialakítva. Grendov féltérdre ereszkedett, mint minden hű alattvaló amikor Toruk képmásával találkozik.
Megadván a tiszteletet, a csuklyás skarlock felemelte a bal kezét az ajtók felé. Elvégezte a toló mozdulatot, amit csak ő és mestere ismertek.
Egy kattanás visszhangzott a teremben. Majd egy másik. Grendov leengedte a kezét.
Egy újabb kattanás és a sárkányprofil két részre hasadt. Az ajtók kitárultak... és Grendov hallotta a suttogott sikolyokat.
Ez nem volt ellentmondás. A sikolyok nagyon valósak voltak és szüntelenek, mégis alig lehetett őket hallani. Még akkor is, amikor Grendov belépett a kincstárba, a hangok alig erősödtek.
Gyenge zöld világosság borította be Grendovot, miközben a mestere gyűjteménye előtt állt.
Föltekintett a mennyezetre, abba az irányba ahol a lidérc szentélye volt. Venethrax úr még mindig el volt mélyülve a saját tanulmányaiban, és láthatóan nem volt szüksége a legértékesebb szolgájára. Ilyenkor, a skarlockok mint Grendov, sokszor merültek nyugalomba, amit egymás közt csak Csöndességnek neveztek, egy halál szerű állapot az élőholtak számára. Szinte igazi hullaként léteztek, amíg a mesterünk újra nem szólította őket.
És bár sokszor tett úgy ahogy elvárható volt, mégis voltak olyan idők -- bizonyos idők -- amikor valami szólította Grendovot, valami amit még a mesterétől is titokban tartott.
Most az a valami újra szólította, és olyan módon szólította meg, ahogy Venethrax sosem tudná.
Grendov kilépett a fülkéjéből, majd a lépcsőház felé vette az irányt. Mégis ott nem fölfelé indult meg, hanem lefelé. Mélyen lefelé. Grendov sok szintet figyelmen kívül hagyott, miközben halad le a föld alá. Itt már nem voltak szolgák, sem őrök. Mégis itt volt az erőd legvédettebb helye a lidércúr személyes termét kivéve.
Itt, elkülönítve a nagy gyűjteményétől és elrejtve a kíváncsi szemek elől -- még a többi lidércúr elől is -- volt Venethrax személyes gyűjteménye, a legkiválóbb lelkek, amiket az évszázadok alatt begyűjtött.
Bizsergés járta át Grendovot, ritka érzés, az élethez távolról hasonlító. Ha bárki más lenne, az elhelyezett védővarázslatok, amiket Venethrax több emberöltő előtt helyezett el ide, már hamuvá égették volna a skarlockot. Csupán azért mert a lidércúr hű szolgája volt, léphetett be ide...ami vicces volt, mert most Grendov pont olyasmit követett el ami árulásra hasonlított.
Két vas ajtó volt előtte, mindkettőn egy stilizált sárkányprofil volt kialakítva. Grendov féltérdre ereszkedett, mint minden hű alattvaló amikor Toruk képmásával találkozik.
Megadván a tiszteletet, a csuklyás skarlock felemelte a bal kezét az ajtók felé. Elvégezte a toló mozdulatot, amit csak ő és mestere ismertek.
Egy kattanás visszhangzott a teremben. Majd egy másik. Grendov leengedte a kezét.
Egy újabb kattanás és a sárkányprofil két részre hasadt. Az ajtók kitárultak... és Grendov hallotta a suttogott sikolyokat.
Ez nem volt ellentmondás. A sikolyok nagyon valósak voltak és szüntelenek, mégis alig lehetett őket hallani. Még akkor is, amikor Grendov belépett a kincstárba, a hangok alig erősödtek.
Gyenge zöld világosság borította be Grendovot, miközben a mestere gyűjteménye előtt állt.
Venethrax nem dicsekedett a begyűjtött lelkekkel mint más lidércek, de Grendov úgy hitte, hogy pont ebben a páncélteremben található egész Cryx legnagyobb és legminőségesebb válogatása.
A gömbformájú lélekketrecek megtöltötték a polcokat, százasával. Ami első ránézésre apró zöld, kavargó ködöcskének tűnt mindegyikben, nagyobbá és hevesebbé vált, amikor a skarlock közelebb ért.
Grendov belépett a raktár hátsó részére, megközelítvén az egyik jobbra fekvő polcot. Miközben közelített, zöld fény lobbant minden egyes lélekszelencében. Grendov tapasztalt látása megtalálta a ritka Szilánk hegységi téli elf lelkét, egy ceryli varázsmechanikusét, és még egy Llaelbéli pisztolymágusét is.
Mint annyi másik a gyűjteményben, ezek is Venethrax prédájává váltak az évszázadokon át tartó küldetése során.
Sok lélek sikoltozott a bebörtönzése miatt, míg másik folyamatosan dühöngtek. Egy kevés csöndbe burkolózott, csak nekik ismert okokból.
A ketrec amit keresett egymagában pihent a sarokban. Grendov elővett egy kis készüléket az egyik zsákból és ráhelyezte a látható szemére. A készülék lencséje halvány vörösen felizzott, amikor beigazította a helyére. Ez egy egyedi mechanika készülék volt, ami lehetővé tette a viselőjének, hogy kapcsolatba lépjen a lélekkel a ketrecben, és megláthassa azt. Venethrax utasítani szokta a skarlockját, hogy a készülék segítségével vallassa a rabul ejtett lelkeket, és kiszedjen belőlük minden tudásmorzsát, ami Toruk rejtőzködő alomjával kapcsolatos, ám most Grendov saját céljaira használta azt.
Amint felhelyezte, a skarlock a kalitkáért nyúlt. Nem mutatott se félelmet, se aggódást, miközben fölemelte a ketrecet és a mélyére nézett a készülékkel.
"Arkada..." mormogta.
A kavargó köd egy mellbevágóan szép arccá állt össze, minek szemei mögött ott lappangott a sötétség. Arkada különös megjelenésű volt azok közt, akik a nekromanták ösvényét választották. Bizonyos tekintetben, a nő szépsége inkább Cygnar vagy más királyi udvar hercegnőit idézte.
Grendov...szerelmem...
A szavak alig értek el az elméjéig, az arc újra elmosódott. A skarlock simogatta a kalitkát. Amit most csinált, kimerítette a mestere elárulását, de nem érdekelte. Ez egy olyan kapcsolat, ami régebbi volt, mint ami a lidércúr szolgájává tette, bár kapcsolódott a rabságága kezdetéhez.
Itt volt a nő, akit Grendov szeretett, amikor még élt.
"Sajnálom, hogy nem jöhettem előbb," suttogta a nőnek. "Annyira sajnálom, én Arkadám."
Az érintésedről álmodok újra...
Grendov egyik keze az arcához nyúlt, ahol újra érezte a nő érintését ennyi évtized után is.
Sok lélek sikoltozott a bebörtönzése miatt, míg másik folyamatosan dühöngtek. Egy kevés csöndbe burkolózott, csak nekik ismert okokból.
A ketrec amit keresett egymagában pihent a sarokban. Grendov elővett egy kis készüléket az egyik zsákból és ráhelyezte a látható szemére. A készülék lencséje halvány vörösen felizzott, amikor beigazította a helyére. Ez egy egyedi mechanika készülék volt, ami lehetővé tette a viselőjének, hogy kapcsolatba lépjen a lélekkel a ketrecben, és megláthassa azt. Venethrax utasítani szokta a skarlockját, hogy a készülék segítségével vallassa a rabul ejtett lelkeket, és kiszedjen belőlük minden tudásmorzsát, ami Toruk rejtőzködő alomjával kapcsolatos, ám most Grendov saját céljaira használta azt.
Amint felhelyezte, a skarlock a kalitkáért nyúlt. Nem mutatott se félelmet, se aggódást, miközben fölemelte a ketrecet és a mélyére nézett a készülékkel.
"Arkada..." mormogta.
A kavargó köd egy mellbevágóan szép arccá állt össze, minek szemei mögött ott lappangott a sötétség. Arkada különös megjelenésű volt azok közt, akik a nekromanták ösvényét választották. Bizonyos tekintetben, a nő szépsége inkább Cygnar vagy más királyi udvar hercegnőit idézte.
Grendov...szerelmem...
A szavak alig értek el az elméjéig, az arc újra elmosódott. A skarlock simogatta a kalitkát. Amit most csinált, kimerítette a mestere elárulását, de nem érdekelte. Ez egy olyan kapcsolat, ami régebbi volt, mint ami a lidércúr szolgájává tette, bár kapcsolódott a rabságága kezdetéhez.
Itt volt a nő, akit Grendov szeretett, amikor még élt.
"Sajnálom, hogy nem jöhettem előbb," suttogta a nőnek. "Annyira sajnálom, én Arkadám."
Az érintésedről álmodok újra...
Grendov egyik keze az arcához nyúlt, ahol újra érezte a nő érintését ennyi évtized után is.
A skarlock megremegett, mert ez felidézte benne, hogy mikor érintette meg utoljára az orcáját, pont a vesztük előtt...egy olyan pillanatban, amit, sok mással ellentétben, nem tudott élesen felidézni. Tudatában volt, hogy Arkada akkor vesztette életét, Grendov mégis hálás volt, hogy ezt a pillanatot nem tudta újraélni.
Arkada emlékezett rá, gyanította, bár sohasem osztotta meg vele e szörnyű emléket, a mai napig. A lélekketrecben elzárva, a nő folyamatosan újra átélte a halála pillanatát. Ez egy olyan szörnyű kínzás volt, amit a nő ritkán említve, de a mestere számlájára írt.
Grendov folyamatosan küzdött ezzel az utolsó gondolattal. Arkada és ő is, életükben, Venethrax nagyurat szolgálták nekromantaként, ám amikor a halál eljött értük, Grendov kiválasztásra került az úr által további szolgálatra, míg Arkada meg lett büntetve a hibái miatt. A skarlock nem tudta, hogy a mestere begyűjtötte a nőt a legféltettebb kincsei közé, amíg nemrégiben azzal nem bízták meg, hogy hozza elő egy cygnari hajóskapitány lelkét, akinek vélt tudása volt az alattomos sárkányról, Blightergast-ról.
Csak akkor, mikor Grendov fölmarkolta az említett lélekkalitkát, hallotta meg a halk hívást, érezte először az enyhe rántást a gondolatai közt. Le kellett szállítania a lidércúrnak a zsákmányt, majd azután, mikor biztosan nem volt rá szükség, visszaosont a kincsek rejtekébe, hogy felkutassa a nőt.
Arkada emlékezett rá, gyanította, bár sohasem osztotta meg vele e szörnyű emléket, a mai napig. A lélekketrecben elzárva, a nő folyamatosan újra átélte a halála pillanatát. Ez egy olyan szörnyű kínzás volt, amit a nő ritkán említve, de a mestere számlájára írt.
Grendov folyamatosan küzdött ezzel az utolsó gondolattal. Arkada és ő is, életükben, Venethrax nagyurat szolgálták nekromantaként, ám amikor a halál eljött értük, Grendov kiválasztásra került az úr által további szolgálatra, míg Arkada meg lett büntetve a hibái miatt. A skarlock nem tudta, hogy a mestere begyűjtötte a nőt a legféltettebb kincsei közé, amíg nemrégiben azzal nem bízták meg, hogy hozza elő egy cygnari hajóskapitány lelkét, akinek vélt tudása volt az alattomos sárkányról, Blightergast-ról.
Csak akkor, mikor Grendov fölmarkolta az említett lélekkalitkát, hallotta meg a halk hívást, érezte először az enyhe rántást a gondolatai közt. Le kellett szállítania a lidércúrnak a zsákmányt, majd azután, mikor biztosan nem volt rá szükség, visszaosont a kincsek rejtekébe, hogy felkutassa a nőt.
Attól a pillanattól fogva, a skarlock visszatért minden adandó alkalommal.
Mióta feltámasztották skarlockként -- egy nagyon különleges skarlockként, gondolta Grendov a szerénység bármi nyoma nélkül -- megpróbálta jól szolgálni mesterét minden tekintetben. Évtizedekig, kitartott ott, ahol az elődei elbuktak, anélkül, hogy bármi zavaró gondolat felbukkant volna a fejében.
Valóban, skarlockként, Grendov fölötte állónak tekintette magát az efféle halandó érzelmek fölött, de minden látogatás újraszította az érzéseit, sokszor erősebben mint azelőtt.
"Én Arkadám," mondta Grendov, óvatosan mozgatva a száját, hogy a bőr ne lazuljon ki. Arkadának nem voltak szemei, de mégis látta őt valahogy, így a skarlock megpróbált minél emberibben kinézni előtte.
Kedves, édes Grendov...sohasem lehetünk együtt?
Nem most volt az első alkalom, hogy a nő feltette ezt a kérdést, és nem az első alkalom volt, hogy a gondolat megragadt a skarlock fejében. És az efféle gondolatok egy újabb elárulása voltak a mesterének és parancsolójának, de Grendov sohasem volt készen rá, hogy megtegye a következő lépést.
Grendov...amire szükségem lenne csupán...csupán egy új testre lenne szükségem...
Ez egy olyan téma volt, amiről már beszéltek előtte. Grendov egy kicsit gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. "Nem tudnék olyan testet adni, amilyet megérdemelnél, én Arkadám."
A lencséjén keresztül nézve, a nő gyönyörű arca kis időre újra alakot öltött. Semmilyent? Még egy olyat sem, mint amit látok az elmédben időről időre? Az a lány annyira megfelelne! Tudom, hogy rajongsz érte, amit megértek.
Ha még képes lett volna rá, Grendov elpirult volna. A nő Draciára gondolt, egy satyxis kalózra, aki élvezte Venethrax nagyúr kegyét, és aki szinte ugyanolyan befolyással rendelkezett mint a skarlock. Dracia fizikai testének voltak olyan elemei, amikor Arkadára emlékeztették Grendovot, bár ezt sohasem hozta volna fel Draciának szemtől szembe.
"Nem, nem tehetem."
Akkor elvesztünk. Elvesztünk.
A nő jelenlétre újra a gömb mélyére süllyedt. Grendov izgatottan várta a visszatértét, de az erőfeszítés ami a kapcsolatuk fenntartásához kellett, kimerítette a nő lelkét.
Grendov visszatette a kalitkát a gyűjteménybe. Hátralépett, az arca gyűrötten a frusztráció és gondolkodás hatására.
Aztán, mint egy gyermek, akit lopáson kapnak, a skarlock elsuhant a páncélteremből.
***
"Blightergast az," jelentette ki Venethrax nagyúr. "Ezt az egészet Toruk legvisszataszítóbb kölykének bűze fedi."
"Igen, uram," válaszolt Grendov kötelességtudóan. "Tenni fog egy portyát a felderítésére?"
"Biztosan örülne neki." A lidércúr felegyenesedett. A skarlock fölé magasodva, Venethrax hozzátette :
"Igen, uram," válaszolt Grendov kötelességtudóan. "Tenni fog egy portyát a felderítésére?"
"Biztosan örülne neki." A lidércúr felegyenesedett. A skarlock fölé magasodva, Venethrax hozzátette :
"Blighterghast szeretné, ha elpazarolnám az energiámat egy hamis nyomot követve. Meg kell erősítsük, hogy ez ő és nem csupán az egyik szánalmas teremtménye. "
Grendov fejet hajtott. "Talán egy másik sárkányivadéktól tart?"
"Semmitől sem tartok, de mindenben kételkedek. Mások a tengerre indulnak. Dracia vezeti őket. Menj és segítsd a végső műveletekkel."
"Dracia?" meredt meg Grendov. "Dracia...talpraesett."
"Igen, az. Különben is, lehet arra lesz szükség, hogy beszivárogjon egy emberlakta településre."
A skarlock nem tudta elképzelni, hogy a satyxis képes lenne ilyesmire, de ha Venethrax nagyúr hitt benne, hogy lehetséges, akkor képes lehet. Meglepetésére viszont, Grendov azt találta mondani, hogy :
Grendov fejet hajtott. "Talán egy másik sárkányivadéktól tart?"
"Semmitől sem tartok, de mindenben kételkedek. Mások a tengerre indulnak. Dracia vezeti őket. Menj és segítsd a végső műveletekkel."
"Dracia?" meredt meg Grendov. "Dracia...talpraesett."
"Igen, az. Különben is, lehet arra lesz szükség, hogy beszivárogjon egy emberlakta településre."
A skarlock nem tudta elképzelni, hogy a satyxis képes lenne ilyesmire, de ha Venethrax nagyúr hitt benne, hogy lehetséges, akkor képes lehet. Meglepetésére viszont, Grendov azt találta mondani, hogy :
"Talán bölcs döntés lenne azután elküldeni Draciát, miután már többet tudunk--"
A lidércúr jobb keze zöld lángba borult. "A véleményedre nincs szükség. Arra ügyelj, hogy ne ess ki a kegyeimből efféle rosszul átgondolt tanácsokkal."
"Igen, Venethrax nagyúr. Bocsásson meg."
Venethrax elfordult a skarlocktól; a figyelme már újra a tanulmányi közt járt. Grendov mélyen meghajolt és azonnal kivonult a teremből. Száműzték engedték a lidérc gondolataiból -- a legkisebb figyelmeztetés, amit Grendov kaphatott. Mégis, a skarlock tudta, hogy vékony jégen táncol; Venethrax kevesebbért is eltávolította már pár elődjét.
Nem feledte a lidércúr parancsát. Először oly sok éjszaka óta, Grendov elhagyta a fellegvárat. A skarlockkal és Kankurral ellentétben, egy satyxis mint Dracia a váron kívül volt elszállásolva. Igaz hogy mindig gyorsan megjelent, ha az urának szüksége volt rá, Dracia mégis uralt és képzett egy csapatot a saját fajtájából, valamint a vadállatiasabb ogruknokból is.
Grendov halkan mozgott át a köd fedte tájon, nem látva mást, csak az előtte vezető ösvényt. Más szolgák, halandók és mások, óvatosan kitértek az útjából, mikor felismerték ki közelít. Grendov Venethrax akaratának kiterjesztése volt, így sok félték, még itt, a fővárosban, Skellben is.
Az egyetlen említhető konfrontáció egy másik vékony alakkal esett meg, aki hasonlóan volt öltözve mint Grendov, annyi különbséggel, hogy sisakot viselt csuklya helyett. A másik skarlock lassabb tempóban lépkedett mint Grendov, az elsötétült szemei előre meredtek.
Nem volt semmi kifejezése a felismerésnek, nem váltottak szót egymással, ahogy a páros elhaladt egymás mellett. A pergamen szerű bőr és az állandó vicsorgó arckifejezés Tobus Greelként azonosította a másik skarlockot, aki Daemortus lidércúr hangja volt. A másik keveset jelentett Grendovnak, hisz, ami maradt Tobusból, csak egy árnyék volt hozzá képest. Venethraxxal ellentétben Daemortus keveset hagyott meg a skarlockjai személyiségéből. Valóban, több mint egyszer, Grendov némi büszkeséggel tekintett magára, mint a fajtája legravaszabb, legönállóbb képviselőjére. Úgy tűnt kevesen voltak, akik ellentmondtak volna az nagyképűségének.
Fáklyafény világította meg a mezőt előtte, fegyvercsattogás zaja töltötte meg a területet. Grendov figyelte a vad nőneműeket ahogy egymás felé támadtak a szöges, ívelt pengéikkel és hosszú, halálos kopjákkal. Minden nőt sebhelyek borítottak, mind szertartásosak, mind csatában szerzettek. A satyxiszek elismert harcosok, boszorkányok és kalózok voltak. Dracia és akik alatta szolgáltak készen álltak bármilyen küldetésre, amire Venethrax küldte őket, hogy szembeszálljanak Toruk gyermekeivel. Az, hogy valószínűleg odavesznek a küldetés során, úgy tűnt nem zavarta őket; annyi számított nekik, hogy a lidércurat segítik az áldozatukkal.
Egy pár satyxis rápillantott Grendovra, mikor az csöndben elsétált mellettük. Tudták, hogy a skarlock nem csak megfigyelni érkezett, hanem valószínűleg fontos híreket is hozott magával.
Az egyik kalóz félreállt, és felé tartott. Mint a legtöbb satyxisnek, a nőnek sötét, keskeny szemei és szögletes vonásai voltak. Eléggé hasonlított Draciára ahhoz viszont, hogy Grendov távolról azt kezdte elemezni, hogy valami klánbéri rokonságról lehet szó.
"Üdvözöllek, Venethrax nagyúr szolgája," morgott a nő, közben odacsapván az öklét a mellkasára, a lidércúr címere mellé. "Hogyan szolgálhatunk?"
A lidércúr jobb keze zöld lángba borult. "A véleményedre nincs szükség. Arra ügyelj, hogy ne ess ki a kegyeimből efféle rosszul átgondolt tanácsokkal."
"Igen, Venethrax nagyúr. Bocsásson meg."
Venethrax elfordult a skarlocktól; a figyelme már újra a tanulmányi közt járt. Grendov mélyen meghajolt és azonnal kivonult a teremből. Száműzték engedték a lidérc gondolataiból -- a legkisebb figyelmeztetés, amit Grendov kaphatott. Mégis, a skarlock tudta, hogy vékony jégen táncol; Venethrax kevesebbért is eltávolította már pár elődjét.
Nem feledte a lidércúr parancsát. Először oly sok éjszaka óta, Grendov elhagyta a fellegvárat. A skarlockkal és Kankurral ellentétben, egy satyxis mint Dracia a váron kívül volt elszállásolva. Igaz hogy mindig gyorsan megjelent, ha az urának szüksége volt rá, Dracia mégis uralt és képzett egy csapatot a saját fajtájából, valamint a vadállatiasabb ogruknokból is.
Grendov halkan mozgott át a köd fedte tájon, nem látva mást, csak az előtte vezető ösvényt. Más szolgák, halandók és mások, óvatosan kitértek az útjából, mikor felismerték ki közelít. Grendov Venethrax akaratának kiterjesztése volt, így sok félték, még itt, a fővárosban, Skellben is.
Az egyetlen említhető konfrontáció egy másik vékony alakkal esett meg, aki hasonlóan volt öltözve mint Grendov, annyi különbséggel, hogy sisakot viselt csuklya helyett. A másik skarlock lassabb tempóban lépkedett mint Grendov, az elsötétült szemei előre meredtek.
Nem volt semmi kifejezése a felismerésnek, nem váltottak szót egymással, ahogy a páros elhaladt egymás mellett. A pergamen szerű bőr és az állandó vicsorgó arckifejezés Tobus Greelként azonosította a másik skarlockot, aki Daemortus lidércúr hangja volt. A másik keveset jelentett Grendovnak, hisz, ami maradt Tobusból, csak egy árnyék volt hozzá képest. Venethraxxal ellentétben Daemortus keveset hagyott meg a skarlockjai személyiségéből. Valóban, több mint egyszer, Grendov némi büszkeséggel tekintett magára, mint a fajtája legravaszabb, legönállóbb képviselőjére. Úgy tűnt kevesen voltak, akik ellentmondtak volna az nagyképűségének.
Fáklyafény világította meg a mezőt előtte, fegyvercsattogás zaja töltötte meg a területet. Grendov figyelte a vad nőneműeket ahogy egymás felé támadtak a szöges, ívelt pengéikkel és hosszú, halálos kopjákkal. Minden nőt sebhelyek borítottak, mind szertartásosak, mind csatában szerzettek. A satyxiszek elismert harcosok, boszorkányok és kalózok voltak. Dracia és akik alatta szolgáltak készen álltak bármilyen küldetésre, amire Venethrax küldte őket, hogy szembeszálljanak Toruk gyermekeivel. Az, hogy valószínűleg odavesznek a küldetés során, úgy tűnt nem zavarta őket; annyi számított nekik, hogy a lidércurat segítik az áldozatukkal.
Egy pár satyxis rápillantott Grendovra, mikor az csöndben elsétált mellettük. Tudták, hogy a skarlock nem csak megfigyelni érkezett, hanem valószínűleg fontos híreket is hozott magával.
Az egyik kalóz félreállt, és felé tartott. Mint a legtöbb satyxisnek, a nőnek sötét, keskeny szemei és szögletes vonásai voltak. Eléggé hasonlított Draciára ahhoz viszont, hogy Grendov távolról azt kezdte elemezni, hogy valami klánbéri rokonságról lehet szó.
"Üdvözöllek, Venethrax nagyúr szolgája," morgott a nő, közben odacsapván az öklét a mellkasára, a lidércúr címere mellé. "Hogyan szolgálhatunk?"
"Hol van Tengerifosztogató Dracia?"
"A barakkokban. Pont büntetést oszt ki."
A szertartásos sebhelyeken és harci sérüléseken túl, a legtöbb satyxis büntetések emlékét is hordozta, miket egyik vagy másik hibájuk miatt róttak ki rájuk. A legtöbb ezek közül a kiképzésük korai éveiből származott -- vagy beletanultak, vagy szörnyű szenvedés várt rájuk.
"A barakkokban. Pont büntetést oszt ki."
A szertartásos sebhelyeken és harci sérüléseken túl, a legtöbb satyxis büntetések emlékét is hordozta, miket egyik vagy másik hibájuk miatt róttak ki rájuk. A legtöbb ezek közül a kiképzésük korai éveiből származott -- vagy beletanultak, vagy szörnyű szenvedés várt rájuk.
"Venethrax nagyúr parancsokat küldött számára."
A harcosnő meghajolt. "Át tudom adni neki az üzenetet."
"Ha Dracia nem tud időt szakítani urunknak Venethraxnak, akkor lehet a pozíciója túl sok terhet ró rá. Találhatunk egy helyettest. Te, talán?"
A harcosnő meghajolt. "Át tudom adni neki az üzenetet."
"Ha Dracia nem tud időt szakítani urunknak Venethraxnak, akkor lehet a pozíciója túl sok terhet ró rá. Találhatunk egy helyettest. Te, talán?"
A satyxis a fejét rázta. "Sohasem gondoltam így. Értesítem azonnal az érkezésedről."
Egy újabb meghajolás, majd gyorsan távozott. A harcosnő eltűnt az egyik poros, földszintes épületben, amikor Venethrax szolgái fegyverek tárolására, edzésre és egyebekre használtak. Pillanatokkal később, egy másik, enyhén alacsonyabb satyxis társaságában tért vissza. Mindketten valóban hasonlítottak egymásra, bár Dracia két hüvelyknyivel alacsonyabb bolt. A magasságbéli különbség dacára, a rangidős kalóz minden mozdulata hangsúlyozta a magabiztosságát és képzettségét.
Arcát még mindig pár vérfolt borította, ahogy közelebb ért. A társával ellentétben, csak egy pimasz vigyorral üdvözölte a skarlockot. "Grendov. Nem láttam az arcodat mostanában."
A tréfája nem kerülte el a figyelmét, de mivel Arkada járt a fejében, most sokkal figyelmesebben tanulmányozta a nőt, mint azelőtt. A harcosnő egészséges volt, erős, és ami Cryxben bármit illet, kellemes arcú a fajához mérten.
A vigyor fokozatosan eltűnt, ahogy érzékelte, hogy vizsgálják. Dracia szemei, sötétebbek mint az legtöbbjüké, penge vékonyra szűkültek. "Parancsokat hoztál az urunktól?"
"Számodra, igen."
Dracia a társára nézett. "Amit Venethrax nagyúr parancsol nekem, Jariti szintén hallhatja. Most már ő a második a helyetteseim közül."
"Harmadik?"
Dracia kivillantotta a fogait. "Kroya óvatlanak...találtatott."
A fosztogatók között ez azt jelentette, hogy Kroya védtelen volt a rossz pillanatban, lehetővé téve Jaritinek, hogy eltegye láb alól. A merényletek elfogadott előrelépési módszernek számítottak Cryxben, különösen a satyxisek közt. Ha valaki nem tudta magát megvédeni a támadásoktól, akkor nem volt érdemes szolgája a Sárkányatyának. Csupán annyi számított, hogy a tettet ne a birodalom fontos pillanataiban hajtsák végre.
Grendov megismételte Venethrax utasításait. Bár máshogy is át tudta volna adni az üzenetet, Venethrax a legfontosabb parancsait személyesen közvetítette amikor csak tudta. Így, ha mégis elbukna a küldetés, nem lehet kétség, hogy kit kell kivégezni.
Amikor végezett, megkérdezte. "Minden érthető?"
"Természetesen. A felkészülést azonnal megkezdjük."
"Nem lesz zsákmánygyűjtés ezen a utazáson," figyelmeztette Grendov. "Érjetek el a célhelyre, derítsétek fel a környéket, aztán térjetek vissza a rajzolt térképekkel. Semmi egyéb."
Dracia bólintott. "Elviszem a Fekete Kutyát, akkor. Ahhoz kevesebb legénység és felszerelés kell, és sebes is."
A skarlock megvont a vállát. Mivel az ilyen részletek nem érdekelték Venethrax nagyurat, így Grendovot sem. Hogyan teljesíti Dracia a küldetését, az a szabad választása, amíg nem hagyja cserben az urát.
"Az első helyettesem elkísér. Jariti, te leszel a rangban következő itt. Malyce pedig egyeztet Grendovval, amíg odaát vagyok." mondta. Malyce volt a jelenlegi második helyettese.
"Igen, Dracia."
"Természetesen. A felkészülést azonnal megkezdjük."
"Nem lesz zsákmánygyűjtés ezen a utazáson," figyelmeztette Grendov. "Érjetek el a célhelyre, derítsétek fel a környéket, aztán térjetek vissza a rajzolt térképekkel. Semmi egyéb."
Dracia bólintott. "Elviszem a Fekete Kutyát, akkor. Ahhoz kevesebb legénység és felszerelés kell, és sebes is."
A skarlock megvont a vállát. Mivel az ilyen részletek nem érdekelték Venethrax nagyurat, így Grendovot sem. Hogyan teljesíti Dracia a küldetését, az a szabad választása, amíg nem hagyja cserben az urát.
"Az első helyettesem elkísér. Jariti, te leszel a rangban következő itt. Malyce pedig egyeztet Grendovval, amíg odaát vagyok." mondta. Malyce volt a jelenlegi második helyettese.
"Igen, Dracia."
A satyxis vezér Grendovot méregette. "Nos? Van még valami egyéb?"
Grendov újra a nőt bámulta, ahogy Arkada könyörgése hirtelen újra eszébe jutott. Csupán egy új testre lenne szükségem...
"Nem," válaszolt. "Nem."
Gyorsabban sarkon fordult mint tervezte, ami miatt az arca egy része meglibbent. Grendov ösztönösen lesimította a kezével a mocorgó bőrdarabot, majd azzal a lendülettel gyors léptekkel eltávozott. Ha Dracia, vagy a másodtisztje észrevették is, nem tudta megállapítani.
A skarlock figyelmen kívül hagyott mindent, miközben visszatért a fellegvárba. Amikor már bent volt, megállt a hatalmas lépcsőház aljában és várakozott. Bár Venethrax tudta, hogy Grendov visszatért, úgy tűnt a lidércnek nem volt szüksége a szolgájára pillanatnyilag. Grendov a lépcsőházhoz ment, egy pillanatra megállt, majd lefelé indult meg.
A cellájába.
Grendov.
Újra létezésre ébredt, azonnal tudván, hogy mennyi idő telt el, mióta dermedt állapotba helyezte magát. Grendov összeszorította a száját és válaszolt a mesterének. Igen?
A hajó nemsokára kifut. Van nálam egy tekercs amit közvetlenül el kell vinni.
A skarlock már elindult útjára. Feltételezte, hogy a tekercs további, bizalmas jellegű, utasításokat tartalmaz Dracia számára -- és Venethrax nagyúr senki mást nem akart beleavatni.
Az ura hatalmas alakja nem pillantott föl, amikor Grendov belépett. A tekercs már oda volt készítve Grendovnak. Egyik kezével fölmarkolva, a skarlock egyetlen, mester és szolga közötti, szó nélkül távozott. Amit Venethrax tudatni akart vele, azt majd Venethrax elmondja neki.
A dokkok felé vette útját, ahol a Fekete Kutya útra való bepakolása már egy jó ideje zajlott. Hatalmas, félig gép, félig élőholt lények cipeltek hordókat és ládákat, miket egyetlen ember sem tudott volna megmozdítani. Csöndben dolgoztak, a ritka fémcsikorgást vagy száraz ínropogást leszámítva. Valóban, ha nem lett volna a daruk zaja, a pallók nyikorgása, és a hollók károgása, a dokkok szinten teljesen hangtalanok lettek volna. Inkább hasonlított egy elhagyatott kriptára, mint egy működő kikötőre.
Ahogy közeledett, pár satyxis a fedélzeten észrevette Grendovot. Az egyik kivált a többiek közül és elindult a pallón, hogy találkozzon vele.
"Üdvözlégy, urunk, Venethrax hangja," kántálta Jariti. "Draciát keresed?"
A hajó nemsokára kifut. Van nálam egy tekercs amit közvetlenül el kell vinni.
A skarlock már elindult útjára. Feltételezte, hogy a tekercs további, bizalmas jellegű, utasításokat tartalmaz Dracia számára -- és Venethrax nagyúr senki mást nem akart beleavatni.
Az ura hatalmas alakja nem pillantott föl, amikor Grendov belépett. A tekercs már oda volt készítve Grendovnak. Egyik kezével fölmarkolva, a skarlock egyetlen, mester és szolga közötti, szó nélkül távozott. Amit Venethrax tudatni akart vele, azt majd Venethrax elmondja neki.
A dokkok felé vette útját, ahol a Fekete Kutya útra való bepakolása már egy jó ideje zajlott. Hatalmas, félig gép, félig élőholt lények cipeltek hordókat és ládákat, miket egyetlen ember sem tudott volna megmozdítani. Csöndben dolgoztak, a ritka fémcsikorgást vagy száraz ínropogást leszámítva. Valóban, ha nem lett volna a daruk zaja, a pallók nyikorgása, és a hollók károgása, a dokkok szinten teljesen hangtalanok lettek volna. Inkább hasonlított egy elhagyatott kriptára, mint egy működő kikötőre.
Ahogy közeledett, pár satyxis a fedélzeten észrevette Grendovot. Az egyik kivált a többiek közül és elindult a pallón, hogy találkozzon vele.
"Üdvözlégy, urunk, Venethrax hangja," kántálta Jariti. "Draciát keresed?"
"A fedélzeten van?"
"Így igaz," A nő intett neki, hogy kövesse. Amikor a skarlock a fedélzetre lépett,a legénység leállt. Jariti intett nekik, hogy folytassák.
Dracia előlépett a kapitányi fülkéből. "Gyanítottam, hogy a hirtelen csönd veled együtt érkezett. Mi van most?"
Grendov elővette a tekercset a köntöséből. "Számodra, és csakis a számodra."
"Természetesen." A nő elvette tőle a tekercset. "Három óra múlva kifutunk."
"Terv szerint, igen."
Dracia Jaritire pillantott. "Megvannak a parancsaid," mondta lekezelően.
A másik satyxis fejet hajtott és elhagyta a hajót. Grendov tekintete követte. Visszafordulva Draciához, megérintette a saját arcát, ott ahol a hús a leglazább volt.
"Így igaz," A nő intett neki, hogy kövesse. Amikor a skarlock a fedélzetre lépett,a legénység leállt. Jariti intett nekik, hogy folytassák.
Dracia előlépett a kapitányi fülkéből. "Gyanítottam, hogy a hirtelen csönd veled együtt érkezett. Mi van most?"
Grendov elővette a tekercset a köntöséből. "Számodra, és csakis a számodra."
"Természetesen." A nő elvette tőle a tekercset. "Három óra múlva kifutunk."
"Terv szerint, igen."
Dracia Jaritire pillantott. "Megvannak a parancsaid," mondta lekezelően.
A másik satyxis fejet hajtott és elhagyta a hajót. Grendov tekintete követte. Visszafordulva Draciához, megérintette a saját arcát, ott ahol a hús a leglazább volt.
Dracia félrebillentette a fejét.
"Van valami ami érdekel téged?" kérdezte Grendov, miközben elvette az ujjait.
"Te egy skarlock vagy," válaszolt a nő.
"Van valami ami érdekel téged?" kérdezte Grendov, miközben elvette az ujjait.
"Te egy skarlock vagy," válaszolt a nő.
"Igen. Miért fontos?"
Grendov várt a válaszra, de Dracia csupán kuncogott. Egy fél tisztelgés után a nő vissza indult a kabinjába.
Grendov ellenállt a kísértésnek, hogy rossza arcot vágjon, végig tisztában volt azzal, hogy az arckifejezés megkoptatná a leharcolt bőrét. Elhagyta a karcsú, fekete hajót és visszatért a várba.
Mégis, az egész visszaúton, Dracia egyszerű kijelentése újra és újra lejátszódott a fejében. Egy skarlock vagy.
Grendov várt a válaszra, de Dracia csupán kuncogott. Egy fél tisztelgés után a nő vissza indult a kabinjába.
Grendov ellenállt a kísértésnek, hogy rossza arcot vágjon, végig tisztában volt azzal, hogy az arckifejezés megkoptatná a leharcolt bőrét. Elhagyta a karcsú, fekete hajót és visszatért a várba.
Mégis, az egész visszaúton, Dracia egyszerű kijelentése újra és újra lejátszódott a fejében. Egy skarlock vagy.
Egy skarlock vagy.
Amikor elérte az erődöt, irányt váltott, és mélyebbre ereszkedett a pincékbe mint ahol a fülkéje volt.
Türelmetlenül várta, míg az ajtók kinyíltak, majd besietett az egyetlen kalitkához ami számított neki. Hihetetlen gyengédséggel, Grendov a kezébe vette.
Grendov...én Grendovom...Arkada hangja. Együtt leszünk? Megtörténik?
"Tengerifosztogató Dracia pár óra múlva tengerre száll. Egy ideig nem lesz itt, lehet hónapokig. Sajnálom. Nem ismerem a jövőnket."
Sírásra számított, de csak egy enyhe szomorúság volt a nő hangjában. Akkor elbuktunk. Reméltem...
A nő elhalványult, anélkül hogy bármi mást mondott volna. Grendov közelebb hajolt. "Arkada, szólj hozzám."
Oly kevés idő.
A gömbben kavargó köd szinte semmivé foszlott. Grendov sosem látott még ilyesmit. "Arkada!"
Csönd. A skarlock megfordította a gömböt, de semmi sem tudta rávenni a benne tárolt lelket, hogy újra felébredjen.
"Arkada."
Amikor elérte az erődöt, irányt váltott, és mélyebbre ereszkedett a pincékbe mint ahol a fülkéje volt.
Türelmetlenül várta, míg az ajtók kinyíltak, majd besietett az egyetlen kalitkához ami számított neki. Hihetetlen gyengédséggel, Grendov a kezébe vette.
Grendov...én Grendovom...Arkada hangja. Együtt leszünk? Megtörténik?
"Tengerifosztogató Dracia pár óra múlva tengerre száll. Egy ideig nem lesz itt, lehet hónapokig. Sajnálom. Nem ismerem a jövőnket."
Sírásra számított, de csak egy enyhe szomorúság volt a nő hangjában. Akkor elbuktunk. Reméltem...
A nő elhalványult, anélkül hogy bármi mást mondott volna. Grendov közelebb hajolt. "Arkada, szólj hozzám."
Oly kevés idő.
A gömbben kavargó köd szinte semmivé foszlott. Grendov sosem látott még ilyesmit. "Arkada!"
Csönd. A skarlock megfordította a gömböt, de semmi sem tudta rávenni a benne tárolt lelket, hogy újra felébredjen.
"Arkada."
Csönd.
Lassan, Grendov visszatette a gömböt és elkezdett kimenni a páncélteremből.
Aztán a skarlock mégis előrevetődött. Felmarkolta a gömböt és tétovázás nélkül zsebre tette.
A többi lélek sikoltozása egy hangosabbnak tűnt, ahogy Grendov kilépett a teremből. A fejében azután is tovvább visszhangoztak, miután a lépcső felé sietett. Körbenézegetve, elérte a fülkéje szintjét, csak ekkor észrevéve a tagbaszakadt páncélos figurát.
Az orgrunnak egy fejsze volt a hátára szíjazva, de nem az őrök közül való volt. Helyette egy nehéz ládát vitt, amiről Grendov tudta, hogy az a fajta, amibe Venethrax azokat a dolgait szokta hajigálni, amire már többé nem volt szüksége. Az elődei hibáiból tanulva, a lidércúr nem csupán kidobta ezeket a tárgyakat a szemétbe; helyette volt több tárolóhelyiség ezeknek, aszerint rendszerezve, hogy Venethrax hogyan itélte meg a fontosságukat a jövőben.
Ebben a pillanatban, ez egyáltalán nem érintette Grendovot. Egy érzés rohant át rajta, egy amely, amióta elhagyta az élők világát, csak akkor jött elő, ha az ura lehetséges haragjával kellett szembenézzen.
Grendov egyik kezében magához szorította a ellopott, rejtett kalitkát, miközben csöndben odament a várakozó ogrunhoz. A melák folytatta a munkáját és betette a ládát a kiválasztott terembe. Grendov türelmesen várakozott, miközben az ogrun végzett.
Miután lezárta a termet, az ogrun megfordult. A szemei egy kicsit kitárultak, majd a hegyes fogai közti morranással nyugtázta a skarlock jelenlétét.
"Szóval, láttad, hogy onnan jöttem," jegyezte meg Grendov, a csuklyája azon részéhez nyúlva, amely eltakarta a meglévő szemét.
Most az ogrun saját szemei nyíltak tágra. Az egyik vaskos keze a baltája után nyúlt.
Kivételes sebességgel, Grendov kinyújtotta az egyik hosszú, vékony kezét az ogrun mellkasához. Az ogrun lemerevedett.
"Semmi sem történt itt," parancsolta halkan a skarlock, megszólítva a kevéske, előző életéből megmaradt, varázserejét, amit Venethrax szolgálata miatt tarthatott meg. "de csak hogy biztosak legyünk benne, amikor távozol, keresel egy kihalt helyet és a tengerbe veted ott magad. Megértetted?"
Üres tekintettel, az ogrun lassan bólintott.
Grendov elküldte a lényt, elvéve a kezét. Tudta, hogy a lény követni fogja a parancsát szó szerint, kizárva ezzel a lehetséges gondokat a skarlock számára.
Remélte.
A dolgot ilyen módon megoldva, Grendov folytatta az útját.
Lassan, Grendov visszatette a gömböt és elkezdett kimenni a páncélteremből.
Aztán a skarlock mégis előrevetődött. Felmarkolta a gömböt és tétovázás nélkül zsebre tette.
A többi lélek sikoltozása egy hangosabbnak tűnt, ahogy Grendov kilépett a teremből. A fejében azután is tovvább visszhangoztak, miután a lépcső felé sietett. Körbenézegetve, elérte a fülkéje szintjét, csak ekkor észrevéve a tagbaszakadt páncélos figurát.
Az orgrunnak egy fejsze volt a hátára szíjazva, de nem az őrök közül való volt. Helyette egy nehéz ládát vitt, amiről Grendov tudta, hogy az a fajta, amibe Venethrax azokat a dolgait szokta hajigálni, amire már többé nem volt szüksége. Az elődei hibáiból tanulva, a lidércúr nem csupán kidobta ezeket a tárgyakat a szemétbe; helyette volt több tárolóhelyiség ezeknek, aszerint rendszerezve, hogy Venethrax hogyan itélte meg a fontosságukat a jövőben.
Ebben a pillanatban, ez egyáltalán nem érintette Grendovot. Egy érzés rohant át rajta, egy amely, amióta elhagyta az élők világát, csak akkor jött elő, ha az ura lehetséges haragjával kellett szembenézzen.
Grendov egyik kezében magához szorította a ellopott, rejtett kalitkát, miközben csöndben odament a várakozó ogrunhoz. A melák folytatta a munkáját és betette a ládát a kiválasztott terembe. Grendov türelmesen várakozott, miközben az ogrun végzett.
Miután lezárta a termet, az ogrun megfordult. A szemei egy kicsit kitárultak, majd a hegyes fogai közti morranással nyugtázta a skarlock jelenlétét.
"Szóval, láttad, hogy onnan jöttem," jegyezte meg Grendov, a csuklyája azon részéhez nyúlva, amely eltakarta a meglévő szemét.
Most az ogrun saját szemei nyíltak tágra. Az egyik vaskos keze a baltája után nyúlt.
Kivételes sebességgel, Grendov kinyújtotta az egyik hosszú, vékony kezét az ogrun mellkasához. Az ogrun lemerevedett.
"Semmi sem történt itt," parancsolta halkan a skarlock, megszólítva a kevéske, előző életéből megmaradt, varázserejét, amit Venethrax szolgálata miatt tarthatott meg. "de csak hogy biztosak legyünk benne, amikor távozol, keresel egy kihalt helyet és a tengerbe veted ott magad. Megértetted?"
Üres tekintettel, az ogrun lassan bólintott.
Grendov elküldte a lényt, elvéve a kezét. Tudta, hogy a lény követni fogja a parancsát szó szerint, kizárva ezzel a lehetséges gondokat a skarlock számára.
Remélte.
A dolgot ilyen módon megoldva, Grendov folytatta az útját.
A Fekete Kutya még nem hajózott ki. Grendov figyelte a hajót, felmérve, miket gyűjtöttek össze a satyxiszek az útra. Már befejezték a rakomány bepakolását, ami azt jelenthette, hogy az indulás nagyon közel volt.
A keze a zsebét simogatta, miközben Grendov az árnyékban várakozott, figyelve.
Dracia kilépett a fedélzetre. A nő láthatóan a puszta jelenlétével mindenkinek parancsolt a környezetében. Venethrax nem túl régen nevezte ki parancsnoknak, mégis úgy nézett ki, mint aki egész életében vezető lett volna.
Enyhe szellő fújt a dokkokon. Grendov azonnal biztosította, hogy az arca a helyén maradjon.
A keze a zsebét simogatta, miközben Grendov az árnyékban várakozott, figyelve.
Dracia kilépett a fedélzetre. A nő láthatóan a puszta jelenlétével mindenkinek parancsolt a környezetében. Venethrax nem túl régen nevezte ki parancsnoknak, mégis úgy nézett ki, mint aki egész életében vezető lett volna.
Enyhe szellő fújt a dokkokon. Grendov azonnal biztosította, hogy az arca a helyén maradjon.
Két másik satyxis tiszt haladt a palló felé az egyik kikötői épületből. Jariti és egy sokkal magasabb, sűrűn tetovált nőstény mellette, megálltak a palló előtt, mintha várakoztak volna. Grendov figyelte a másodikat, Malycet, ahogy az nyilvánvaló irigységgel méregette a hajót; a satyxiszek a nyílt tengereket éltek igazán, őt pedig most itthon hagyják.
Dracia észrevette a párost. Ahelyett, hogy fölintette volna őket a fedélzetre, ő sétált le hozzájuk.
Grendov közelebb mozdult, a sötétségben maradva.
Malyce szót váltott Draciával. Dracia bólintott és az épületre mutatott, ahonnan ezek ketten jöttek. Malyce tisztelgett, megfordult és vissza indult. Dracia aztán mondott valamit Jaritinek, aki bólintott. A mellkasára csapva az öklével, a kisebb rangú tiszt elhagyta a helyszínt.
Magára maradva, Dracia az állát dörzsölte.
Grendov egyre közelebb surrant.
Mogorva arckifejezéssel, mintha a nő érzékelni tudná, a rangidős satyxis megfordult és visszament a pallón.
Grendov aprót bólintott és elindult az árnyékból, követve.
Jariti maga mögé pillantott, de nem látott semmit. Ennek ellenére, a kardja markolatánál tartott a kezét, miközben áthaladt a sötét kikötőn a satyxis kiképző tábor felé.
Majdnem összeütközött Grendov csuklyás alakjával.
"Vér és csont," morgott, hátratántorodva. Aztán, ráeszmélve, hogy kivel áll szemben, kedvesebb hangnemre váltott, "Grendov mester. Bocsásson meg, nem láttam önt."
"Nem, nem tetted."
A nő visszafelé intett a kikötő felé. "Ha még el akarja érni a Fekete Kutyát, jobb ha fut. Már biztosan vitorlát bontanak."
"Én nem 'futok.' És már megbizonyosodtam róla, hogy a hajó az útjára indult."
"Ó?" A satyxis izmai megfeszültek a skarlock hangneme miatt. A keze újra a kardja felé mozdult.
"A távozása ezt könnyebbé teszi," mondta Grendov. "Az utódod majd learatja a babérokat azért ami most itt történik. És senkinek sem fogsz hiányozni."
A satyxis hirtelen sarkon fordult és elfutott.
A nő nem jutott messzire, mielőtt valami fekete, inas csáp a lábai közé csúszott és felbuktatta. Jariti előre esett, és arccal előre az utcára zuhant.
Eltakarva a szemét, Grendov a fekvő testhez lebegett. Jariti megpróbált felállni, de mielőtt sikerült volna neki, a skarlock a teste fölé hajolt. Rátette a tenyerét a lány csupasz hátára.
"Légy megtisztelve, hogy kiválasztottalak számára," suttogta a skarlock. Erőt áramoltatott a kezéből, a nő testén át, egyenesen a szívébe.
Dracia észrevette a párost. Ahelyett, hogy fölintette volna őket a fedélzetre, ő sétált le hozzájuk.
Grendov közelebb mozdult, a sötétségben maradva.
Malyce szót váltott Draciával. Dracia bólintott és az épületre mutatott, ahonnan ezek ketten jöttek. Malyce tisztelgett, megfordult és vissza indult. Dracia aztán mondott valamit Jaritinek, aki bólintott. A mellkasára csapva az öklével, a kisebb rangú tiszt elhagyta a helyszínt.
Magára maradva, Dracia az állát dörzsölte.
Grendov egyre közelebb surrant.
Mogorva arckifejezéssel, mintha a nő érzékelni tudná, a rangidős satyxis megfordult és visszament a pallón.
Grendov aprót bólintott és elindult az árnyékból, követve.
Jariti maga mögé pillantott, de nem látott semmit. Ennek ellenére, a kardja markolatánál tartott a kezét, miközben áthaladt a sötét kikötőn a satyxis kiképző tábor felé.
Majdnem összeütközött Grendov csuklyás alakjával.
"Vér és csont," morgott, hátratántorodva. Aztán, ráeszmélve, hogy kivel áll szemben, kedvesebb hangnemre váltott, "Grendov mester. Bocsásson meg, nem láttam önt."
"Nem, nem tetted."
A nő visszafelé intett a kikötő felé. "Ha még el akarja érni a Fekete Kutyát, jobb ha fut. Már biztosan vitorlát bontanak."
"Én nem 'futok.' És már megbizonyosodtam róla, hogy a hajó az útjára indult."
"Ó?" A satyxis izmai megfeszültek a skarlock hangneme miatt. A keze újra a kardja felé mozdult.
"A távozása ezt könnyebbé teszi," mondta Grendov. "Az utódod majd learatja a babérokat azért ami most itt történik. És senkinek sem fogsz hiányozni."
A satyxis hirtelen sarkon fordult és elfutott.
A nő nem jutott messzire, mielőtt valami fekete, inas csáp a lábai közé csúszott és felbuktatta. Jariti előre esett, és arccal előre az utcára zuhant.
Eltakarva a szemét, Grendov a fekvő testhez lebegett. Jariti megpróbált felállni, de mielőtt sikerült volna neki, a skarlock a teste fölé hajolt. Rátette a tenyerét a lány csupasz hátára.
"Légy megtisztelve, hogy kiválasztottalak számára," suttogta a skarlock. Erőt áramoltatott a kezéből, a nő testén át, egyenesen a szívébe.
A satiyxis teste erőszakosan megfeszült, aztán élettelenül terült el a földön.
A hullaszerű Grendov nem tűnt hatalmas erejű lénynek. Csak Venethrax tudta, mennyire erős fizikailag a skarlock. Ez egy titok volt, amit a lidércúr megtartott magának, a jövőre készülve.
Ez egy olyan titok volt ami most Grendov javára vállt.
Gyengéden lefektette Jariti testét a zárkájában lévő kőágyra. Nem volt nehéz dolga átcsempészni a zsákmányát más, az urának dolgozó szolga vizslató tekintete ellenére; Cryxben, sötét alakok akik hullákat cipeltek egyáltalán nem számítottak ritka látványnak. Csuklyáját a fejébe húzta, alakja görnyedt, Grendov pont úgy nézett ki mint sok más gyűjtő akiket testrészekért küldtek ki, tálpálva a nechrotechek és társaik végtelen cryxes seregépítését.
Továbbá, Grendov felügyelte a Venethrax nagyúr fellegvárában zajló hétköznapibb munkálatokat is. Az ellátmány feltöltésétől, a kisérletek eltakarításán át, Grendov biztosította hogy minden vagy a lidércurat szolgálta vagy legalább nem akadályozta. Így, az érkezése a testtel nem szorult magyarázatra, függetlenül attól, hogy mennyire kiváncsi vagy gyanakvó a tanú.
A skarlok a satyxis testét bámulta. Jariti társai pár napig vitatkoznak majd az eltünése okairól, mielőtt kiválasztják azt aki majd a helyére lép a rangsorban. Mire Dracia visszatér, a hiányzó satyxis már csak egy megkopott emlék lesz.
Az saját arcához nyúlt, tapogatva, hogy vannak-e kilazult szélek. Az este izgalmai ellenére a bőre elég jól a helyén maradt. Amikor az Arkadája visszatér hozzá, Grendov a lehető legjobban kívánt kinézni.
Mit szól majd vajon a nő, amikor megkapja az új testét? Grendov bohó módon meggyőzte magát, hogy itt tudja majd tartani, a fellegvárban, de minél többet gondolt rá, egyre valószínűtlenebbnek tűnt.
Együtt leszünk. Ez az ami elsősorban számít...
A gondolat Arkada hangján érkezett, de Grendov a sajátjának hitte. A skarlock gyengéden belenyúlt a zsebébe és kivette az ellopott kalitkát.
Csupán gyenge derengés áradt a gömbformájú kalitkából, ami először aggodalommal töltötte el. Mindkét kezével fogta és magához ölelte.
"Arkada. Arkada, hallasz engem?"
Csend. Grendov a test felé fordult. A satyxis arca fölé tartotta a ketrecet, majd újra megpróbálta. "Nézd, Arkada. Látod őt? Nem az akiről beszéltünk, de erős, és az arca is szép. Ő lehetnél."
Még mindig nem volt válasz. Grendov letette a kalitkát Jariti mellére, remélve, hogy az érintés kivált valami reakciót.
Semmi.
Semmi.
Felegyenesedve, Grendov elfordult a testtől. A tekintete a türörre esett. Megszokásból, a skarlock a tükör elé lépett és megvizsgálta az arcát.
Az egyik kicsi csücsök kifelé görbült. Grendov óvatosan fölfejtette a bőrt arról a részről, majd folytatta, míg az egész arca lejött.
Szédülés kerülgette, amikor lefejtette az utolsó részt it, de egy olyan érzés volt, ami fájdalmasan ismerős volt. Grendov ismét egyetlen szemével nézte a romlást alatta. A leggyengébb fény ellenére, a fekete kő ragyogott az egyik szemüregben. A kő hatalmas ereje ellenére sem tudta összerakni azt, ami egykor egyben volt. Grendov felvehette a régi kinézetét, ám ez volt minden.
Igazán? tűnődött a skarlock. Aztán azon gondolkodott, hogy miért számít. Ha még mindig van esély rá, hogy az Arkadája talán visszatérhet hozzá, akkor --
Az egyik kicsi csücsök kifelé görbült. Grendov óvatosan fölfejtette a bőrt arról a részről, majd folytatta, míg az egész arca lejött.
Szédülés kerülgette, amikor lefejtette az utolsó részt it, de egy olyan érzés volt, ami fájdalmasan ismerős volt. Grendov ismét egyetlen szemével nézte a romlást alatta. A leggyengébb fény ellenére, a fekete kő ragyogott az egyik szemüregben. A kő hatalmas ereje ellenére sem tudta összerakni azt, ami egykor egyben volt. Grendov felvehette a régi kinézetét, ám ez volt minden.
Igazán? tűnődött a skarlock. Aztán azon gondolkodott, hogy miért számít. Ha még mindig van esély rá, hogy az Arkadája talán visszatérhet hozzá, akkor --
Grendov.
A hang nagy gyengén jött először, a skarlock azt hitte nem is hallotta. A kalitkára nézett. A benne lévő köd elkezdett vadul kavarogni. Arkada arca összeállt, majd újra szertefoszlott.
Grendov kapkodva elkezdte újra fölhelyezni az arcát ismét. Az erőfeszítése nem volt teljesen sikeres, ám nem várhatott tovább.
A test mellett guggolva, Grendov belebámult a gömbbe. Kisvártatva ki tudta venni Arkada körvonalait, mintha távolról nézné a ködben.
A hang nagy gyengén jött először, a skarlock azt hitte nem is hallotta. A kalitkára nézett. A benne lévő köd elkezdett vadul kavarogni. Arkada arca összeállt, majd újra szertefoszlott.
Grendov kapkodva elkezdte újra fölhelyezni az arcát ismét. Az erőfeszítése nem volt teljesen sikeres, ám nem várhatott tovább.
A test mellett guggolva, Grendov belebámult a gömbbe. Kisvártatva ki tudta venni Arkada körvonalait, mintha távolról nézné a ködben.
Grendov...én Grendovom...
"Arkada, hoztam neked egy testet. Egy nagyon jó testet."
Kedves Grendovom...oly gyenge vagyok. Nem tudok semmit sem tenni, amíg ez a ketrec egyben van.
"Nem, természetesen nem. Nekem kell megtennem. Tudom jól..." Grendov a mennyezetre nézett. A saját ereje nem volt elég ahhoz, hogy megtörje ezt a lélekbörtönt, amit Venethrax jónak látott védőrúnákkal ellátni. Igazából volt egy módszer amivel elég erőt lehet gyűjteni, ami a Venethrax nagyúr gömbje feltöréséhez szükséges. "Tudom mit kell tennem."
Újra fölhelyezte az arcát és biztosította, hogy semmi sem takarta el a fekete követ. Venethrax Grendovra ruházta ennek a hatalmas mágikus erőnek az irányítását, de hogy hol szerezte a fekete követ, Grendov nem tudta. Nem olyan információ volt, amit a nagyúr érdemesnek tartott megosztani. Annyi számított, hogy Grendov elég akaraterővel rendelkezett, hogy használni tudja szükség esetén. Ily módon a lidércúrnak mindig volt egy pót támadása, ha szükség lett volna rá.
Grendov kételkedett benne, hogy az ura sejtette, hogy a skarlockja majd saját érdekei mentén használja majd.
"Arkada, hoztam neked egy testet. Egy nagyon jó testet."
Kedves Grendovom...oly gyenge vagyok. Nem tudok semmit sem tenni, amíg ez a ketrec egyben van.
"Nem, természetesen nem. Nekem kell megtennem. Tudom jól..." Grendov a mennyezetre nézett. A saját ereje nem volt elég ahhoz, hogy megtörje ezt a lélekbörtönt, amit Venethrax jónak látott védőrúnákkal ellátni. Igazából volt egy módszer amivel elég erőt lehet gyűjteni, ami a Venethrax nagyúr gömbje feltöréséhez szükséges. "Tudom mit kell tennem."
Újra fölhelyezte az arcát és biztosította, hogy semmi sem takarta el a fekete követ. Venethrax Grendovra ruházta ennek a hatalmas mágikus erőnek az irányítását, de hogy hol szerezte a fekete követ, Grendov nem tudta. Nem olyan információ volt, amit a nagyúr érdemesnek tartott megosztani. Annyi számított, hogy Grendov elég akaraterővel rendelkezett, hogy használni tudja szükség esetén. Ily módon a lidércúrnak mindig volt egy pót támadása, ha szükség lett volna rá.
Grendov kételkedett benne, hogy az ura sejtette, hogy a skarlockja majd saját érdekei mentén használja majd.
Ez most óvatosan kell megtenni...finoman...
Összpontosított, majd érthetetlen okból, habozott. A kő elcsitult.
A fejét csóválta, majd a skarlock újra összpontosított...és újra azon kapta magát, hogy megtorpan.
Grendov.
A nő könyörgő hangja arra sarkallta, hogy erősebben próbálkozzon. Grendov megérintette az orcáját.
Arkada látomásai töltötték ki a gondolatait : Arkada, aki megidézi egy halott cygnari csatamágus lelkét, Arkada, ahogy Grendov mellett dolgozik, hogy megvalósítsák a lidércúr és a hatalmas Toruk vágyait, Arkada aki lázasan dolgozik a--
Grendov. Kérlek!
Összpontosított, majd érthetetlen okból, habozott. A kő elcsitult.
A fejét csóválta, majd a skarlock újra összpontosított...és újra azon kapta magát, hogy megtorpan.
Grendov.
A nő könyörgő hangja arra sarkallta, hogy erősebben próbálkozzon. Grendov megérintette az orcáját.
Arkada látomásai töltötték ki a gondolatait : Arkada, aki megidézi egy halott cygnari csatamágus lelkét, Arkada, ahogy Grendov mellett dolgozik, hogy megvalósítsák a lidércúr és a hatalmas Toruk vágyait, Arkada aki lázasan dolgozik a--
Grendov. Kérlek!
Az utolsó emlék elillant, mielőtt a skarlock teljesen felidézhette volna. Grendov lerázta magáról az elveszett képeket.
Ezúttal, nem hagyja cserben a nőt.
Összpontosított, megidézve a kő erejét.
A kőből egyetlen csáp nyúlt ki lassan. Grendov küzdött a kő hajlama ellen ami vadul fejtette ki a hatalmát. Hagyta hogy a csáp a kalitka felé kússzon, aztán egy pillanatra megálljt parancsolt neki, mielőtt elérhette volna Venethrax nagyúr alkotását.
A csápból öt kisebb nyúlvány sarjadt. Mind az öt növekedésnek indult, mielőtt Grendov megállította volna őket.
A skarlock igazított az egyensúlyán. A gömb feltörése nem lesz egyszerű, még most sem. Valamint Arkadára is veszélyt jelentett.
A kőből egyetlen csáp nyúlt ki lassan. Grendov küzdött a kő hajlama ellen ami vadul fejtette ki a hatalmát. Hagyta hogy a csáp a kalitka felé kússzon, aztán egy pillanatra megálljt parancsolt neki, mielőtt elérhette volna Venethrax nagyúr alkotását.
A csápból öt kisebb nyúlvány sarjadt. Mind az öt növekedésnek indult, mielőtt Grendov megállította volna őket.
A skarlock igazított az egyensúlyán. A gömb feltörése nem lesz egyszerű, még most sem. Valamint Arkadára is veszélyt jelentett.
"Állj készen," suttogta Grendov.
Kedvesem.
Hirtelen engedte hogy a csápok megéríntsék a gömböt.
Energia sült ki ott, ahol a két erő találkozott. Grendov hátrahőkölt, de még mindig a gömbön tartotta a kisebb csápokat. Mágikus erők csaptak át a skarlock fölött, erők, amik megölték volna, ha már eleve nem lett volna halott. Még így is, a teste rázkódott az őt körülvevő energiáktól.
A gömb alakú ketrec reszketett. Fényesen ragyogott.
Kiegyenesedve, a skarlock tett egy lépést a gömb felé. Ahogy megtette, átirányította a kő erejét.
A kalitka zárja elkezdett felfeszülni. Még több mágikus energia robbant ki a kamrájában. Grendov idegesen találgatta, hogy meddig marad észrevétlen a lidércúr előtt.
Aztán minden gondja elillant, mikor Arkada hangja megérintette az elméjét. Oly közel, én Grendovom! Oly nagyon közel!
Sosem hallotta őt ennyire tisztán. Ettől megérintve, Grendov előrehajolt.
A kis csápok átdöfték a gömb védőmezejét.
Az erő ami kiáramlott a sérült tartályból mindent zöld ragyogással borított be. Féltve a testet ami beszerzett, Grendov próbálta magához vonzani a kiszökő erőket a kő segítségével. Érezte, hogy a fizikai formája elkezd lángolni, de nem habozott. Csak Arkada biztonsága számított. Megérzett egy csöpp fájdalmat. Csak a nő számított.
Grendov! A nő hangja örömteli volt. Grendov, szabad vagyok!
A törött gömb felett ködcsóva emelkedett. Nem volt alakja, semmi formája, de Grendov tudta, hogy ez biztosan Arkada lelke. A köd a test fölé lebegett és szétterjedt.
Ott megállt.
A sérülései ellenére, a skarlock semmi másra nem tudott gondolni, csak a szerelmére. "Siess, Arkada! A test! Rád vár!"
Nem tudom...Több erőre van szükségem...Grendov...Erő kell...
A skarlock habozott, kétségbeesve próbálta eldönteni, hogy mit tegyen. Tudta, hogy csak egy erőforrása volt, amit Arkadának adhatott. Hatalmas kockázat volt, de tudta, hogy nem tarthatja vissza. Nem számított a költség.
"Oda tudom adni az erőt amire szükséged van, Arkada." Letépte a fekete csápokat a sistergő gömbről és óvatosan odaérintette őket a köd széléhez.
Arkada sikolya mélyen megrázta. A csápokra nézett és a ködre, és egymásba keverte őket úgy, hogy már majdnem eggyé váltak.
A nekromanta nő lelke belesüppedt Jariti testébe. Érintésétől a satyxis teste vadul összerándult, a szája hangtalan sikolyra nyílt.
Grendov engedte magát leállítani, nem vonult vissza. Túl késő volt már leállni. Nem adhatta fel most.
Jariti nagyot sóhajtott.
Nem, nem Jariti, igazította ki magát a skarclok. Nem Jariti...
A nő szeme felnyílt. Az alka megmozdult.
"Végre..." kapott levegő után. "Végre."
"Arkadám." Elcsitítva a követ, Grendov reszkető kézzel kinyúlt a szerette felé.
Arkada szája olyan mosolyt formált, amit Grendov annyira jól ismert. Arkada is kinyújtotta felé a kezét.
Aztán a fekete követ tartó szemgödör felé vetette magát.
Grendov hátrahőkölt, de túl későn. A nő arca eltorzult a megszállott kárörömtől, ahogy kirántotta a helyéről a követ.
"Oly sokáig vártam! Oly sokat szenvedtem! Oly sokáig, a te árulásod miatt!"
"Az én "árulásom"? A skarlock az üres szemgödrére tapasztotta a kezét. Rövid emlékfoszlányok suhantak át a gondolatain. Ellentmondó emlékek.
A nő a felé tartotta a követ, miközben talpra pattant. A kő fenyegetően felvillant. "Ez lett volna a legértékesebb áldozatom! A bizonyítékom a lidércúr előtt, hogy én vagyok a legérdemesebb szolgája, nem csak valami meghunyászkodó kisember mint Theobid Grendov!"
Theobid Grendov. A skarlock csupán Grendovként ismerte magát, mióta feltámadt. Most, mikor Arkada kimondta a régi nevét, azok a régi önellentmondó emlékek elkezdtek tisztulni.
Arkada fölé hajolt, miközben azok a kéretlen emlékek előtörtek. Eszébe jutott, hogy együtt dolgoztak a kő első létrehozásán. Együtt sikerült nekik az erejükkel megkötniük és együtt tartaniuk a halottak vérét és a legsötétebb lelkeket a Rémálom Birodalomban, ezzel hozva létre Venethrax nagyúr számára bizonyítékot az hozzáértésükről. Cryxben, csak az egyéni rátermettség számított a lidércuraknak és Toruknak.
Grendov a nőre mutatott. "Te árultál el engem."
"Az én kövem volt, az én alkotásom. Az én dicsőségem Cryx számára. Elvetted és rákényszerítettél, hogy megöljem magam, miközben pont veled végeztem."
"Nem." A skarlock leengedte a másik kezét, szabaddá téve az üres üreget. Ez ugyanaz a szemüreg volt, amibe Arkada egy tőrt döfött. "Nem. A saját halálodat -- és Venethrax nagyúr haragját -- okoztad magadnak."
Most már emlékezett. Emlékezett, hogy a tőr mélyen a testébe fúródik, miközben a nő megpróbálta az erejével megragadni a lelkét, miközben elvérzett. Grendov arra is emlékezett, hogy a nőre veti magát, miközben a halála egyre közelebb járt.
Sikerült neki megszereznie a követ, miközben elmúlt. A vére körbeitatta a követ, az utolsó pillanataiban.
Így a kő, felébresztve a végső halálvágyaitól, életre kelt -- és az első csápok megjelentek. Elkapták a sikoltó Arkadát, miközben az kivonta a tőrt, hogy megvédje magát. Az akaratereje utolsó morzsái által hajtva, a csápok tették a dolgukat, széttépve Arkada sebezhető szívét.
Ám a két nekromanta csatája olyasmi volt, amit Venethrax nagyúr nem hagyhatott figyelmen kívül.
Grendov emlékezett rá, hogy a padlóra zuhan, ahogy Venethrax nagyúr lehengerlő jelenléte kitöltötte a nekromanták dolgozótermét.
Utána, újraalkották mint Grendovot, a skarlockot, hogy Venethraxot szolgálja. Arkadát viszont még a lidércúr számára is túl alattomosnak ítéltetett.
"Te szánalmas kis hulla," gúnyolta a nő, felé lépve. "Most minden a helyére kerül majd. Venethrax nagyúr belátja, hogy rosszul választott. Látni fogja, hogy csak én vagyok arra méltó, hogy a jobbján szolgáljak, a lelked pedig még arra sem lesz érdemes, hogy a szánalmas "gyűjteményben" őrizzék."
Utána, újraalkották mint Grendovot, a skarlockot, hogy Venethraxot szolgálja. Arkadát viszont még a lidércúr számára is túl alattomosnak ítéltetett.
"Te szánalmas kis hulla," gúnyolta a nő, felé lépve. "Most minden a helyére kerül majd. Venethrax nagyúr belátja, hogy rosszul választott. Látni fogja, hogy csak én vagyok arra méltó, hogy a jobbján szolgáljak, a lelked pedig még arra sem lesz érdemes, hogy a szánalmas "gyűjteményben" őrizzék."
A nő előre tartotta a követ. A csápok kisarjadtak és Grendov felé kanyarodtak. "Térdelj le hát a nekromanta előtt, kis hulla."
A skarlock érezte, hogy a lábai megpróbálnak összecsuklani. Annak ellenére, hogy Venethrax szolgája volt, a kő ereje biztosította, hogy Arkada akarata legyűrje.
"Térdelj, és talán megengedem nekik, hogy gyorsan végezzenek a lakmározásukkal."
Grendov küzdött a parancs ellen. A csápok egyre közelebb kúsztak. A skarlok tudta jól, ő csak az eredeti énje emlékezete, miközben Arkada újra élő lélek volt. És egy lélek ellen, egy puszta emlék nem versenyezhet. Ha olyan állapotban lett volna, mint a nő most, Grendov hitte, hogy legyőzheti, mert a kő annyira az ő alkotása volt, mint a nőé, hiába hitte az másként.
De nem élt.
"Venethrax nagyúr...nem fog...elfogadni..."sikerült kinyögnie. "Látta rajtad, mennyire vágyod...hogy nem bízhat benne, hogy úgy szolgálsz ahogy ő akarja, különben nem zárt volna be a--"
"Csönd!" Jariti arca eltorzult; egyre inkább hasonlított Arkadára. "Fel fog venni, és úgy fogom őt szolgálni mint senki más, és te pedig egy apró elfeledett arc leszel a gyűjteményében! Semmi leszel!"
A csápok körbevették Grendovot. Még mindig a saját lábai ellen küzdött, de az egyik kezét kinyújtotta a közelítő végtagok felé.
A csápok elkanyarodtak tőle, egyesek jobbra, másikak balra kerülve.
"Elég. Ragadjátok meg!" parancsolta Arkada a csápoknak.
Grendov ledöbbenve bámult. Ez nem lehet! Csupán egy torz lenyomat vagyok! Egy emlék amit cserzett bőrbe égettek!
Tudta, hogy korántsem hétköznapi skarlock. A skarlock, igazából, kevéssel volt több mint egy mozgatott alak, enyhe személyiségnyommal, ami csak a lidérc fizikai kiegészítése volt, aki megidézte a sírból. De Grendov sokkal több volt ennél. Önállóan tudott gondolkodni, olyan szintén ami meghaladta még a legravaszabb társát is, bár csak egy kicsit járt egy házikedvenc szintje fölött, a mesteréhez viszonyítva.
Venethrax akarata ellenére viszont, Grendov gondolkodó lényként létezett...és nem tudta miért.
Úgy tűnt, Arkada is pont így gondolta. "Miért nem halsz meg újra? Semmi sem maradt belőled. Semmi!"
Újra felé irányította a csápokat.
Grendov gondolkodás nélkül reagált. Nem lett volna lehetősége bármit tenni, de újfent elhárította a kő támadását.
"Csak add meg magad az elkerülhetetlennek," morgott Arkada. "Csupán egy skarlock vagy. Egy héj, amit pár maradék emlék köré vontak. Nincs lelked, nincs--"
A nő szó közben elhallgatott. Grendov érezte, hogy valami a nő eszébe jutott, de ő csupán arra tudott összpontosítani, hogy visszaszerezze az irányítást a kő felett.
A csápok visszafordultak Arkada felé. A nő megrázta a követ, láthatóan azért, hogy irányíthassa.
A csápok a kettejük között örvénylettek.
Grendov nem engedhette, hogy ez folytatódjon. A fenyegetés pillanatnyilag megszűnt és Arkada pont nem rá figyelt, így újra tudta használni a lábait.
Előre ugrott. Remélte, hogy sikerül majd a padlóra döntenie, de nem ért oda. Helyete, a páros a kőért marakodott, miközben a csápok fölöttük lebegtek.
"Térdelj le előtte! hörögte Arkada. "Térdelj!"
Grendov újra érezte, hogy az élőhalott teste engedelmeskedni próbál.
"Látod? Élve vagy halva, nem vagy méltó."
Az egyik térde megérintette a padlót. A skarlock tudta, hogy vagy a teste irányításáért küzd, vagy a kőért. Mindkettő nem sikerülhet.
Hacsak...
"Térdre," parancsolta Arkada.
Grendov elengedte az ellenállását. Mindkét térdére zuhant olyan hirtelen, hogy Arkadát teljesen meglepte. A nő elvesztette a kő szorítását.
Szerencsétlenségére, a lendülete lejjebb rántotta a skarlockot, mint tervezte. Kiterült a padlón, a kő pedig kigurult az ujjai közül.
Őrült sikollyal, Arkada lehajolt a kincse felé.
Grendov nem engedhette, hogy ez folytatódjon. A fenyegetés pillanatnyilag megszűnt és Arkada pont nem rá figyelt, így újra tudta használni a lábait.
Előre ugrott. Remélte, hogy sikerül majd a padlóra döntenie, de nem ért oda. Helyete, a páros a kőért marakodott, miközben a csápok fölöttük lebegtek.
"Térdelj le előtte! hörögte Arkada. "Térdelj!"
Grendov újra érezte, hogy az élőhalott teste engedelmeskedni próbál.
"Látod? Élve vagy halva, nem vagy méltó."
Az egyik térde megérintette a padlót. A skarlock tudta, hogy vagy a teste irányításáért küzd, vagy a kőért. Mindkettő nem sikerülhet.
Hacsak...
"Térdre," parancsolta Arkada.
Grendov elengedte az ellenállását. Mindkét térdére zuhant olyan hirtelen, hogy Arkadát teljesen meglepte. A nő elvesztette a kő szorítását.
Szerencsétlenségére, a lendülete lejjebb rántotta a skarlockot, mint tervezte. Kiterült a padlón, a kő pedig kigurult az ujjai közül.
Őrült sikollyal, Arkada lehajolt a kincse felé.
Grendovnak sikerült a pár ujjal megérintenie a követ. Tudta, hogy igazából csak egy választása maradt.
Olyan akarattal, amit még abból az időből merített, amikor a megbánás nehéz súlyként nehezedett a vállára, a skarlock erősen lecsapta a követ a kemény padlóra. Nem gyémánt volt; a kő fizikailag csupán egy kő volt.
Az megrepedt, és a csápok minden irányba kitörtek. Éhes csápok. Irányítás nélkül, féktelen csápok kutattak most saját akaratuk szerint, és nem parancsszóra.
A csápok Grendov és Arkada ellen fordultak. Nem számított, hogy a zsákmányuk tapintható volt, vagy lélek.
Olyan akarattal, amit még abból az időből merített, amikor a megbánás nehéz súlyként nehezedett a vállára, a skarlock erősen lecsapta a követ a kemény padlóra. Nem gyémánt volt; a kő fizikailag csupán egy kő volt.
Az megrepedt, és a csápok minden irányba kitörtek. Éhes csápok. Irányítás nélkül, féktelen csápok kutattak most saját akaratuk szerint, és nem parancsszóra.
A csápok Grendov és Arkada ellen fordultak. Nem számított, hogy a zsákmányuk tapintható volt, vagy lélek.
Mindent elemésztenek majd.
Mivel már közel hajolt a kőhoz, Arkada volt a könnyebb célpont. Az első csápok elkapták a karjait, lábait és torkát. A rá következők a törzse köré csavarodtak, mint egy fojtókígyó egy apró rágcsáló köré. Sajtoltak és téptek, ugyanúgy. Szétszakították az új testét, mindenhova vért és húscafatokat szórva.
A nő szenvedés még a halandó porhüvelye megsemmisülésével sem ért véget. A megcsonkított holttestből, a csápok kitépték a nekromanta lelkének légies alakját. Megállás nélkül nekiláttak a lelke befalásának. Arkada elszörnyedt sikolya kitöltötte a kamrát, miközben a csápok elemésztették.
Ám miközben a csápok nagy része a nő lelkén lakmározott, a maradék nem feledkezett meg Grendovról. Tintaszínű csápok sokasága tekeredett a férfi testére és arcára. Miközben Grendov a repedt kőre összpontosított, a csápok folytatták lassú előrenyomulásukat.
Arkada nem volt ilyen szerencsés. A csápok elszipolyozták a szenvedését és félelmét.
Grendov! könyörgött a nő.
Grendov nem hallgatta meg. A régi érzéseit felülírta a még erősebb túlélési ösztön.
Mivel már közel hajolt a kőhoz, Arkada volt a könnyebb célpont. Az első csápok elkapták a karjait, lábait és torkát. A rá következők a törzse köré csavarodtak, mint egy fojtókígyó egy apró rágcsáló köré. Sajtoltak és téptek, ugyanúgy. Szétszakították az új testét, mindenhova vért és húscafatokat szórva.
A nő szenvedés még a halandó porhüvelye megsemmisülésével sem ért véget. A megcsonkított holttestből, a csápok kitépték a nekromanta lelkének légies alakját. Megállás nélkül nekiláttak a lelke befalásának. Arkada elszörnyedt sikolya kitöltötte a kamrát, miközben a csápok elemésztették.
Ám miközben a csápok nagy része a nő lelkén lakmározott, a maradék nem feledkezett meg Grendovról. Tintaszínű csápok sokasága tekeredett a férfi testére és arcára. Miközben Grendov a repedt kőre összpontosított, a csápok folytatták lassú előrenyomulásukat.
Arkada nem volt ilyen szerencsés. A csápok elszipolyozták a szenvedését és félelmét.
Grendov! könyörgött a nő.
Grendov nem hallgatta meg. A régi érzéseit felülírta a még erősebb túlélési ösztön.
Arkada még egy utolsót sikoltott, aztán egyszerűen elhalványult.
Grendov küzdött, hogy a többi csápot távol tartsa, de az akarata nem volt elég erős. A csápok körbefogták--
Olyasmiben bízva, ami talán egy emlék volt a kő létrehozásáról, a skarlock lesújtott az öklével a kő maradékára. Vadul csapkodta a darabokat, porrá zúzva őket.
A csápok megremegtek, aztán végre szétszóródtak, mint a szélfútta por.
Milyen sokáig feküdt ott Grendov próbálva összeszedni az erejét, nem tudta megmondani Csupán azt látta, hogy valamikor az ajtó kinyílik és két ogrun lép be.
Grendov küzdött, hogy a többi csápot távol tartsa, de az akarata nem volt elég erős. A csápok körbefogták--
Olyasmiben bízva, ami talán egy emlék volt a kő létrehozásáról, a skarlock lesújtott az öklével a kő maradékára. Vadul csapkodta a darabokat, porrá zúzva őket.
A csápok megremegtek, aztán végre szétszóródtak, mint a szélfútta por.
Milyen sokáig feküdt ott Grendov próbálva összeszedni az erejét, nem tudta megmondani Csupán azt látta, hogy valamikor az ajtó kinyílik és két ogrun lép be.
Mögöttük Kankur vidám alakja.
"Ó, a nő nagyon megfelelő lesz, oly megfelelő!" kuncogott a necrotech, miközben az ogrun megpróbálta összegyűjteni Jariti testének maradványait. "Oly kiváló példány. Segíteni fog nekem a necromechanikai kutatásban és szép alkatrésze lesz az újoncoknak!"
A skarlok nem nagyon figyelt oda rá. Minden erejére szükség volt, hogy könyökre emelkedjen és megpróbálja megigazítani az arcát. "Én vagyok hát a következő az munkaasztalodon?"
"Szeretnél az lenni? Az nagyon kedves lenne tőled. Azt hiszem, hogy engedélyeztetni kell ezt majd az urunknál viszont. Megparancsolta nekem, hogy intézkedjek, hogy jó állapotba kerülj, de nem hiszem hogy arra gondolt volna, hogy kísérletezzek rajtad."
"Jó állapotba?" hebegett Grendov. "Ez minden?"
"Vigyázzatok ám a nővel." mordult rá Kankur a két ogrunra, miközben azok megemelték a satyxis holttestét. "Tudjátok, hogy mindig fel tudok használni további ogrunokat a munkámhoz, ugye?"
A két tagbaszakadt lény most sokkal óvatosabban mozgott.
A necrotech újra Grendovra mosolygott. "Igen, jó állapotba. A mesternek nincs ideje piszlicsáré ügyekkel foglalkozni. Azt szeretné, hogy teljes értékű légy újra. Nem azért fektetett bele külön fáradságot annakidején, hogy hogy hasznosabbá tegyen, hogy aztán kósza gondolatok csusszanjanak át beléd a lelkedből!"
A skarlock megszólalt. "Hogy érted? A 'lelkem' már régen odaveszett."
Kankur kacarászott. "Újra elmagyarázom, de most jegyezd meg ezentúl. A lidércurak hasznosnak találnak benneteket skarlockokat, de korlátoltnak, és a dicsőséges és hatalmas Venetrax urunk nem lassíthat a munkájával. Valamivel önállóbb skarlockokra van szüksége, hogy így jobban szolgálhassa a csodálatos Toruk urunkat!"
"Ezt tudom. Én, aki a Venethrax urunk balján szolgálok, tudom jól, mekkora feladat van előtte."
A különféle műtős végtagok izgatottan megremegtek a necrotechen. "Amikor csak lehetséges, az úr megtartja a szolgái lelkét, ott ahol azok nem okoznak neki problémát. Ám a kapcsolat megmarad a lélek és a hús között, bármilyen gyengén. Néha a régi emlékek nyomot hagynak egy darab húson, különösen mondjuk, egy arcon? Ez egy kis személyiséget ad a skarlocknak, de csupán ennyi az egész. Venethrax nagyúr, végtelen türelmében sem pazarolhatja idejét csupán skarlockok irányításával. Ha az emlékeket meg lehet őrizni bőrdarabokon, és ha egy pár gondolat átszivárog egy bebörtönzött lélekből, mi lehet jobb módszer a skarlockok létrehozására, akik önállóan cselekszenek és gondolkodnak? Persze csak korlátozottan."
A necrotect megtapogatta a tű hegyét a sok karja egyikének végén. Miután sikerült talpra állnia, Grendob a fura lényt nézte. "Még mindig nem értem."
A ritka alkalmak egyikeként, mióta Grendov ismerte Kankurt, a necrotech felsóhajtott mérgében. "Az egyetlen hiba az volt, hogy a te lelked túl közel tároltuk a nőéhez! Ez most megoldódott, persze, mivel a csaj teljesen megsemmisült és így, téged pedig újra állományba akarunk venni, csak jobban most mint legutóbb. Aztán fel is helyezted újra a kis arcodat, így mindenki visszatérhet a feladataihoz...miután végeztem a javításoddal."
Kankur a tűvel Grendov felé bökött. A skarlock meglepetten pillantott le, ahogy a tű a mellkasába mélyedt.
"Ó, a nő nagyon megfelelő lesz, oly megfelelő!" kuncogott a necrotech, miközben az ogrun megpróbálta összegyűjteni Jariti testének maradványait. "Oly kiváló példány. Segíteni fog nekem a necromechanikai kutatásban és szép alkatrésze lesz az újoncoknak!"
A skarlok nem nagyon figyelt oda rá. Minden erejére szükség volt, hogy könyökre emelkedjen és megpróbálja megigazítani az arcát. "Én vagyok hát a következő az munkaasztalodon?"
"Szeretnél az lenni? Az nagyon kedves lenne tőled. Azt hiszem, hogy engedélyeztetni kell ezt majd az urunknál viszont. Megparancsolta nekem, hogy intézkedjek, hogy jó állapotba kerülj, de nem hiszem hogy arra gondolt volna, hogy kísérletezzek rajtad."
"Jó állapotba?" hebegett Grendov. "Ez minden?"
"Vigyázzatok ám a nővel." mordult rá Kankur a két ogrunra, miközben azok megemelték a satyxis holttestét. "Tudjátok, hogy mindig fel tudok használni további ogrunokat a munkámhoz, ugye?"
A két tagbaszakadt lény most sokkal óvatosabban mozgott.
A necrotech újra Grendovra mosolygott. "Igen, jó állapotba. A mesternek nincs ideje piszlicsáré ügyekkel foglalkozni. Azt szeretné, hogy teljes értékű légy újra. Nem azért fektetett bele külön fáradságot annakidején, hogy hogy hasznosabbá tegyen, hogy aztán kósza gondolatok csusszanjanak át beléd a lelkedből!"
A skarlock megszólalt. "Hogy érted? A 'lelkem' már régen odaveszett."
Kankur kacarászott. "Újra elmagyarázom, de most jegyezd meg ezentúl. A lidércurak hasznosnak találnak benneteket skarlockokat, de korlátoltnak, és a dicsőséges és hatalmas Venetrax urunk nem lassíthat a munkájával. Valamivel önállóbb skarlockokra van szüksége, hogy így jobban szolgálhassa a csodálatos Toruk urunkat!"
"Ezt tudom. Én, aki a Venethrax urunk balján szolgálok, tudom jól, mekkora feladat van előtte."
A különféle műtős végtagok izgatottan megremegtek a necrotechen. "Amikor csak lehetséges, az úr megtartja a szolgái lelkét, ott ahol azok nem okoznak neki problémát. Ám a kapcsolat megmarad a lélek és a hús között, bármilyen gyengén. Néha a régi emlékek nyomot hagynak egy darab húson, különösen mondjuk, egy arcon? Ez egy kis személyiséget ad a skarlocknak, de csupán ennyi az egész. Venethrax nagyúr, végtelen türelmében sem pazarolhatja idejét csupán skarlockok irányításával. Ha az emlékeket meg lehet őrizni bőrdarabokon, és ha egy pár gondolat átszivárog egy bebörtönzött lélekből, mi lehet jobb módszer a skarlockok létrehozására, akik önállóan cselekszenek és gondolkodnak? Persze csak korlátozottan."
A necrotect megtapogatta a tű hegyét a sok karja egyikének végén. Miután sikerült talpra állnia, Grendob a fura lényt nézte. "Még mindig nem értem."
A ritka alkalmak egyikeként, mióta Grendov ismerte Kankurt, a necrotech felsóhajtott mérgében. "Az egyetlen hiba az volt, hogy a te lelked túl közel tároltuk a nőéhez! Ez most megoldódott, persze, mivel a csaj teljesen megsemmisült és így, téged pedig újra állományba akarunk venni, csak jobban most mint legutóbb. Aztán fel is helyezted újra a kis arcodat, így mindenki visszatérhet a feladataihoz...miután végeztem a javításoddal."
Kankur a tűvel Grendov felé bökött. A skarlock meglepetten pillantott le, ahogy a tű a mellkasába mélyedt.
Megmerevedett.
"Nem kéne sokáig tartson, egyáltalán nem sokáig. Aztán pedig összekalapáljuk a kis kavicsodat. Venethrax nagyúr ezt is kifejezetten parancsba adta."
Grendov nem hallotta már.
Grendov.
Feltápászkodva a kőágyáról, a skarlock azonnal válaszolt a fejében megszólaló hangnak. "Igen, nagyuram?"
"Nem kéne sokáig tartson, egyáltalán nem sokáig. Aztán pedig összekalapáljuk a kis kavicsodat. Venethrax nagyúr ezt is kifejezetten parancsba adta."
Grendov nem hallotta már.
Grendov.
Feltápászkodva a kőágyáról, a skarlock azonnal válaszolt a fejében megszólaló hangnak. "Igen, nagyuram?"
Van számodra egy feladatom.
"Ahogy parancsolod." Grendov tétovázás nélkül elhagyta a kamráját. Mégis, ahogy odaért a lépcsőhöz, egy pillanatra megállt és lefelé tekintett és nem felfelé.
A skarlock elindult lefelé. Nem állt meg, míg el nem érte a szintet, ahol Venethrax nagyúr a nagy páncéltermei voltak. Ott, Grendov megbámulta a nagy fém ajtókat, amik a lidércúr különleges gyűjteményébe vezettek.
Gondolkodás nélkül tett egy simogató mozdulatot a páncélterem irányába.
Az ajtók nem moccantak. A skarlock egyáltalán nem lepődött meg; hiszen neki nem is kellett bejárása legyen ide.
Grendov.
"Igen, uram." A skarlock vetett egy utolsó pillantást a páncélajtóra és elindult. Bár még sohasem látta a lelkek gyűjteményét, tudta, hogy a lidércúr azt a világ minden tájáról gyűjtötte.
Miközben Grendob visszatért a lépcsőhöz, újra habozni kezdett. Miért is jött ide le, ahelyett, hogy egyből a mestere dolgozótermébe ment volna? Nem tudta. Voltak olyan pillanatok, természetesen, amikor a lidércurak teljesen átvették az irányítást a skarlockjaik felett és kiegészítő kézpárként használták őket. Grendov úgy vélte, hogy Venethrax kívánsága volt, hogy rövid időre lemenjen a páncéltermekhez, valami titkos művelet miatt. Volt már rá példa.
Egy pillanatra megállt, hogy kisímítsa az arcát. Az volt a szabálya, hogy mindig ápoltan kellett megjelenjen a mestere előtt, hogy növelje annak bizodalmát benne.
Egy enyhe, büszke mosoly terjedt el az enyhén ráncos ábrázatán. Nem számított, hogy Grendov nem emlékezett arra, hogy milyen feladatra küldte őt az imént Venethrax nagyúr. Csupán az számított, hogy a skarlockot egyáltalán használták. Ez egy újabb eset volt, ami jelezte, ő a mestere legfontosabb szolgája, a legmegbízhatóbb.
A legnagyobb becsben tartott.
Az elégedett Grendov megszaporázta a lépteit a lépcsőkön.
Mögötte, hallatlanul, a páncélterembe zárt lelkek tovább sikoltoztak.
Egyik közülük sokkal hangosabban üvöltött mint a többi, ám ugyanannyira nem hallotta őt senki sem.
"Ahogy parancsolod." Grendov tétovázás nélkül elhagyta a kamráját. Mégis, ahogy odaért a lépcsőhöz, egy pillanatra megállt és lefelé tekintett és nem felfelé.
A skarlock elindult lefelé. Nem állt meg, míg el nem érte a szintet, ahol Venethrax nagyúr a nagy páncéltermei voltak. Ott, Grendov megbámulta a nagy fém ajtókat, amik a lidércúr különleges gyűjteményébe vezettek.
Gondolkodás nélkül tett egy simogató mozdulatot a páncélterem irányába.
Az ajtók nem moccantak. A skarlock egyáltalán nem lepődött meg; hiszen neki nem is kellett bejárása legyen ide.
Grendov.
"Igen, uram." A skarlock vetett egy utolsó pillantást a páncélajtóra és elindult. Bár még sohasem látta a lelkek gyűjteményét, tudta, hogy a lidércúr azt a világ minden tájáról gyűjtötte.
Miközben Grendob visszatért a lépcsőhöz, újra habozni kezdett. Miért is jött ide le, ahelyett, hogy egyből a mestere dolgozótermébe ment volna? Nem tudta. Voltak olyan pillanatok, természetesen, amikor a lidércurak teljesen átvették az irányítást a skarlockjaik felett és kiegészítő kézpárként használták őket. Grendov úgy vélte, hogy Venethrax kívánsága volt, hogy rövid időre lemenjen a páncéltermekhez, valami titkos művelet miatt. Volt már rá példa.
Egy pillanatra megállt, hogy kisímítsa az arcát. Az volt a szabálya, hogy mindig ápoltan kellett megjelenjen a mestere előtt, hogy növelje annak bizodalmát benne.
Egy enyhe, büszke mosoly terjedt el az enyhén ráncos ábrázatán. Nem számított, hogy Grendov nem emlékezett arra, hogy milyen feladatra küldte őt az imént Venethrax nagyúr. Csupán az számított, hogy a skarlockot egyáltalán használták. Ez egy újabb eset volt, ami jelezte, ő a mestere legfontosabb szolgája, a legmegbízhatóbb.
A legnagyobb becsben tartott.
Az elégedett Grendov megszaporázta a lépteit a lépcsőkön.
Mögötte, hallatlanul, a páncélterembe zárt lelkek tovább sikoltoztak.
Egyik közülük sokkal hangosabban üvöltött mint a többi, ám ugyanannyira nem hallotta őt senki sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése