WTC 2023, Francia zsoldban

 Péntek, utazós nap, reggel korán kelés, vonat, reptér, repülő, eddig minden rendben.

Péntek, 10:30 : Gyors közjáték, az egyik fran cia csapattársam jelenti, hogy Németországból idefelé utazva fa dőlt a vonatsínre, mindenki tanácstalan.

Péntek dél : a kaja brutál drága, a hotel és a reptér kajáldák közt lehet választani, sajnos 20 euró egy pad thai.

Péntek 15:30 Nyitva a terem

Pár kép péntekről

Szombat reggel, mindenki a párosítást és a nyitóbeszédet várja

Első kör, Dánia Jutland ellen

Első ellenfél, Dánia, Wurmwood 

Feat után feat

Győzelem a gaz dánok ellen, köv körben a címesélyes Német csapat ellen kell küzdeni :(

Mégsem! Svéd-svéd sorsolás miatt most az egyik svéd csapat ellen nyomjuk. 

Omo vs Bartolo

Itt sajnos rossz helyre tettem Omodamost és Bartolo jackjei lelőttek, szerencsére a csapat hozta a 3 győzelmet, 2-0 a csapat! 

Elsőre Kanadával sorsoltak bennünket, de most Belgiummal kell megküzdeni. 

Omodamos vs Fiona

Ezt nyertem, de a csapat sajnos veszetett 3-2-re, az álomnak vége, de holnap folytatjuk még egy vagy két meccsen. 

Az ajándék ellenére, meg kell verjük a Dél-Afrikiakat! Vasárnapi első meccs 

Sajnos elrontottam a gémem, bukta Grymkin ellen, és a csapat is vesztett 3-2 re, sajnos kezdünk visszacsúszni :(

Utolsó meccs, Spanyolország, új Cygnar ellen

Bukta Wolfe ellen, mert hülyeségeket csinálok és nem teszek Essencet a Colossálra, mikor egy csomót meg kell öljön. 2-2, valszeg órával nyerjük az utolsó meccset. 

Végül így is lett, a harmadik meccs jött órával vagy mással, 3-2 a csapatnak, 2-3 végül nekem. Jobb is lehett volna bőven, de szerencsére felváltva jöttek nekem a győzelmek amikor mások buktak és fordítva. 

Nemsokára irány haza

Jövőre augusztusban Németországban, a kedvelt Rheincon helyünkön :) 

Végső sorrend :

https://warmachine.longshanks.org/event/11059/

Hétfői összefoglaló, visszatekintés

Végül vasárnap terv szerint vissza is értünk, az öt kör és a reptér közelsége miatt kényelmesen elértük a 20:00 ás járatot vissza Bécsbe. Azt kell mondjam, hogy ezeknek a rendezvényeknek mindenképpen a legjobb fajtája ez a reptéri hoteles változat, már maga ez a tény jobbá teszi az összes többi WTC-től, amikor autót kellet bérelni és nyomorogni öt emberrel és poggyásszal.

 

A meccsek mind nagyon jók voltak, az ellenfelek kellemesek, a bíráskodás színvonalas. A fő szervezővel van pár személyes gondom, aki szerintem túlságosan csak az MCP résszel foglalkozott, vagy talán még azzal sem, mert az MCP kupa nem készült el időben a díjátadásra. 

 

Jövőre Düsseldorfban 32 fős korlát lesz a csapatoknak ami szintén egy fokkal olcsóbbá teszi a rendezvényt, vasárnapi géppel haza lehet jönni, nem kell hétfőre szabadságot áldozni, és extra éjszakát + vacsorát kifizetni.

Meta : Érdekes módon Cephalyx és Retribution Thyron volt a két sereg amitől mindenki tartott és joggal, nagyon erősek most. Thyronra nemsokára remélhetőleg jön a nerf. Nagyon jó győzelmi aránnyal ment  Grymkin, erre nem sokan számítottak előre, az egész torna egyik meglepés frakciója lettek, én is vesztettem egy ellen.

 

Utóirat : olvassátok a háttér fordításokat a blogon mert sokkal kevesebb a megtekintésük mint ennek a beszámolónak, pedig szerintem érdekesebb :)

MK4 Háttér - 028 - Sárkányvész, harmadik rész

 A vár neve Rastok volt, mielőtt Sabbreth és Horruskh kiirtották volt a körülötte az erdőt, lemészárolták a védőket, és átmeneti erősségé tették volna, innen indítva a további támadásaikat a földrész belseje felé. A folyóhoz való közelsége, amit Lothpoolnak hívtak, lehetővé tette nekik, hogy csapatokat és warjackeket szállítsanak partra villámgyorsan, vagy hogy erősítést szállítsanak a tengerparti bázisaikról. Most, nehéz teherrel érkeztek vissza Rastokhoz. Nem vesztetek Khardovnál, de nem is győztek, ami azt jelentette, hogy csak kevés foglyot ejtettek.

"Mennyi?" kérdezte Sabbreth. A nő egy trónszerű széken ült a vár lovagtermében. Ez volt a tágas terem egyetlen bútordarabja. Rajta kívül mindenki más állt, még Horruskh is, még a harci boszorkányok is, akik értesítették, hogy az áldozat a Fellgoetheknek időszerűvé vált. Lelkeket kellett szállítani sötét uraiknak, amiket általában foglyok ezreiből álltak, kiket a kifosztott városokban gyűjtöttek össze, miután felgyújtották őket.

"Nem elég," mondta Horruskh. "Pár száz."

Nem mosolygott. Nem tréfálkozott. A jókedv amit Khardovban mutatott elsorvadt és elhalt. Ha a Fellgoethek nem kapják meg a megfelelő áldozatot, akkor a folytonos hallhatatlanságuk, a puszta létezésük, kockára került. Sabbreth és Horruskh szinte mindenben mást vallott a hadjáratukkal kapcsolatban, de ebben egyetértettek. Az örök megsemmisülés réme összehozta még a legnagyobb riválisokat is.

"Tizedelést kell elrendelnünk," mondta Therion Vhanek, komor hangon. A boszorkányok közt állt, akik félkörben Sabbreth köré gyűltek a rögtönzött trónusán; a legtöbbjük therion vagy sztigiai volt, a Kaszás vagy Árnyak útjából. A Kaszás Út rangidős főmatrónájaként, Sabbreth mindegyiktől magasabb rangú volt, de a kötelességei nem hagytak neki időt, hogy közvetlenül szót váltson az uraikkal, a szűkebb feladatokat ellátó boszorkányokhoz képest.

Sabbreth bólintott. "Mennyit követelnek a Fellgoethek?"

"Ötszáz-tizenkettőt," mondta Therion Vhanek.

Horruskh mélyen beszívta a levegőt és lassan kiengedte, ami nála olyan közel állt a pánikhoz, mint amennyit egy hadvezér megengedhetett magának. "Ennek a fele kijön a foglyokból amiket Khardovban és máshol gyűjtöttünk."

"Akkor a maradékot a fosztogatókból kell összeszedjük." Sabbreth felállt és újjal mutatott az összegyűlt boszorkányokra. "Csak az erőseket és egészségeseket. Nem engedhetjük meg magunknak a hitvány áldozatot."

"Elfogtam az egyik csatavarázslójukat, a csatamágusukat. Tanonc még csupán, de értékes." mondta Horruskh. "Gondoltam róla, hogy kivallatom, vagy átadom a Vulcaroknak, de..."

A végítélet egyesít, gondolta magának Sabbreth. "Igen, ez meg fogja édesíteni a felajánlást."

Az összegyűlt boszorkányokhoz fordult. "Ássátok meg a vermet. Személyesen fogom megtenni az áldozatot."

#

Az áldozat másnap hajnalban kezdődött.

A vérvermet a vár előtti mezőn ásták ki. Körben kormos füstöt okádó fáklyákat tűztek le, és egy tucatnyi boszorkány hajlongott a szélén, hangjuk rekedt kántálásban egyesült. Sabbreth törökülésben ült a verem közepén és fölfelé nézett a füstön keresztül, engedve, hogy a boszorkányok éneke átcsapjon rajta. Alsóneműre vetkőzött -- ne legyen gát a bőre és az áldozat közt - és egy hosszú, hullámos pengéjű kést tartott a jobb kezében.

"Felkészültél, Matróna?" kérdezte Vhanek a verem széléről.

Sikolyok és ijedt kiáltások csatlakoztak a boszorkányok kántálásába, és Sabbreth bólintott. "A gyengék vére által leszünk erősek."

"A méltatlanok lelkei által tartjuk féken a sötétséget," mondta Vhanek, majd megfordult és felkiáltott. "Hozzátok az elsőt."

Nokturnák párosa, egyikük a Kaszás Útjából, a másik az Árnyék Útjából, jelent meg a verem szélén. Közrefogtak egy fiatalembert, akit derékig levetkőztettek, a mellkasa vékony és falfehér volt az éhezéstől és hosszú bebörtönzéstől. Szemei a rettenet ikerholdjai voltak a vékony arcán, és a szája tátva maradt, szélén habos nyál csordult. Ép ésszel felfoghatatlan módon rettegett.

Jó, gondolta Sabbreth. Az iszony indítja jól az utat.

A Kaszás Útja nokturnája elővett a köpenyéből egy hajlított kést, a hegyét a fogoly szegycsontjának szegezte -- az nem küzdött már, csak meredten nézte a pengét egyfajta bódult kíváncsisággal. A nokturna beledöfte a kését a fogoly húsába. Az felsóhajtott, aztán egy hosszú, nedves morgást hallatott, miközben a nokturna lefelé nyomta a pengét a hasán át. Vér ömlött, befedve Sabbreth arcát melegséggel, és a fogoly belsőségei kibomlottak a felnyitott hasából, mint rózsaszín angolnák.

A nokturna újabb vágásokat ejtett, és a fogoly további darabjai zuhantak a verembe -- a legfontosabbal, a szívével. Gyors volt és hatékony, és nemsokára az első áldozat már nem tudott többet nyújtani. Az ernyedt testét elvitték. Elégetik majd, egy üres hüvely volt csupán, ami csak megsemmisítésre jó.

Ami ezután következett egy forgatag volt sikolyokból és kegyelemért könyörgésekből gyúrva. A verem elkezdett megtelni vérrel és belsőségekkel, és hamarosan Sabbreth lábat és derekát ellepte a nyálka. A melegsége nyugtató volt, a szaga bódító, és Sabbreth rákezdett a saját énekére, felforralva a szerves masszát infernalista varázslatával. 

A következő áldozat csoport a sajátjaik közül került ki. Egyesek önként jelentkeztek, és elsőként jöttek, saját kezükkel ejtették meg a kezdő metszést. A nokturnák folytatták a műveletet, amikor az erejük elfogyott. A maradékot kényszeríteni kellett, Horruskh és Vhanek vállalták a húsuk leszüretelésének szent kötelességét. 

A nap lebukott, a verem megtelt, és Sabbreth mellmagasságig elmerült már az egyre sűrűsödő masszában. Az imái a Fellgoetheknek egyre hangosabbá váltak és belesimultak a boszorkányok kántálásába fölötte. Magasba tartotta a saját áldozó pengéjét, és most meghozták a végső áldozatot a verem széléhez.

A nő magas volt, izmos, az arcán megkövesült dac ült. Még miután megpillantotta Sabbrethet, egy vérrel borított démont üvölteni a verem alján,sem változott az arca, a félelem nem tudta megmarkolni. A kezét megkötözték a háta mögött, és a csatamágus páncélját viselte -- bár nem volt fölkapcsolva.

Horruskh mögötte állt és érthető khadori néven szólt hozzá. "Mi a neved?"

Válaszul a nő megfordult és a hadúr arcába köpött a maradék erejével. Az hátralépet, még mindig vigyorogva, felemelve a kezét, hogy a testőrei ne aprítsák miszlikbe a nőt. "Irena Vaskovics hadnagy vagyok, te kutya. Az Anyaország gyermeke, Menoth szolgája, és az egyetlen amit elvehetsz tőlem az az életem."

Nem az egyetlen, gondolta Sabbreth. A bátorság jó volt. A szertartásnak félelemmel kell kezdődnie és daccal kell végződnie. A Fellgoethek minden ízét szerették az emberi szenvedésnek.

Horruskh odalépett a khadori csatamágushoz, vigyorogva. "Bárcsak újra egymásnak feszíthetnénk a kardjainkat," mondta, aztán rúgott a páncélos csizmájával és a nő a verembe repült. Elfojtott káromkodással landolt, csobbanva az alvadó testnedvekbe, majd elmerülve benne.

Sabbreth egy szempillantás alatt rávetette magát. Egyik kezével belenyúlt a véres masszába, megragadta a nő páncélját, majd a felszínre rántotta. Most végre, a félelem átsöpört rajta, és sikolyra nyitotta a száját.

Sabbreth nem hagyta neki -- fültől fülig átvágta a nő torkát, engedve, hogy az élete kiömöljön a testéből.

A khadori csatamágus a felszín alá süllyedt, és Sabbreth elkántálta a rituálé végső szakaszait, érezve a duzzadó hatalmat maga alatt.

Még egy áldozatot kellett bemutatni. Sabbreth megfordította a fogását a késén, a saját mellkasához tartotta, és tövig beledöfte. A világ eltűnt, és a felajánlás megtörtént.

#

Sabbreth sötétségben lebegett, elvágva a valóságtól és léttől. Sokszor látogatta már meg a Fellgoethek fénytelen csarnokait, és minden alkalommal biztos volt benne, hogy visszatér onnan. Most kétség mardosta, és a kétség félelemmé alakult.

Eltiporta magában a félelmet, és várt. A Fellgoethek elfogadják majd a felajánlását vagy itt marad, test nélkül, örökre.

Egy érzelem suhant át rajta váratlanul. Elégedettség. A Fellgoethek ritkán beszéltek a saját csarnokaikban. Sokkal rejtélyesebben kommunikáltak, és még sok mindent meg akartak neki mutatni.

A sötétség lehullott, és Sabbreth egy vulkánt látott egy hegyláncból kicsúcsosodni, egyetlen tornyosuló kő és lángoszlopként. A vulkán teteje füstölt, majd romlott zöld fénnyel derengett, egy pokoli látvány, amiről Sabbreth tudta, hogy szörnyű hatalmat képvisel, megy szinte egyenlő a Fellgoethekével.

 Hirtelen, a hegy kitört, tüzet köpködve és magma gejzírekkel borítva a lenti síkságokat. Valami szörnyű és hatalmas mocorgott e között a pusztítás közt. Kiröpült a vulkánból és széttárta a szárnyait, melyek akkorák voltak, hogy kitakarták a napot. A sárkány felágaskodott, és Sabbreth hátrahőkölt félelmében a túlvilági erejétől, de aztán az egy hosszú, elnyújtott sikolyt hallatott dühében, ahogy hatalmas láncok jelentek meg a semmiből, és a szárnyait és végtagjait szorosan a testéhez béklyózták. A megkötözött sárkányt felemelték, kifeszítve a mellkasát, és Sabbreth látása áthatolt a pikkelyein és túlvilági húsán, megpillantva a hatalmas ragyogó drágakövet alatta. Az athanc. A sárkány szíve. 

A vízió hirtelen váltott a vulkánról, viharos tengerre. Abból a tengerből kinőtt egy hatalmas sziget, mit fekete bazalt és gránit tornyok tarkítottak. Drak Orgorothra emlékeztette őt, de csak egy másolat volt. Nem, nem egy másolat, egy erős torzkép.

Térj vissza. Térj vissza. Térj vissza.

A szavak visszhangoztak Sabbreth fejében, miközben a víziók eltűntek és a valóság éles fénye újra körbevette.

#

Sabbreth a fekvő felületen ébredt a szobában, amit a várban lefoglalt magának. A hátán feküdt, a testéről már lemosták a vért és alvadt koszt. A mellkasához nyúlt, ahova az áldozó kést döfte. Nem volt volt sebhely, nem volt fájdalom. A Fellgoethek elfogadták a felajánlását.

Elfogadták az áldozatát és megmutatták neki az utat a további dicsőségbe, a jóslat teljesülésébe, ami átvonzotta őt a tengeren túlról. Most már értette miért kellett nekik Horva Korbácsa. Egy sárkány megöléséhez volt rá szükség.

MK4 Háttér - 027 - Sárkányvész, második rész

 Valerii Savaryn parancsnok a khardovi mellvédről figyelte ahogy az Orgoth sereg visszavonul, Lothpool folyót ellepték a csatahajóik, majd délre indultak Feketegyökér Erdőbe. 

Visszavonulásnak nevezni túlzás lett volna, és a khadori sikert sem lehetett győzelemnek nevezni. A vereség szélére sodródtak, a várost majdnem lerohanták, amikor a segítségkérésre amit egy régi barátnak és ellenségnek küldtek, megválaszolásra került.

A legelsők akik az ostromlott városuk segítségére siettek nem Nyugat-Immoren nagy nemzetei közül kerültek ki. Legalábbis nem a nagy emberi nemzetekből, gondolta Savaryn. Lefelé nézett a déli kapu felé, ahol a megmentőik egy kisebb csapata védte a város bejáratát.

A Kallyss ház myrmidonjai mások voltak, mint amikkel a múltban találkozott. Karcsúan voltak és hatékony harci gépek, amiket kifürkészhetetlen és ősi mágikus energia hajtott, mind az összes ioszi gólemet, de egy furcsa borostyánszín fénnyel derengtek ami Savarynt enyhén nyugtalanította. Furcsa módon, a hajlított kardjaik és tüskés buzogányaik vadállatok agyaraira emlékeztette őt.

"Uram?" szólalt meg egy hang Savaryn mögött. Odafordult a szárnysegédjéhez, Boris Ovcharka hadnagyhoz, aki egy ősz hajú vén katona volt, húsz év szolgálattal a Téli Őrségben, majd Téli Hadtestben. Ovcharka jobb keze sínbe volt rakva -- egy Orgoth szigony döfte át. A sokat megélt veterán csak azután tépte ki a karjából, miután széthasította az őt támadó harcos koponyáját. "Az egyik, ő, ioszi parancsnok tanácskozni szeretne önnel."

"Velem?" mondta Savaryn. "Miről?"

A legújabb szövetségeseik mellett harcolt, de távolról sem volt diplomata. Valójában, a vezetői külön gondoskodtak róla, hogy ne is kerüljön ilyen helyzetbe. Rossz tulajdonsága volt, hogy nyers és közvetlen módon kérdezett, akkor is amikor finomabban kellene eljárni. Úgy vélte, hogy a diplomáciai kérdéseket majd Tishnikov posadnik intézi, vagy Makarov parancsnok, aki a város teljes védelméért felelt. 

"Állítólag talált valamit." mondta Ovcharka. "Makarov parancsnok azt szeretné, ha kivizsgálnánk."

Savaryn három napja megállás nélkül harcolt, és bár a fáradság már rágta a végtagjait és a csatamágusi páncélja korom és izzadságbűzt árasztott, a lehetőség, hogy váltson pár szót a Kallyss ház fura vezetőjével megtöltötte az agyát kérdésekkel.

A kérdések, jobban mint bármi más, hajtották Valerii Savarynt. A tudás iránti szomj, a tanulás, elvitte őt a Druzsinába tizenöt évesen, amikor a csatamágus tehetsége megnyilvánult, utána pedig győzelemre vezették a csatatéren, amikor megkérdezte : Hogyan verhető meg ez az ellenfél? majd fáradhatatlanul összegyűjtötte a szükséges tudást.

A kérdések, inkább mint Makarov parancsa, ösztökélték most is. "Vezess hozzá."

Khardov utcáit ellepték a holttestek és a harci gépek roncsai. Orgoth harcosok és a Téli Hadtest katonái hevertek szörnyű halmokban, és egyes részeken a testek annyira szép voltak tépve, hogy nem lehetett megkülönböztetni melyik melyik. Savaryn megélte már a csatákat sok förtelmes módon mióta elhagyta a Druzsinát, először Llaelben Cygnar ellen, majd a számtalan határvillongásban, és legutóbb az infernálok elleni szörnyű háborúban. Mégis, a szándékos vadság ahogy az Orgoth háborúzott újra és újra meglepte. Nem ismertek félelmet, kegyelmet, és minden cselekedetükben brutálisak voltak.

Ovcharka hadnagy átvezette Khardov ipari negyedébe, a hatalmas bazalt erőd tövéhez, amit régen az Orgoth épített, majd utána a Szürkemágusok székhelye lett. A fekete falak föléje tornyosultak, csupaszon és vészjóslóan, mint egy rákfolt a véres égen.

"Ott, uram," mondta Ovcharka, és oda mutatott, ahol egy csapat myrmidon gólem és Kallyss ház katona gyülekezett egy erődfalon ütött rés körül. A lyuk új volt, és amennyire Valerii láthatta, egy földalatti alagútra nyitott átjárót, ami meredeken indult lefelé. Sírok tucatjai és páncéltermek is előkerültek Khardov alól az évszázadok során. Sokuk ősi fegyvereket és szörnyű varázslatokat rejtett, amit a Szürkemágusok a hatalmuk növelésére használtak fel, ez a hatalom vitte végül őket az árulás útjára.

Valerii odament a várakozó iosziakhoz, azt kívánva bárcsak hozott volna magával egy warjacket, de nehéz szívvel vitt volna el egy gépet a védelmi állásokból, ha esetleg az Orgoth mégis visszatérne. Még így is, a csatamágus páncéljában, kicsinek és jelentéktelennek érezte magát.

Áthaladt az ioszi katonák sorfala között, akik csöndben szétváltak, hogy átengedjék. Mint a myrmidonok, ezek a katonák is fogas fegyvereket forgattak és a páncéljuk visszafogott fenyegetést sugárzott. A fegyvereik és felszerelésük mind idegen volt, de ami még rosszabb volt, mindegyikük félelmetesen mozdulatlan és csöndes volt.

Az aki érte küldetett elé lépett. Az ioszi csatamágus páncélját borostyán derengő fényforrások tarkították, és jelentősen áramvonalasabb volt mint Valerii sajátja. Furcsa kiszögelések borították az ioszi vállvértjét, ami leginkább újakra emlékeztette Valeriit. Nem, mégsem ujjakra. Lábakra. Rovar lábakra. Az ioszi nem viselt sisakot, a szögletes arca fakó volt és szikár, az ajkai vértelen szürkék, a szemei miniatűr sárga napokként ragyogtak a beesett szemüregben. Feje tetején sűrű fehér haj volt egy lenyűgöző kontyba kötve, amit egy ezüst korona, vagy diadém fogott össze. 

"Valeriii...Savaryn...parancsnok?" mondta az ioszi, a hangja egy erős suttogás. Olyan volt, mintha a szavak csak kisugároztak volna a csatamágusból, ahelyett, hogy kimondta volna őket. "Én...Tyrus, a Pókok Nis-Arsysrja vagyok."

Valerii valamennyi értett az ioszi rangokhoz, és a Nis-Arsyr egy magas rangú nemest vagy vallási címet takart. A Pókos adalék rejtély volt, bár érdekes módon illett erre a fura teremtményre.

"Arra kértél, hogy beszéljünk," mondta Valerii. "Miért?"

"Úgy hallottam, hogy tanult ember vagy," mondta Tyrus. A szavai ritmusa egyre természetesebbé vált, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogyan sűrítsen levegőt és formáljon hangokat. "És hogy sokat tanultál az Orgothról."

Amikor az Orgoth visszatért, Valerii Savaryn minden percét, amit harcon kívül töltött, az első megszállás tanulmányozásába fektette, csaták leírását, Szürkemágusok által gyűjtött legendákat bújta, mindezt annak reményében, hogy rájön, hogyan tud ellenük legjobban küzdeni. "Tanulmányozom az ellenségünket, igen."

"Engem is lenyűgöztek," mondta Tyrus. Valerii talán más kifejezést jobban szeretett volna hallani mint a lenyűgözés, de mégis kíváncsi lett. "Úgy hiszem, hogy céltudatosan választották Khardovot csapásiránynak."

"A megsemmisítésünkön felül?"

Tyrus bólintott sápadt fejével. "Észrevetted? Itt nincsenek holttestek, roncsok, és alig vannak károk."

Valerii körbepillantott és látta, hogy az ioszi igazat szól. Alig volt harcra utaló nyom, pár halott Téli Hadtest katonán kívül, akik az erőd falában ütött lyuknál hevertek. "Igazad van. Miért?"

"Megmutatom neked. Kövess a föld alá."

#

A csatamágus páncéljuk által kibocsájtott fény nyújtott nekik egy kis világosságot a sötét katakombákban a hatalmas erőd alatt, de Valerii vitt magával egy lámpást, minden esetre. Nem volt benne biztos, hogy Tyrusnak egyáltalán szüksége volt-e fényre, hogy lásson a sötétben, de az ioszi nem panaszkodott. 

"Látod ezeket a jeleket?" mondta Tyrus, megállva ott, ahol a folyosó egy kicsit kiszélesedett. A csontos úját végighúzta egy bámuló arcon, szemei tágra nyílva, szája hangtalan sikolyra nyílva. Az arc alatt egy pár keresztbe tett penge volt. "Láttam ezt már más sírboltokban. Itt több van, vagy volt, mint csupán megbecsült halottak."

Valerii a lámpásával a padlóra világított. "Nézd ezeket a nyomokat. Ezek frissek. Még gólemeket is lehoztak ide magukkal." Az Orgoth gépek bestiálisak voltak, és a nyomaik inkább emlékeztettek valami nagy ragadozóra, mint bármilyen harci gólemre.

"De csak keveset," mondta Tyrus. "Miközben az erőik a folyó felől támadtak nyugaton, oda vonzván az erőinket, az egyik vezérük lejött ide, kinyitotta a sírboltot és elvitt valamit."

Két Orgoth hadvezérről tudtak, csatamágusok és hatalmas varázslók voltak. A neveiket nem ismerte, de Valerii látta a hatalmas tagbaszakadt vezért és pallosát, díszes páncélját a csata során. A nő akit Borisyuk kapitány legyőzött Skrovenbergnél nem bukkant elő a csata során. "Mit vittek el?"

"Megmutatom neked ezt is." mondta Tyrus.

Tovább haladtak a kincsestermekben, és Valerii megfigyelte a falba vésett rúnákat. A legtöbbjük egyszerű fohász volt az infernálok felé, akiket az orgothok szolgáltak. Mint az imákat tartalmazó lobogók amik a Morrowita templomokban lógtak, ezek is inkább a hitet fejezték ki, mint bármilyen aktív varázslatokat. Egy hatalmas terem nyílt előttük, a padlója vastagon borítva porral, ahol két Téli Hadtest katona feküdt alvadt vértócsában.

Valamit nagyot elvonszoltak, és az lesöpörte a port arra amerről érkeztek.

"A dolog amiért érkeztek itt volt." mondta Tyrus.

"És most náluk van," mondta Savaryn. "Ez a terem nem volt előtte felfedve. Nincs róla feljegyzés, hogy mi volt a tartalma."

"Egy fegyver az, nem lehet más," mondta Tyrus.

"Csak nem hiszed, hogy a Khardov elleni támadás csupán ezért volt, hogy bejussanak ebbe a terembe?" mondta Savaryn. "Egy elterelés?"

"Nem teljesen. Úgy hittem, hogy a céljuk részben megoszlott a kettő között."

Tyrus letérdelt és megsimította a port és vért a padlón. "Megosztva és legalább részben sikeres."

MK4 Háttér - 026 - Sárkányvész, első rész

 

A Khardov alatti kincses termet a halál szaga lengte körül. Ahogy Sabbreth a sötét labirintusban haladt, a lépteit megvilágították a harci gólemei parázs magjai. Belélegezte a friss vér rezes bűzét, ám alatta lappangott még a rég elmúlt, csont porrá vált régi testek és avas rongyok szaga is.

A kietlen kőfalak kísértetiesen ismerősek voltak. Bámuló arcok borították őket és infernalista rovások, mivel még azelőtt, hogy az immoriak elnevezték ezt a várost Khardovnak, Drak Galshogg volt a neve, Sabbreth népének legfőbb erődje az első megszállás során.

Alá temették a megbecsült halottaikat és ide rejtették a legistenkáromlóbb titkaikat. Titkokat, amik most az övéi lesznek.

Fölöttük csata morajlott, időnként porzuhatagot gerjesztve a nyögő kőmennyezet túloldaláról. Az erői nagy része a fönti csatában harcolt. Horruskh vezette őket, és bár győzelem esetén learathatta volna a babérokat, a nőnek csak annyira volt szüksége, hogy elvonja az immoriak figyelmét, amíg ő alászáll a mélybe és megszerzi az igazi kincset.

Előtte, a szűk katakombákon túl, a folyosó egy széles, hatszögletű terembe torkollott, és Sabbreth karján felállt a szőr, és villanyos izgalom futott végig a végtagjain. Hatalmas mágikus erő honolt itt, ősi és szörnyű. A gólemei is érezték, és az egyik Sakálja vicsorgott, a vadállat lelke reagálva a varázslatra ami hasonló volt, mint amivel őt magát is odaláncolták a fém börtön-testéhez. A nő egy gondolattal elcsitította a gépet.

A terem közepén egy kicsi kő emelvény volt, amiből négy bazaltoszlop magasodott ki, mindegyik egy vastag emberkarnyi átmérőjű és sűrűn vésve infernál rúnákkal. Ezekről az oszlopokról fekete vasláncok lógtak, mindegyik végén egy bilincs, ami jelenleg egy elaszott, mumifikálódott holttest csuklóit és bokáit fogta.

A láncok mintha egyszerre lebegtették volna a holttestet és szét is feszítették volna. Bár kétség sem fért hozzá, hogy a súlya hatalmas, az emelvény talapzatán át volt dugva két elkorhadt fagerenda, lehető téve ezzel, hogy megemeljék.

Az építmény előtt egy nő állt, kezében a rangidős harci boszorkányok dárdájával és pajzsával. Therion Vhanek a Kaszás Útjából levette a sisakját, leengedve sötét haját a vállára. Lábai előtt két khadori katona hullája hevert, a páncéljukat átdöfte a nő dárdája, a vérük pedig az arcára fröccsent. Egy sötét angyal, vörösbe öntve.

Sabbreth odament a harci boszorkányhoz és az egyik kezével enyhén átkarolta a páncélos vállát. Egy olyan szeretetkinyilvánítás volt ez, amit sohasem tett volna meg, ha nincsenek egyedül. Vhanek volt a legközelebbi tanácsadója, de ennél több is volt. Kielégítette Sabbreth infernalista tudomány iránti étvágyát, amiben Vhanek otthonosan mozgott, és a gyarlóbb vágyait is, amit szintén magas szinten űzött.

Vhanek ajkain egy mosoly árnyéka suhant át. "Megfejtettem az oszlopokra vésett írást."

 

"Ez a Korbács?" kérdezte Sabbreth, alig visszafojtva az izgatottságát. Khardov egy kétségkívül fontos stratégiai célpont volt, de ami a város alatt rejtőzött, az első megszállás óta porosodva, sokkal értékesebb volt. Ez volt a valódi hódítás kulcsa és egy jóslat rejtélyes része, ami ide vonzotta őt az óceánon túlról. Hova Korbácsa egy olyan hatalmas erejű fegyver volt, amit az Orgoth inkább maguk mögött hagyott amikor elhagyták Immorent évszázadokkal ezelőtt. Bolondok, gyávák, szűklátókörűek és gyengék. Ezek az ősi hadurak nem rendelkeztek az erővel, hogy bevethessék. Sabbreth igen.

 

"Csupán a fele." Vhanek felemelte a vérek dárdáját, a kikötözött holttest álla alá szegezte és megemelte a fejét. Csontok roppantak, ahogy a hústalan arc elérjük tárult. A csontstruktúra míves volt, nemes, és Vhanekre emlékeztetett. Tagadhatatlanul egy orgoth volt az emelvényre láncolva. "A korona hiányzik."

 

Sabbreth kinyúlt, és végigsimította a viharvert koponyát. A csontban karcolások voltak, bevágások az állkapcson és a homlokcsonton. Nem elég mélyek, hogy átszakítsák az agy burkát, de kétségkívül szörnyen fájdalmasak.

 

 "A kohó használhatatlan a korona nélkül," mondta Sabbreth, a fogát csikorgatva. Ilyen közel került a jutalmához, csak hogy az utána újra messzire kerüljön, az őrületbe kergette. Érezte, hogy a harag egyre dagad benne, a szilánkos lelke - a legutóbbi reinkarnációja okozta törés - éles dühszilánkokat szórt az agyába.

 

Az ujjai rámarkoltak a pengéi markolatára, az elméje kisugárzott a Sakáljai lelkébe, és a két Sakál elkezdet toporogni és karmos lábban belevájni a kőpadlóba. Ölni akart, égetni, pusztítani. Bármit, csak hogy befoltozza a tátongó rést a lelkén.

 

"Sabbreth," mondta puhán Vhanek. Levette a páncélkesztyűjét és becsúsztatta a kezét Sabbreth mellvértje és sisakja közé, ahol egy kis bőr rész szabadon volt. A therion érintése először még jobban feldühítette Sabbrethet, utána, ahogy közelebb mozdult, Vhanek szavai kivonták belőle a dühöt, mint  sebből a mérget.

"Még nincs minden veszve. Ide nézz."

 

Vhanek a dárdájával oda mutatott, ahol egy keskeny folyosó vezetett ki a szobából. Friss lábnyomok voltak az évszázados porban.

 

Sabbreth ellépett Vhanektől, bár nem sietősen. "A katonáink jártak itt lent?"  Közben a khadori katonák hullájára nézett.

 

"Nem. Én nyitottam meg az utat, és a Fosztogatóakat a bejáratnál hagytam. Ezek itt átverekedték magukat az őreimen és követtek befelé. Itt megöltem őket, mielőtt tovább juthattak volna."


Fölöttük mennydörgően robbant valami, és ami még rosszabb abból az irányból, ahonnan Sabbreth érkezett, parázs kazánok fénye villant és egyre fényesebben világított.


Horruskh.


Egy pár pillanattal később, az Ezer Harag belépett a csarnokba mint egy diadalmas hős. Sabbreth és Vhanek fölé tornyosult, a díszes páncélja helyenként kormos, máshol vérfoltos. A vállán hordta a hatalmas kardját, mintha a verem penge súlytalan lett volna. Mögötte, az egyik góleme, egy különösen félelmetes Zsarnok, ami a Molok nevet viselte, morgott és vicsorgott.


"Hát megtaláltad," mondta Horruskh, vigyorogva a sisakja alatt. A férfi bosszantó vidámsággal rendelkezett ami Sabbreth minden idegszálát próbára tette. Képzett volt, ősi, és a Fellgoethek áldását bírta, mégis úgy tűnt, hogy minden helyzetben talált valami mulatságosat.


"Talán kétkedtél?" mondta Sabbreth.


"Természetesen nem," felelte Horruskh, kuncogva. "Én voltam az, aki ide helyezte, hogy senkit se kisértsen meg a használata. Azt hittem a szerencsétlen Lorgoth ott volt az utolsó aki ennyire bohó volt." A kiszáradt múmiára mutatott az emelvényen. A szeme felcsillant. "Tévedtem."

 

A nő figyelmen kívül hagyta a gúnyolódást, majd visszavágott. "Hogy áll a csata?"

 

A férfi arcáról lehervadt a mosoly. "Szert tettek...váratlan szövetségesekre. Visszavonulunk."

 

"Ó? Elvesztetted a várost? Biztosra mondtad, hogy elfoglaljuk."

 

 "Nem vesztettünk semmit," mondta Horruskh. "Be tudnánk venni Khardovot, de az túl sok erőforrást emésztene föl."

 

"Erőforrást?" nevetett Sabbreth. "A hatalmas Horruskh, az Ezer Harag most már katonákat számlál és búzás hordókat, az elkárhozottak lelkei helyett?"

 

"Valakinek muszáj," mondta Horruskh. A mosolya megmaradt, de savanyúbbá vált. "Miközben te jóslatok után kutatsz és ősi fegyvereket keresel, Kishtaar és én győzelemre vezetjük seregeinket."

 

"A jóslatok hoztak bennünket ide," mondta Vhanek. "A jóslat miatt vagy te is itt."

 

Sabbreth nem gondolta másképp mint a therion, de Dagholoth jóslatai néha kínosan részletesek voltak, máskor pedig őrjítően homályosak egyszerre. A próféta külön kitért írásaiban Horva Korbácsára, egy fegyverre ami még tőle is ősibb volt, és hogy erre van szükség, hogy megdönthessék az immori isteneket, de nem tért ki rá, hogy miért és hogyan kell használni. Jó előjelként vette, hogy Horruskh tudott a Korbácsról és hogy merre található, de még mindig kétkedett a jóslatban és nem árult el neki többet a tárgyról mint amit Dagholoth kusza írásaiból megértett.

Horruskh dühösen nézett Vhanekre, Molok pedig lépett egyet a therion felé, óriáskígyóként sziszegve.

"Talán igaz, Therion, ám aki Horva Korbácsát keresi, az a saját fejére idézi a bajt."

"Én csupán az ellenségeink pusztulását kívánom," vágott közbe Sabbreth.

"Lorgoth a Hírnök is ezt gondolta," mondta Horruskh, újra az aszott holttest felé mutatva.

"Úgy hitte, hogy a Korbács majd győzelemre segít bennünket évszázadokkal ezelőtt, és mindenét elvesztette. Az életét, a lelkét, még a vérvonala is megszűnt."

"Én nem ő vagyok," mondta Sabbreth.

"Nem vagy," egyezett bele Horruskh duzzogva. "Talán erősebb vagy mint Lorgoth, vagy lehet hogy téged is el foglak temetni egy sötét kriptába, amikor a Korbács kiégeti az agyadat."

Sabbreth elfordult, vissza a porban lévő lábnyomokhoz. Horruskh szavai felzaklatták, és pontosan ezt akarta elérni, ezért a sértésért a nő vissza kellett vágjon. 

"Mennyi idő, amíg elveszíted a város irányítását?"

A pillanatnyi csend amíg Horruskh újra megszólalt nagy kárörömöt okozott Sabbrethnek. "Egy óra még, visszatérünk a tengerpartra, hogy újraszervezzük a seregünk."

"Ott csatlakozok hozzátok," mondta Sabbreth. "Vhanek, velem." Elindult a folyosón, a nyomokat követve. Emberi nyomok voltak, egyesek csizmásak, másikak hatalmasak és mezítlábasak. Mögötte, Horruskh Zsarnokának fénye lassan elhalványult, de a szavai vele maradtak.

Lehet téged is eltemetlek. Elhessegette őket. Nem fogja hagyni, hogy a hadúr eltántorítsa a küldetésétől.

A folyosó élesen jobbra fordult és aztán hirtelen egy üres kőfalban ért véget. A padlót föltépték és alatta nyers föld látszott. Sabbrethtet az apró testű földvájó emlősökre emlékeztette, amik Drak Orgoroth felföldjein voltak honosak.
 
Egy test feküdt a feltépett padló előtt, ember, de furcsamód eltorzítva. A kezét levágták és mechanikus protézisekkel helyettesítették -- egy egyszerű fúró és egy forgó fűrészlap. Nehéz bronz sisakot viselt, amit egy fém nyakörvre szegecseltek, míg a teste többi része szakadt rongyokba volt öltöztetve. Egy fél tucatnyi nyílvessző terítette le, amik kiálltak a nyakából és mellkasából. Ősi Orgoth készítésűek voltak, és Sabbreth szintén észrevette a falban lévő hat lyukat fej és nyakmagasságban. 

"Felismered ezt a lényt?" kérdezte Vhanektől. A harci boszorkány nagy tudással rendelkezett Nyugat-Immorenről és rendszeresen értekezett az invázió előtt beépített kémekkel. 

"Egy cephalyx drón," mondta Vhanek, letérdelve a hulla mellé. "Nem régóta halott. Legfeljebb egy napja."

Sabbreth keveset tudott a cephalyxekről azon kívül, hogy egy föld alatt élő faj voltak, nagy szellemi erővel és hogy a szolgáikat őrült sebészettel "javították fel".
 
"Miért vitték volna el a koronát?"

"Lehet, hogy nem tudták mi az egyáltalán?" mondta Vhanek.

"Vagy lehet hogy tudták," felelte Sabbreth. A barlang újra megremegett, ahogy a városban dúló csata elérte a tetőfokát és Horruskh ott hagyott az ellenségeiknek egy búcsú-sortüzet. "Azt akarom, hogy az állványt elmozdítsuk és magunkkal vigyük."

"Gondoskodom róla," mondta Vhanek. "Meg fogjuk találni a koronát."

Sabbreth bólintott. "Még akkor is, ha fel kell ássuk a fél kontinenst, hogy megtaláljuk."

MK4 Háttér - H003 - Ekaterina Baranova

 Vér, varázslattal telítve

Ha Ekaterina Baranova varázsképességeit nem csak várták és fejlesztették volna a szülei, akár egy teljesen már területen is dolgozhatna, egy olyanon, ami jobban illeszkedik a személyiségéhez : a diplomácián. Ám a csatamágus szerepe a khadori seregben ritkán alkalmaz diplomáciai fogásokat, így kénytelen volt a politikai képességeit a Szürkemágus Rend tanárai körében alkalmazni. Amikor az a szervezet megszűnt, a császárnőhöz való hűtlenségükből kifolyólag, valamint a vezetőségben több infernalista lepleződött le, Ekaterina Baranova saját fejlesztésű tudása megvédte őt a következményektől. Mint azt az egyik bebörtönzött Szürkemágus megjegyezte, a lány, a Rend bukása utáni, karrierje fejlődésével kapcsolatban :

"Baranova érintetlenül átkel a savas esőcseppek között."

Ez a megfigyelés igaz lehet, bár sértő, Ekaterina elmondhatja, hogy a szükség, hogy a saját személyes nagykövetévé váljon, magas árat követelt meg tőle. Lebeszélték, hogy politikai diplomáciát tanulhasson, ráadásul az egész családja őt okolta a nővére halála miatt.

"Lehet, hogy nem te személyesen húztad meg a ravaszt," mondta neki állítólag az apja, "de az biztos, hogy te töltötted meg Tasya fegyverét." Az apja fivére egyszer nyilvánosan kijelentette, hogy Ekaterina beszélte tele Tasya fejét olyan ötletekkel, ami miatt elhagyta a kötelességét a családja és országa iránt, és "az egyetlen mód, amivel Tasya ki tudja tisztítani a fejét, a golyó volt".

Tasya Baranova Ekaterina tizenharmadik életévében halt meg. Az idősebb lánytestvér reménykedett benne, hogy egyetemi oktatóvá válhat, de amikor varázstehetsége megnyilvánult, a szülei megtiltották, hogy bármilyen más életutat válasszon magának -- az ilyen ritka tehetség létfontosságúnak számított az Anyaország és a hadserege számára. Továbbá, a Baranova családot nagy megbecsülés övezte a khadori vezetőség köreiben, mivel több generáción keresztül csatamágusokat adtak, és a katonai szolgálattól bármi kevesebb szégyent jelentet a család hírnevének. 

Edgarton Baranova, a család feje, ismert volt arról, ahogy a lányait nevelte : "Nagy vagyonunk van, mivel erős a varázstehetségünk, és nem fordítva." Ekaterina bátorítása hatására viszont Tasya mégis megpróbálkozott az oktatói foglalkozással, ami azonnali összetűzésbe taszította a szüleivel, és a családból való kitagadása végül mindkét leányt lelkileg megtörte. Az öngyilkossága romba döntötte Ekaterinát, és meggyőzte, hogy számára sincs más út az életben, azután pedig biztosan nem, amikor az örökölt varázstehetségét felismerték. A Baranova kastélyból Korskba küldték, ahol a Strikoya Szürkemágus Főrendházban képezték. Bár nagyon jól teljesített, egy felhő lebegett mindig fölötte: a nővére halála a családi, társadalmi és politikai nyomás következményeként Ekaterinának erős motivációt biztosított, hogy neki majd ne kelljen hasonló elnyomást megélnie.

A szürke hölgy

Ekaterina kezdő rangja a Szürkemágus Rendben az uchenik volt, inas, de az előkelő vérvonala, a szinte fanatikus sikerhajhászása és a lehengerlő diplomáciai "varázslata" gyorsan elhozta neki a következő fokozatot, a rastovik-ot, ráadásul hónapok alatt, évek helyett. Már elég jól képzett volt a khadori hadsereg működése kapcsán, még Korskba való érkezése előtt, mivel azelőtt úgy hitte, hogy ez a tudás majd segíti a diplomáciai karrierjét. Továbbá, a varázslatok alapvetései, amikre szüksége volt az előmenetelhez a Rendben, könnyen érhetőek voltak számára, a családja múltjából kifolyólag. Amikor előléptették, gyorsan a veterán magziev-ek kedvence lett, mivel ügyesen találta meg a közös szót a különböző vetélkedő csoportok között. Kétségkívül sok rangidős magziev belátta, mennyire hasznos lehet a saját klikkjük számára egy képzett csatamágus és mestermanipulátor az ellenfeleik ellen -- a családja kapcsolatai pedig csak javították a presztízsét. Szürke hölgynek nevezték el, talán eleinte tréfaként, mivel a kora nem indokolt volna ilyen gúnynevet. Ám minden magzievre, aki látta benne a tehetséget és dicsérte a képességeit, jutott ugyanannyi, akik úgy érezték, hogy még nem érdemelte ki az előléptetést, megbecsülést, amikért mások legalább ugyanolyan keményen küzdöttek.

Mivel ilyen kecsesen és magabiztosan mozgott az úgynevezett társai között, Ekaterina könnyen felismerte köztük azokat, akiknek tettei biztosan a politikai megsemmisülés felé vezették őket. Amikor a Hercegeket támogatták a Császárnő ellen való lázadásukban, Ekaterina szerint szándékos naivitásról tettek tanulságot, így távol tartotta magát a többi Szürkemágustól. A pletykák köztük néha orvgyilkossági tervekről szóltak, és ő elég bölcs volt ahhoz, hogy tudja, bárki aki nem vesz aktívan részt az eseményekben gyorsan áldozattá válik, függetlenül attól, hogy végül melyik oldal kerül ki győztesen.

Mégis, minden gyanakvása és az eseményektől való szándékos távolságtartása ellenére, meglepetésként érte, hogy infernálokkal szövetkező árulok voltak a soraikban, akik hűsége elveszett Khador, a Vas Királyságot és még Caen iránt is. Amikor eljött az idő, hogy felszámolják a Szürkemágus Rendet, ott állt a többi rastovik között, akiknek nem volt kapcsolatuk sem az árulókkal, sem a Hercegek szövetségeseivel, és együtt kértek kegyelmet a Legfőbb Parancsnokságtól. Legtöbb esetben ezt megadták, de amikor a khadori sereg megostromolta a Szürkemágus Főrendházat, azzal a céllal, hogy kivégezzen minden infernalistát, a Szürke Hölgy távoltól szemlélte az egyik magzievet, aki úgy alkudta ki a saját szabadságát, ami mélyen lenyűgözte. Egy egyezkedés volt, egy diplomáciai manőver ami keveset hozott a császárnő seregnének, ahhoz képest amennyit hozott a tárgyaló magzievnek : a saját életét.

Zariyah Volkova megmenekülése

Ha Ekaterina Baranova kiállt volna a Zariyah Volkova magziev mellett, a magzievnek valószínűleg nem kellett volna elköteleznie magát a infernalisták levadászása mellett, de figyelembe vége a őrült hangulatot amivel a Főparancsnokság megpróbálta még a kicsit is gyanúsakat kipurgálni, valószínű, hogy Volkovára legalább száműzetés várt volna, ha nem rosszabb. 

A két Szürkemágus szövetsége, sokak szerint, erősebb csapatot eredményezett, mint amit külön-külön elérhettek volna. Míg Volkova már elnyerte a seregtől a túlélő megbízatását, mielőtt Ekaterina is önként jelentkezett volna, hogy segítsen neki ebben, Volkovának eleinte csak információ morzsák álltak a rendelkezésére. Vérbeli diplomataként Ekaterina sokat megjegyzett a Szürkemágus kollégáiról is volt róla elképzelése, hogy vajon hol húzhatták meg magukat. Ennek ellenére, az, hogy miért segített Ekaterina Volkovának nem teljesen tiszta. Ekaterina maga csak ennyit mondott erről : 

"Zariyah a rokonom lehetne, ha ő úgy döntött volna."

Ez erős ellentétben áll azzal, amit Volkova mondott a kapcsolatukról.

"A túlélésem, a Szürkemágusok üldözése során nem az ereimben csörgedező vérnek köszönhető, legyen az mágikus, vagy velem született. Túléltem, mivel hű vagyok az Anyaországhoz. Hasznos célt szolgálok."

Ekaterina sosem mondott ellent Volkova túléléséről alkotott véleményének, és Ekaterina megítélése csak egyre nőtt, mióta megmagyarázhatatlan hűséget tanúsított Volkova iránt. Mindkét nő túlélte a brutális megtisztítását a Szürkemágus rendnek, az csoportos kivégzéseit azoknak, akiket bűnösnek találtak az Infernálokkal való kollaborálásban, és végső során a teljes Rend megszűnését. Valójában mindkettejük nagyobb sikerre tett szert a hadsereg újraszervezésével. A Felvilágosulás Rendje és a korski Régi Hit Szinódusa is dicsérte Ekaterinát a Szürkemágus Rend pusztulása után, ami elvezetett a kapitányi kinevezéséhez az újonnan alakult Téli Hadtestnél 618 AR-ben.

Ekaterina közvetett támogatásának köszönhetően Volkova kivételesen jó eredményeket ért el a volt Szürkemágus árulók felkutatásában. Idővel már nem volt szüksége Ekaterina, vagy a hadsereg többi tagja segítségére, és saját maga számára is kiérdemelt egy katonai megbízatást. Az utóbbi időben az Ekaterinával való kapcsolata megerősödött, ugyanakkor mindkét nő különböző küldetéseket vállalt, mindketten a Baranova családfát és kapcsolatokat kezdték feltárni, nemzedékekre visszamenőleg. Még mindig nem világos mi után kutatnak a régi katonai feljegyzésekben és az elkobzott, poros Szürkemágus kötetekben. Hogy ez a kutatás arra irányul, hogy Volkova még több árulót találjon meg, vagy valami Ekaterina családjával kapcsolatos titokra, még nem ismert.

Ekaterina Baranova megmenekülése?

Bár Ekaterinának sok hatalmas, jól bekötött szövetségese van és kapcsolatai a khadori sereg sok egységében, a belső bizalmi köre nagyon szűk. Még a szülei és a kiterjedt Baranova vérvonal rokonsága is távol van tartva, kizárva a személyes ambícióiból, a nővére, Tasyia, öngyilkossága óta. Szűk körben az apja megosztotta az aggodalmát, hogy Ekaterina is olyan "gyenge akaratú" lehet mint Tasya, megjegyezve, hogy a család nem "bírhatna el" még egy öngyilkosságot. Ebből kiindulva, a családfő titokban megkereste Ayn Vanar császárnőt, hogy biztosítson egy nagyköveti helyet a lánynak, a csatamágusi szolgálat helyett. A leveleit vagy nem vették figyelembe, vagy, ami valószínűbb, eltérítették. Ha a császárnő egyáltalán tud róla, hogy az egyik csatamágusa esetleg csak fél kedvvel szolgál a seregében, az udvar sosem jelezte azt senkinek.

Ekaterina nem egyszer bírálta a családját a "bátorításuk" végett, amiatt végül csatamágus lett belőle, de Volkova egyáltalán nem fogalmazott ilyen szelíden. Volkova elmondásában, a Baranova család vérvonala "szándékosan tisztázatlan", valamint "gyanakvásra lehetőséget adó módon hiányos". Ez úgy tűnt, hogy a két nő szakmai és személyes kapcsolatára is rányomta a bélyegét. Továbbá, miközben más Szürkemágusokat vadásztak le, mindkét nő visszahúzódó lett, és mindkettőt figyelmeztették négyszemközt, amiért elhanyagolták a kötelességeiket. Mindketten gyorsan válaszoltak, és mindenkit megnyugtattak a teljesítményükkel kapcsolatban, legalábbis eléggé, hogy a Főparancsnokság figyelme elterelődött róluk. Úgy tűnik Volkovát nem zavarják ezek a kritikák, de ugyanezt nem lehet elmondani Ekaterina Baranova kapitányról. 

Minden tehetsége, képességei és elkötelezettség ellenére amit az Anyaország iránt mutat a felszínen, valami személyes, nehéz ügy nyomasztja Ekaterinát, ami miatt az elhivatottsága nem teljes. A nővére öngyilkossága, a nem kívánt életpálya miatti személyes áldozata, és a veszélyes kapcsolat amit régebben fenntartott a Szürkemágus árulókkal mind az egyesek által benne észlelt árnyékok okai lehetnek. A Zariyah Volkovával való ritka találkozásai is kétségkívül hozzájárulnak ehhez az állapothoz. Ám biztosan több van a titkos világban amiben Ekaterina Baranova él, a katonai tökéletesség és a páratlan varázstehetségen túl. Valami sötét a múltjából úgy tűnik a jelene felé araszol, és a jövője -- és mások jövője is -- talán veszélyben van.

MK4 Háttér - H002 - Hellyth, az éjszaka scyrje

Ő, aki majd egyszer Hellythként, az éjszaka scyrjeként válik majd ismerté egy merev hagyományú katonacsaládba született. A hatalmas ioszi Rhyslyrr ház rangidős örököseként, Hellyth már kiskora óta tudta, hogy súlyos felelősség fogja terhelni a ház szolgálatában, köztük a Ködök Kapujának irányítása, valamint a Rhyslyrr ház képviselete a Küldöttek Udvarában.

Az élete folyamatos tanulással, edzéssel, és a harcművészeti tökéletesség elérésével telt. Született csatamágusként és lőpormágusként, Hellyth korán elkezdte elsajátítani a mágikus tudományokat, mivel úgy nevelték, hogy önmagára nem mint szabad akaratú egyénre tekintsen, hanem csak az egyik darabkára, amik sokasága alkotta a Rhyslyrr házat.

Az utolsó generáció tagja volt, akik még lélekkel születtek Ios földjén, és Hellyth még az élő elfek közt is fiatalnak számított a Pusztulás idején. 589 AR-ben születve, csupán 33 éves volt, amikor az istenek halála elnyelte az általa ismert világot és élőhalálra kárhoztatta Hellythet. Az acél akaratának és a veleszületett kíváncsiság bizonyítványa, hogy nem hagyta magát elveszni a lelke tűzviharának ami oly sok mást elemésztett, köztük a házának nagy részével. A "túlélését" a nyughatatlan és rendíthetetlen természetének tulajdonította.

Igazából, Hellyth régóta vágyik egy ügyre, amiért harcolhat, ami meghatározhatja őt és a létezését. Ez a vágyakozás már fiatalkora óra jelen volt és jelentősen hozzájárult a személyes erejéhez ami segítségével lidércé tudott válni. Egyszerűen nem tudta feladni a létezését, úgy, hogy a célja még csak nincs is teljesen kiválasztva, és még kevésbé megvalósítva. 

Sohasem volt túlzottan vallásos, fiatalkorában zokon vette a háza követelményeit, majd arról álmodott, hogy megszökik és csatlakozik a Scyrah Bosszúja szektához. Azokban az időkben, a Bosszú már elkezdte formálni az ioszi politikát, és bár törvényen kívüli volt, elterjedt a szívekben, elmékben és Hellyth generációjának képzeletében. Már azokban a végső, meghatározó években, Ios látta a vég közeledtét, ahogy egyre kevesebb újszülött született lélekkel a világba. A komor jövő félelmetessége tapintható volt, és csupán a Bosszú-nak volt erre válasza.

Idővel, a szekta egyre nagyobb hatalomra tett szert, bevonzva magához a Rhyslyrr Ház Hallyntyrbeli (uralkodó tanács) riválisait is. A Nyarr ház biztosította nekik a Hajnalőrséget és magával vitte a Shyeel házat is, együtt részt vettek a Vas Királyságok elleni engedély nélküli háborúba. Mindkét ház remélte, hogy a Bosszúban való tagságuk előremozdítja majd az ioszi politikai hatalmukat. Miután a Shyeel ház nyíltan támogatni kezdte a Bosszút, a Vyre riválisaik is csatlakoztak, hogy ellentétezzék a befolyásukat. Ahogy a kisebb házak körében is növekedett a támogatás, az Ellowuyr ház pengéi, Rhyslyrr másik riválisa is csatlakozott a Bosszúhoz. Azonban még azután sem, hogy a Küldöttek Udvara is egyre több erőforrást csatornázott a törvényen kívüli szervezet felé, a Rhyslyrr ház sohasem ingott meg, és nyújtott támogatást a Bosszúnak. 

A háza merev elutasítása ellenére, Hellyth számára ez az ügy egy nagyobb sorsot kínált, mint a saját háza szolgálata, egy olyan sors, amit maga alakíthat, és nem a háza határozott meg, még a születése előtt. Vágyott rá, hogy részt vegyen egy követlen küzdelemben, ahelyett hogy a népe lassú sorvadását szemlélje. A Bosszú pontos hitvilága és az ügyük árnyalatai sohasem érdekelték különösen. Keveset számított, hogy igazuk volt, vagy sem, csupán az, hogy egy olyan harcot kínáltak, amire oly régóta vágyott.

A Bosszúhoz való csatlakozást erősen a tervei közé szőtte, és az összes szabad pillanatát, amikor nem edzett, a választott ellenségei tanulmányozásával töltötte. Egymás után olvasta ki a súlyos köteteket az Iosszal határos emberi királyságokról és törekedett, hogy megtanulja a nyelveiket. Bár a tanítói kezdetben félreértették a háza Vas Királyságokról készült kémjelentéseit bújó örököst, mégis nagy örömmel vették a lelkes figyelmességét. Ahelyett, hogy folyton azon veszekedtek volna, hogy több idő jusson a lőtérre, a lány egymás után olvasta végig a tekercseket, figyelmesen befogadva minden szót. És már sohasem fordított hátat a házának és csatlakozott a Bosszúhoz, a kiképzése, az oktatása, és az érdeklődési köre egy nap nagyon értékesnek bizonyulnak majd a Kallyss házban. 

Ahogy a feszültségek egyre nőttek nyugat Immorenen, és a harcok egészen Ios küszöbén folytak már, a Bosszú és szövetségeseik egyre több küldetést teljesítettek az ország határain kívül. A Skorne Birodalom közvetlenül fenyegette őket és a Vas Királyságokkal való összecsapás is elkerülhetetlennek tűnt. A Rhyslyrr ház és a többi ioszi védő teljesen az országhatárok védelmének szentelték magukat. Az ország déli csücskén voltak földjeik, ami az ellenségek legvalószínűbb támadási pontja volt, és itt foglalt helyet a Ködök Kapuja is, a hatalmas Rhyslyrr erőd. Ennek védelme élet-halál kérdése volt az egész Ios számára.

Ezekben a vészterhes időkben, Hellyth megtalálta az igazi hivatását, legalábbis arra az időre. A Rhyslyrr ház egyik lövész századának thanejaként szolgált, és csapatait a Skorne ellen, majd később a Skorne oldalán az Infernálok ellen vezette. Amikor Ios újra a Skorne ellen fordult, és átkergette őket a sivatagon, Hellyth újra hátramaradt, őrködve a fenyegetések ellen amik láthatatlanok voltak, de a képzeletükben mindenhol jelen. 

Az Infernálok jelentette a fenyegetés annyira közvetlen és visszataszító volt, hogy elvonta az összes figyelmet a Bosszú végtelen háborúzásáról. Amikor Ios a Skorne népirtó kipusztításával volt elfoglalva, a levegő kifogyott a vitorláikból. Amikor Ios kelet felé fordult, nem született semmilyen törvény ami leírta volna az irányváltást. A Küldötti Udvar néma maradt és az iosziak bénultak voltak a végtelen háború fáradalmai miatt.

Hellyth, most már a harmincharmadik életévében, újra elkezdte érezni az éhséget egy cél iránt. A kemény küzdelmekkel töltött évei mély nyomokat hagytak. Már nem volt varázsa a harcnak, csak a halál, szomorúság és magány. És a Bosszú is mutatta már az idejétmúltságát. A küzdelmük láthatóan nem hozott eredményt, és már nem tudták lelkesíteni az országot. A munkásságuk és hagyatékuk csupán az volt, hogy Ios egy olyan katonai hatalommá alakították, aminek az egyetlen célja végtelen háborúk folytatása.

Ezután következett be az istenek megsemmisülése és a Pusztulás. Az ioszi elfek mindig is függtek az isteneiktől, mikor a céljaikról és a puszta létezésükről volt szó. Scyrah és Nyssor halálával, az utolsó ioszi istenek elmúltával, a halálvágy átsöpört az iosziakon mint egy romboló hullám. Senki sem élte túl Ios határain belül. És mégis, voltak olyanok akik nem voltak hajlandóak elemésztődni a szomorúság mélységeiben, ami szétrombolta az ioszi tudatot. És így, helyette, felemelkedtek mint nem teljesen élők és nem teljesen holtak.

Hellyth is köztük volt. Most emlékszik a fullasztó érzésre és a halálos bénultságra, amikor ráeszmélt a történtekre. ELMENTEK. AZ ISTENEK HALOTTAK VOLTAK.

És az elmúltukkal, a levegő is megfagyott a tüdejében, és a földre zuhant fojtó iszony közepette, az életét elszívta az üresség, aminek létezéséről eddig nem tudott. Mégis harcolt ellene, minden erejével. A teste fájdalom viharában és az akaraterő szorításában vergődött. A húsa felhasadt és a szervei elszáradtak, mégsem engedte, hogy a lelke mélypontja beszippantsa.

Az istenek elmentek, de ő itt maradt.

Vért és fekete váladékot köhögve, feltápászkodott a földről. A világ üresnek és hidegnek tűnt, mégis sohasem érzi majd a hűvösségét. Egy olyan éhséget érzett, amit csak mások életerejének szipolyozásával csillapíthat, de valahogy mégis ugyanaz maradt, pedig jelentősen megváltozott. Az éhségen kívül, még most is szüksége volt egy nagyobb célnak, egy kötelességérzetnek önmaga és a népe felé.

Ezekben az első pillanatokban, majd a Pusztulást követő napokban, Ios egy éber rémálomra hasonlított. Ahogy a lidércek lassan átvergődtek a csoportos létezési félelmeiken, elkezdték számba venni a világot, amit megörököltek. Az istenek nem voltak már, és velük a Küldötti Udvar, a Hallyntyr, és a régi rend minden maradványa. A halál végre békét hozott Iosra. A régi Házak eltűntek, mert a túlélők túl kevesen voltak, hogy működtessék őket, és a jelentőségük és ősi felelősségeik egy pillanat alatt váltak semmivé.

Az ősi lidércek akik előbújtak a földalatti katakombáikból sok tudást és intést adtak át a fiatal testvéreiknek. Így történt, hogy az új lidérceket olyan régiek tanították meg a haláltalan lét rejtelmeire, akik már régen elfelejtették az élet alapjait. Cserébe, a régi lidércek újra csatlakozhattak a társadalomhoz, olyanhoz amilyen volt, de az újak még mindig több százszor számosabbak voltak.

Még mindig a régi hagyományokkal átitatva, a lidércek hasonló véleményű tanácsokba rendeződtek, hogy megszervezzék az életüket és megvitassák az új létezésük alapvetéseit.

Idővel, ezeket a csoportok igazi Házakká kezdtek alakulni, meghatározva a céljaikat és tagságukat. Az évben ami következett, Hellyth táborról táborra utazott, sohasem lelve igazi otthonra.

Aztán találkozott Tyrusszal, a Pókok Nis-Arsyrjával, az újonnan lapított Kalyss Házból. Tyrus, aki egykor a rejtélyes Vyre ház magas rangú tagja volt, egy új sorsról beszélt az ioszi elfek számára: egy új világról, ahol az ioszi lidércek segítő kezet nyújtatnak az élőknek, nem csak a menekülteknek, akik elkerülték a Pusztulást azzal, hogy a határokon kívül jártak, de a többi Vas Királyságnak is. Reményről beszélt a teljes veszteség közepén.

A szavai megérintették Hellythet, aki, mint minden lidérc, első kézből tapasztalta az ioszi nagyképűséget és elszigeteltséget. Bár mások más következtetéseket vontak le, és próbáltak szégyenükben megbújni az árnyékokban, vagy felépíteni egy új katonai gépezetet ami hatalmában a régi Iosszal vetekedhet, a Kallys ház legalább megpróbált egy másik jövőt keresni a múlt bukásai ellenére és elmozdítani Iost a folytonos háborús készültségből.

Mint ahogy Hellythet is, sok mást is bevonzott a Kallys ház ígérete. Látta, hogy ahogyan a Bosszúnál is, mindenkit a saját motivációja hozta. Egyesek azért jöttek mert igazi hívők voltak akik javítani akartak a dolgokon, a saját létezésük bűnössége nehéz kőként a lelkükön. Mások pedig pragmatikusan egy olyan házhoz akartak tartozni, amely a jövőben növelheti hatalmát és befolyását az élők, az ősi és új élőholtak közt. Egyesek belefáradtak a folyamatos konfliktus végtelen fordulóitól és éhezték a beígért békét és stabilitást. 

A Kallyss házbéli tagsága ellenére, Hellythnek nincs igazi megbecsülése az emberiség iránt és még mindig az igazi célját keresi. Helyette inkább a lehengerlő kötelességérzet mozgatja, amit még fiatalkorában neveltek belé. Kötelezve érzi magát, hogy védelmezze a népét, legyenek azok élők, vagy élőholtak, valamint a nemzet egészét. Látta ahogy Ios majdnem teljesen megsemmisül és meg kívánja őrizni azt a keveset ami megmaradt. Hisz abban, hogy Ios túl kell lépjen a régi tévképzeteken és nyitnia kell a világ felé, hogy elkerülhesse ugyanazokat a múltbéli hibákat. Ugyanakkor nyitott az emberiséggel való kapcsolatra és egy fajta reményteli optimizmussal tekint a jövőbe, neki jutó szörnyű sors ellenére.

MK4 Háttér - 025 - A sötétség felemelkedése 25/

 "Várj," mondta Ilari és a vállához emelte a puskáját. Egy tűzrúnás lövedéket töltött be, és lőtt egyet a szűk nyílások át. A golyó megvilágította a sírbolt belsejét mint egy elszabadult üstökös, és Ilari látta, hogy a fő bejárat úgy ötven yardnyit megy, mielőtt élesen balra kanyarodna. A fény további őrült, üvöltő arcot is megvilágított a falak mentén; és ami a legfontosabb, lábnyomokat is mutatott az évszázadokon felgyülemlett porban.

"Nem mi vagyunk az elsők akik beléptek ebbe a sírba," mondta Ilari. "Lehet, hogy az Orgoth már járt itt előttünk?"

A magziev a fejét csóválta. "Úgy tűnik, hogy eddig csak Khador területén támadnak. Nem láttunk róluk semmilyen jelet ennyire délen." Ezzel, ellépett Ilari mellől és bement a kriptába. Más lehetőségek híján, Ilari követte.

Amikor bent voltak, megszabadultak a szörnyű időjárástól, de a belső terek valahogy még hidegebbnek tűntek. Ilari vacogott a csendben, ahogy leguggolt és megvizsgálta a lábnyomokat. Régen sok időt töltött nyomolvasással a Mesterlövész dandárban.

"A lábnyomok nem frissek," mondta Volkovának, aki fölé hajolt a fáklyájával. "A por elkezdte feltölteni őket. És ez nem is egy csizma. Más az alakja. Inkább tűnik lovagi páncélcipőnek."

"Szóval nehéz páncél," mondta Volkova. "Ódivatú"

Ilari felált, egy kép formálódott a fejében, egy emlék. A Druzsinánál voltak ábrázolások a régi idők nagy csatamágusairól, akik közül egyesek elestek Henge Holdnál. Sokan közülük olyan páncélt hordott, ami már azóta kiment a divatból. "Menjünk tovább."

Tovább haladtak a sötét folyosón és odaértek a fordulóhoz. Ilari meglepetésére, már nem volt szükségük Volkova fáklyájára. Fény volt előttük, és egy hatalmas teret borított be zöld ragyogással.

"Hogy lehet itt benn fény?" kérdezte Ilari. A sötétség, úgy érezte, jobb lett volna. A sötétség hidegvolt, de üres. Az előttük lévő szörnyű fény élőnek és tudatosnak tűnt.

"Az Orgoth mindenféle fajta nekromanciát űzött, és ezeket a nyugvóhelyeket sokszor a munkájuk gyümölcsei őrzik," mondta Volkova, majd egy kis szünet után folytatta. "Még sosem láttam ilyesmit ezelőtt."

Ilari tudta, hogy a Cryx Rémálombirodalom élőholtakat hozott létre lopott Orgoth mágia felhasználásával. Így, persze, miért ne használná az Orgoth ezeket a romlott bűbájokat maga is? "Miket láttál?"

Volkova letette a fáklyáját és mindkét kezével megmarkolta az alabárdját. "Kinyitottunk egy sírt a Menydörgésszirt Csúcsokban, és bent egy elképesztő hatalommal bíró lény volt. Megölte a fél csoportunkat, mielőtt felépíthettük volna a védelmünket. Visszavonultunk, és az nem követett bennünket. Az én magzievem haláltalannak hívta."

"Ha igazad van, nincs sok kedvem besétálni egy jól megvilágított szoba közepére hívatlan vendégként," mondta Ilari. "Állj közel hozzám." Volkova odalépett, és Ilari varázsolni kezdett, mindkettejüket beburkolva egy sötétség felhőbe.Átláttak a homályon, de a külső szemlélő nem láthatta őket.

Beléptek a tágas, boltíves, sziklába vájt terembe, ami tíz kőoszlop tarkított; mindegyikhez egy-egy ősi, megsárgult csontváz volt láncolva, kezük a fejük fölött, mintha imádkoznának.

A fény vas tűztálakból áradt, amiket a mennyezetre aggattak, élénk zöldre színezte a falakat. Ilari nem nem látta a fények forrását. Villogó, kísérteties fénye kitöltötte a teret, a sír végső lakóját pedig minden oldalról bevilágította.

Dagholoth egy hatalmas ravatalon feküdt, barokkos páncélban, amit ugyanúgy elnyúlt és sikoltó arcok borítottak a mellvérttől a lábvasakig. Egy hatalmas, két kezes pallost tartott a mellkasán, széles pengéjét nyüzsgő képmások borították. Ezek közül semmi nem volt megdöbbentőbb, mint Dagholoth maga. Az ősi Orgoth hadúr nem egy porladó évszázados csontváz volt. Helyette, élőnek tűnt, a bronzszínű bőre ép és érintetlen, a sisakja alatt az arca visszataszító, szögletes állkapoccsal, keskeny ajkakkal, vastag szemöldökökkel, amik brutálissá tették az arcát. Hatalmas volt, könnyen magasabb mint hét láb.

"Te vagy az, Tzepesci?" Eljöttél hát, hogy elfogadd a sorsod?" A haláltalan hangja kitöltötte a tágas sírboltot, megremegtetve a falak, miközben felült. "Miért rejtőzködsz? Nem állok az utadba."

Ilari érezte, hogy Volkova mozdulni készül, de megragadta a nő vállát a rejtő ködfelhőjükben.

"Várj," mondta aztán, majd utána, hangosan így szólt, "Alkudni jöttem. Hogy egy másik utat találjak."

A varázslata nem tart már sokáig, és amikor megszűnik, az átverésére fény derül majd. Annyi információt kell kinyernie ezen rövid idő alatt amennyit csak tud.

A haláltalan nevetett. "Alkudni? Nincs semmid amit akarnék, csak a kardod élét. Nincs másik út."

Az egésznek nem volt értelme, de Ilari folytatta. "Látó vagy. Biztosan vannak más utak is."

"Nem!" üvöltötte Dagholoth. "A jövő meg van írva. Hozd a kardodat, sötét herceg, és szabadítsd meg."

A haláltalan szavai kezdtek valamiféle szörnyű értelmet nyerni, de Ilari varázslata megszűnt mielőtt végiggondolhatta volna.

Dagholoth azonnal felnevetett, hidegen és kegyetlenül, és felemelte a kardját. "Szóval, Tzepesci elkerülné a sorsát azzal, hogy egy másikat küld, hogy megöljön? Bolondok. Ilyenek nem tudnak engem megölni."

Ilari felemelte a puskáját, megcélozta a haláltalant, majd meghúzta a ravaszt, ezúttal páncéltörő lövést választva. A golyó eltalálta Dagholoth vállát, behorpasztotta a vállvértet, de a hatalmas harcosnak még csak a szeme sem rebbent. 

Dagholoth durva arcán egy pillanatra értetlenség futott át. "A fegyvered új nekem. Ám nem számít. Nem fog megmenteni."

Az Orgoth lassan előresétált, laza arroganciát sugározva. Ilari újra lőtt. A golyó süvöltve lepattant, Dagholoth pedig rendületlenül közeledett.

Volkova előrerontott, és Ilari remélte, hogy az alabárdja, amit Szürkemágus varázsigékkel erősítettek meg, talán nagyobb hatással lesz. A nő pördülő csapással indított, de Dagholoth félresöpörte a fegyvert a kardjával, pörölyszerű csapása hátratántorította Volkovát.

"Talán Tzepesci mesélt nektek erről a jóslatról?" kérdezte széles mosollyal Dagholoth, miközben Volkova felé közelített. "Nem? Akkor majd én megteszem. Úgy fogtok meghalni, hogy közben tudjátok, a végeteket nem lehet elkerülni."

Volkova visszavonult, és Dagholoth hagyta menni. Aztán széttárta a karjait és elkezdte kántálni, "A halálból, látom a mindenség végét."

Ilari a puskájában töltényt cserélt, és most egy húsroncsoló lövedéket tárazott be. Célzott és tüzelt. A lövés a sisakja alatt találta el az Orgoth hadurat -- a feje hátracsapódott a lökéstől. A golyó egy tátongó lyukat kellett volna hagyjon az Orgoth arca helyén, de a bőre sértetlen maradt.

Az felnevetett, Ilarira irányította a szörnyű tekintetét, és újra beszélt. "Az oltár szilánkokra tört. A hatalmasok elbuknak."

Miközben Dagholoth Ilarira figyelt, Volkova megidézett egy varázslatot és a haláltalanra zúdított több pengényi jeges szelet. Ez a varázslat képes volt harci gólemek karját levágni, de a haláltalant csupán egy lépéssel tolta vissza a ravatala felé.

"A sötét sírboltban, a szavaim igazan csengnek," mondta, arcán gúnyos mosollyal.

Ilari a sír bejáratától átrohant a terem közepére. Támadó távolságba ért Dagholothoz, így az óriás tett is felé egy csapást. Ilari félrevetődött, hogy elkerülje a pengét, de a távoli ütés olyan erővel szelte át a védmezejét, hogy majdnem leverte a lábáról. 

Dagholoth teljesen közömbösnek tűnt a támadásaik iránt és folytatta a jóslata kántálását. "Egy sötét herceg hozza el újra a halált."

Volkova körbefutott az egyik kőpillér körül, ami kitakarta egy pillanatra a látását, majd újra megrohamozta a hadurat. Hátulról csapott le rá, a térde hátsó hajlatát célozva, ami nem volt páncélozva. A kasza élű szálfegyver visszapattant, mintha egy sziklára csapott volna le, a haláltalan pedig megpördült, a kardja süvöltve szelte a levegőt. Volkova féltérdre zuhant, a kard így a feje fölött suhant el, a fekete haját meglobogtatta a fegyver csapta szél.

Előregurult, páncéljához képest meglepő ügyességgel talpra pattant, majd Ilarihoz futott a ravatal mellett. Mindketten elbújtak a kőtömb mögött, majd Ilari újra sötétséget varázsolt köréjük.

"Újra bujkáltok, férgek? Akkor jól figyeljetek," mondta Dagholoth. A haláltalan feléjük mozgott, és a mennydörgő hangja egyre hangosabb lett. "Jönnek majd fénytelen urak, ében szárnyakon."

"El kell meneküljünk," mondta Ilari. "Nem tudjuk legyőzni."

"Még így is meg kell hallgassuk végig," mondta Volkova.

Dagholoth tovább beszélt. "Jönnek majd napfénytelen hajnalok és bukott királyok."

A sötétség újra megszűnt, és Dagholoth feléjük ment újra. Még így is, teljesen rettenhetetlen könnyedséggel mozgott, és most először, Ilari rájött, hogy a haláltalan nem hagyott nyomokat a terem padlóját borító vastag porban. 

"A tenger túlpartján, ahol fekete vitorlák lobognak," mondta Dagholoth, távolba révedve, mintha egy emléket idézne fel. Nem, jött rá Ilari, a jövőt látja.

Ilari odébb vonta Volkovát a ravataltól, és az egyik áldozó pillér felé futottak. Dagholoth követte őket. A szavai visszaverődtek a kőfalakról. "Az egykor legyőzöttek elhozzák a végítéletet."

Az Orgoth most céltudatosabban mozgott, lesöpört magáról egy lövést Ilaritól, majd megrohamozta a helyzetüket. Ilari hátrált és varázsolni kezdett, miközben a haláltalan Volkovára sújtott le. A nő kétségbeesetten próbált hárítani. Sikerült, de Dagholoth pallosa félbevágta az alabárdját. A két darabot a kezében tartva hitetlenkedve nézte őket, miközben Dagholoth egy erős rúgással folytatta, a földre lökve a nőt. Felemelt karddal állt a magziev fölött, vigyorogva, a tekintete még mindig a távolban, bár követte az áldozatát. Volkova megpróbált elkúszni, de a haláltalan rátaposott a mellvértjére, a fölhoz szorítva és behorpasztva a páncélt. A nő fájdalmasan feljajdult. A haláltalan kiszolgáltatva tartotta, de nem sújtott le. Még nem végzett a jóslatával. "A mennyek lemészárolva, és az istenek letaszítva."

Varázslat rúnák villantak Ilari teste körül, amikor a varázslata elkészült. Ezt a sötét lebontást egy Menoth paptól tanulta, aki azért jött a Druzsinába, hogy megtanítsa az ifjú csatamágusoknak, hogyan vegyék föl az infernálokkal a harcot, ha azok visszatérnének. Dagholoth biztosan gonosz volt, de Ilari egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a varázslat hatni fog-e rá. A puskája arany fényben fürdött, miközben lőtt vele. Ezúttal a golyó áthatolt Dagholoth mellvértjén, hátralökte, Volkova pedig kiszabadult.

A haláltalan lenézett a sérült páncéljára és nevetett. "Nem elég, féreg. Nem elég. Most pedig hallgass meg!"  A haláltalan eltűnt és Ilari mellett jelent meg újra. Nem, nem tűnt el, jött rá Ilari -- a hadúr olyan gyorsan mozdult, hogy Ilari szeme nem is tudta követni.

Dagholoth megragadta Ilari puskája csövét, és kitépte a szorításából. Ilari próbált hátrálni, de Dagholoth megütötte a kardja lapjával, a földre lökve. Aztán az Orgoth lehajolt, centikre tolva az arcát Ilariétól.

"Az isteni vérben minden megfull majd." 

Dagholoth fölött, a fény elhomályosult, és Ilari látta, hogy az árnyékok karmokként terjednek szét a teremben. Csönd lett. Dagholoth mozdulatlanul állt, mintha megfagyott volna.

"Ez mi?" suttogta Ilari és odébb kúszott, meglepve, hogy még tud beszélni és mozogni.

"Azért jöttem, hogy üzletet ajánljak, Anyaföld büszke fia," mondta egy száraz, szörnyű hang a mögötte lévő sötétből. Térdre és tenyérre fordult, miközben egy alak bukkant elő a homályból: egy görnyedt lény, retkes, szürke rongyokba bugyolálva, középen egy női arc, végtelenül öreg, bámult rá. Ilari felé indult. Ilari látta, hogy a kezei nem húsból voltak, hanem vas karmok, élesek és hosszúak. Az egyik markában egy tokban lévő kétkezes kardot szorított, gyönyörű arany markolattal.

Volkova jelent meg Ilari mellett és talpra segítette.

"Nem lehet," mondta a nő.

"Igen, ismersz engem, gyermek," recsegte az öregasszony. "Ám nem neked kell meghoznod a döntést."

"Milyen döntést?" mondta Ilari, miközben a rettegés egyre jobban terjedt a gerince mentén. "Ki vagy te?"

"Ő Zevanna Agha," mondta Volkova, suttogva megválaszolva Ilari kérdését, félve. "A Vén Boszorkány."

Ilari ismerte ezt a nevet. Hallotta már a meséket az ősi boszorkányról aki Immoren sorsszálait fonta. Ám érthetően elvetette ezeket, mint csupán gyerekmeséket.

Rosszul tette.

A Vén Boszorkány felé nyújtotta a kardot. "Itt a választásod. Vedd el ezt a kardot és végezz Dagholothal... vagy ne tedd és halj meg. Te dönts, melyik sors a rosszabb."

"Ilari," mondta Volkova, elvonva a férfi tekintetét a kínált kardról, "nem hihetsz neki. Nem a mi segítségünkre van itt. Az okait csak ő maga ismeri."

"Igazat beszél," mondta a Vén Boszorkány sziszegve. "De ez nem változtat semmin. Muszáj neki választania."

Ilari visszanézett a megdermedt Dagholothra. A haláltalan kardján lévő sikoltó koponyák még mindig a szörnyű zöld tengerben úszkáltak. Ilari tudta, hogy ez egy pokoli penge. Azt is tudta, hogy ha ez által hal meg, többet veszít mint pusztán az életét.

"Ilari ne tedd," mondta Volkova. "Kérlek."

Ám csak egy választást látott. Megragadta a pallos markolatát és kihúzta a Vén Boszorkány markából. Az árnyékok halványulni kezdtek, és egy hang harsant, ahogy a Vén Boszorkány kacaja visszaverődött a falakról.

Ilari kitépte a nagy kardot a tokjából és Dagholotra nézett, aki még mindig előre hajolt, a nyaka védtelenül, előre nyúlva, mintha a hóhér tőkéjén lenne. Az Ilari kezében lévő kard arany és ezüst színben ragyogott: az idegen rúnák a pengéjén azúrkéken ragyogtak. Két marokra fogta a pallost és Dagholotra rohamozott. A haláltalan felé fordította a felét, pont mielőtt Ilari lesújtott volna. Elvigyorodott, és Ilari tudta, hogy átverték. A karja úgy mozdult, mintha nem a sajátja lett volna, a pallos elmosódott, és Dagholoth feje levált a nyakáról és a kőpadlóra zuhant. Ez volt az utolsó dolog amit Ilari látott, aztán a terem hirtelen sötétségbe borult.

Csak a saját légzését hallotta.

"Volkova?" kiáltotta Ilari.

"Itt vagyok," mondta a nő.

Kovakő és acél villant, meggyúlt, és aztán egy fáklya lobban életre. Dagholoth Ilari lábánál hevert, de a haláltalan már nem volt hús-vér. Ősi volt és viharvert, a páncélja egy rozsdás héj, mely lefejezett hullát takart.

"A penge," mondta Volkova és az Ilari kezében lévő kardra mutatott. "Tudnod kell, hogy kié volt. Muszáj."

Ilari a fejét csóválta és lehunyta a szemét. Tudta, de nem volt képes rávenni magát, hogy kimondja. Megköszörülte a torkát. "Kénytelen voltam. Dagholoth megölt volna bennünket."

"Vannak dolgok, amik rosszabbak a halálnál," mondta a nő és elment mellőle a központi ravatal felé.

Ilari felvette a hüvelyt és belecsúsztatta a kardot. Nem tudott többé már ránézni. A markolata hideg volt, szinte jeges, és a testhője egyáltalán nem melegítette fel.

"Ide szavak vannak vésve," mondta Volkova, ahogy felmászott a hatalmas kőtömbre és felemelte a fáklyát.

"Olvasd fel őket," mondta Ilari, bár nagyon szerette volna ha nem teszi.

Volkova elkezdte olvasni.

"A halálból látom mindennek a végét. Az oltár szétomlott. A hatalmasak elbuknak. A sötét kriptában a szavaim igazan szólnak. A sötét herceg újra elhozza a halált."

"Ezek az ő szavai," mondta Ilari, miközben a gyomra remegett a növekvő rettenettől. "Egy sötét herceg? Vajon Vlad Tzepescire gondol?"

"Nem tudom," mondta Volkova, majd folytatta a hangos felolvasását. A nő harca falfehér volt a lobogó fáklyafényben. "Jönnek majd fénytelen mesterek ében szárnyakon. Jönnek fénytelen hajnalok és bukott királyok. A tenger túloldalán, ahol a fekete vitorlák lobognak. Az egykor legyőzöttek, elhozzák a világvégét."

"Az egykor legyőzöttek? Az Orgoth?" Ilari egy része el akarta lökni magától a szavakat, mint egy gonosz elme őrült hadoválását, de egyre inkább kezdett szörnyű formát ölteni. A tagadás pillanatai örökre elmúltak.

Volkova nem válaszolt neki. "A mennyek lemészárolva és az istenek aláhullanak. A mennyei vérben, ti mind megfulltok. "

"Istenek lemészárolva? Lehetséges egyáltalán...?" Ilari megrogyott. A gondolat ellopta a szuszt a tüdejéből egy tucat szívverésig. "Lehetséges ilyesmi?"

Volkova suttogott, továbbra is a ravatalba vésett írásra meredve. "Bármi lehetséges."

Ilari jobban szorította a kardot, ami levágta Dagholothot. Nem nyugtatta meg a jeges tapintása; megértette, hogy Volkova megismételt mindent amit a haláltalan mondott. "Ez a vége akkor. Csupán félelemkeltő szavak. Nem lehet bennük igazság."

A magziev felé fordult, rettegéstől tágra nyílt szemekkel. "De van még tovább is."

Ilari nyert és reszkető hangon megkérdezte, "Milyen több?"

"Vedd fel a pengéd bosszúálló gyűlölettel. Ölj meg és pecsételd meg a sorsod."

A pallos kiesett Ilari elgémberedett újai közül. A padlón csörömpölt, távoli harang hangjával, temetői harangéval. "Mit tettem?"

Volkova lábai mintha összerogytak volna alatta -- hirtelen leült a ravatalra. Lassan, a fejét rázta.

"Beteljesítetted a jóslatot."