Egy ember figyeli, ahogy a menet a lemenő nap felé halad. Örömrivalgásban törnek ki, mikor elérik a hegy csúcsát ahonnan a Teremtő fénye világít. A fény viszont furcsa, és őt szorongás keríti hatalmába.
Villódzik, mintha tisztátlan lenne, a fényessége nem éri el mindazt amit beteríthetne. Aztán, figyelmeztetés nélkül kialszik. A férfi fülét megtölti a rettegés és elkeseredés hangja, miközben leszáll a sötétség. Eltávolodik, és a megmenekülése látványa egyre távolabb kerül. Elfordul, tudván, hogy a választ biztosan nem itt találja.
Lépéseket hall a porban és kövön. Először tisztán, de aztán több másik lépés csatlakozik, majd nemsokára eltávolodnak.
A sötétségben, enyhe hullámok hangjai kerülnek egyre közelebb. A férfi egy végtelen síkságon sétál, lehajtott fővel. Vizek fodra tépi a szakadt papi köntösét.
Ám a Menofiksze , az egyetlen dolog amit hajtott fővel lát, miközben minden lépéssel dülöngél, makulátlan marad. Egy vastag kötelet húz magával, a vállán átvetve.
Erőlködésétől, vér folyik le a karján. A kötél is vörössel van átitatva. A nap fölkel a balján, tiszta fehér fénye bevilágítja az alakját.
Alakja olyan, mint egy lángoszlop a víz felszínén. Fáradhatatlan, sérthetetlen, kitartó.
Mögötte, a kötél számtalan szálra bomlik, mindegyik egy hajót, bárkát, vagy akár egy szerény csónakot, vontat. Minden fedélzeten, minden pad előtt, hívők imádkoznak térdelve.
Amikor a nap megvilágítja a földet a távolban, egyre növekvő hálaadások moraja hallatszik mindenhonnan. A tengeren elhangzó imákra válasz érkezik a földről. A férfi visszanéz a nyáj felé, majd megkönnyebbülten könnyezni kezd.
***
Tristan fölszegte a fejét és látta ahogy a léghajó áthalad és eltűnik a kapuban. Több repülő figura köröz a feje fölött. A fény kialszik, gondolja magában, megrémülve. Miközben próbálta értelmezni az új látomását, megfeledkezett a körülötte zajló káoszról.
Ismerte a látottak jelentését, de sírt, mivel nem tudta hogyan tudná megvalósítani. Másodpercekkel a tudata kitisztulása után, egy villám csapott le a délutáni égből. Tristan próbálta visszatartani a gyászát, miközben nézte ahogy az első kő alázuhan.
***
Még mindig több ezer hívő volt a menekültek közt, most már kiút nélkül. Az égi hajó többé nem tért vissza, ahogy azelőtt. A zarándokok ajkairól kétségbeesett kiáltások röppentek.
"Ez lett volna a megváltásunk!"
"Mihez kezdünk most? Hova mehetünk most?"
Köré gyűltek, útmutatást kérve Tristantól.
Az Egyházfő torka száraz volt, és tudta, hogy csak egy út van amin elindulhatnak. Bár Nadira nem volt a legbőbeszédűbb a hadnagyai közül, Tristan kívánta, bárcsak számíthatna a nő támogatására.
Pár pillanatig, Tristan a hangját kereste. A meniták szemébe nézett, kik szomjazták szavait. Tekintete megállapodott, mikor megpillantott egy csoportnyi tengerészt, legtöbbjük a családja körében állva.
Bizonytalanul abban, hogy mit fog tenni, áthaladt feléjük, hogy...tegyen valamit. Hogy mondjon valamit.
"Mi a neved?" kérdezte az első tengerésztől.
"Justine, eminenciád." A nő gyorsan letérdeld, talán ugyanolyan bizonytalanul abban mi fog történni, mint Tristan maga.
"Állj föl Justine. Itt nem vagyok tőled fontosabb lény."
Tristan a nő vállára helyezte kezét.
Kényelmetlenül,a nő fölállt, vár bizonytalanul hátrébb lépett.
"Melyik hajón szolgáltál legutóbb?"
"A Swiftsure-n. Harmadtisztként."
"És te?" fordult oda Tristan a másik tengerészhez.
"Simeon, matróz voltam a Kóborló Lantoson."
"És te?"
"Martin, megfigyelő voltam a Lumieren."
Tristan egy tucatnyi másik tengerészt kikérdezett, és hasonló válaszokat kapott mindegyiktől.
A pánik közte, mindegyiküket magukra hagyták a hajók tulajdonosai, legyen szó cégekről, vagy vállalkozóról. Nem volt hova menniük. A legénységek szétszéledtek. És a pletykák terjedtek, pletykák arról, hogyan lehetne megmenekülni a mészárlás elől. "Mindegyikőtök Mercir-ből érkezett ide." Ez már nem kérdés volt.
A tengerészek egymásra pillantottak és bólintottak. Meg voltak döbbenve, hisz Cygnar különböző részeiről voltak, Caspiából, Thuriából, Southpointból, magy máshonnan. Mégis Tristan biztos volt.
"Ti férfiak és nők, kik a hullámok közt találtok otthonra és kötelességre. Ti fogjátok megmenteni a társaitokat. Nem én. Ismeritek a földeket, délre, az óceánon túl, ott ahol egy olyan nép él akikkel Immoren nemzetei még beszéltek."
"És ők, ők Menothban hisznek. Bár nem az igazi nevén szólítják Őt, ők is tudják hogy Ő a Teremtőjük."
"H-honnan tudod?" kérdezte Justine.
"Nem tudom. Csupán láttam, hallottam..."
***
Hangzavar támadt, mikor a város látótávba került. A karaván hosszú, lassú, és mindenekfölött kimerült volt. Egyesek messzire utaztak, csak hogy elérjék a Henge erődöt, csupán azért, hogy aztán visszatérjenek oda ahonnan útnak indultak. De a tengerészek láttak mi lehet a sorsuk egy új földön, ahol ugyanabban hittek.
"A hajók, még mindig a kikötőben vannak," kiáltott fel Justine.
"Ettől a pillanattól fogva, átadom nektek ezt a hatalmas terhet," mondta neki Tristan, miközben a hajótatokat nézte a távolban. "Ezeknek az embereknek a jövőjét."
A nő kíváncsian nézett rá.
"Nem lesz számomra semmi nehéz, nem nehezebb mint amikor a műszakomban irányítom a társaimat. Ám a te tudásod egymagában is túl súlyos. És ez azt jelenti -- hogy értékesebb mint amit mi, egyszerű népek felfoghatunk."
Tristan bizonytalan volt, aztán a szívét kétségbeesés ragadta meg, mikor meglátta a lovas harcosokat előttük a távolban.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése